A következő címkéjű bejegyzések mutatása: minifiction. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: minifiction. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. május 12., péntek

I see You - 5. Rész

Reggel eszeveszett dörömbölés rángatott ki a szép kis álmaimból, muszáj volt végre felkelnem, borzasztóan zavart. Egyáltalán hogy lehet ilyen hangosan verni az ajtót? Csengőt nem ismerik?

A Nap égette a retinámat, mikor az ablakhoz léptem, így kénytelenné váltam likvidálni a fényt egy sötétítő függönnyel, kizárva ezzel a D-vitamin forrását.
Órámra pillantva kicsit megijedtem, hiszen már elhagyta a mutató a kilencet, Kyungsoo pedig már biztosan fent dorbézolt, ki tudja mit tákolt össze a makacsságával...
Kipattantam az ágyból, és úgy simán pizsamában rohantam az ajtóhoz, hogy kinyissam és véget vessek az idióta lármának.
A vendégekre, egész pontosan nyolc kíváncsi szempárra egyáltalán nem számítottam. Még csak nem is szólt Suho vagy valamelyikük, hogy jönnek...
- Jó reggelt! Látom, felkeltettünk. - pislogott mosolyogva, ugyanakkor bűnbánó arckifejezéssel Xiumin, mire megráztam a fejem.
- Igazából tegnap nagyon sokáig nem tudtam elaludni... később sikerült ébrednem a szokottnál.
- És Kyungsooval mi van? Esetleg eszedbe jutott már a lustálkodás közepette? - vágta hozzám Chanyeol ellenségesen, mire lehunytam a szemem és elszámoltam háromig. De nálam ez nem jött be...
- Ide figyelj, Dumbó. Nincs most kedvem az elmés kis poénjaidhoz, kímélj meg magadtól. Egyáltalán mit kell csesztetni? Repülj haza a túlméretezett füleiddel.
- Oké, elég lesz a veszekedésből, nem ezért jöttünk. Te is hűtsd le magad, Chan. - próbálta menteni a menthetőt Baekhyun, sajnos kevés sikerrel; úgy néztünk egymás szemébe a legmagasabb taggal, hogy ha szemmel ölni lehetne, mindketten holtan feküdnénk a földön.
- Gyertek be. - morogtam kedvtelenül és elindultam megkeresni Kyungsoot. Nem érdekelt, hogy jönnek utánam vagy sem.
Az említettet meg is találtam a konyhában, pont ülőhely után kutatott. - Yah! Hoztam pár vendéget. Remélem, nekik örülni fogsz.
- Kiket? - kapta fel a fejét, de mire megfejthette volna a titokzatos látogatók kilétét, Kai a nyakán is volt.
- Hyung!
- Jongin-ah? Itt az egész banda? - a vak fiú szemeiben mintha könnyeket véltem volna felfedezni, ahogy sorban magukhoz ölelték.
- Csak nem hitted, hogy elfelejtünk?!
- Nem, én csak...
Az ajtóból figyeltem az eseményeket, nem volt kedvem oda pofátlankodni közéjük, mikor egy kéz megérintette a vállamat. Mielőtt megfordulhattam volna és jól megvertem volna az illetőt, ő megelőzött és halkan a fülembe kezdett suttogni.
- Ne zavarj meg minket. Jobb lesz, ha most kimész innen. - hát persze, ki más lehetett volna...
- El tudom dönteni, hogy mit csinálok, Colos.
- Semmi közöd a magánéletünkhöz. Így is jobban beleártottad már magad a kelleténél.
- Nem tettem semmi olyat, ami sértheti a személyes tereteket. Feladatot kaptam, észlény. - sziszegtem immár az arcába, majd -mivel nem érdekeltek a további sértései, elhagytam a helyiséget. Célom az udvar volt, ahol Kyungsoo minden délután ücsörgött. Egyáltalán miért pont ide jöttem.
Megintcsak eszembe jutott a férfi... A vastag, puhának tűnő ajkai, a hatalmas sötétbarna szemei, amelyekben egykor biztosan élettel teli fény csillogott.
Minden egyes porcikája az eszembe vésődött, pedig alig pár napja ismertem közelebbről. Vagyis... Ismertem a fenéket. Csak... annyira bonyolult. Olyan érzéseket tápláltam, amelyekre tapasztalat híján aligha találtam megfelelő magyarázatot.
- Hé. Minden rendben?
- Mi? Hogy...? Oh. Nem kellene inkább a barátoddal foglalkoznod, Sehun-sshi? - dünnyögtem nem létező bajszom alatt a lehető legtöbb haraggal. Mit akar ez itt?
- Csak kíváncsi voltam, hová tűnhetett az egyetlen lány a házból. Bár sejtésem van, kinek köszönhetjük a távozásod.
- Kettőt találhatsz. Neked vagy a bunkó fenyőfának.
- Ez bonyolult ügy.
- Igazad van. Az óvodában is így szoktak udvarolni a fiúk annak a lánynak, aki tetszik nekik. - gúnyolódtam.
- Ne beszélj baromságokat... Mondjuk... Nézz körül és rájöhetsz egy-két dologra, miért vagyunk veled olyanok amilyenek. Nem csak én és Chanyeol hyung, de mindenki más is a csapatban. Csak hát, Suho hyung mindenkit megkért, hogy legyünk veled rendesek. Yeol és én még vissza is fogjuk magunkat, de egyikünk sem szereti ha betolakodók háborgatják a banda nyugalmát.
- Ezt hogy értsem? Hova nézzek körül? Kezd elegem lenni a rébuszaidból!
- Meglátod. - indult vissza a házba, de mielőtt eltűnt volna a szemem elől, még egyszer megszólalt. - Amúgy keresnek téged a többiek, ideje lenne végezned a munkádat ahelyett, hogy itt lopod a napot.

Úgy megfojtottam volna.

***

Dél körül járt az idő, mire elmentek és vehettem egy nagy levegőt. Leginkább a két zsiráfra volt jellemző, hogy sportot űzzenek a bunkó megnyilvánulásaikból, de nem kellett félteni Baekhyunt sem, aki nem igazán tudta, kinek a pártján álljon, vagy Kait, akin csodálkoztam, hogy sokkal rendesebb volt mint két társa. Őt persze jobban is toleráltam, énis bizalmatlan lennék, ha a legjobb barátnőmet egy ismeretlen kezeire bíztam volna.
Khm. A nem létező legjobb barátnőmet.

- Mit eszel ebédre? A haverjaid elhozták a saját hűtőjük teljes tartalmát, ahogy látom. - pislogtam a nyitott frigóba, ahol ételes dobozok tömkelege foglalta a helyet.
- Nem tudom. Együtt főzték az összeset, át kell gondolnom, merjek-e belőlük egyáltalán egy falatot is enni. - motyogta, kicsalva ezzel belőlem egy nevetést.
- Biztos szeretet van benne.
- Ja. Jó sok. Pláne Yixing hyungtól. Nézd mit kaptam tőle. - lengette meg a plüsst maga felett. - elméletileg egy kék unikornis.
- Az. - röhögtem, majd elvettem tőle a játékot, nehogy leverjen valamit véletlenül.
- Egyébként mi ez az egyes szám, hogy én mit ennék? Te...?
- Csinálok magamnak valamit. - vontam vállat.
- Suho hyung azt mondta, mindkettőnknek hozták.
- De...
- Eltűntél és nem hallottad. Sehun azt mondta, kint voltál az udvaron. Értem én, hogy nem szereted őket, de a tisztelet jele, ha a házigazda foglalkozik a vendégekkel... - szóval a maknae elferdítte az igazságot.
- Csak... Lényegtelen. Nem a te dolgod. Megmelegítem a kajád.

Miért van az, hogy ennyire hihetetlenül tudnak viselkedni úgy, hogy azt sem tudják, ki vagyok és mit miért teszek?
Mire vagy kire utalt Oh Sehun?
Annyi hülye és felesleges idegbajt tudnak okozni...

2017. január 8., vasárnap

I see You - 1. Rész

Hogyan kerültem én a képbe


- Yeonmi! - anya kiabálását hallottam a földszintről, így bosszankodva ugyan, de megszakítottam roppant fontos elfoglaltságomat - a drámák maratonját -, és elhagytam a kényelmes ágyamat. Amióta megszereztem az érettségit, nem igazán csináltam mást, mint sorozatnézést, ugyanis teljesen elveszett az érdeklődésem az emberek iránt az utóbbi évben.
Ha nem ilyen enyhén fejezném ki magam azt mondanám, hogy gyűlöltem minden nyomorult emberi lényt, de a visszafogott verzió jobban hangzik. Teljesen biztos voltam benne, hogy édesanyám megint egy lehetőséggel jött haza, hiába mondtam el neki ezerszer, hogy nekem nincs türelmem az olyan munkákhoz, mint a beteggondozás. A gimiben is megmondta az osztályfőnököm, hogy túl van tárgyalva a jövőm az egészségügyben, ergo tegyek le még egy szakmát amint lehet, és üljek be egy csendes irodába, hogy elkerüljek mindenkit.


Unottan foglaltam el a konyhában lévő székemet, gondolatban már felkészülve a hegyi prédikációra. Ó, én naiv. Még ha csak az lett volna.
- Ez így nem mehet tovább! - csapta az asztalra a bögrét szülőm, amiből eredetileg kávét szeretett volna inni, de a lötty fele kivándorolt a helyéről. - Annyi helyet ajánlottam már, de te mindent visszautasítasz! Elég lenne megemlíteni a nevemet és rögtön kihagyhatnád a munka legalját, de neked semmi nem jó! Nem fogunk apáddal örökké eltartani, az Isten verjen meg! Mi lesz, ha történik valami? Ha már csak magadra számíthatsz az életben?!
- Elmondtam már párszor anya, hogy nem érdekel ez a szakma. Te erőltetted, pedig nagyon jól tudtad és tudod is a mai napig, hogy nem szimpatizálok a segítség fogalmával! Rajtam se segít senki...
- Én próbálnék! - vágta rá, majd elmosolyodott olyan "nem menekülsz anyád elől" mosollyal. Itt kezdődött a probléma. - Amit most mondok, jól vésd az eszedbe! Holnaptól keményen dolgozni fogsz, de nem akárhogyan.
- Mégis mi a...
- Édesapáddal tegnap éjjel megvitattuk a sorsod és arra jutottunk, az én egyik betegemmel fogsz foglalkozni.
- Hogy mi? - olyan magasra szökött a hangom, hogy én is meglepődtem. Ezt nem gondolhatják komolyan. Ez egy rémálom kell, hogy legyen.
- Yeonmi, ez a fiú vak. Segítségre van szüksége, neked meg empátiát kell gyakorolnod. Nem olyan régen veszítette el a látását, a családjáról hallani sem akar, a barátai pedig túl elfoglaltak, hogy minden nap ott legyenek mellette. Szegény ki sem mozdul a szobájából. - anya szemeibe könnyek gyűltek, ahogy a srácról beszélt. Ha valakiről azt lehet mondani, hogy empatikus, akkor az az anyám.
- Ez nem lesz jó ötlet...
- Szóval elvállalod? - szemei felcsillantak, eddig görcsben tartott kezei kilazultak, merev, ideges tartása szintén felengedett. És én életemben először olyat mondtam, amiről tudtam, hogy meg fogom bánni.

~~~

- Mondtam, hogy nem lesz jó ötlet. - meredtem a hetedik emeleti lakás ajtajára. Anya előre figyelmeztetett, hogy rendkívüli titoktartás van, ami azért akkora gondot nem jelentett, tekintve hogy nem lett volna kinek árulkodnom. Viszont ami a legjobban kiverte nálam a biztosítékot, az az összeköltözés volt. 
Egy elég csendes külvárosba kell majd berendezkednem a szerencsétlen sráccal, ez pedig rengeteg felelősséget jelentett. És ezt pont rám merték bízni. Fel tudtam volna robbanni a bennem tomboló dühtől. Kényszeresnek éreztem ezt az egészet és nem akartam ezt ilyen könnyen teljesíteni.

A csengőt is nagyon nehezen sikerült megnyomni, most meg itt vártam, hogy valaki kinyissa azt az átkozott térelválasztót.
- Még nem késő a futáshoz... - haraptam be alsó ajkam. Egyáltalán minek adtam be a derekam? Hová lett a hatalmas kitartásom? Talán most már tényleg megijedtem anyámtól. 

Nagyjából két-három percig néztem ki a fejemből, mikor kattogást hallottam. Elég spéci biztonsági zár lehetett, mert én ennyi idő alatt kétszer bejutottam volna. Végül az ajtó résnyire kinyílt.
- Magát küldték? - ettől a formális beszédtől is nagyon kirázott a hideg. Már most.
- Engem. - bólogattam serényen, mint valami kutya, mert kezdett kicsit kényelmetlen lenni a folyosón álldogálás.
- Jöjjön beljebb. És ne hangoskodjon.
- Már miért hangoskod-... - a szám is tátva maradt, mikor az előtérben nyolc ismerős arcot pillantottam meg. Abban a szent minutumban kezdtem érteni a pletykákat, amik a napokban terjedtek.
- Talán folytathatnánk a nappaliban. - indítványozta Suho. 
Teljesen tisztában voltam vele, hogy én bizony az egykori kedvenc bandám lakhelyén múlatom az időm. A debütálásukkor szerettem meg őket, akkor még nem bújt elő az antiszociális énem. Majd amikor az érettségim évébe kerültem és sok volt a stressz, ráadásul a legjobb barátnőm is csúnyán hátba szúrt, vége lett a szép korszakomnak. Ezért kissé rosszul éreztem magam a fiúk társaságában. Rengeteget változtak az én rajongásom óta.

Mikor már mindannyian kényelmesen ültünk, és a kínos csend is kellőképpen beállt, a vezető kisebb torokköszörülés után újra megszólalt. 
- Úgy gondolom, hagyjuk a formalitásokat és tegeződjünk. Tudod, kik vagyunk? 
- Igen. - jelentettem ki kurtán, ami inkább kelthetett bennük ellenszenvet, mint az ellenkezőjét. Sőt, Sehun és Chanyeol szinte sugározta ezt a kellemetlen légkört. Az utóbbi azért engem is meglepett, hiszen a végtelen szeretetéről ismert, de nem mertem ennek túl nagy medret keríteni. 
- Rajongó vagy? 
- Hát... Ez kicsit bonyolult. - morogtam. Nem azért jöttem hogy rólam tartsunk előadást. 
- Értem. - mosolyodott el. - Nem mondom, hogy azonnal megbízunk benned, és borzasztóan nehéz lesz rád bízni az egyik testvérünket. Remélem, megérted. - újabb bólogatással jeleztem feléjük, mert az önfeledt beszélgetéshez még mindig nem fűlött a fogam. - Sejted, miért maradtunk nyolcan?
- Beavattak a fontosabb részletekbe igen. Gondolom, a hiányzó kilencedik az aki...
- Az egyik koncertünk próbáján volt valami az egyik füstgéppel, másnap pedig arra kelt, hogy az égvilágon semmit nem lát. Az orvos szerint elképzelhető, hogy örökre vak marad. - Baekhyun szipogni kezdett, Chanyeol vigasztalóan megszorongatta, és kissé én is sajnáltam a törpét. Mégsem lehet könnyű, hogy egyik pillanatról a másikra tönkremegy az életed.
- Ne kérdezd meg tőle, hogyan történt, mert csak akkor fogja elmondani, ha megbízik benned. Egyelőre azt kéne elérni, hogy kimásszon a szobájából és engedje, hogy átköltöztessük veled egy nyugalmasabb térbe. - magyarázott Xiumin.
- Tehát elsősorban szedjem ki a barlangjából? Bárhogy próbálkozhatok?
- Csak szedd ki D.O hyungot, kérlek. - motyogta Kai megtörten. - Ő a legjobb barátom.


Halkan nyitottam be a szobába, de kis híján visszafordultam; az a szag émelyítő volt. Tuti nem szellőztettek itt egy ideje. Két ágyat láttam, de az egyiken nem volt se ágynemű, se semmilyen használati tárgy, csak az üres matrac. A bútorokon vastag porréteg uralkodott, a szőnyeget régóta nem porszívózhatták, ahogy a padló sem láthatott felmosót, a függöny minden fényt kizárt a helyiségből. Néhány tányért és poharat is felfedeztem, de meg sem lepett már. Volt egy olyan érzésem, hogy a fiú senkinek nem engedte a takarítást idebent, különben nem lenne ekkora szemétdomb. Feltenném a kérdést, hogy ez az életmód mire jó, de nem piszkálódni jöttem.
- Hahó! - pislogtam. A félhomály rettenetesen irritálta a szememet, ezért minden mindegy alapon az ablak felé indultam és elhúztam a függönyöket. Úgyse látja... Az ágy felé vándorolt a pillantásom, ahol megláttam egy kupacot, amely aprókat emelkedett, majd süllyedt, de ezen kívül nem vettem észre több mozgást. Mintha félig már meghalt volna. - Te vagy Kyungsoo, nem igaz? - egy szót se szólt. - Válaszolnál, b...kérlek?
- Kifelé. - a jó hír, hogy legalább élt. A rossz, hogy pont nekem nem fog itt parancsolgatni.
- Na te majd megmondod nekem, mit csináljak...
- Mondom, kifelé. - egyre idegesebb volt, én meg egyre jobban meg akartam ütni.
- Másszál ki az ágyból és megfontolom, hogy kimegyek-e vagy nem. Engem azért hívtak ide, hogy segí-...
- Ki ne merd mondani! - kiabált és azzal a lendülettel felült, lerántva magáról a takarót. Az arca meggyötört volt, a szemei üvegesen meredtek előre, kezei az ölében pihentek ökölbe szorítva, száján grimasz uralkodott. - Ha ezért hívtak, akkor pláne tűnj el!
- Meg a jó édes... azt! Ha nem mászol ki, én viszlek, de azt nem köszönöd meg! Ki kell jönnöd! Egészségtelen itt! 
- Nekem már mindegy... - hihetetlen. 
- Csak a látásodat vesztetted el, nem az összes végtagodat! 
- Kifelé. Utoljára mondom.
- Oké. Kimegyek. De én a helyedben elgondolkodnék rajta, hogy odakint várnak és nem csak magammal foglalkoznék. A saját társaid életét is tönkreteszed a sajátoddal együtt. - köptem és már kint se voltam. Úgy viselkedik mintha nem lehetne így is élni, más bármit megadna, ha csak ennyi prolémája lenne. Kiskoromban rengeteget voltam anyával a munkahelyén és látássérültek egytől egyig próbálkoztak teljes életet élni. Ő meg itt pazarolja az értékes időt. Ez tudott a legjobban felidegesíteni. Jó, nem érthettem meg a helyzetét maximálisan, hiszen én nem voltam vak.

- Na? - az első aki reménykedve feltette ezt a kérdést, Chen volt. 
- Kiküldött. - pufogtam. - Sajnálom, de legszívesebben megvertem volna. 
- Ugye nem mész el? - ijedt meg azonnal Lay. - Eddig mindenki feladta... Ha te is, akkor oda minden remény. 
- Ugyan, őt ez mit érdekli? Az ő élete biztosan csodálatos. Nem hiányzott a nyakába egy teher. - gúnyolódott Chanyeol, Sehun elismerően hümmögött, én pedig felkaptam a vizet.
- Ugyan mit tudsz te az én életemről? Ugyanannyit, mint én a tiedről, úgyhogy fogd be!
- Csillapodjatok! - emelte meg a hangját Suho. - Chanyeol, tudom min mész keresztül, de Yeonmi-sshi álláspontját is megértem. De megoldunk bármit is azzal, ha üvöltözünk?
- Srácok, legalalább próbálkozzunk! Ki fog jönni onnan és elérjük, hogy ugyanolyan boldog legyen, mint ezelőtt. - egyem is meg Layt meg a bizakodó természetét. - Kérlek, maradj! Legalább csak ma!
- Hát én... - legnagyobb döbbenetünkre azonban nyílt az egyik szoba ajtaja és kilépett rajta Kyungsoo.




2017. január 2., hétfő

I see You - Szereplők

Do Kyungsoo (D.O)



Épphogy betöltötte huszonnegyedik évét, azzal kellett szembesülnie, hogy
egy baleset következtében a látása nélkül kell boldogulnia - talán élete végéig. Magába fordult, eddigi barátaival is megszakított minden kapcsolatot, a nyilvánosság elől teljesen elzárkózott.
A családjával sem beszél, mivel nem akar ilyen állapotban a terhükre lenni, pedig édesanyját
ez borzasztóan megviseli. Eddig a banda tagjaira számíthatott, ám az egyik nap vezetője, Suho
parancsa mindent megváltoztatott. A környezetét, a hozzáállását és az egész életét.


Jung Yeonmi


Tizenkilenc éves, anyja befolyása miatt ápolónőnek tanult, bár az érettségije óta csak lézeng az életben és nem érti, mi értelme van egyáltalán.
Édesanyjának magánklinikája van, látássérültekkel foglalkozik, és alig bírja nézni, hogy a lánya
éppen a léhűtők népes táborát erősíti.
Ebből kifolyólag Yeonmi hirtelen egy vak fiú segítésére lesz kényszerítve, aki nem más, mint az EXO egykori aranytorkú énekese.
A titoktartás miatt össze kell költözniük egy csendes helyen, és Yeonmi cseppet sem türelmes lelkének ez elég nagy teher.


Az EXO


Nem sorolok fel külön-külön minden tagot, mert mindenkit szeretnék szerepeltetni,
nem emelnék ki a tagok közül lényegesebbet.
Mindannyian ugyanúgy próbálnak segíteni a társukon, valaki ezt nehezebben viseli, valaki kicsit
könnyebben.


További szereplők a történet folyamán, meglepetésként fognak felbukkanni. :)
Jó szórakozást! :)
Hwaiting! *3*













2016. szeptember 5., hétfő

TÍZEZER! *3*

Sziasztok!! :)
Bevallom, és amint láthatjátok is, ezen a blogon nem szoktam
megjelölni a látogatottság növekedését, de ez... egyszerűen fantasztikus! :')
Tízezer... még kimondani is sok ezt a szót, na meg elképzelni, hogy ez megtörtént...
Csak kérdezem magamtól, hogy "Jesszus, ez komoly?!"
Aztán szépen lassan realizáltam és... egyszerűen WoW!
Oké, most mondhatnám, hogy ez sem különbözik a többitől, de hazudnék.
Ez az életem első olyan blogja, amit komolyan vettem és itt határoztam el először, hogy
én márpedig író leszek és nem adom fel.
Azóta keresztül ment pár változáson, lassan két évesek is leszünk, egyre többet fejlődik a blog, és úgy érzem én is. Köszönettel tartozom a csendes olvasóknak, az idetévedőknek, a kommentelőknek, az én drága Nővéreimnek és még sok más embernek, akik biztattak a kezdetektől az írásra! :)
A tízezer egy olyan mérföldkő, amelyet egy első blognál nagyon sokra tartok :')
Szeretnék minél többet írni, itt korántsem hagyom abba.
Ti pedig remélem, nem fogtok csalódni bennem! ^-^

Hwaiting! *3*

 

2016. július 3., vasárnap

Hey, Doctor! - 10. Rendelés

***Sojin POV***

- Meg fogsz fázni... Hol tartod a törölközőidet? - nézett körül Chanyeol.
- Mintha te nem lennél teljesen vizes. - néztem vissza felhúzott szemöldökkel, de azért elmutattam a szekrény irányába, ahová ő készségesen elindult.
Két perc múlva vissza is tért és elkezdte szárazra törölgetni a fejemet. - Yah, magadat is szárítsd meg, így te fogsz megfázni!
- Csak nem aggódsz értem? - mosolygott rám csillogó szemekkel, szélesen. Nem tudtam neki azt mondani, hogy fogja be és ne képzeljen be hülyeségeket, mert nem lett volna igaz.
- É-és ha igen? - motyogtam.
- Aranyos, mikor megpróbálod tartani a büszkeséged, de előttem mutasd meg magad, csak ennyit kérek.
- Tessék? - pilláztam.
- Azt szeretném, ha előttem önmagad lennél. Ha nem titkolnád az érzéseidet, ha megosztanál velem mindent, bármi legyen is az. Szeretném, ha bíznál bennem.
- Chanyeol...
- Kérlek!
- Én... nagyon is aggódom érted. - végül az őszinteség mellett döntöttem, megfontolva a kérését. - Öltözz át, és... de basszus, nincs másik ruhád. - realizáltam a helyzetet. - Menj és tusolj le! - utasítottam. - Főzök teát és keresek valamit, ami melegen tart. - dünnyögtem, majd a fürdő felé lökdöstem őt. Igaz, nekem is kellett volna egy kis forró víz, de azt szerettem volna, ha Chanyeol egészséges marad.

Már lefőtt a tea, én pedig tanácstalanul bámultam ki a fejemből. Mi az Istent kéne adnom neki, ami jó is rá?
...
...
- Sojin-ah.
- He? - annyira megugrottam, hogy hirtelen a szívem is kihagyott egy ütemet. Megfordultam, hogy kiosszam, de már a levegő áramlása is megszűnt bennem. Egyetlen törölköző takarta alsó tájékát; széles vállai, szálkásan kidolgozott felsőteste, izmos karjai látványára nyelnem kellett egyet. Nem volt az a "hú, de kemény" testalkata, de nekem tökéletesen megfelelt. Miket magyarázok... - Izé.
- Azt hiszem, nem lesz túl sok cucc, amit felvehetnék. - nevetgélt szégyenlősen.
- Fogd be, ne tedd még kínosabbá a helyzetet! - temettem arcomba a kezeimet, mire csak azért is magához rántott és mellkasára húzta a fejem. - Y-yah, Chanyeol!
- Maradj így egy kicsit. - motyogta, miközben hátamat kezdte simogatni. Megnyugtatott a jelenléte és boldoggá tett, hogy itt van. Úgy, mint még soha senki.
- Kimosom a ruháidat, hogy holnap felvehesd, ne meztelenkedj itt nekem. - szám széle apró mosolyra húzódott.
- De akkor te is indulj a fürdőszobába.
- És te? Te addig itt fogsz rohangálni egy textildarabban? - hitetlenkedtem.
- Csak menj és ne kérdezz semmit. Elleszek én így is, amíg te végzel. Majd utána kieszelünk valami megoldást. - némán bólintottam jelezve, hogy megértettem, amit kért és teljesíteni is fogom. Előkotortam hát egy másik, tiszta fürdőlepedőt, hogy a pizsamámmal együtt bemásszak a kádba.

A meleg víz segített kitisztítani a gondolataimat, de nem ücsöröghettem ott egész este, mert először is elaludtam volna, másodszor pedig volt még elintéznivalóm khm... házon belül.
Még gyorsan bevágtam a mosógépbe a vendégem holmiját, mielőtt elfelejteném, és csak ezután nyúltam a kilincshez.
Szárazan és friss alvóruhában indultam Chanyeol keresésére, aki törülközőstül bealudt a kanapémon, amíg rám várt. Gőzöm nem volt, mit tehetnék, ezért végső elkeseredésemben megfogtam egy paplant és ráterítettem, a feje alá pedig óvatosan egy párnát gyömöszöltem. A törölközőjéhez meg inkább nem nyúltam...
Fél óra múlva kiteregettem, végül én is nyugovóra tértem a saját szobámban, nyitva hagyva az ajtót, ha esetleg a férfinak valami problémája akadna, tudjon, hol talál meg.

***

Úgy vágott pofán a reggeli napfény, hogy majd' kisült a retinám. Legszívesebben lerúgtam volna a Napot az égről, de hát ki vagyok én, hogy intézkedjek...
Kimásztam az ágyamból - ugyanis időközben eszembe jutott, hogy bizony nem vagyok egyedül -, kimentem a nappaliba, és megláttam, ahogy Chanyeol ül a kanapén, nagyon is éberen, felöltözve. Ahogy észrevett, kedves mosollyal ajándékozott meg.
- Jó reggelt.
- Neked is. - mosolyogtam vissza fáradtan. - Látom, megtaláltad a ruháid.
- Köszönöm, hogy kimostad. Remélem, nem baj, hogy megkerestem őket, de ez a tóga már...
- Umm, nem gond. Kérsz reggelit?
- Ha nem baj, hogy még itt vagyok. - viccelődött.
- Marha humoros. - forgattam a szemeim. Ő felállt, közelebb lépett és átkarolta a derekam.
- Egyébként dolgoznom kell, úgyhogy a reggelit most kihagyom. - sóhajtott csalódottan. - De kérnék valamit.
- Mi lenne az?
- Készítesz nekem ebédre valamit? Gondoltam, bemegyek érte a munkahelyedre.
- Szabadnapos vagyok, de semmi akadálya. - egyeztem bele.
- Köszönöm. - harapott alsó ajkába, majd közelebb hajolt, ám ezúttal gyorsabb voltam; én martam ajkaira, ami a reakciójából ítélve hatalmas boldogsággal tölthette el, mert belemosolygott a csókunkba.
- Nem tudom, mi ütött hirtelen beléd, de tetszik. Édes vagy ilyenkor.
- Fogd be...

***

A hetek repültek a fejünk felett és már kialakult egy rutin kettőnk között, de korántsem vált unalmassá a kapcsolatunk. Megvolt, mikor vagyunk egymással, ki mikor látogatja meg a másikat a munkahelyen ha épp van ideje, főztünk egymásnak - bár itt meg kell jegyeznem, hogy amióta Chanyeol megkért, hogy készítsek neki ebédet, valamiért mindig magára vállalja, hogy inkább majd ő -, sétáltunk, vagy csak megnéztünk egy filmet. Egyáltalán nem mondtuk ki, hogy járunk, de Baekhyun, Hani és még Luhan szerint is így volt. Boldog idők köszöntöttek rám. Legalábbis három hónapig így éreztem.


- Szia, Baekhyun! - integettem a fiúnak mosolyogva, mikor megláttam a rendelője bejárata előtt.
- Szia, Sojin-ah. - mosolygott vissza, de ez nem olyan volt. Ez kínos volt. - Mit keresel itt? - na, tessék.
- Chanyeolhoz jöttem, mivel ma van a születésnapja. Tudod, november 27.
- Ó, tényleg. Ezért megleped, nem igaz?
- Valahogy úgy. - piszkáltam vidáman a kabátom szélét, de ez a vidámság fokozatosan eltűnt, ahogy Baek arcára néztem. - Mi a baj?
- Sojin, én... - ebben a pillanatban kivágódott Chanyeol ajtaja és egy nő rontott ki rajta, kezében egy ajándékszatyorral, a férfi pedig utána. Amint kiejtette a nő nevét, szinte kongott a fejem.
- Haneul, várj!

 

2016. június 8., szerda

Hey, Doctor! - 9. Rendelés

***Sojin POV***

Lassan egy hónapja történt minden. Hani és Baekhyun szerint pedig mindkettőnk személyisége megváltozott. Én kedvesebb lettem, Chanyeol pedig őszintébb és vidámabb. Egyetlen dolog volt, amely feszültté tett, mikor a közelében voltam; valahányszor megpróbált megérinteni, puszit adni vagy akár egy halvány kísérletet is tenni, hogy megcsókoljon, elhúzódtam.

Nálam voltunk éppen és egy filmet néztünk a kanapén ülve.
- Min gondolkodsz? - bökdösött meg kicsit Chan, mire automatikusan felé kaptam a fejem, ő pedig elkuncogta magát. - Mostanában sokat bambulsz el.
- Semmiség. - dünnyögtem.
- Sojin, tudom, hogy sok dolgon mentél keresztül. - sóhajtott. - De ha egy kicsit jobban partner lennél abban, hogy változtassunk...
- Szerinted nem vagyok már így is elég partner? - hitetlenkedtem. - Chanyeol, ha nem mentem volna bele a randizásba, nem itt ülnék. - szóltam kicsit kimértebben a kelleténél.
- Ezt úgy mondod, mintha egész idáig kelletlenül találkozgattál volna velem. - fortyant fel. Sosem láttam még dühösnek, de azt hiszem, most kihoztam belőle némi agressziót. - Nem értem, miért játszod velem ezt a macska-egér játékot, amikor állandóan elhúzódsz! Meg sem próbálsz nyíltabb lenni, pedig tudod, hogy soha nem bántanálak!
- Időre van szükségem!
- Mennyire? Több mint egy hónapja "időre van szükséged"! Akkor inkább mondd azt, hogy hagyjalak békén és le van tudva ez az egész! - emelte fel a hangját.
- Ha annyira el akarsz menni, mi tart vissza?! - már mindketten a nappali közepén álltunk és olyan pillantásokat vetettünk a másikra, mint eddig még egyszer sem. Ám az utolsó kijelentésemre Chanyeol egy kicsit veszített a haragjából és úgy meredt rám, mint egy elveszett gyerek. Ekkor jöttem rá, miért akart ennyire közeledni; az egykori menyasszonya elküldte őt, sőt, elmenekült előle, esélyt sem adott a férfinak, hogy akár egy kicsit is szóhoz jusson. Azért ilyen ideges, mert úgy érzi, szánalomból találkozgattam vele és egyáltalán nem akarok tőle semmit. Ha most a mérgem tovább terjedt volna bennem és kimondom a legrosszabbat, beletapostam volna a lelkébe Mondjuk nem mintha az előbb nem tettem volna... Kis híján elértem, hogy soha többé ne akarjon próbálkozni a nőknél.
- Azt akarod, hogy elmenjek? - nyelt nagyot. Basszus, ezt nagyon elrontottam. Tehetetlenül álltam, míg Chanyeol éppen hogy tartva magát, elindult kifelé. És én hagytam. Hagytam, hogy megint kilépjen az ajtómon, mert egyszerűen nem tudtam, mit tegyek. Nem voltam tisztában az érzéseimmel.

~~~

Hani tartotta bennem a lelket. Egy hete nem hallottam sem Baekhyunról, sem Chanyeolról. Pedig legalább a pszichológus segítségére lett volna szükségem.
Mégis mit vártam?
Legjobb barátnőm minden este meglátogatott és olyankor visszatartva a könnyeimet, meséltem neki, hogy könnyebb legyen a lelkem. De miután a lány is elmondta az őszinte véleményét, csak rosszabb lett.
"Nézd, akármekkora trauma is érte Chanyeolt a múltban ami miatt olyan lett a személyisége, amilyen, nem kellett volna megrugdosnod a szavaiddal."
Tudtam, hogyne tudtam volna, hogy igaza van. Arra viszont nem számítottam, hogy aki kopogtat az ajtómon, nem Hani lesz, de még csak nem is olyan ember, akit kedvelnék.
Mikor kinyitottam az ajtót, még a lélegzetem is elállt.
- Beengedsz, vagy bámuljuk még egymást egy darabig? Sok az időm, de nem érek rá egész nap.
- Mit keresel itt? - sziszegtem Luhan arcába gyanakvóan.
- Pillanatnyilag azt keresem, hogy Chanyeol mit szeret benned annyira, hogy napok óta nem tudjuk Baekkievel kirángatni a lakásából. - válaszolta kimérten.
- Gyere be. - morogtam, majd félreálltam, hogy utat engedjek neki. - Miért te jöttél? Jöhetett volna Baekhyun is, őt jobban elviselem...
- Ő Channie legjobb barátja, szükség van rá ott.
- Kérsz valamit inni? - azért mégse legyek már bunkó. - Főzzek teát?
- Elfogadom, köszönöm. - foglalt helyet a kanapémon.
Tíz perc múlva két bögre gőzölgő ital mellett ültünk, egy darabig egymással szemezve. Végül Luhan törte meg a csendet egy hangos sóhajtással.
- Nézd, nem azért vagyok itt, hogy bíráljalak, mert akármilyen nagy taplónak is ismertél meg, nem szólok bele mások dolgába anélkül, hogy ismerném a háttérsztorit.
- Kedves tőled. - jegyeztem meg cinikusan. - Akkor gondolom, örömmel fog eltölteni a kijelentésem, ugyanis az egészről csakis én tehetek, senki más.
- Valóban? - vonta fel a szemöldökét és belekortyolt a teába.
- Igen. - bólintottam. - Az elmúlt egy hónapban mindig elhúzódtam tőle ha közeledett, végül veszekedés lett a vége. Felkaptam a vizet és konkrétan elküldtem a francba.
- Hülye vagy. - jelentette ki.
- Köszönöm, más is mondta.
- Még nem fejeztem be. Chanyeolnak sokkal fontosabb vagy, mint az előző lány. Bár nem ismerem az ő történetét pontosan, de azt tudom, hogy menyasszonya volt, aki elhagyta. Talán ezért sokkal aggódóbb és zavartabb, mikor te távolságtartó vagy vele. Viszont kivételesen azt is megértem, hogy neked is voltak problémáid, amik miatt nem nyílsz meg egy csettintésre. - fejtette ki véleményét. - Ott van a kutya elásva, hogy mindketten ellentétesen fogjátok fel. Ő ragaszkodóbb, míg te távolságtartóbb lettél a múlt hatására. Ütközik a kettő.
- Ezt Baekhyun adta a szádba, vagy magadtól találtad ki? - tátottam a számat.
- Mindkettő. - ismerte be kuncogva, de hamar elkomorult. - Mit szeretnél?
- Tessék?
- Akarsz valamit Chanyeoltól? Mert ha most igennel válaszolsz, megpróbálunk megmenteni titeket, de ha azt mondod, hogy nincs értelme, mindannyian kilépünk az életedből, amit úgy fogsz tovább élni, ahogy akarsz.
- Én... - lássuk csak. Ha most nemmel válaszolok, semmi nem lesz ugyanolyan és magamat ismerve depressziósabb leszek. De mi van, hogy ha igennel válaszolok, lesz köztünk valami a nagyfülűvel, aztán elhajít, mert megun?
- Nem fog.
- Tessék?
- Sojin, hangosan gondolkozol. Nem fog megunni. Bennetek rengeteg az ellentét. Épp ez fog titeket kitartóvá tenni.
- Luhan... köszönöm. - mosolyogtam rá most először, amin még ő is meglepődött, de rövidesen elmosolyodott és megveregette a vállamat.
- Ezt vehetem igennek?
- Vedd. - bólogattam.
 
~~~

Annyira reménytelennek éreztem a helyzetet másnap este, hogy meg sem fordult a fejemben a kibékülés Chanyeollal. Nagyon elcsesztem mindent. Ha csak egy kicsit is befogtam volna most az egyszer az ólajtó számat, vagy ha hagyom, hogy közeledjen, nem itt tartanánk. Francba is már saját magammal...!
Hirtelen rezegni kezdett a telefonom SMS-jelzője. Kicsit megugrottam a hirtelen hangtól a csendes lakásban, de azért vetettem egy pillantást a kütyüre.

Feladó: Yoda
21:16

Szakad az eső...
 
 
 
Címzett: Yoda
21: 20
 
Tudom.
 
 
 
Feladó: Yoda
21:21
 
Fázom.
 
 
Na várjunk csak egy pillanatot. Fázik? De hát hol van?
Úgy indultam kifelé, mintha puskából lőttek volna ki. Csak egy cipőt kaptam fel, arra már nem éreztem elég időt, hogy valami esernyőt vigyek vagy kabátot kapjak fel a pizsamám fölé.
Villámgyorsan rohantam le a lépcsőház fokain, a liftet nem lett volna türelmem megvárni, még az ajtómat sem zártam be. Mikor kivergődtem az esőre, körbenéztem és azonnal kiszúrtam Őt.
Nem haboztam, rohanni kezdtem felé és egy eszeveszett sírással karöltve a nyakába vetettem magam, úgy szorítva őt, mintha soha többé nem látnám.
- Sojin-ah...
- Kedvellek, Chanyeol! - üvöltöztem a mellkasába. - Nagyon kedvellek! Még nem mondanám, hogy szeretlek, de hiányzol és sajnálom, ha olyat mondtam, ami bántott! Ne haragudj, kérlek! - csukott szemmel magyaráztam, a tekintetét nem mertem megkeresni.
- Én is kedvellek téged, Sojin-ah. És nagyon örülök az érzelmi rohamodnak, mert amúgy én akartam bocsánatot kérni tőled. - megálltam a sírással, felnéztem és kerek szemekkel vizslattam az övéit. Mosolygott, de én még az esőben is láttam, hogy közben ömlöttek a könnyei. - Szabad? - pislogott az ajkaimra. Bólintottam egy aprót, ő pedig nem is várt túl sokat, puha száját az enyémre tapasztotta.
Megint az eső hozott össze minket...


2016. június 6., hétfő

Mydol (EXO - D.O) 1/2

"Ha bármelyikőtök szórakozni mer a húgommal, kiszúrom a szemét az illetőnek! Rád is vonatkozik, Kai!"

Ezekkel a szavakkal mutatott be Joonmyun a csapatának, én pedig csak nevettem rajta, szinte a könnyem is folyt. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy én valaha a banda akármely tagjára is testvérnél többként tekintsek.

Azóta eltelt négy év és mellettük voltam mindig, akkor is, mikor a tizenkét tagból hirtelen kilenc lett. A fülemben csengett Joonmyun kétségbeesett és könnyektől elfúló hangja, előttem van a kép, hogy én voltam az egyetlen, akinek kimutatta a fájdalmát és ez nekem is kegyetlenül megtépázta a lelkem. Tudtam, hogy félt, hogy elveszítheti a szerelmét Yixinget, akivel három éve támaszt nyújtottak egymásnak és félt, mert úgy érezte, nem képes összetartani a többieket.
Ekkoriban még az eddigieknél is többször voltam velük. Folyamatosan tartottam Sehunban a lelket, hogy tartson ki Luhanért, én takarítottam ki a dormot, néha én főztem Kyungsoo helyett és elintéztem a bevásárlásokat és a mosást, hogy ne Baekhyun vesződjön vele és hosszú beszélgetéseket folytattam le Jongdaevel, hogy valamivel könnyebb legyen a lelke. Talán akik a legerősebben viselték ezt, azok Minseok és Yixing voltak, na meg az örökké vigyorgó Chanyeol. Ezt a hármast még egyszer sem láttam szomorúnak vagy komornak, tartották a lelket a bandában.
Szépen és lassan mindenki kilábalt a rossz időszakból, Már semmi nem volt a régi, de képesek voltak röhögni egymáson, különféle szívatásokkal idegesíteni a szobatársaikat, vagy az őrületbe kergetni Joonmyunt, akit rend szerint Lay nyugtatott le, ha túlzásba vitték.

Sőt, még akkor is velük voltam, amikor kiderült, hogy két csepp vér látványától képes vagyok kiesni az öntudatomból és eszméletemet veszteni, olyanokat mondani, amik egyébként ki sem jönnének a számon...

~~~

- Dyo-yaah~!
- Igen, Chanyeol?
- Főzöl, ugye?
- Már miért főznék? - értetlenkedett a megszólított hatalmas szemekkel, összeráncolt homlokkal.
- Mert olyan éhes vagyok? - rebegtette a szempilláit Yoda, de mintha ezzel bármikor képes lenne meghatni a társát. Én csak mosolyogva figyeltem a szokásos vitatkozásukat és elidőzött a tekintetem Kyungsoon. Kicsit meghízott az utóbbi időben, de piszok jól állt neki, nem is beszélve arról, mennyire édes volt, mikor felidegesítették.
Már egy ideje tisztában voltam az érzéseimmel a legalacsonyabb felé, de nem akartam kockáztatni, hogy esetleg megromoljon a barátság kettőnk között és még a tetejébe megutáltassam szegényt Suhoval, aki kijelentette, hogy a tagok közül senkivel nem léphetek ölelésnél tovább.
- Haneul-sshi?
- He? - ráztam meg a fejem és gondolataim tárgyára néztem.
- Azt kérdeztem, te kérsz-e valamit. Ha már ennek az idiótának főzök, akkor te se maradj ki.
- N-nem szükséges. - dünnyögtem.
- Jól érzed magad? - pislogott rám Chanyeol.
- Hogyne. - bólogattam. - Kyungsoo, segíthetek?
- Megköszönném. - mosolygott, majd eltűnt a konyhában, én pedig utána mentem... volna, ha egy kéz nem ránt vissza.
- Biztos jól vagy?
- Persze, köszönöm, hogy figyelsz rám, Chanyeol. - nevettem erőltetetten.
- Én a helyedben elmondanám neki, hogy szerelmes vagyok belé. - biccentett fejével az ajtó irányába, mire én másodpercek alatt váltam falfehérré.
- Tessék?
- Le sem tagadhatnád, hogy odáig vagy érte.
- Ha annyira nyilvánvaló, hogy még neked is feltűnt, akkor el sem tudom képzelni, hogy a többiek és Joonmyun...
- Először is köszönöm, hogy nem csak én nézem vaknak ezt a nagyra nőtt óvodást a szerelmi kapcsolatok terén. - lépkedett be röhögve Baekhyun. - Másodszor pedig helyesbítenék, mert én vettem észre, mivel szobatársak vagyunk, elmondtam neki, ő pedig megfigyelte és rájött, hogy igazam volt. A többiek nem tudják, mert nincs olyan jó szemük, mint nekem.
- Nagyon kevés az önbizalmad, Baekhyun. - gúnyolódtam kuncogva, mire az említett színpadiasan meghajolt. - De...
- Nálad jobb lány nem is vethetett volna szemet Kyungsoora. - vágott a szavamba, - Nézd, ő mindig is csendesebb típus volt, nem is szerzett annyi rajongót, mint mondjuk Kai vagy Sehun. Lebecsüli magát, a múltkor pedig tisztán hallottam, hogy azt ecsetelte Xiuminnak, hogy kövér.
- De nem is kövér. Szerintem nagyon édes. - motyogtam.
- Erről beszélek. Elfogadod őt és neki szerintem nem is kell több, mint hogy őszintén szeressék. Megbízunk benned, Joonmyunnal pedig ne foglalkozz. Most pedig menj főzni. - lökött az ajtó felé, mire elmosolyodtam.
Mindig tudják, mivel vidítsák fel az embert.

~~~

- Felaprítanád ezt, kérlek?
- Persze. - hangtalanul szeleteltem az uborkát, miközben a saját bénaságomon gondolkoztam. Csak meg kéne mondanom neki, hogy mennyire csodálatos és édes vagy csak annyit, hogy szeretem a hangját, de én még arra is képtelen vagyok, hogy a közelében értelmesen megszólaljak, nemhogy szerelmet valljak neki.
- Szótlan vagy. Gondolkozol?
- Hm. - dünnyögtem.
- Talán... haragszol rám?
- Mi? Dehogy! - túl hirtelen válaszoltam neki, ezért nem figyeltem a késre, amely mélyen beleszántott a tenyerembe. Értetlenül meredtem a kezemre, ugyanis olyan félelem és rosszullét fogott el a látványtól, amely eddig még soha, fogalmam sem volt, hirtelen mi ütött belém. Nem kellett sok és elsötétült minden, talán közelebbi viszonyba is kerültem volna a padlóval, ha valaki nem kap el.
- Sajnálom. Mindjárt letörlöm és fertőtlenítem. - búgta a fülembe aggódva, én pedig kábán bújtam a nyakába.

- Mondtam már, hogy milyen jó illatod van?
- Tessék? - meredt rám, miközben feltakarította a vért a padlóról. Én az egyik széken ültem, még mindig kicsit bódultan a látványtól, de nem volt szükségem arra, hogy feküdjek. Legalábbis azt hittem.
- Olyan... édes, férfias és megnyugtató. - soroltam. - Mint te. - hogy én ezért még hogy felpofozom magam, ha kijózanodok!
- Talán mégis le kéne feküdnöd pihenni egy kicsit. - indult meg felém. - Beviszlek. - lehunytam a szemem és hagytam, hogy karjába véve cipeljen be a szobába.
- Mi történt? - hallottam meg a bátyám aggódó és ijedt hangját.
- Elvágta a kezét és kicsit rosszul lett a vértől. - sóhajtotta Kyungsoo. - Beviszem, hogy aludjon. Butaságokat beszél, biztos a kábulat hatása.

- Pihenj. Én kimegyek és befejezem a vacsorát.
- Ne! - ragadtam meg a karját. - Maradj itt. Kérlek.
- De Chanyeol...
- Majd főz magának. - vágtam rá. Bizonytalanul leült mellém, de én még mindig többet akartam. Arrébb csúsztam és pólóját húzgálva kezdtem rávenni, hogy feküdjön le mellém. Szegénynek az arca mindent megért, de végül úgy végezte, hogy én szorosan öleltem a derekát, fejemet mellkasára hajtottam és a szívverését hallgatva aludtam el.
- Szeretlek, Do Kyungsoo...

***

Kipihenten ébredtem, és ami rögtön feltűnt, az a bekötött kezem volt. Természetesen voltak emlékeim arról, hogy Kyungsooval főztem, sőt, Baekhyunnal és Chanyeollal való beszélgetésről is, de ami utána történt, kiesett.
Szememet dörzsölgetve csoszogtam ki a nappaliba, ahol a banda összegyűlve tévézgetett. Ha jobban szétpislogtam, akkor fedeztem fel, hogy egy tag, a legalacsonyabb tűnt el.
- Minden rendben? - pattant fel rögtön Joonmyun, hogy aztán kezébe vegye a kezem és igazi testvéri puszit adjon rá, majd szorosan átöleljen. - Mindenkit megijesztettél.
- Sajnálom. Én sem tudtam róla, hogy ezt váltja ki belőlem a vér látványa... - motyogtam megborzongva.
- Figyelj, van valami, amit meg kell beszélnünk. - húzott félre, egyenesen ki a nappaliból, ki az előszobába. - Amikor Kyungsoo bevitt, utánatok mentem, de hallottam valamit, ami eléggé érdekes volt.
- Mit? - érdeklődtem.
- Szereted Kyungsoot... jól gondolom? - vált egy kissé kimértté a hangja, mire nyeltem egyet.
- Én...
- Ne magyarázkodj, ez természetes. - jelentette ki halkan. - Azt vettem észre, hogy neki sem vagy közömbös, azok után, amit válaszolt neked.
- Mi volt az?
- Tudd meg tőle. - vont vállat. Mi ütött a testvérembe? Már sarkon fordult volna, hogy ott hagyjon, de ekkor megszorítottam a karját.
- Oppa... miért viselkedsz így?
- Haneul, megmondtam, hogy egy taggal sem vagyok hajlandó végignézni, ahogy egymásba gabalyodtok. Tudod, miért? Hát azért, mert akármilyen ártatlan is az a tag - jelen esetben Dyo -, ez a kapcsolat a média és a munka miatt halálra van ítélve. Nem fogom hagyni, hogy a fanok elkapjanak titeket, vagy hogy szépen tönkretegyen mindkettőtöket a kapcsolat súlya.
- Jó ember papol nekem, aki nem hogy kapcsolatban van, de ráadásul meleg is. - sziszegtem vissza. Joonmyun elfehéredett, de folytattam. - Neked az a bajod, hogy nem leszek örökké egy védelmezésre váró kishúg, hanem végre szeretnék más karjaiban is megnyugvást találni, nem csak a tiédben. Ez testvéri féltékenység.
- Hát jó. De én megmondtam, amit megmondtam. Nem fogom áldásom adni erre az egészre, akármennyire is vagyok kedves báty és engedékeny vezető. Ezt nem... - rázta a fejét, majd végleg ott hagyott. Én a konyha felé vettem az irányt, de meglepetésemre még az ajtóban összefutottam egy láthatóan zavart, megbántott és Kyungsooval.

2016. május 24., kedd

Hey, Doctor! - 8. Rendelés

***Sojin POV***

- Az egész a szüleimmel kezdődött. Kiskoromban még minden rendben volt, el sem tudtam képzelni a kis naiv fejemmel, hogy valaha rosszra fordulna a sorom, hiszen volt pénzünk, foglalkoztak velem, az átlag gyerekeknél többet kaptam. Általános iskolában kezdtek ritkulni a szüleimmel töltött pillanataim, középiskolában megromlott a viszonyunk, apa pedig inni kezdett. Tizenhat éves voltam, mikor kiderült, hogy verte anyát, ezt is úgy tudtam meg, hogy szemtanújává váltam. Ezután megfenyegetett, hogy ha bármit elárulnék, megöl. Minden nap részegen jött haza, talán még más nőkkel is összefeküdt. Meggyarapodtak a verések az én káromra is, ezért hamarosan összepakoltam és megszöktem. Mivel viszonylag sok pénzt kaptam, megtehettem volna mást is, de én egy kis házban szálltam meg, és szerencsémre az ott élő idős házaspár szívesen látott. Onnan jártam iskolába, az volt az otthonom. Aztán pedig fotós lettem és most itt vagyok, ahol. Úgy éreztem, soha nem lesz senkim, mégis megismerkedtem Hanival, aztán jöttél te és nem tudtam kezelni a helyzetet, hogy van egy férfi, aki iránt nem vagyok közömbös. - dünnyögtem. Eközben Chanyeol nem nevetett, nem gúnyolt ki, nem vetette a szememre, mikor konkrétan kijelentettem, hogy igenis érzek iránta valamit, egyedül az egyre erősödő szorításával jelezte, hogy mindent hallott.
- Sajnálom. Annyira sajnálom. - suttogta, mire kibújtam a karjai közül és szembe néztem vele. Kedves mosolyt villantott és hüvelykujjával letörölte az arcomról a sok könnyet. - Sojin-ah. Tudom, hogy soha nem fogod elfelejteni a rengeteg rosszat ami történt, de most már nem csak egyetlen emberre támaszkodhatsz. Itt van Baekhyun is és biztos vagyok benne, hogy Luhan kedvesebb lesz, amint megismer. És... és itt vagyok én.
- Köszönöm, Chanyeol. Te vagy a második, akinek ezt elmondtam, de...
- Nem bízol bennem? - cirógatta meg újra az arcom, amitől libabőrt kaptam. - Megértem, ezek után amiket most elmondtál, én sem tenném. De én soha nem bántanálak, soha nem emelnék kezet rád és megvédenélek, amíg te akarod. Én is kedvellek téged, Sojin. - pillanatok alatt váltott színt az arcom, ahogy közelebb hajolt. Éreztem meleg leheletét, az ajkai olyan kívánatosnak tűntek, hogy muszáj volt megcsókolnom. Hajába túrtam, hogy közelebb húzzam magamhoz és meg is tapasztalhassam az igazamat. Nem ellenkezett, csípőmre fogott, aminek hatására átvetettem lábamat a derekán, úgy szorítva tovább Őt. Hevesen dobogó szívére tette a kezem, és meglepetésemre kettőnk éltető szerve egyszerre dobbant.
Hanyatt döntött az ágyán, viszont esze ágában sem volt a csók után tovább menni, szimplán mellém feküdt. Fejemet a mellkasára hajtottam és átöleltem derekát, míg ő hátamat cirógatta. Teljes csendben feküdtünk, míg én fel nem adtam a fáradtság elleni harcot és el nem nyelt a jótékony sötétség.

~~~

- Furcsa vagy.
- Tessék? - lepődtem meg. Újabb hétfő érkezett el. Vasárnap délelőtt elköszöntem Chanyeoltól, de csak akkor engedett el, ha megcsókolom, ami rettentően zavarba hozott. Azóta nem is beszéltem vele, talán tudja, hogy időre van szükségem, mindenesetre Haninak igaza volt; valóban derűsebben láttam mindent. Talán annak volt ehhez köze, hogy kiadhattam magamból valamit, amiről évek óta nem beszéltem.
- Mondom, olyan fura vagy. Mosolyogsz, nem bosszankodsz, nem kritizáltad Sehunt, pedig az újakat mindig leszólod valamivel. Egyszerűen semmit nem teszel, ami rád vallana! - sóhajtott fel frusztráltan. - Rettentően idegesít, hogy nem tudom az okát. - mondjam neki, vagy ne mondjam? Ez itt a kérdés. Hiszen ha belegondolunk, mindig én voltam az első, akinek elmesélte, ha valami történt vele. Felnyögtem.
- Ígérd meg, hogy nem kezdesz el visítani és ugrálni, illetve semmi olyat nem teszel, amit idegesít.
- Ígérem! - komolyodott meg.
- Ami azt illeti, emlékszel még arra, mikor meséltem neked a filmről?
- Amiben aztán a lány nemet mondott és tragédia lett a vége?
- Pontosan. - bólintottam. - Én voltam.
- Hogy mi? - lepődött meg. - Sejtettem, hogy annak a dolognak hozzád van köze, de ezek szerint...
- Minden, amit mondtam akkor, az én helyzetem volt. Nem létezik ilyen film, vagy talán mégis, de én nem hallottam róla.
- Tehát összefoglalva: téged hülyéztelek le?
- Igen. - nevettem fel.
- Mesélj!
- Az egésznek az eleje akkor volt, mikor nőgyógyászhoz küldtek a fájdalmaim miatt. Ott találkoztam Chanyeollal, akire azt mondtam, mekkora idióta.
- Folytasd.
- Tényleg egy idióta. - vigyorodtam el, de ebben a vigyorban egy csepp gúny sem bújt meg. - Nála hagytam a telefonom, és mint tudod, visszahozták nekem. Baekhyun, akivel Chanyeol jött, egy pszichológus. Megkért, hogy randizzak a colossal.
- És? - egyre jobban csillogott a szeme. - Miért kért erre?
- Mert történt valami Chanyeollal, amiért ilyen balfasz lett és nekem segítenem kellett rajta. Végül tényleg randiztam vele és nagyon jó volt. - pirultam. - Másnap beszéltem Baekhyunnal, aki nem mellesleg meleg és a barátja "rajtakapott" minket, mikor beszélgettünk. Ebből veszekedés lett, aminek a végére beesett az az idióta is. Én sértődötten elmentem onnan, de ő utánam jött este és felcsengetett. Vacsoráztunk, megittunk egy üveg bort, amitől megeredt a nyelve és elmondta, milyen lelki sérülésen ment keresztül, amiért így viselkedik. - Hani szorgalmasan bólogatott jelezve, hogy nagyon is érti és meséljek tovább. - Ezek után elrohant és én kerestem meg. Esett az eső, mikor átölelt és annyira jó érzés volt... aztán hozzá mentünk fel, mert az közelebb volt. Nekem adta éjszakára az ágyát. de talán a hirtelen jött sok kedvesség miatt, vagy nem is tudom miért, eszembe jutottak a szüleim. Sírtam, sőt az nem is kifejezés. Chanyeol pedig bejött. Mindent elmondtam neki és akkor csókolt meg. Együtt aludtunk és nagyon zavart vagyok. - motyogtam.
- EZ ANNYIRA ÉDES! - harapott az ajkába barátnőm, de igyekezett visszafogni magát. - Ugye nem pattintottad le? Mondd, hogy nem!
- Nem. - ráztam a fejem és idegesen felálltam. - De tegnap nem beszéltem vele, mert otthon dolgoztam. Nagyon nem tudom, hányadán állok. Fogalmam sincs, hogy neki csak hirtelen fellángolás, vagy megsajnált, vagy tudom is én.
- És hogy néz ki?
- Ez miért érdekel? - ráncoltam a szemöldököm.
- Magas?
- Nagyon.
- Nagy fülei vannak?
- Igen, és aranyosak. - emlékeztem vissza az édes fülekre.
- Ez esetben kérdezd meg tőle, mit akar pontosan. - biccentett mögém, mire kikerekedtek a szemeim és egy férfit pillantottam meg, aki fokozatosan mosolygott egyre szélesebben. - Nem zavarok, még amúgy is fotózásom lesz, tíz perc múlva visz a sofőr. - integetett, kikerülte Chanyeolt egy vidám biccentés kíséretében, majd végleg kettesben maradtunk.
- Me-mennyit hallottál?
- Eleget ahhoz, hogy rém édesnek találjalak. - kuncogott. - Viccet félretéve, akkor léptem be, mikor a "nem tudom, hányadán állok" mondatot magyaráztad.
- Értem. - dünnyögtem.
- És mi is a probléma pontosan? - lépett közelebb, jobb kezével teljesen magához húzott. - Tudom, hogy nehéz elnyerni  a bizalmad, de próbálkozni fogok.
- Nem tudom, Chanyeol. - pislogtam. - Mi van, ha rájössz, mennyire nem érek semmit? Ha unalmas vagyok és felszáll a köd a szemed elől? Semmi nem olyan, mint amilyen az első tapasztalatok alapján, egy idő után ha jobban megismersz, talán már nem leszek...  - meg sem várta a mondókám végét, csak gyengéden megfogta az arcomat és olyan csókban részesített, hogy ha nem tartott volna meg, esküszöm összeesek itt helyben.
- Én is kérdezhetnék ilyeneket tőled. - mosolygott kedvesen. - Megkérdezhetném, mi lesz, ha nagyobbra törő álmaid lesznek, ha a szíved elhúz innen, mi van ha veled is úgy járok, mint Haneullel, és még sok más hasonlót. De tudod miért nem teszem?  - megráztam a fejem. - Azért, mert ha nem élünk a jelennek, ha folyton a jövővel foglalkozunk, akkor nem élünk igazán. Elképzelhető, hogy történnek majd dolgok, sőt, biztos, hiszen hol nincs baj soha? De figyelj; én a mostnak élek, a majd az eljön egyszer, de semmiképpen nem most.
- Pocsékul magyarázol. - sóhajtottam. - De igazad van.
- Akkor ez azt jelenti, hogy hajlandó lenne eljönni velem ez a hölgy itt egy randira? - csillant fel a szeme.
- Honnan tudtad, hogy nincs dolgom és legfőképpen: te miért nem munkában vagy?
- Először is mára nem volt sok betegem, összesen hat, ha jól emlékszem. Éppen ezért, mivel én szabad vagyok, akkor is eljöttem volna, ha nyakig ülsz a melóban.
- De lovagias itt valaki. - nevettem fel.
- Akkor elmegyünk enni?  Képes lennél velem randizni?
- Azt hiszem, még többre is annál. - motyogtam letaglózva, miközben Park Tökéletes Chanyeol összefűzte ujjainkat és kivezetett az irodából.


2016. május 16., hétfő

Hey, Doctor! - 7. Rendelés

***Sojin POV***

- Ho-hogy mondtad?
- Biztos hülyeségnek tartod. - nevetett zavarában. - Én csak...
- És mi lenne ha bejönnél és én főznék valamit? - vágtam rá meggondolatlanul. Én vagyok a normális emberek gyöngyszeme...
- Tessék? - kikerekedett szemekkel meredt rám, mint aki életében nem látott még embert sem, nem hogy nőt.
- Hát izé. Gondoltam... hm... be-bejöhetnél, ha már itt vagy. - köszörültem meg a torkom, de úgy tűnt, Chanyeolnak ez mérhetetlen örömet okozott; pillanatokon belül szélesebb mosolyt varázsolt az arcára, mint maga a Han-folyó.
- De csak ha nem gond.
- Nem. - ráztam a fejem és arrébb álltam az útból, hogy beljebb jöhessen. - A konyha arra van. - mutattam az utat. Leültettem egy székre a helyiségben, én magam pedig a hűtőben kezdtem kutakodni. Hálát adtam az égnek, hogy mindig tele van kajával ez a nyamvadt szekrény, akármit össze tudtam ütni a colosnak. - Mit ennél? - érdeklődtem.
- Nekem mindegy. - vigyorogva vont vállat. Szerintem ezzel a meghívásommal rettentő boldoggá tettem, és valamiért én is örültem az ő vidámságának. - Tudod mit? Segítek! - csillant fel a szeme, majd olyan gyorsan pattant fel, hogy kellett egy kis idő, hogy magamhoz térjek.
- Tudsz főzni? - értetlenkedtem.
- Egy kicsit. A nővérem állandóan azzal nyúzott, hogy mégis hogyan nézne ki, hogy egy házas ember nem tud főzni. - akkor komorodott el, mikor kimondta. Egyre többször szólta el magát, és ez jót jelentett. Kezdett előtörni az igazi arca. - Inkább felejtsd el, amit az előbb mondtam és főzzünk együtt. - erőltetett magára újabb mosolyt. Bólintottam beleegyezésül.

Egy órával később már mosolyogva, beszélgetve és egymásra hangolódva tettük a dolgunkat. Hihetetlen, mennyire megváltoztam Park Chanyeol által, hiszen már én is éreztem magamon a hatását.
- Kóstold meg. - dugta az arcomba a kanalat, benne egy kis levessel. Engedelmesen kaptam be az egészet és hümmögve ízlelgetni kezdtem. - Milyen?
- Ez finom. - nyammogtam. - Akkor te meg a bulgogit kóstold meg, fél perc és kész. - kivettem a serpenyőből egyet a pálcikámmal, amit aztán a szájába csúsztattam.
- Mesés. - kuncogta.
- Akkor ezzel kész is volnánk. A rizs megfőtt, kimchi a hűtőben, amit ki is veszek. - indultam el az említett irányba, majd kihalásztam az ételt, míg Chanyeol mindent kitett az étkezőasztalra.

Az evés kellemes hangulatban telt, egy üveg bor is előkerült, aminek a háromnegyede el is párolgott valamerre...
A tévé előtt ültünk, kezünkben egy-egy pohár alkohollal, mikor füles valamiért mesélni kezdett. Kis híján kiesett a pohár a kezemből, mikor realizáltam, hogy mégis mit hallok.
- Tudod, eddig csak Haneullel éreztem magam ilyen jól.
- Mi?
- Ő volt az én tökéletes menyasszonyom. - mosolygott. - Meg is kértem a kezét az egyetem alatt, de két éve elhagyott. Nagyon szerettük egymást. - meredt maga elé. - Mindig is szerettem a humort és viccet csináltam saját magamból is, az emberekkel jól megvoltam. Aztán jött Ő, és fenekestül felfordult az életem. Tetszett neki a humorom, nevetett, valahányszor együtt voltunk. Talán nem hiszed el, de akkoriban simán elhívtam egy lányt randira, sosem kellett kerítőt játszania senkinek a kedvemért, és ez Haneullel sem volt másképp. Odamentem hozzá és elhívtam. - nosztalgikusan mesélt, én pedig egyre jobban érdeklődtem. - Az utolsó randinkon is felhőtlenül boldogok voltunk, ezért álmomban sem gondoltam volna, hogy másnap kapok egy levelet, amiben elbúcsúzik. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen egy nőt sem vagyok képes boldoggá tenni, ennyire szerencsétlen vagyok. - hátravetette a fejét a kanapén és rekedtesen felnevetett. - De nem is értem, miért mondom el ezt én pont neked, akinek nincs is köze ahhoz, hogy mi történt velem két éve. Ne haragudj, hogy a hülyeségemmel traktállak.
- Chanyeol...
- Mennem kell! - felpattant és kisietett az előszobába, majd felkapta a cipőjét. Utána siettem, de már csak annyit kaptam el, hogy nyitja az ajtót. - Nagyon örültem, Sojin-ah!
- Hé! - kiabáltam, de meg sem hallotta. Csak rohant, én pedig megkövülten néztem.
Első dolgom volt tárcsázni Baekhyunt.
.
.
.
Vedd már fel...
- Igen?
- Baekhyun!
- Sojin-ah?
- Elmondott mindent!
- Mi?
- Chanyeol feljött hozzám, hogy megkérdezze, elmennék-e vele vacsorázni. Gondoltam egyet és behívtam, jól éreztük magunkat, főztünk, ettünk és leültünk tévézni. Nem tudom, hogy azért nyílt meg, mert felbontottunk egy üveg bort, vagy csak őszinteségi rohama volt, de elmondta, aztán elszaladt.
- Baszki... ez nem a legjobb. Amikor zaklatott, sosem megy haza. - hallottam a hangján, hogy ideges.
- Én megkeresem. - vágtam rá.
- Ne menj ilyenkor sehová, már besötéte-
- Nézd, Baekhyun. Utálom bevallani, de Chanyeol miatt megváltoztam és én is észrevettem magamon, hogy nem vagyok olyan bunkó, mint eddig. Megkeresem őt. - vitatkoztam és mielőtt megszólalt volna, lecsaptam a kagylót.

~~~

- Chanyeol! Merre vagy? - kiáltoztam. Első utam a cseresznyefaligetbe vezetett, hiszen azt mondta, az a kedvenc helye. - Kérlek, szólalj meg, ha itt vagy! - a sok szaladgálástól kifogyott belőlem a szusz, az eső elkezdett esni, de az a hülye még mindig nem került elő. Tovább rohantam, hátha megtalálom.
Végül egy padon vettem észre a liget végében ülve, lehajtott fejjel. Átfutott rajtam a megkönnyebbülés, és rögtön felé vettem az irányt. - Hát megvagy.
- Sojin? Te mit keresel itt? - kapta fel a fejét.
- Téged, te ökör! Hogy tehetted ezt?! Tudod, mennyire aggódtam miattad? Átszaladtam érted az egész ligetet! Azt hittem... azt hittem, már csináltál magaddal valamit és...
Nem igazán fogtam fel a történteket, hiszen olyan hirtelen történt. Felpattant, majd magához húzott és átölelt. Kis fáziskéséssel végül én is átkaroltam a nyakát, arcomat a mellkasába fúrva. Kicsit filmbe illett ez az "esőben-állva-ölelkezünk" dolog, de jól esett.
- Menjünk haza. Ha megfázol, az az én hibám lesz. - csak bólogattam, megszólalni viszont egyáltalán nem volt kedvem. Hagytam, hogy irányítson, és mire feléledtem, már a lakásán ültünk.

- Hozok neked valami száraz cuccot, aztán aludhatsz az ágyamban. - indult el. Teljesen máshogy viselkedett. Nyoma sem volt a szerencsétlen idiótának. Néhány percig tartott csak, amíg visszatért egy pólóval és egy rövidnadrággal. - Vedd csak fel, a háló arra van. - mutogatott.
- Chanyeol...
- Igen?
- Alszom én a kanapén, ha gondolod. - motyogtam, pedig egyáltalán nem ez volt a nyelvemen.
- Hülye lennék egy nőt kivágni a kanapéra. - nevetett.
- De...
- Nyugi. Egy éjszakába nem halok bele a kanapén.

Ahogy az ágyban feküdtem a teljes sötétség homályába burkolózva, felrémlett a szüleim képe előttem. Soha nem szerettek, nem voltak kíváncsiak rám, és már Chanyeol többet tett értem azzal, hogy az ágyába engedett, mint ők egész életem során. Régóta először vett erőt rajtam a zokogás. Igyekeztem halk lenni, de nem ment olyan könnyen.
- Sojin? Minden rendben? - a villany felkapcsolódott, de én csak a párnába fúrtam a fejem és sírtam tovább, mint egy kisgyerek. Éreztem, hogy közelebb jön és a hátamat kezdi simogatni, én pedig kaptam az alkalmon és felpattantam, hogy a karjaiba vetődhessek. - Yah, mi történt? Rosszat álmodtál?
- Chanyeol... én csak...
- Mondd el. Meghallgatom.

És mesélni kezdtem.


2016. május 14., szombat

Hey, Doctor! - 6. Rendelés

***Sojin POV***

Tőlem szokatlan módon kicsit idegesen várakoztam szombaton, tíz óra ötvenöt perckor. Nem is értettem, minek mentem bele Baekhyun hülyeségébe, de van abban az emberben valami megmagyarázhatatlan, amitől képes rávenni az embereket dolgokra. Talán köze van ehhez annak a ténynek, hogy pszichológus.
Ráadásul nem is személyesen Chanyeollal beszéltem meg találkozót, hanem Baekhyun felhívott, ledarált egy szöveget, aztán letette. Utána meg küldött egy SMS-t, hogy ne mondjak semmit a colos titkáról. Szépen vagyunk. Egyáltalán minek jöttem én el ide? Simán megtehetném, hogy egyszerűen otthon maradok, utána hétfőn ugyanúgy elmegyek a munkába, mint eddig. Csak egy hiba volt itt, mégpedig hogy tisztában voltam bizonyos gátló tényezőkkel; Chanyeol segített nekem.
Bűntudatom lenne.
- Sojin! - egy mély hangra lettem figyelmes, ami egyre közelebb ért hozzám. Megfordultam, hogy odapillantsak az illetőre, és ekkor láttam meg Őt. Haja kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába, az öltözködésére sem fektethetett túl sok időt; egy halványrózsaszín ing virított rajta fekete farmerrel és fekete cipővel. Idétlen vigyora piszok jól állt neki, és mintha egy kicsit megdobbant volna a szívem a közelségére, de ezt a gondolatot azonnal el is hessegettem. - Késtem? - lihegte. Megráztam a fejem. - Akkor jó. Elaludtam és tíz percem volt elkészülni. - fújta ki a levegőt, majd önfeledt mosoly terült szét az arcán, ami az arcomat látva kicsit lekonyult. - Tudom, hogy Baek rángatott el és ne haragudj. Ha gondolod, hazakísérlek és ezzel le is tudjuk a randizást. Vagy akár azt sem erőltetem rád, ha nem akarod... - vakargatta a tarkóját és egyre aranyosabb volt, ahogy szóról szóra jobban bekavarodott. Oké, ezért még megkövezem magam, de...
- Elmegyünk valamerre, vagy próbálod még kimenteni magad?
- Tessék? Én nem... vagyis... Hová szeretnél menni? - mire leesett neki, merre hány méter, elmosolyodtam. Akkora szerencsétlen.
- Nekem bárhol megfelel. Van kedvenc helyed?
- Van! - ragyogott fel a szeme. - Jó hogy mondod! - megfogta a kezem, hogy maga után húzzon, Park Chanyeol megfogta a kezem és észre sem vette saját magát. Nekem pedig tetszett.


- És megérkeztünk! - zihálta, arcára pedig önfeledt boldogság ült ki.
- Ez a cseresznyefaliget? - pislogtam. Gyerekkorom óta nem voltam itt.
- Ahogy mondod. - bólogatott. - Még mostanában is szoktam ide jönni a nővéremmel. Két éve a... - itt elkomorodott és elharapta a mondat végét. - Szóval szeretem ezt a ligetet. - pillanatok alatt visszavarázsolta a vidám arcát, mintha nem történt volna semmi.
Furcsa érzés volt, meg kellett hagyni. Baekhyun pedig igazat állított, mikor Chanyeolról beszélt. Vajon milyen lehet ez az óriás, ha az igazi arcát mutatja?

***

- Szóval azt mondod, majdnem kikotyogta, mi történt két éve?
- Azt. - bólogattam, miközben próbáltam ignorálni azt a tényt, hogy Byun Baekhyun az arcomba hajolt.
- Jó úton haladunk. - hümmögött. - Még néhány találkozás, és dalolni fog.
- Tudod, nagyon szemét dolognak érzem ezt az álszenteskedést, pedig én is elég bunkó vagyok. - jegyeztem meg.
- Tudom, és én sem szoktam ilyen módszerekhez folyamodni, elhiheted. De meg kell törnünk a jeget. Chanyeol a legjobb barátom, nem engedem, hogy tönkretegye magát.
- Azt hiszem, fordított esetben én is megtenném ugyanezt a legjobb barátnőmért. - morfondíroztam.
- Na látod. És?
- Mi van?
- Történt valami a randin azon kívül, hogy megmutatta a kedvenc helyét és majdnem eljárt a szája?
- Kellett volna történnie bárminek is?
- Tudod, mire gondolok. - húzta sunyi vigyorra a száját.
- Nem! Fúj, te nevezed magad pszichológusnak? Perverz!
- Megtudhatnám, hogy te ki vagy? - mordult rám egy nem épp kedves férfihang. Szemöldökráncolva fordultam meg, nem értve, miért sápadt le Baekhyun annyira. Meglepetésemre, egy húszas évei elején járó fiúval néztem farkasszemet. Talán még nagykorúnak sem mondtam volna. A haján látszott, hogy nem olyan régen lett barna, de nagyon jól állt neki. Egyszerű fekete pólója és farmerja alapján nem nézném ki belőle, hogy hihetetlenül elegáns stílust képviselne. Viszont a tekintete még engem is meghökkentett. Talán megszokhatta, hogy az emberek mindig meghátráltak tőle, de túl rossz emberrel akadt össze.
- És te ki vagy?
- Én kérdeztem előbb, úgyhogy válaszolj! - sziszegte.
- Nekem meg ne pattogj. - feleseltem.
- Baekhyun, ki ez? Talán a szeretőd? - úgy tűnt, ellenem feladta a harcot. De még mindig nem értettem, ki ez, hogy itt kérdőre vonjon.
- Dehogy! - ellenkezett a megszólított. Sosem láttam még ilyen idegesnek.
- Akkor mégis ki a fene ez a liba itt?! Elmegyek néhány hétre és te máris...
- Fogd már be a szád! - rivalltam rá. - Akkor se jönnék vele össze, ha fenyegetnének, azt meg, hogy a "szeretője" vagyok, szívd vissza öregem!
- Velem így senki nem beszél! - förmedt rám.
- Én mégis itt vagyok. - vontam vállat.
- Oké, hagyjátok abba! - Baekhyun próbálta megakadályozni, hogy kitépjük egymás haját. - Lulu, ő itt Sojin, már meséltem róla neked. Sojin, ő pedig itt Luhan, az én... szóval a barátom.
- Várj. A barátbarátod, vagy a haverbarátod? - ráztam meg a fejem.
- Meleg vagyok. - vigyorgott rám erőltetetten.
- Értem. - még a lélegzetem is elakadt, miközben a tekintetem Luhan és Baekhyun között cikázott. Most, hogy mondják, tényleg melegeknek tűnnek...
- Szerintem két percen belül elszalad.
- Nem. - hunytam le a szemem, hogy véletlenül se fojtsam meg Luhant. - Vannak melegek ott is, ahol dolgozom, szóval egyáltalán nem ítélem el őket. A te akcentusod viszont borzasztó, szinte egyből leszűrtem, hogy kínai vagy.
- Te kis...
- Luhan hyung! - na tessék. Egyedül én fogom utálni ezt az embert, mert még Chanyeol is örült a jelenlétének. Kivágta az iroda ajtaját és jól megfojtogatta a kínait. - Mikor érkeztél haza?
- Két napja. - mosolygott rá.
- Hyung? - értetlenkedtem. - Hány éves is vagy? - döntöttem oldalra a fejem.
- Huszonöt, tehát tuti nálad idősebb. - húzta ki magát.
- Ne legyél olyan nagy arcú. A te korodban én aggódnék. - ilyenkor szerettem bunkó lenni.
- Az én... meghalsz! - már emelte volna a kezét, de a colos gyorsan cselekedett és megállította.
- Ugyan, ne veszekedjetek. - nevetgélt. - Biztos csak félreértettétek egymást!
- Olyasmi. Lulu azt hitte, hogy szeretőt tartok. - dünnyögte Baekhyun. Még egy ilyen bolondokházát...
- Mindegy is, én megyek. Jó szórakozást. - gúnyolódtam, majd egy intés kíséretében kiviharzottam onnan. Annyira felidegesített az a szemét, hogy legszívesebben lekevertem volna neki egy akkorát, hogy megszólaljon.
Még hazaérve is csak fortyogtam magamban, és a világért sem adtam volna igazat Luhannak.
Készítettem magamnak egy teát, elővettem a laptopot, és átnéztem a jövő heti menetrendet, majd nekiláttam a szerződés böngészéséhez, amit az új srác, Oh Sehun részére kellett kiállítani, hogy véglegesen is az ügynökség tagja lehessen.
Már az emaileket nézegettem, amelyek a srác ajánlásait taglalták, mikor csengettek.
Megdörzsöltem a szemem és kicsoszogtam a bejárati ajtóhoz, hogy azt kinyitva teljes sokkot kapjak.
- Hát te meg hogy a francba találtad ki hol lakom? - akadtam ki.
- Utánanéztem. - villantotta rám mind a harminckét fogát.
- De...
- Figyelj, Luhan hyung rettentően kiborító tud lenni, de ha megismeri az ember, akkor nagyon megszereti.
- És azért jöttél, hogy mindezt elmondd?
- Nem egészen. - fújta ki a levegőt. - Nem... nem jönnél el velem vacsorázni?

 

2016. május 9., hétfő

FOUR THOUSAND *3*

Sziasztok!
Megérkezett a négyezer látogató az oldalra!:)
Nagyon nagyon boldog vagyok, hogy elértem idáig, méghozzá
a Ti segítségetekkel, amiért rettenetesen hálás vagyok! :)
Köszönöm szépen a bizalmatokat és igyekszem mindent úgy írni, hogy ne csalódjatok
semmiben!^^
Tényleg nagyon köszönöm a megtekintéseket és a kommenteket is, 
azok meg aztán pláne jól estek! <3
Hwaiting! *3*


2016. május 5., csütörtök

Hey, Doctor! - 5. Rendelés

***Sojin POV***

"Chanyeol vőlegény volt..."

- Tessék? De hát akkor...
- Nem vetted észre a mondatomban a múlt időt? - volt. Valóban ezt mondta. De...
- Miért csak volt? - kérdezősködtem.
- Tudnod kell, hogy ezt nem szabadna elmondanom Chanyeolról. Ha úgy döntesz, beleegyezel, akkor meg kell várnod, míg ő nyílik meg neked.
- Vagyis nem mondhatok neki semmit arról, hogy tudok róla.
- Pontosan. Menni fog? - bólintottam. - Tehát kezdem az elejéről. Chanyeol a legjobb barátom, amióta megszülettem. Bár nem is volt olyan nehéz ismernünk egymást, mert a szüleink cégei összeköttetésben állnak egymással. Elválaszthatatlanok voltunk és az összes iskolánkat együtt végeztük, így amikor leérettségiztünk, kétség sem fért hozzá, hogy tizennyolc éves fejjel rögtön továbbtanulunk az orvosin. Az egyetem első évében Chan megismerkedett egy lánnyal. Tényleg szép volt, de attól féltem, túl rossz vége lesz a kapcsolatuknak és így is lett. Chanyeol megkérte a lány kezét.
- Ez miért baj?
- Várj, még folytatom. - intett le. - Ősz volt akkor, az utolsó évünk, és mindenki boldognak látszott. Éppen otthon ültem, mikor az az idióta zokogva beállított, miszerint a menyasszonya elment Angliába, visszaadta a gyűrűt és mindent egy levélben közölt. Nem beszéltek személyesen, csak azt a nyamvadt papírfecnit hagyta hátra. Ennek már két éve. Tavaly nyitottuk meg a közös magánrendelőnket, Chanyeol viszont gyökeresen megváltozott.
- Azóta ilyen szerencsétlen? - kérdeztem rá rögtön. Baekhyun apró mosollyal bólintott.
- Nem arról van szó, hogy a történtek előtt sosem mosolygott, épp ellenkezőleg: ő volt a móka középpontja. Igazából csak annyiban lett rosszabb a helyzet, hogy mindent ezzel old meg. Nem mutatja ki senkinek az igazi érzelmeit - talán én vagyok a kivétel -, pedig meg kell tennie, különben hamarosan azonosul a maszkjával. A nők nem veszik komolyan, csak egy idiótát látnak benne aki nem képes elkötelezni magát, ezért egy randinál vagy egy éjszalánál többet sosem tudott összehozni az adott nővel. Egy idő után abbahagyta a próbálkozást.
- És nekem ebben az lesz a szerepem, hogy összekaparjam a földről. - bólogattam.
- Lényegében.
- És miért pont én? Ennyi erővel kiszúrhattad volna akármelyik másik lányt az ügynökségnél...
- Ez egyszerű. Mert úgy érzem, a te életed is rossz síneken futott.
- Honnan veszed?
- A munkám sok mindenre megtanított és rajtad érezni, hogy nincs minden rendben. Ha elmondanád...
- Felejtsd el.
- Nézd, Sojin. Pszichológus vagyok, köt a titoktartás és amúgy sem tudnám kinek elmondani.
- Figyelj, én még nem készültem fel rá, hogy kikotyogjam.
- Akkor kössünk még egy alkut.
- Nem volt még eleged az alkukból? - tettem fel a költői kérdést, ő pedig elröhögte magát és felállt, kikerülte az íróasztalt, majd mellém lépett és kezeivel bizalmasan átkarolt. - Te most udvarolsz, vagy mi az Isten?!
- Ha úgy érzed, eljön az ideje, elmondhatod nekem, az ajtóm mindig nyitva áll. De kérlek, próbáld meg.
- Nem is tudom. - rágcsáltam a szám szélét. - Hanin kívül senki nem tud rólam semmit és legfőképp nem szokásom embereken segíteni...
- Kérlek! Nagyon fontos lenne...
- És mi a garancia rá, hogy ez nem valami csapda?
- Akármit megteszek, hogy megpróbáld és nem stílusom elrabolni fiatal nőket ilyen hazugságokkal.
- Legyen. Megpróbálom, de nem egyedül viszem el a balhét! - figyelmeztettem.
- Nekem tökéletes! - csapta össze a tenyereit boldogan, olyan csillogással a szemében, mint egy ötéves kisfiú. - Nem is akartam mindent rád hárítani. Egyébként amiatt ne aggódj, hogy rád másznék! - kacsintott, de nem értettem, mire akar kilyukadni.

***Chanyeol POV***

Újabb középiskolás lányok és már nem tudom, hanyadik "oppa, úgy randiznék veled!" felkiáltás. Hogy lehet, hogy ilyen korban képesek ilyen szégyentelen dolgokra? Komolyan.
A másik véglet az idősebb nők, akik négy-öt évvel felettem jártak, és rettentő zavarba ejtően flörtöltek.
Minek is választottam ezt a pályát?
Örültem, hogy vége volt mára, összeszedtem a cuccom és hazaindultam, hogy szokás szerint magamba forduljak az egész napos vigyorgás után.

Amint betettem a lábam a lakásba, ledobáltam a cuccom és rögtön be is estem az ágyba.
Elmerengtem az életemen, a szüleimen, Baekhyunon, a munkámon. Mit kéne tennem? Már egyszerűen képtelen vagyok közel engedni magamhoz nőt, mert mindegyik ugyanazt csinálja; kiszedi a pénzt a zsebemből, vonzónak találja, hogy orvos vagyok aztán ha megun, lelép, vagy ha megismer, nem lát bennem elkötelezettséget. Legalábbis azok, akikkel találkozgattam szinte sugározták, hogy nem számítanak másra.
Zörögni kezdett a telefonom és mikor megláttam a kijelzőn Baekhyunt, mosolyra derült az arcom. Ő volt az én egyetlen támaszom, a világ legjobb barátja.
- Szia, Baekkie.
- Chanyeol! Szombaton randira mész! - még a becenéven sem akadt fenn, rögtön belevágott a közepébe. Várjunk csak...
- Tessék!? Baek, én is örülök neked, igen, jól vagyok, most értem haza...
- Oké, oké, csak hallgass végig!
- Egyáltalán hol vagy?
- Mi az, hogy hol vagyok? Elfelejtetted, hogy ezen a héten egy órával később mászok ki az irodából..
- Igaz, bocsi... de egymás mellett dolgozunk. - röhögtem el magam.
- Mellékes. Szóval randizol szombaton.
- Kivel? Baekhyun, mit csináltál? - értetlenkedtem.
- Beszéltem Sojinnal az érdekedben. Szívesen!
- Én megfojtalak!
- Igent mondott, úgyhogy fogd be!
- De...
- Nincs de! Szombat, délelőtt tizenegy, randi. Most pedig ha megbocsátasz, mennem kell, mert Luluval sem beszéltem már egy hete. - és lecsapta.
Hát ezt nem akarom elhinni.



2016. április 26., kedd

Hey, Doctor! - 4. Rendelés

***SoJin POV***

"- Randizz Chanyeollal."

- Elment az eszed? - prüszköltem. - Mégis milyen alapon utasítgatsz te engem ilyesmikre?
- Hidd el, megvan rá az okom! - ellenkezett. - Chanyeolnak szüksége lenne...
- Pszichológus vagy, nem igaz? Akkor oldd meg, ne fárassz ekkora baromsággal.
- A stílusodból ítélve neked sem volt minden rendben az életeddel. - hajolt közelebb.
- Tessék? - szűkítettem össze a szemeimet.
- Mondom, neked is voltak problémáid, ahogy neki is. Minden embernek szüksége van segítségre és ezen egy szakmámbeli nem mindig segíthet.
- Mi közötök van nektek a magánéletemhez? - szűrtem a fogaim között egyre idegesebben. Mit képzel magáról ez a kis...
- Semmi, ezt bevallom. De...
- Jobb lenne, ha a haverod után mennél. - vágtam a szavába. Kicsit csalódottan meredt rám.
- Legyen. De mindenesetre itt a névjegyem... ha meggondolod magad. - azzal lassú léptekkel elhagyta a helyiséget. Erősen elgondolkodtam rajta, hogy kivágom a kukába a hülye kis fecnit, de végül feltettem a teendőim táblájára.
- Még egy ilyen kotnyeles srácot, mint ez... - sóhajtottam, majd ismét szóltam asszisztensemnek. - Alice, legyen szíves elvinni a csészéket, és hozzon nekem egy pohár vizet és egy fájdalomcsillapítót. Köszönöm.

~~~

- Rosszul nézel ki.
- Köszönöm, Hani. Rengeteget segítesz, tudod? - gúnyolódtam.
- Ugyan, süt rólad, hogy gondjaid vannak! Miről beszéltél te azzal a két pasival? Ne kínozz már, három napja rohangálok utánad, hogy elmondd!
- De semmi...
- Ki az, aki mindig segített neked? - vágott közbe dühösen. - Ki az, aki jobban ismer bárkinél? Eléggé sértő, hogy amíg én mindent igyekszem veled megosztani és próbállak a jobb irányba terelni, annyit sem kapok, hogy "dugd fel a kíváncsiságod magadnak."
Attól tartok, tényleg megbántottam és valamilyen oknál fogva igazat is adtam neki.
- Az a helyzet, hogy... egy filmet néztem.
- Filmet? - lepődött meg.
- Olyasmi. A címére már nem emlékszem, csak arra, hogy volt két jó haver és egy lány, akit megismertek egy szép napon. Az egyikük aztán hirtelen azzal traktálta a lányt, hogy randizzon a másik sráccal, mert mindkettejüknek van probléma az életében és szükségük lenne egymásra.
- És mit válaszolt a csaj?
- Nemet. Azt mondta, hagyják őt békén és ez egy nagy hülyeség.
- Gondolom, sírás lett a vége. - morfondírozott.
- Honnan tudod? - pislogtam.
- Mert az a liba nagy birka volt, amiért ezt feladta. Elmondásod alapján egy antiszociális hülye lehetett, hiszen biztosan volt rá oka a srácnak ezt kérni. - jogos. Baekhyun pszichológus; meg lehetett az ok, amiért ilyen marhasággal állt elő.
- Azt mondod?
- Igen. - bólogatott. - Szerintem ilyet nem kérne senki még a hozzá legközelebb állótól sem, mert ez egyszerűen rohadt nagy bénaság. Most képzeld már el... én odaállnék mondjuk az új gyakornokunk elé. Hogy is hívják? Sehun. Szóval odaállnék elé és kijelenteném, hogy "Halihó, randizz már Sojin barátnőmmel mert éppen nincs pasija, te meg nem nézel ki rosszul." Semmi logika. Ha lefordítjuk konyhanyelvre, akkor úgy hangzana, hogy "minden okkal történik".
- Hani... azt hiszem, ezt meg kell köszönnöm.
- De mit? - értetlenkedett, én azonban már az előtér felé tartottam. - Yah! Sojin!

***Baekhyun POV***

"Nesze neked, Byun Baekhyun". Még hogy pszichológus... komolyan mondom, meg sem érdemlem a diplomát. Már nem is számolom az időt, mióta próbálok segíteni Chanyeolnak, aki szinte a testvérem, ehelyett végig kell néznem, ahogy napról napra egyre rosszabbul a helyzet.
Tudtam - talán én a legjobban -, hogy a bárgyú viselkedése, a bénázása, a szerencsétlensége nem igazán rá vallott. Jó, az igaz, hogy nem is volt soha az a komoly típus, mindig nevetett és viccelődött, de nem így és azt legalább szívből tette.
Ebben a lányban találtam olyat, ami méltó lenne arra, hogy gatyába rázza Chanyeolt.
De hogy a büdös francba gondolhattam, hogy odaállítok a csajhoz és tényként parancsolom neki, hogy randizzon a fülessel? Gratulálok, most meg is tudnám tapsolni magam.

Három napja nem hívott vissza és kezdtem feladni a reményt. A páciensek jöttek; valaki kezelésre, valaki csak bejelentkezni, esetleg időpontot egyeztetni, én pedig a nap végére örömtáncot tudtam volna járni, amiért befejeztem a mait.
Összepakoltam a cókmókom, hogy akkor készüljek, de ebben a pillanatban kopogtattak. Ó, hogy az Isten verje bele a...
- Szabad... - morogtam. Amint belépett, már nem is sajnáltam annyira az időmet, mint az előbb.
- Nem... nem zavarok? - bámult. Azonnal felpattantam.
- Dehogy. - ráztam hevesen a fejemet. - Hiszen én akartalak minden áron elrángatni ide.
- Akkor jó. - vont vállat és leült velem szemben. Egy darabig meredtem rá, majd észbe kaptam és visszaestem én is az ülőhelyemre. - Szóval...
- Elgondolkodtál?
- Ami azt illeti, rettenetesen nehezemre esik megtenni, amit egy idegen kér. - fonta karba a kezeit. - De ha elmondod, mik az igazi szándékaid velem meg a haveroddal, talán döntésre jutok.
- Igaz is. - köszörültem meg a torkom. - Először is tudnod kel, hogy Chanyeol vőlegény volt...




 

2016. április 16., szombat

One year ( [EXO] - Luhan)

- Nem folytathatjuk ezt.
- Luhan, miért hisztizel? Válaszolj, kérlek! Miért fél év után jut eszedbe?
- Mégis mi az, hogy ne hisztizzek? Nem hisztizek! Szerinted normális dolog viszonyt folytatni egy diákommal? - magyarázta fojtott hangon. - Fél év... fél év elég volt, hogy tisztán lássam a dolgokat!
- Először is;  most érettségizem. Másodszor; Luhan, valld be őszintén, hogy miért akarsz eltaszítani... kérlek. - könnyek gyűltek a szemeimbe. Annyit táncsak megérdemlek, hogy nem hazudik az arcomba. - Ha van valaki más, akkor...
- Én... - rögtön elhallgatott. Gondolkozott egy kicsit, végül kibökte. - Mert én nem szeretlek téged igazából. Erre akkor jöttem rá, mikor legutóbb nálam aludtál. Túl kislány vagy nekem, akitől a testén kívül nem sokat kér egy korombeli férfi. - még hogy korabeli. Huszonnégy évesen úgy beszél, mint egy nyugdíjas...
- Értem. - lehunytam pilláimat, hogy viszonylag lenyugodjak, majd a szertár ajtajához lépkedtem, hogy az én részemről is megszakadjon a kapcsolat a kínaitanárom és köztem. Amint innen kiteszem a lábam, nem lesz más, csak az iskola. - Akkor holnap találkozunk az órán... seonsaengnim.
- Igen. Viszlát, Park kisasszony. Ne felejtse el a beadandót. - és abban a pillanatban mindent elintéztünk ennyivel.
Az utolsó ember is kilépett az életemből. Egyedül maradtam.

***

 Úgy sípolt az ébresztőórám vasárnap reggel kilenckor, mintha kínoztak volna valamit. Kénytelen voltam órát állítani, mert hajlamosságot mutattam a lustaságra.
Fáradtan és morcosan vertem le a földre azt a rohadt ketyegőt, hogy aztán még idegesebben csoszogjak ki a konyhába, készíteni magamnak egy kávét.
Mikor már az asztalnál ittam a fekete nedűt, magam elé meredtem és felsóhajtottam.
- Megint ugyanaz az álom. - muszáj volt összeszorítanom a szemem, hogy ne sírjak, így egy év után is.
Egy hónappal a szakítás után leérettségiztem, azóta nem is láttam őt. - Csak ennyit kellett volna várnod, ha szerettél volna... - megráztam a fejem, hogy kiverjem az aljas gondolatokat a fejemből és valami értelmessel töltsem a szép júniusi vasárnapomat. Az egyetlen szabadnapom.
Gondoltam, azért nem ártana kivinni a kiskutyámat sétálni, mert igen, azóta vettem egy kutyát, hogy ne legyek egyedül. A kis yorkshire terrier farkát csóválva kaparta a bejárati ajtót, így nem is várattam sokáig; felkaptam egy laza baseball pólót, egy rövidnadrágot és a kedvenc tornacipőm, kezembe vettem a játékot és a pórázt, és már lent is voltam.
Szerettem itt lakni, hiszen a park közel volt
- Kapd el, Kijeok! - hajítottam el a labdát, de a fantasztikus képességeimnek köszönhetően eltaláltam vele egy nekem háttal álló férfit. - Basszus! - nyögtem. - Úristen, ne haragudjon, annyira sajnálom, én nem akartam, tényleg! - már ezeket a szavakat óbégatva rohantam a sértetthez, de mikor megláttam ki az, visszaszívtam mindent. Elkomorodva húztam ki magam.
Valahogy magasabbnak és szabadabbnak tűnt, haja fekete árnyalatban játszott, ami sokkal jobban állt neki, mint a világos, pedig azt hittem, annál nincs jobb. Egy fehér pólót viselt csőfarmerral, tornacipővel. Kicsit elkalandoztak a gondolataim, pláne, hogy tudtam, mit rejtenek a ruhák. - Üdvözlöm, seonsaengnim. - illően biccentettem, de többet nem voltam hajlandó tenni.
- Ne legyél ilyen formális. - kért.
- Elnézést. Luhan, örvendek. - gyülemlett bennem a harag.
- Haneul, mondom ne legyél formális.
- Süket vagy? Nem vagyok formális. - válaszoltam kimérten, amin látszólag nem esett neki túl jól. Hát nesze, megérdemled. - Ha megbocsátasz, sétáltatnám a kutyámat. - már kerültem volna ki, de elkapta a csuklóm.
- Haneul. Maradj itt.
- Tűnj már innen, nem látod hogy dolgom van? - förmedtem rá. Már nem is egy ember nézett minket.
- Jogos a haragod, de én még mindig tanár vagyok és akárki felismerhet, úgyhogy legyél kicsit visszafogottabb. - sziszegte egyre idegesebbe, én pedig abban a pillanatban kevertem le neki egy őrült nagy pofont.
- Ezzel szerintem mindent elmondtam. Most pedig vedd le rólam a kezedet, mert nem akarok a közeledben lenni. - rángattam meg felső végtagom, de nem engedett. Helyette húzni kezdett, és áldottam Kijeok eszét, hogy mindig utánam koslatott, így pillanatokon belül meghallottam, ahogy mögöttem szedi fürge kis tappancsait. - Hova viszel? - nyöszörögtem. Egy lépcsőház előtt állt meg, beütötte a kódot, majd már indult is volna fel a lépcsőn, mikor megéreztem egy hatalmas húzódást a bokámban. - Luhan, fáj a lábam... - mikor megemlítettem neki ezt az aprócska tényt, megállt és aggódva felém fordult.
- Hol fáj?
- A bokám... kicsit meghúztam.
- Sajnálom. - hirtelen minden úgy tűnt, mint régen. Kiskutya szemeket meresztett rám, amitől olvadni kezdett a jégszívem.
- Ugyan... ne-nem történt semmi. 
- Hogyne történt volna? Hiszen megint bántottalak, mint akkor. - nyelt egyet.
- Hé! Ez semmi! Csak a lábam, és az helyrejön...
- A szíved is rendben van? - araszolt közelebb hozzám, mellkasunk összeért. Nem válaszoltam neki, egyszerűen nem ment. Ő sem várt semmit, viszont karjaiba kapott, hogy úgy cipeljen tovább a lépcsőn. Azt hiszem, túlságosan szerettem az elmúlt időszakban is, hogy haragudni tudjak rá...

~~~

- Fáj még? - helyezkedett el mellettem a kanapén, átnyújtva egy pohár szőlőlevet. Megráztam a fejem.
- Már nem annyira. Köszönöm, hogy leápoltál, de nekem lassan mennem-
- Szeretlek.
- Tessék? - kérdésemre lecsúszott a kanapéról, letérdelt a földre és apró csókot hintett combomra.
- Szeretek, Park Haneul. Mindig.
-  Ne szórakozzunk... - nevettem el magam. - Hogy is mondtad akkor? "Túl kislány vagyok, akitől a testén kívül nem akar mást egy korodbeli férfi.". Pontosan emlékszem rá.
- Az fájt a legjobban, hogy azonnal elhitted. - mosolygott szomorkásan.
- Mégis mit lehet ebben kételkedni?! - emeltem meg a hangom. - Ne vigyél a sírba, Xiao Luhan! El ne felejtsd, hiába szeretlek, az a hat év még mindig megvan köztünk, simán-
- Szóval te is szeretsz még? - csillantak fel a szemei.
- Én...
- Az előbb jelenidőben beszéltél, nem vagyok hülye és azt se mondd, hogy nyelvbotlás volt! - keményedett meg a hangja. - Ha szeretsz, akkor ígérem, sosem hagylak el többé! Bármit megteszek, hogy újra megbízz bennem! - miért ilyen őszinte a szeme? A fenébe is!
- Megígéred? - haraptam be alsó ajkam bizonytalanul. Elnevette magát és felhajolt hozzám egy szenvedélyes csókra.
- Hiszen már mondtam, nem igaz?