A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ChanYeol. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ChanYeol. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. augusztus 30., szerda

I see You - 6. rész

Kyungsoo még mindig haragudott rám, amiért "szemét voltam a bandával és inkább elmentem a közelükből", de legalább hozzám szólt, én pedig valamennyire örültem, hogy fejlődött a kapcsolatnak nevezhető akármi közöttünk.



- Mit főzzek vacsorára? - a konyhapult szélére támaszkodva bámultam a kikészített húst, rizst és különböző zöldségek kavalkádját. Este nyolcat ütött már az óra, legnagyobb meglepetésemre, de annyi dolgom volt egész nap, hogy alig álltam meg, így azért érthető lehetett ez a gyors tempó. Takarítás, mosás, kertészkedés és néhány orvosi szakvélemény elemzése az ideiglenes vakságról, amit ki lehet ugyan küszöbölni, de Kyungsoonál egyre kevesebb eséllyel. Rajta múlik majd, hogy engedi a műtétet vagy sem, de kockázatos.
- Nem tudom. - vont vállat és szokás szerint meredt maga elé, kezeivel a könyvet keresve, amelyből a braille írást és olvasást tanulta az utóbbi időben. Kezdtem egyre jobban sajnálni, hiszen mindent elveszített egy nap alatt, amiért olyan keményen dolgozott. És amiket a szórakoztatóipari ügynökségekről olvastam, arra a megállapításra jutottam, hogy egy ideig sajnáltatják majd szegényt, aztán idióta okokra hivatkozva rövidesen eltávolítják a csillagok sorából...
- Figyelj, oké, hogy haragszol rám meg minden, de...
- Hagyjuk, oké? Nem vagyok éhes. - sóhajtott, majd felállt, szorongatva azt a szerencsétlen könyvet. - Visszamegyek a szobámba. És nem! Nem kell a segítséged, megoldom. Volt időm feltérképezni a lakást, más dolgom sincs. - vigyorodott el keserűen.
- Várj! - muszáj volt előhozakodnom a dologgal, ha már így eszembe jutott, túl kellett esni rajta. - Olvastam pár... információt rólad és erről a...
- Vakságomról. - bólintott. - Nyugodtan kimondhatod, kezdem megszokni.
- Gondolkoztál már a műtéten?
- Hogy micsoda? - kezdett benne felmenni a pumpa, ami nem jelentett számomra túl sok pozitív reakciót a részéről. - Semmi közöd hozzá!
- De visszanyerheted a látásodat! - ellenkeztem. - Nem azért mondtam, hogy bántsalak vele, de vannak olyanok amiket érdemes kock-...
- Te csak ne aggódj értem! Mi lett az érzéketlen nővel aki alig akarta elvállalni ezt a szerencsétlent...? - bökött hüvelykujjával mellkasára, nekem pedig megdobbant a szívem. - Azt hiszed, nem tudom? Chanyeol mindent elmondott, amiket te nem mertél a sze... Ráadásul az első találkozásunk alkalmával sem voltál a helyzet magaslatán, hogy osztogathasd itt nekem a jó tanácsaidat! - az a rohadék Dumbó... Sehun keze is benne lehetett, vagyis inkább a szája. Ezek ketten bármit megtennének azért, hogy keserűséget okozzanak nekem.
- Most az egyszer tényleg csak a pozitív kimenetelre akartam célozni! Ha sikerülne a műtét... újra a színpadon állhatnál és azt tehetnéd, ami az álmod. Vagy nem fontos neked?
- Teszek a véleményedre. Ostoba nőszemély...
- Tudod mit? Azt hittem, legalább van annyi eszed, mint amennyit mutatsz magadból, de ha másért nem, legalább azért vállald el, hogy tőlem megszabadulj! Idióta! - azzal otthagyva csapot-papot, elviharzottam mellette és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót. Az utcára vettem az irányt, nyár lévén lassan sötétedett, de azért világos sem volt már. Ki kellett szellőztetnem a fejem és erre nem volt elég a kerti ücsörgés. Miért érdekelt egyáltalán ennyire a hülyesége? Miért nem tudom úgy kezelni, mint egy púpot a hátamon, akit csak a fizetés miatt viselek el, na meg azért, hogy anyám végre békén hagyjon? Kezdetben is ezt terveztem, és a legjobban az bosszantott, hogy még az érzéseimet sem sikerült kordában tartani.

Talán ideje lett volna bevallanom, mekkora csődtömeg vagyok. Régóta többet éreztem már a tuskó iránt, mint sajnálat. Minden nappal egyre többet gondoltam rá. Az ajkaira, a hatalmas szemeire, mindenére. Arra, hogy vajon milyen amikor nevet, mikor boldog, ha szeret valakit, ha átölel. Az illata pedig, amit volt szerencsém egyszer-kétszer érezni, csak növelte bennem a kíváncsiságot. Milyen is az igazi Do Kyungsoo?

~~~

Elveszett az időérzékem és fogalmam sem volt, mióta bolyongtam már az utcán. Korom sötét volt, tehát elmúlhatott este tíz.
- Mekkora idióta vagyok! - csaptam arcon magam. Egyedül hagytam őt, magára maradt és nem tud gondoskodni egyedül az ételről vagy bármiről... Idióta idióta idióta! - idegesen kezdtem el visszafelé szaladni, legalább kétszer el is tévedtem. Viszont ahogy a ház előtt lefékeztem, már nem azért csesztem fel magam, mert nem találtam rendesen haza, hanem mert gyanúsan sötét volt odabent, egy villany sem égett, pedig én úgy hagytam ott mindent...

- Kyungsoo? - lépkedtem beljebb, de senki nem felelt. A nappaliban találtam őt, békésen aludt a kanapén. Közelebb merészkedtem hozzá és akkor hasított belém a felismerés, mikor felkapcsoltam a kislámpát és megláttam a gyötrelmes arcát, amit rengeteg könny szánthatott végig nem is olyan rég. Hiszen fél a sötétben... lehet, egész életére sötétség fogja körülvenni és most még egy idegenre, rám kell támaszkodnia. Én meg itthagyom egyedül... - Sajnálom... - szipogtam. - Kérlek, ne haragudj... - óvatosan megérintettem az arcát, szemeivel kezdve. Akármilyen üresek is voltak most azok a szemek, nekem olyanok voltak, mint két ékkő. Orrára vándoroltam, onnan pedig szájára. Most értettem csak meg, milyen segíteni valakin, aki valószínűleg képtelen lenne ellátni magát. Valakin, akiért annyi idő után mintha újra felolvadt volna a jégszívem. Hogy tudnám én őt tönkretenni a saját zsörtölődésemmel, mikor nem tehet róla? Sírni kezdtem. A saját nyomoromon sírtam, és Kyungsooén, aki helyett én érdemeltem volna meg ezt a büntetést. Én, aki minden körülötte lévőt eltaszított maga mellől.
- Ne sírj. - szólalt meg hirtelen, engem meg a szívroham kerülgetett. - Kérlek, ne. - teljesen mozdulatlanná dermedtem, mikor ő is hasonlóképpen cselekedett, mint az előbb én. Óvatosan felült, kitapintva a kanapé szélét és megtámaszkodott rajta, majd ujjai lassan kalandozni kezdtek az arcomon. Tenyerével átfogta, amibe akaratlanul is belebújtam, mosolyra késztetve ezzel őt. Hüvelykujja ajkaimon állapodott meg, mintha csak azt kereste volna.
Feltevésem beigazolódott, mikor feje hirtelen közeledni kezdett felém, majd ajkait óvatosan az enyémekre tapasztotta. Olyan mértékű megdöbbenésben még sosem volt részem. Tágra nyíltak a szemeim, ő pedig nem mert megmozdulni. Nagyon lassan csúsztam hozzá közelebb, hogy kényelmesebben hozzáférjek, észre sem vettem, mikor landolt a tenyerem mellkasán, ujjaim mikor kezdték el görcsösen szorítani a pólója nyakát.
  Szánk úgy mozgott egymáson, mintha attól félnénk, hogy valamelyikünk hirtelen összetörik, vagy mintha két általános iskolás élete első csókját élné át. Előhozakodhatnék most a szokásos filmes klisékkel, miszerint "az íze mint a méz, párnái annyira édesek, hogy nem lehet igaz", de akkor hazudnék. Semmihez nem tudtam hasonlítani ezt a mámort, ami körbeölelt. Való igaz, tényleg puhák és jóízűek voltak ezek az ajkak, amiket Kyungsoo birtokolt.
  Szinte óráknak tűntek azok a rövid kis másodpercek, mire elváltunk egymástól,a hirtelen sokktól azt sem tudtam, hová legyek. Mintha teljesen másik bolygón lettem volna, és most tértem volna vissza a Föld nevű planétára. Döbbenetes.
- Aggódtam érted. Vártam rád egy darabig és mivel nem látom az órát, nem tudom, mennyi az idő. De vártam, és reménykedtem, hogy bocsánatot kérhetek a kirohanásomért és elmondhatom, mennyire... szeretném, ha több lenne ez az egész, mint egy huza-vona, amit az eddigi időben produkáltunk. Nevetséges, hogy milyen hirtelen változnak az emberi érzések. - dünnyögte mély hangján, teljesen komolyan. Most az egyszer - nagyon szemét dolog ilyet mondani - örültem, hogy nem látta azt a vörös valamit, ami a nyakamon helyezkedett el és fejnek hívják.
- Fogalmad nincs, mennyire utálom magam, amiért itthagytalak. Ettél egyáltalán? Fürödtél? Ugye nem sérültél meg? Az egész az én hibám, nagyon sajnálom. - eredtek meg ismét a könnyeim, de most nem csak a mai napért. Az eddigi évek összes felgyülemlett feszültsége kicsattant most bennem. A legjobb barátnőm árulása, életem első szerelmének a mocsok dolgai, a középiskola... a rengeteg csalódás. És most itt volt ő, aki egy pillanat alatt érzéseket váltott ki belőlem, aki fényt hozott az életembe. Talán mert neki is kegyetlen sors jutott, talán mert túlságosan egymásra voltunk utalva, de kezdtem őt megszeretni.
- Ne sírj. - ismételte el. - És ne sajnálj semmit, pláne engem ne. Te vagy az első, aki fittyet hány a fogyatékosságomra és úgy kezel, mint bármelyik másik szemetet a világon.
- Nem vagy szemét. Csak... én vagyok türelmetlen. Mindezidáig azt hittem, nem való nekem az olyan, mint a segítségnyújtás. Aztán hirtelen itt vagy te, aki teljesen felkavart bennem mindent. Azt hittem, gyűlölök mindenkit, mégis... most annyira nyugodtnak érzem magam.
- Kedvellek. - motyogta álmodozó sóhajjal. - Pont ezért kedvellek, mert egy idióta, forróvérű nőszemély vagy. Kiszámítható, de mégsem. És el sem hiszed, milyen sokat jelent nekem a most történt csók. Meséld el, mi történt veled, hogy megérthessem végre, ki is vagy valójában.

Így történt, hogy töviről hegyire minden egyes momentumát az elmúlt két évemnek, csak úgy, könnyed lelki békével elmondtam Neki. Egy pillanatig szégyelltem ezeket a dolgokat, ő mégsem csóválta a fejét, nem cseszett le semmiért és megértően simogatva adta tudtomra, mennyire érdektelen a múltam felé.
- Nem számít már, mi történt veled. És az sem, hogy hogyan ismerkedtünk meg mi ketten. Szeretném előlről kezdeni veled Yeonmi. Szeretnék melletted elaludni és úgy felkelni reggelente, hogy a te illatodat érzem, a hajadba fúrhatom az arcom és érinthetlek. Szeretnélek téged megcsókolni, és a fenébe is, látni végre.
- Nem tudom, mit mondhatnék, komolyan. Olyan hirtelen jött minden. Délelőtt még utáltál, én pedig...
- Egyáltalán nem utáltalak. Ugyanannyit gondoltam rád, mint te rám. Néha be kéne fejezned a motyogást magadban. - kuncogta. - Nekem is furcsa az egész. De mikor este eltűntél, életemben először ideges voltam és borzasztóan aggódtam érted. Szinte lepergett előttem, hogy elveszíthetlek, hogy esetleg feladod az egészet és egy intézetben fogom leélni az életem, hogy a fiúk és te is nyugodtan éljetek tovább.
- Szóval... az bátorított fel ennyire, hogy órákra eltűntem?
- Mondhatjuk így is. Boldog akarok lenni és nem a vakságomat akarom akadályként magam elé gördíteni. Ha... ha nem undorodsz tőlem és nem fáraszt az, hogy mindig velem kell lenned, kérlek próbáld meg velem. Csak egy próbát.
- Még mindig hülye vagy. - hajoltam hozzá közelebb, hogy puszit nyomjak lehunyt szemeire, majd egy gyengéd csókot ajkaira.  - Boldog vagyok, hogy melletted kötöttem ki.

2017. január 28., szombat

I see You - 2. Rész

Nehezebb, mint gondoltam


Frusztráltan gubbasztottam a hátsó ülésen. Lábaim szorosan összezáródtak, tenyereim a térdeimen pihentek, hátamat az ülésnek támasztottam. Sosem üldögéltem még sehol ennyire fegyelmezetten, de a mellettem lévő Kyungsoo kiváltotta ezt a feszültséget. Folyamatosan előre meredt, mint egy hal. Jobb szót nem találtam rá.
Nem mintha lett volna más választása - lévén nem lát -, de én még így is forgattam volna a fejem a hangok irányába, kerestem volna valami támpontot és kérdezősködtem volna. De ő... semmi. Nem érdekelte hová megy, mit fognak csinálni vele, egyáltalán lesz-e rajtam kívül bárki is, aki a segítségére sietne. Eljutunk majd arra a szintre, hogy engem elviseljen, vagy már az első héten feladom? Az én személyiségemet ismerve az utóbbi.

***FLASHBACK***

Miután sikerült kirobbantani a szobájából, nem szólt hozzám egy szót sem, ez pedig egy jó ideig nem is történt másképp. Borzasztóan megmakacsolta magát és esze ágában sem volt elszakadni a bandától; azoktól, akik még megmaradtak neki és akikkel még hajlandóságot mutatott a kommunikációra. Minden nap ott szobroztam náluk, megbirkóztam Chanyeol kompromittáló beszólásaival és Sehun flegma, lenéző tekintetével, mert anyámnak újabban annyira sem lehetett nemet mondani, mint eddig. Elviseltem Baekhyun nyavalygását, Kai depresszióját, Chen feszültségoldásra tett kísérleteit a hülye poénjaival...
Lay és Suho, illetve Xiumin voltak azok, akik úgy igazán kedvesek szerettek volna lenni velem és nem volt velük különösebb bajom. Ezért hálás voltam - még ha nem is vált szokásommá ezt kimutatni. Minden áldott nap segítettek szóra bírni Kyungsoot, mert valószínűleg sejtették, mennyire nincsen türelmem. Teljes mértékben elfogadták az én hozzáállásomat és boldogok voltak már a puszta ténytől, hogy valaki végre nem adta fel. Még jó, hogy eszük ágában sem volt belekötni a dolgaimba, mert ha elüldöznek, vége a dalnak és az a törpe egyedül szárad el a szobájában. Ez a komor igazság, akár szép, akár csúnya ilyet mondani.
Amint végre sikerült rávennünk az indulásra (illetve ők vették rá), a legtöbben teljesen átváltoztak aggódó üzemmódba a társuk felé. Úgy engedték csak el velem, hogy előtte fél órás ölelkezési rituálét műveltek le a folyosón, magasról téve arra, ki látja meg őket és ki nem. Hozzám csak a vezető és Kai intézett pár rendes szót, na meg az örökké beszívott Lay. A többiek meg vagy mosolyogtak, vagy sírtak, vagy ki akartak nyírni - utóbbi kategóriába a két colos rapper tartozott, előszeretettel feszegetve a határaim tűrőképességét. Meg is könnyebbültem, mikor végre ott hagyhattam őket, na meg anyámat.

***FLASHBACK END***

Nem számoltam az időt, de másfél órát biztosan utazhattunk, míg ki nem értünk egy kevésbé forgalmas helyre, majd további egy órával később teljesen vidékre kerültünk. Ameddig elláttam, föld volt, illetve gyümölcsfák, takaros házak, amelyek a környék egyik felén a tradicionális Korea jellegzetes épületei voltak - gondolom itt olyan emberek éltek, akik ezeket a földeket nap mint nap művelik -, míg a másikon, kissé elszigeteltebb területen modernül berendezett puccos építészeti csodák, nyaralók a teljes nyugalmi állapotra vágyóknak. Nagy valószínűséggel mi a második opcióhoz tartoztunk.
Utazótársam végre valahára megmozdult, pontosan egy időben a kocsi motorjának leállásával. Pislogott kettőt, majd apró sóhajt hallatott.
Kezeivel megkereste a kilincset és kinyitotta az ajtót. Már nekem fájt, ahogy bizonytalan mozgásával próbált valami támpontot keresni a célja érdekében. Nem kért segítséget, tulajdonképpen teljesen ignorált, felvette a napszemüvegét, és ez engem roppantul bosszantott. Nekem meg kötelességemben állt volna rákényszeríteni az akaratomat, viszont tudtam, milyen érzés ez valójában, így nem erőlködtem.
A büszkesége azt is cseszett megengedni hogy a csomagtartót felnyissam, bezzeg amikor a sofőr magyarázott neki, arra még megerőltette a hangját. 
- Uram, szüksége van valamire? Esetleg elkísérjem az ajtóig? 
- Nem akarom. Köszönöm.
- A kisasszonyért tehetek valamit? - fordult felém kedvesen mosolyogva. Jelen pillanatban ettől egyenesen megkönnyebbültem. Legalább egy mondat erejéig nem kell némán lesnem k a fejemből mint egy kukának. 
- Megoldom egyedül. - sóhajtottam, majd kioperáltam a három hatalmas bőröndömet, hogy lecuccoljam újdonsült lakótársamé mellé. Most már értettem, miért egy olyan brutális méretű autóval érkeztünk, másikban el sem fért volna ennyi holmi.


Megvártuk, amíg az autó elhajt az első sarkon, ahonnan már biztosan nem látjuk. De azt nem gondoltam volna, hogy amint kettesben maradok Vele, rám telepedik a tanácstalanság keserű érzése.
Mégis hogy fogom én ezt végigcsinálni? Ki fog borítani ez a srác, eszében sincs együttműködni, így meg aztán végképp magamra lettem utalva. Egyáltalán ő belegondolt, hogy a közös munka megkönnyíti az életét? Hiszen ezt gyakorolja az ügynökségnél több éve...
- Menjünk be. - dünnyögtem lemondóan, várva valami elutasító vagy bármilyen választ, amely nem érkezett. - Én... a bőröndöket viszem be. Te meg addig ülj le valahol. - meg se próbáltam megkérdezni, hogy elnavigáljam-e egy ülőalkalmatosság felé odabent, mert felesleges lett volna.
Előre mentem, a kapott kulccsal megbabráltam az ajtó zárját, mígnem bejutottam.
Rögtön kiszúrta a szemem, hogy nem a legnagyobb házat bérelték ki, viszont annál kevesebb és modernebb bútorral szerelték fel. Az is feltűnt, hogy valaki már intézkedett, hogy Kyungsoonak kényelmesebb legyen.
Én személy szerint elindultam körbenézni és teljesen megfeledkeztem a rám bízott "betegről". Ez - mint utólag kiderült - szarvashiba volt.
Míg azzal voltam elfoglalva, hogy feltérképezzek minden egyes zugot, beleértve a fürdőt, a konyhát és étkezőt, a nappalit, végül a két hálószobát, addig ő úgy döntött, kissé önkényesen egyedül indul neki. Két perc sem telt bele és egy akkora csattanás rázta meg a házat, hogy még a hátrahagyott banda is tökéletesen hallhatta a produkciót.
Kisiettem az egyik hálóból és keresni kezdtem ezt a szerencsétlent, aki a konyhában terült el a földön. Nem érdekelt most, hogy egyáltalán milyen módszerrel talált el a helyiségig, lényegtelen volt. Valószínűleg megbotlott egy székben, vagy nekiment az asztalnak. Már azon gondolkoztam, hogy hívom a mentőket, mert ő csak a hátán feküdt nyitott szemmel, a plafonra meredve.
- Jól vagy? Kyungsoo, válaszolj már!
- Semmi közöd hozzá. Megkeresem a szobámat.
- A szart keresed meg! Ülj le és ne merészelj megmozdulni, amíg én azt nem mondom, mert esküszöm, ha megteszed még mást is elveszítesz a látásodon kívül.
- Mondom, semmi közöd hozzá! Egyedül is boldogulok!
- De...
- Istenem, hagyj már békén! - kiabált.
- Velem te ne emeld meg a hangod! Azt hiszed, én ide akartam jönni? Hogy veled akarom tölteni az időmet és rád akarok figyelni a nap minden percében?! Mégis mi a rohadt életet hiszel te?
- Nocsak, kibújt a szög a zsákból. - vigyorgott gúnyosan. - A terhet már a puszta gondolat is nehezíti a válladon, hogy egy ilyen szerencsétlen vaknak kell főznöd és mosnod. Akkor mi lesz veled később?
- Tudod mit? Csináld egyedül... - motyogtam, majd elfoglaltam az egyik hálót, ahová bezártam magam. Kit érdekel, hogyan töri össze magát. Legalább anyám szeme is felnyílik végre, hogy alkalmatlan vagyok erre a szakmára. Legyen minden olyan nyugis és semmilyen, mint eddig. Csak ezt akarom.

***Kyungsoo POV***

Teljesen tönkrement az életem. Még csak esélyem sem volt, hogy folytassam az éneklést, hiszen ki akar együtt dolgozni egy fogyatékossal?
Most meg Suho hyung rám küldte ezt a csitrit aki az idegeimre akar menni és érezteti velem, hogy rohadtul segítségre szorulok. És még ő sértődött meg!
Dühöngésemet egy csengőhang szakította félbe. Sóhajtva vettem elő a készüléket, amit még Jongintól kaptam, hogy könnyebben megtaláljam a gombokat. Az egyetlen dolog, amit nagy becsben tartottam, hiszen a legjobb barátom küldte és tudtam, hogy nagyon szeretné viszonozni azt, amit én tettem érte. Talán ő lehetett az, aki tudja, milyen segítségre szorulni. Viszont az ő törött lába meggyógyult... én valaha meg fogok?
- Igen?
- Kyungsoo-yah~!
- Mit akarsz, Chanyeol? - dünnyögtem, de azért mégis jól esett, hogy gondolnak rám. Még ha eszem ágában sem volt kimutatni ezt az utóbbi időben.
- Csak gondoltam, megkérdezem, milyen az új hely. A csaj normálisan viselkedik veled?
- Ami azt illeti...
- Tudtam, hogy nem jó ötlet erre a némberre bízni... - hallottam Sehunnie hangját a távolban, szokás szerint kimért és hideg a baleset óta.
- Már nem azért, de van egy olyan érzésem, hogy a te viselkedésed is közrejátszik az ő bánásmódjában. - morogta Baekhyun. - Nem igaz, hogy most az egyszer nem fogadnád el a segítségét! Hogy fogsz enni? Hogy fogod megszokni, mi merre van a lakásban, teljesen egyedül!? A ruháidat ki tudnád mosni? A fürdést még csak-csak megoldanád, de...
- Ezért kellett volna veletek maradnom! Akkor nem lenne ennyi problémám! Vagy nektek is akkora terhet jelentettem...
- Ez nem igaz! - tiltakozott Yixing is hevesen. Szegénykém, mindig olyan kis ártatlan volt. - Nem vagy teher egyikünknek sem, de olyan szoros a napirendünk, hogy ha valami történik veled, akkor képtelenek lennénk odaérni vagy elszabadulni... ha nem figyel rád senki nem éled túl egyedül...
- Talán az lenne a legjobb.
- Yah!
- Bocsi srácok, de nem érek rá. Még ki kell tapogatnom, hol fogok aludni, ha már kiborítottam Yeonmit. Sziasztok. - azzal egy jól becélzott gombnyomással megszakítottam a vonalat. Talán tényleg messzire mentem és nem ártana megkérnem őt, hogy néhány dolgot mutasson meg, vagy legalább mondja el, hogy melyik irányba tapogatózzak. Mint mikor édesanyámtól kértem gyerekkoromban, hogy kösse meg a cipőfűzőm, vagy ápoljon, mikor beteg voltam.

Nem viselkedek a legszebb módon senkivel, ezt jól tudom, de mindenkinek az lenne a legjobb, ha nem kerülne hozzám közel. Hiszen én már nem leszek a régi, de még csak olyan sem, aki nem szorul támogatásra a nap minden percében. Nem akarok azért barátságokat kötni, mert másképp nem tudnám megállni a helyem.
És én nem akarok senki terhe lenni.



2017. január 8., vasárnap

I see You - 1. Rész

Hogyan kerültem én a képbe


- Yeonmi! - anya kiabálását hallottam a földszintről, így bosszankodva ugyan, de megszakítottam roppant fontos elfoglaltságomat - a drámák maratonját -, és elhagytam a kényelmes ágyamat. Amióta megszereztem az érettségit, nem igazán csináltam mást, mint sorozatnézést, ugyanis teljesen elveszett az érdeklődésem az emberek iránt az utóbbi évben.
Ha nem ilyen enyhén fejezném ki magam azt mondanám, hogy gyűlöltem minden nyomorult emberi lényt, de a visszafogott verzió jobban hangzik. Teljesen biztos voltam benne, hogy édesanyám megint egy lehetőséggel jött haza, hiába mondtam el neki ezerszer, hogy nekem nincs türelmem az olyan munkákhoz, mint a beteggondozás. A gimiben is megmondta az osztályfőnököm, hogy túl van tárgyalva a jövőm az egészségügyben, ergo tegyek le még egy szakmát amint lehet, és üljek be egy csendes irodába, hogy elkerüljek mindenkit.


Unottan foglaltam el a konyhában lévő székemet, gondolatban már felkészülve a hegyi prédikációra. Ó, én naiv. Még ha csak az lett volna.
- Ez így nem mehet tovább! - csapta az asztalra a bögrét szülőm, amiből eredetileg kávét szeretett volna inni, de a lötty fele kivándorolt a helyéről. - Annyi helyet ajánlottam már, de te mindent visszautasítasz! Elég lenne megemlíteni a nevemet és rögtön kihagyhatnád a munka legalját, de neked semmi nem jó! Nem fogunk apáddal örökké eltartani, az Isten verjen meg! Mi lesz, ha történik valami? Ha már csak magadra számíthatsz az életben?!
- Elmondtam már párszor anya, hogy nem érdekel ez a szakma. Te erőltetted, pedig nagyon jól tudtad és tudod is a mai napig, hogy nem szimpatizálok a segítség fogalmával! Rajtam se segít senki...
- Én próbálnék! - vágta rá, majd elmosolyodott olyan "nem menekülsz anyád elől" mosollyal. Itt kezdődött a probléma. - Amit most mondok, jól vésd az eszedbe! Holnaptól keményen dolgozni fogsz, de nem akárhogyan.
- Mégis mi a...
- Édesapáddal tegnap éjjel megvitattuk a sorsod és arra jutottunk, az én egyik betegemmel fogsz foglalkozni.
- Hogy mi? - olyan magasra szökött a hangom, hogy én is meglepődtem. Ezt nem gondolhatják komolyan. Ez egy rémálom kell, hogy legyen.
- Yeonmi, ez a fiú vak. Segítségre van szüksége, neked meg empátiát kell gyakorolnod. Nem olyan régen veszítette el a látását, a családjáról hallani sem akar, a barátai pedig túl elfoglaltak, hogy minden nap ott legyenek mellette. Szegény ki sem mozdul a szobájából. - anya szemeibe könnyek gyűltek, ahogy a srácról beszélt. Ha valakiről azt lehet mondani, hogy empatikus, akkor az az anyám.
- Ez nem lesz jó ötlet...
- Szóval elvállalod? - szemei felcsillantak, eddig görcsben tartott kezei kilazultak, merev, ideges tartása szintén felengedett. És én életemben először olyat mondtam, amiről tudtam, hogy meg fogom bánni.

~~~

- Mondtam, hogy nem lesz jó ötlet. - meredtem a hetedik emeleti lakás ajtajára. Anya előre figyelmeztetett, hogy rendkívüli titoktartás van, ami azért akkora gondot nem jelentett, tekintve hogy nem lett volna kinek árulkodnom. Viszont ami a legjobban kiverte nálam a biztosítékot, az az összeköltözés volt. 
Egy elég csendes külvárosba kell majd berendezkednem a szerencsétlen sráccal, ez pedig rengeteg felelősséget jelentett. És ezt pont rám merték bízni. Fel tudtam volna robbanni a bennem tomboló dühtől. Kényszeresnek éreztem ezt az egészet és nem akartam ezt ilyen könnyen teljesíteni.

A csengőt is nagyon nehezen sikerült megnyomni, most meg itt vártam, hogy valaki kinyissa azt az átkozott térelválasztót.
- Még nem késő a futáshoz... - haraptam be alsó ajkam. Egyáltalán minek adtam be a derekam? Hová lett a hatalmas kitartásom? Talán most már tényleg megijedtem anyámtól. 

Nagyjából két-három percig néztem ki a fejemből, mikor kattogást hallottam. Elég spéci biztonsági zár lehetett, mert én ennyi idő alatt kétszer bejutottam volna. Végül az ajtó résnyire kinyílt.
- Magát küldték? - ettől a formális beszédtől is nagyon kirázott a hideg. Már most.
- Engem. - bólogattam serényen, mint valami kutya, mert kezdett kicsit kényelmetlen lenni a folyosón álldogálás.
- Jöjjön beljebb. És ne hangoskodjon.
- Már miért hangoskod-... - a szám is tátva maradt, mikor az előtérben nyolc ismerős arcot pillantottam meg. Abban a szent minutumban kezdtem érteni a pletykákat, amik a napokban terjedtek.
- Talán folytathatnánk a nappaliban. - indítványozta Suho. 
Teljesen tisztában voltam vele, hogy én bizony az egykori kedvenc bandám lakhelyén múlatom az időm. A debütálásukkor szerettem meg őket, akkor még nem bújt elő az antiszociális énem. Majd amikor az érettségim évébe kerültem és sok volt a stressz, ráadásul a legjobb barátnőm is csúnyán hátba szúrt, vége lett a szép korszakomnak. Ezért kissé rosszul éreztem magam a fiúk társaságában. Rengeteget változtak az én rajongásom óta.

Mikor már mindannyian kényelmesen ültünk, és a kínos csend is kellőképpen beállt, a vezető kisebb torokköszörülés után újra megszólalt. 
- Úgy gondolom, hagyjuk a formalitásokat és tegeződjünk. Tudod, kik vagyunk? 
- Igen. - jelentettem ki kurtán, ami inkább kelthetett bennük ellenszenvet, mint az ellenkezőjét. Sőt, Sehun és Chanyeol szinte sugározta ezt a kellemetlen légkört. Az utóbbi azért engem is meglepett, hiszen a végtelen szeretetéről ismert, de nem mertem ennek túl nagy medret keríteni. 
- Rajongó vagy? 
- Hát... Ez kicsit bonyolult. - morogtam. Nem azért jöttem hogy rólam tartsunk előadást. 
- Értem. - mosolyodott el. - Nem mondom, hogy azonnal megbízunk benned, és borzasztóan nehéz lesz rád bízni az egyik testvérünket. Remélem, megérted. - újabb bólogatással jeleztem feléjük, mert az önfeledt beszélgetéshez még mindig nem fűlött a fogam. - Sejted, miért maradtunk nyolcan?
- Beavattak a fontosabb részletekbe igen. Gondolom, a hiányzó kilencedik az aki...
- Az egyik koncertünk próbáján volt valami az egyik füstgéppel, másnap pedig arra kelt, hogy az égvilágon semmit nem lát. Az orvos szerint elképzelhető, hogy örökre vak marad. - Baekhyun szipogni kezdett, Chanyeol vigasztalóan megszorongatta, és kissé én is sajnáltam a törpét. Mégsem lehet könnyű, hogy egyik pillanatról a másikra tönkremegy az életed.
- Ne kérdezd meg tőle, hogyan történt, mert csak akkor fogja elmondani, ha megbízik benned. Egyelőre azt kéne elérni, hogy kimásszon a szobájából és engedje, hogy átköltöztessük veled egy nyugalmasabb térbe. - magyarázott Xiumin.
- Tehát elsősorban szedjem ki a barlangjából? Bárhogy próbálkozhatok?
- Csak szedd ki D.O hyungot, kérlek. - motyogta Kai megtörten. - Ő a legjobb barátom.


Halkan nyitottam be a szobába, de kis híján visszafordultam; az a szag émelyítő volt. Tuti nem szellőztettek itt egy ideje. Két ágyat láttam, de az egyiken nem volt se ágynemű, se semmilyen használati tárgy, csak az üres matrac. A bútorokon vastag porréteg uralkodott, a szőnyeget régóta nem porszívózhatták, ahogy a padló sem láthatott felmosót, a függöny minden fényt kizárt a helyiségből. Néhány tányért és poharat is felfedeztem, de meg sem lepett már. Volt egy olyan érzésem, hogy a fiú senkinek nem engedte a takarítást idebent, különben nem lenne ekkora szemétdomb. Feltenném a kérdést, hogy ez az életmód mire jó, de nem piszkálódni jöttem.
- Hahó! - pislogtam. A félhomály rettenetesen irritálta a szememet, ezért minden mindegy alapon az ablak felé indultam és elhúztam a függönyöket. Úgyse látja... Az ágy felé vándorolt a pillantásom, ahol megláttam egy kupacot, amely aprókat emelkedett, majd süllyedt, de ezen kívül nem vettem észre több mozgást. Mintha félig már meghalt volna. - Te vagy Kyungsoo, nem igaz? - egy szót se szólt. - Válaszolnál, b...kérlek?
- Kifelé. - a jó hír, hogy legalább élt. A rossz, hogy pont nekem nem fog itt parancsolgatni.
- Na te majd megmondod nekem, mit csináljak...
- Mondom, kifelé. - egyre idegesebb volt, én meg egyre jobban meg akartam ütni.
- Másszál ki az ágyból és megfontolom, hogy kimegyek-e vagy nem. Engem azért hívtak ide, hogy segí-...
- Ki ne merd mondani! - kiabált és azzal a lendülettel felült, lerántva magáról a takarót. Az arca meggyötört volt, a szemei üvegesen meredtek előre, kezei az ölében pihentek ökölbe szorítva, száján grimasz uralkodott. - Ha ezért hívtak, akkor pláne tűnj el!
- Meg a jó édes... azt! Ha nem mászol ki, én viszlek, de azt nem köszönöd meg! Ki kell jönnöd! Egészségtelen itt! 
- Nekem már mindegy... - hihetetlen. 
- Csak a látásodat vesztetted el, nem az összes végtagodat! 
- Kifelé. Utoljára mondom.
- Oké. Kimegyek. De én a helyedben elgondolkodnék rajta, hogy odakint várnak és nem csak magammal foglalkoznék. A saját társaid életét is tönkreteszed a sajátoddal együtt. - köptem és már kint se voltam. Úgy viselkedik mintha nem lehetne így is élni, más bármit megadna, ha csak ennyi prolémája lenne. Kiskoromban rengeteget voltam anyával a munkahelyén és látássérültek egytől egyig próbálkoztak teljes életet élni. Ő meg itt pazarolja az értékes időt. Ez tudott a legjobban felidegesíteni. Jó, nem érthettem meg a helyzetét maximálisan, hiszen én nem voltam vak.

- Na? - az első aki reménykedve feltette ezt a kérdést, Chen volt. 
- Kiküldött. - pufogtam. - Sajnálom, de legszívesebben megvertem volna. 
- Ugye nem mész el? - ijedt meg azonnal Lay. - Eddig mindenki feladta... Ha te is, akkor oda minden remény. 
- Ugyan, őt ez mit érdekli? Az ő élete biztosan csodálatos. Nem hiányzott a nyakába egy teher. - gúnyolódott Chanyeol, Sehun elismerően hümmögött, én pedig felkaptam a vizet.
- Ugyan mit tudsz te az én életemről? Ugyanannyit, mint én a tiedről, úgyhogy fogd be!
- Csillapodjatok! - emelte meg a hangját Suho. - Chanyeol, tudom min mész keresztül, de Yeonmi-sshi álláspontját is megértem. De megoldunk bármit is azzal, ha üvöltözünk?
- Srácok, legalalább próbálkozzunk! Ki fog jönni onnan és elérjük, hogy ugyanolyan boldog legyen, mint ezelőtt. - egyem is meg Layt meg a bizakodó természetét. - Kérlek, maradj! Legalább csak ma!
- Hát én... - legnagyobb döbbenetünkre azonban nyílt az egyik szoba ajtaja és kilépett rajta Kyungsoo.




2017. január 2., hétfő

I see You - Szereplők

Do Kyungsoo (D.O)



Épphogy betöltötte huszonnegyedik évét, azzal kellett szembesülnie, hogy
egy baleset következtében a látása nélkül kell boldogulnia - talán élete végéig. Magába fordult, eddigi barátaival is megszakított minden kapcsolatot, a nyilvánosság elől teljesen elzárkózott.
A családjával sem beszél, mivel nem akar ilyen állapotban a terhükre lenni, pedig édesanyját
ez borzasztóan megviseli. Eddig a banda tagjaira számíthatott, ám az egyik nap vezetője, Suho
parancsa mindent megváltoztatott. A környezetét, a hozzáállását és az egész életét.


Jung Yeonmi


Tizenkilenc éves, anyja befolyása miatt ápolónőnek tanult, bár az érettségije óta csak lézeng az életben és nem érti, mi értelme van egyáltalán.
Édesanyjának magánklinikája van, látássérültekkel foglalkozik, és alig bírja nézni, hogy a lánya
éppen a léhűtők népes táborát erősíti.
Ebből kifolyólag Yeonmi hirtelen egy vak fiú segítésére lesz kényszerítve, aki nem más, mint az EXO egykori aranytorkú énekese.
A titoktartás miatt össze kell költözniük egy csendes helyen, és Yeonmi cseppet sem türelmes lelkének ez elég nagy teher.


Az EXO


Nem sorolok fel külön-külön minden tagot, mert mindenkit szeretnék szerepeltetni,
nem emelnék ki a tagok közül lényegesebbet.
Mindannyian ugyanúgy próbálnak segíteni a társukon, valaki ezt nehezebben viseli, valaki kicsit
könnyebben.


További szereplők a történet folyamán, meglepetésként fognak felbukkanni. :)
Jó szórakozást! :)
Hwaiting! *3*













2017. január 1., vasárnap

I see You - (EXO - D.O) Prológus

Kedves olvasóim! :)
Új év, új minifiction, ezúttal egy film által megihletve.
Aki látta a "My annoying brother/hyung" című filmet, az bizonyára tudni fogja a dolgot:)
Nem is szaporítom tovább a szót! *3*

2017 január vége nem mindenkinek az újévi fogadalmak betartásáról szólt, nem a "tiszta lapokról", de mégcsak nem is a boldogságról.
Az EXO nagy sikereket ért el ugyan, a világranglistán is megelőzték a hatalmas hírű amerikai előadókat, egyszóval taroltak... viszont immár csak nyolc taggal. Azt a bizonyos kilencediket pedig elnyelte a föld. Senki sem tudta, hová tűnt Kyungsoo, az imádott Dyo, a legalacsonyabb tag aki soha egyetlen koncertről vagy fellépésről sem hiányzott és nem mellesleg egészséges terrorban tartotta Park Chanyeol nagyra törő álmait, amelyeket a törpe idegesítésével kapcsolatban dédelgetett.
Látszólag mindenki teljes tudatlanságban élt, a tagokat az SM igazgatóságát és a családot kivéve.
Azon a januári napon a fanok megőrültek és követelték az információkat a fiúról - persze nem tudtak meg semmit.
A banda igyekezett megkönnyíteni társuk helyzetét, de csak azt érték el, hogy Kyungsoo bezárkózott a dormban lévő szobájába és ki sem mozdult onnan hetekig... Talán hónapokig is, ugyan ki számolja. A saját családját is kizárta az életéből, és az egyetlen ok, amiért egyáltalán a dormban maradt az volt, hogy nem lát és egyedül nem menne semmire. 
Egy idő után azonban Suho is belátta, hogy a rengeteg munka miatt nem tudnak eleget segíteni és mind a nyolc fiú belefáradt az ingázásba a munka és a... munka között. Igen. Kyungsoo utolsó mondata csupán annyi volt társaihoz, hogy ki ne merjenek ejteni a szájukon olyasmit mint "segítségnyújtás" vagy "gondoskodás", ez túl megalázó lett volna. 

De ha minden fáradozás hiábavalónak bizonyul, ha valaki nem fogad el a hozzá legközelebb állóktól egy pici segítséget sem, akkor az illető hogy marad életben? 

Nos... Itt jövök a képbe én,  Jung Yeonmi.

New Year Present (EXO - Suho) +18!

Minden megváltozott az életemben egyetlen csettintésre, mikor megérkezett Ő.
Joonmyunt egy rendkívül szerény férfinak ismertem meg a gimiben. Ő már dolgozott és a céghez kerestek diák gyakornokokat a nyári szünetre. Jelentkeztem és minden jött magától. Még akkor is hálás voltam a cégnek miatta, ha egyébként borzasztóan megutáltam a rendkívül szigorú menetrend és a folyamatos rabszolgamunka miatt. Nem is értettem meg soha, hogy Ő hogy bír minden egyes nap itt robotolni.
Joonmyun okos, kedves, udvarias és nem utolsó sorban odaadó. Tudta mindennek a mértékét, hogy mikor szabad elengedni magát és mikor nem.
Két dologban mégsem volt tökéletes; az egyik köztünk elterülő hét év, ami nem az ő hibája volt, mégis ezt adta a sors.
A szüleim sosem tudtak róla, hogy én egy huszonöt éves férfival érzem jól magam, de nem is terveztem elmondani nekik sosem; nem volt jó a kapcsolatunk.
A második dolog a túlzott féltése volt. Milliószor próbáltam becsalogatni az ágyba, hogy végre teljesen az övé lehessek, de mintha nem is vette volna a lapot. Ha meg végleg kihúztam a gyufát, akkor elintézte egy gyengéd csókkal és annyival, hogy "túl fiatal vagy még hozzá".

~~~

- Szeretlek. - dünnyögtem a nyakába, óvatos csókokat hintve rá. Halkan felsóhajtott és letette a kezében tarott könyvet, illetve az olvasószemüvegét is eltüntette a szeméről. Szerettem, mikor rajta volt, borzasztóan szexin festett vele.
- Én is szeretlek, de nem lehet. Meg kell értened, hogy-...
- Nem értem meg. - morogtam továbbra is, ugyanolyan elszántsággal ostromolva ezúttal az ajkait. Arra viszont nem számítottam, hogy a szokottnál erélyesebben tol el magától, szigorúan a szemeimbe bámulva.
- Márpedig meg kell értened. Ne legyél ilyen...
- Milyen? Talán gyerekes? Gyerekesnek tartod, hogy végre le akarok feküdni veled ennyi idő után? Fáj neked ha bízni akarok benned? Tudod te, hogy egy lánynak mennyire lerombolja az önbecsülését, ha az akit szeret, elutasítja? Akkor szakítsunk, Joonmyun! Ha te nem... nem akarod ezt az egészet és csak terhet jelentek akkor... akkor... - még csak gondolni sem bírtam arra, hogy nélküle kelljen élnem, kimondani is szörnyű volt.
- Először is, makacsat akartam mondani. Másodszor - itt eltűrt egy tincset a fülem mögé és letörölte a könnyeimet -, semmi köze a szexnek ahhoz, hogy képes vagyok-e boldog lenni melletted vagy sem. El sem tudod képzelni, mennyit fantáziálok rólad, de... az én álláspontomat is figyelembe kell venned a sajátodon kívül.
- Mi olyan nehéz neked abban, hogy szeress? - nyögtem megtörten.
- Annyira fiatal vagy... miért venné el az ártatlanságod egy olyan, mint én? - szóval innen fúj a szél.
- Esküszöm neked, hogy sokkal hülyébb vagy, mint ahogy kinézel!
- Tényleg muszáj felfognod valamit, Haemin-ah. Ami köztünk van, nem puszta szórakozás, igenis komoly. Viszont jó lenne, ha tisztában lennél a kérésed súlyával. Olyan embernek próbálod odadobni magad, akivel korántsem biztos a dolog. Akármelyik pillanatban rájöhetsz, hogy nincs szükséged ekkora korkülönbségre, vagy megbánhatsz mindent, amit tenni készülsz.
- Az Isten szerelmére, Suho! - soha nem hívtam így - túl személytelennek tartottam -, kivéve, ha borzalmasan haragudtam rá. Ez is egy olyan alkalom volt. - Megtanultam valamit az életben, méghozzá azt, hogy rohadtul semmi nem biztos! Honnan tudod, hogy holnap nem tudják meg a titkunkat a szüleim, vagy két perc múlva ugyanúgy halat akarsz vacsorára, vagy hogy jövőhéten elcsap egy vonat... egyszerűen nem értem a logikádat, ennyi az egész. - megintcsak könnyek szöktek a szemembe, mikor lepergett az elmémben minden lehetséges megoldás a férfi problémájára. Az egyetlen és legésszerűbb mégis az volt, hogy nincs ideje egy hisztis kislánnyal foglalkozni. Mi másra gondolhattam volna?
- Annyira buta vagy, Haemin-ah. - felpattant a fotelből és jobbjával óvón átölelte derekamat, szabadon maradt baljával pedig arcomat simogatta. - Tudom, mire lyukadtál ki mindannyiszor a témával kapcsolatban és tudom, hányszor átrágtad magad az egészen. Teljesen jogosnak tartom a kiakadásod. De... nem szeretnék fájdalmat okozni vagy elérni, hogy bármit is megbánj.
- Akkor vésd már a hülye fejedbe, hogy téged akarlak! Azt bánnám meg, ha nem tennénk semmit. Már csak egyetlen dolog hiányzik, hogy teljesen a tiéd legyek...
Egy darabig csendben fürkészte a szemeimet, próbálva találni valami kiskaput, ami mondani sem kell, hogy nem jött össze. Végül hatalmasat sóhajtott, elengedett és az ablakhoz sétált. Nem fordult felém, a beszéde közben is háttal állt. Biztosan így könnyebb volt kimondani.
- Rendben. Tudom, mennyit jelent ez neked és őszintén, nekem is. Viszont nem most és nem így. Ehhez... megfontolt előkészületekre van szükség.

~~~

- Boldog Újévet, fiatalok! - vigyorgott a képembe Jongin és egy hatalmas, karácsonyi fagyöngyöt tartott a feje fölé, miközben eszelős vigyorral közeledett hozzám. Valamiért sosem tartottam furcsának,  hogy Joonmyun barátaival múlassam az időt, akik között már a legfiatalabb is az egyetemet végezte. Teljesen természetes volt számomra velük, nekik pedig az, hogy én ott voltam.
Persze a nézeteltérés megvolt az elején,  mint a "Suho hyung, komolyan? Egy gimissel?" "Hova lett a felelősségteljes hyung?" és hasonló szépségek, de túltették magukat a kezdeti sokkon.
- Hagyjál! - visítottam. - Joonmyun kinyír, ha meglátja, mit akarsz a barátnőjével! - fenyegettem nevetve, azonban őt ezt nem hatotta meg, pláne részegen.
- Ugyan, Haeminnie, csak egyeeet~!
- Nem! Csókolgasd a fagyöngyöd!
- Mi a fene folyik itt? - csoszogott be pislogva a társaság lelke, Chanyeol, kezében egy üres süteményes tálcával, háta mögött egy borzasztóan kielégült fejet vágó Baekhyunnal. Bele sem mertem gondolni, mit művelhettek ezek ketten az édességekkel a konyhában.
Kapva kaptam az alkalmon és azzal az ürüggyel hagytam ott a banda szívtipróját, hogy újra feltöltöm a készletet a piskótatekercsekkel.
- Köszi, hogy jöttetek. - motyogtam a Yoda fülébe. - Nem lehet vele bírni, végigivott mindent aminek alkoholtartalma van és még éjfél sincs...
- Kai már csak ilyen. - röhögött fel Baek. - Egyébként Lay azt kérte, keressünk meg. Biztosan valamiért szüksége van rád, az erkélyen megtalálod.
Értetlenül, bambán kullogtam hát a megadott irányba.
- Kerestél? - kopogtam a kis terasz ajtaján, mire az eddig lazán a korlátnak támaszkodó Yixing felém fordult.
- Igen, fontos lenne. - vakargatta a tarkóját. - Nem akartam a többiek előtt mondani nehogy baromságokra gondoljanak. Ezt Suho hyung nyomta a kezembe úgy negyed órája. Nem akart megzavarni a beszélgetésben Kyungsooval és amúgy is meglepetést akart neked csinálni. - miközben magyarázott, előhalászott egy hóemberes borítékot a zsebe mélyéről, majd felém nyújtotta. - Nem tudom, mi történhetett köztetek és közöm sincsen hozzá, de elég komoly volt hyung arca, mikor átadta a leveledet. Legalábbis gondolom én, hogy ez egy levél, mert olyan alakja van. - kuncogott. - Én mennék is, ha nem bánod. Chen és Xiumin meg fogja enni az összes túrós rétest. Boldog Újévet, Haemin-ah!
Értetlenül álltam, kezemben a borítékkal, mely csak egy címet tartalmazott egy szobaszámmal és egy névvel.
Kis fáziskésés után rögtön szedelőzködni kezdtem; felkaptam a csizmám és a kabárom, leoperáltam a rózsaszín sálamat a pezsgősüveggel éneklő Sehun derekáról, majd hálásan pillantottam Kyungsoora, aki utánam dobott egy kocsikulcsot. Egy kiabálás kíséretében pedig már ott sem voltam.

~~~

- Elnézést, de meg tudná mondani, merre találom ezt a szobát? - pislogtam a recepciós lányra, elé tolva a papírom. Ő csak nézte egy darabig, végül, mint akinek villany gyúlik a feje felett, mindenttudó arccal elmosolyodott.
- Hogyne, kisasszony. Csak menjen fel a lifttel a legfelső szintre és forduljon balra a 1701-es számú ajtóhoz, a mágneskártya nyitja a zárat. Ha gondolja, küldhetek egy kísérőt...
- Nem fontos, köszönöm. - motyogtam, majd elvettem a kulcsot, amit felém tartottak.
Biztos voltam benne, mire készül Joonmyun, túl jól ismertem. Ahogy a liftben várakoztam arra, hogy megérkezzek az emeletre, a gombóc csak növekedett a torkomban. Végre ma megtörténhet...
A kártyával való bejutással sem volt gondom, már csak azon kaptam magam hogy egy teljesen sötét szoba ajtaját zárom be magam mögött. Az orromig sem láttam, csak a hallásra és a tapintásra hagyatkozhattam, rövidesen pedig egy másik ajtóba ütköztem; tehát ez volt az előtér.
- Joonmyun? Odabent vagy? - nagyon reméltem, hogy nem valami tréfa lesz a dolog, de amint megszólaltam, az ajtó hangtalanul kinyílt és egy félhomályba burkolt helyiséggel találtam szemben magam, a világítást csupán az a rengeteg gyertya nyújtotta, amiket a hatalmas franciaágy körül, az éjjeliszekrényen és az ágy előtti kis dohányzóasztalon pillantottam meg.
Beljebb léptem, hogy körülnézzek és kis híján el is bőgjem magam, de ekkor két kar a derekam körül megállította bennem a levegőt majdnem sikítottam egyet.
- Tetszik? - a számomra oly' megnyugtató és dallamos hangot azonnal felismertem.
- Joonmyun... Ennyire gyönyörű dolgot még életemben nem láttam... Annyira de annyira... boldog vagyok. - pityeregtem, majd megpördültem, hogy magamhoz szoríthassam Őt. Pillanatok alatt vett erőt rajtam a bűntudat; rengeteg pénzt kidobhatott az én hisztijeim miatt, csak mert nem bírtam befogni.
És ő mindezt elviselte, sőt, ennyire felkészülten várt rám. - Ne haragudj, hogy követelőző és gyerekes barátnőd van. Szégyellem magam... Annyira szeretlek, nem ezt érdemled.
- Én is szeretlek, Haemin-ah.
Csókolózva, ölelkezve botladoztunk el az ágyig, ahová óvatosan döntött le, hogy megszabadíthasson a ruháimtól, na meg persze a sajátjait is elhajítsa jó messzire.
Joonmyun vállába haraptam, hogy elfojtsam a fájdalmas sikolyt, amelyet a behatolás közben produkáltam. Hiába volt szerelmem elővigyázatos, mégiscsak a szüzességemről volt szó. Szúró, borzasztó érzés volt, gondolatban szétszakadtam, de a puha csókok, amikkel Ő nyugtatott, fokozatosan jobbá tették a helyzetet.
Addig meg sem mozdult amíg én azt nem mondtam, ez pedig még több bizalommal és szerelemmel töltötte meg a szívemet.
- Abbahagyjam?
- Ne!  Mindjárt...
- Biztos ne vegyem ki?
- Fogd már... be. Mozdulj meg inkább. Kérlek...
Nem szólt egy szót sem, csak eleget tett a kérésemnek, még ha a tekintetében azt is véltem felfedezni, hogy legszívesebben abbahagyta, volna nem törődve a saját vágyaival.
Elsőre bőven elég volt nekem a lassú, vigyázó és szerelmes tempó, hogy ölelt, vagy összekulcsolta az ujjainkat, miközben gyengéden csókolt, de ahogy az érzés fokozódott, egyre többet akartam Joonmyunból. Dereka köré fontam lábaimat, karjaimat a hátára vezettem és finoman karmolásztam azt ösztönzőleg.
- Gyorsabban, kérlek! 
Minél erősebb és mélyebb lökések érték azt a bizonyos pontomat, annál hangosabban és magasabban nyögtem alatta, talán már véresre is karmolhattam őt - nem mintha érdekelte volna jelen helyzetben.
Ahogy megéreztük mindketten a vég közeledtét, Ő is kezdte elveszíteni a józan eszét, ezert sokkal izgatóbb dolgokat tett velem. Eluralkodott rajta az ösztön.
A tempó miatt férfiassága teljesen kicsúszott belőlem, de ez neki nem jelentett tulajdonképpen semmit. Néhányszor ő maga húzódott ki szándékosan, makkjával megdörzsölve párszor lüktető bejáratom torokhangon nyögve, majd egy mély és határozott lökéssel ismét belém hatolt ütközésig.
Az sem segített a hatalmas extázison amit okozott, hogy Kim Joonmyun bizony nem kis mérettel rendelkezett; teljesen kitöltött, érezhettem péniszének minden lüktetését, a súrlódást, ahogy hüvelyem rászorult a lökések közben.
- Mondd a nevem, bébi... - harapott nyakamba, mire ismét sikítottam egyet.
- Joonmyun!
- Még egyszer!
- Joon... Joon... Myun! Szeretlek Joonmyun...
- Haemin-ah...
Ebben a pillanatban egyszerre kiáltottunk egy hatalmasat, majd a férfi a zihaló testemre dőlt. Nem húzódott ki belőlem, de nem bántam. Amúgy is érzékeny voltam még.
Kellett pár perc, míg összeszedtük magunkat annyira, hogy a fürdő felé vegyük az irányt, jobban mondva Joonmyun vigyen engem, ugyanis a lábaim nem bírták és úgy döntöttek, kiveszik a szabadságot.
Még mindig vigyázott rám, óvatos mozdulatokkal oszlatta el rajtam a tusfürdőt, én pedig ugyanezt megtettem vele. Olykor puszit nyomtam csupasz mellkasára, mosolyra késztetve ezzel őt. Nem lehettem volna ennél boldogabb és tudtam, hogy most már semmim nincs, ami ne lenne az övé.
Mikor kimásztunk a kádból és felöltöztünk, kisétáltunk a szoba erkélyére egy-egy pohár pezsgő társaságában, hogy le ne késsük a visszaszámlálást.
- Kívánj valamit. - suttogta a fülembe. Én csak mosolyogva lehunytam a szemem.
....öt....négy...három...kettő...egy
... Nem akarok mást, csak örökké melletted maradni!
Az óra elütötte az éjfélt, mi pedig épp csókot készültünk váltani, ám a telefonom hangos zenebonába kezdett, kibillentve minket a romantikus hangulatból. Szerelmem előzékenyen nyomta kezembe a mobilt, amin Jongin neve díszelgett. Ó, Jézus.
- Boldoggújévettt drága bárrrányaimm! - biztosak voltunk benne, hogy a talajszintig elázott, de csak röhögtünk rajta, majd mi is köszöntöttük a többieket, végignéztük a tűzijátékot és elvonultunk aludni. Nem kellett ennél több, nem kellett nagy buli, sem reggelig tartó ivás. Csak mi ketten.
- Joonmyun... - motyogtam a pizsamájába egyre jobban leragadó szemekkel.
- Hm? - fordult felém és megigazította rajtam a takarót.
- Szeretlek.
- Én is téged. A világon mindennél jobban. - egy utolsó puszit kaptam a homlokomra, majd végleg az álmok mezejére léptem.
Valóra fog válni a kívánságom...

2016. december 28., szerda

Jóban, Rosszban (EXO - Chanyeol)

Sziasztok! :)
Kérésre írtam megint, remélem, elnyeri az illető tetszését!:)
Nagyon várom a reakciód, dongsaeng-ah!:)
Örülök, hogy megírhattam!:)

***

Minden olyan hihetetlen volt. Pláne az, hogy ez a nap is eljött. Nem hiszem el, hogy anyám szavaival élek, de tényleg úgy éreztem, mintha tegnap születtem volna, jelenleg pedig itt álltam az egész alakos tükör előtt és a hófehér menyasszonyi ruhámon legeltettem a szemem.
Az ideg száguldozott végig rajtam, csodálkoztam, hogy még nem izzadtam ki a sminkemet, a borzalmas hányingerről pedig ne is beszéljünk.
A rendkívül gyorsan terjedő idegproblémám elemzését három kopogás törte meg, ami csak egy dolgot jelenthetett; Jongin jött szólni, alig öt perc maradt hátra, hogy kimondhassam végre az igent annak az embernek, akit a világon mindennél jobban szerettem.
- Kész v... nahát, basszus Yoon, úgy nézel ki, mint egy... egy... mint egy angyal!
- Azért ne vidd túlzásba. Az angyalok kaphatnak sokkot? - morogtam, de ő mindezen csak jót röhögött és közelebb lépett, hogy megfogja a kezem.
- Nyugodj meg. Nem egy elmebeteghez készülsz hozzámenni, ha jól tudom. Hová lett a törpe?
- A vőlegénnyel készülődik. - vigyorodtam el szeretetteljesen, mikor eszembe jutott, kiről is volt szó.
- Ki gondolta volna. Apropó... nem láttad véletlenül a legjobb barátnődet?
- Kiment ellenőrizni a díszítést, de KIM JONGIN, BÍRJÁL MÁR MAGADDAL!
- Most mit mondtam? Csak nem találom...
- Igen, de ő most koszorúslány és nem szeretnélek meglátni a közelében az esküvőm végéig! Ez az én napom, Jongin. Szeresd egy kicsit kevésbé Krystalt.
- Jól van, bocsánat. Igazad van. Na de pont időben vagyunk. Hozd a csokrot, öreganyám!
- Hogy beszélsz?!

~~~

Amint elindultam a vörös szőnyegen a templomban lévő sorok között, elkezdett kiengedni a gyomrom. Vagy csak azért éreztem így, mert csőlátással mentem előre, és ha Jongin nem tart vissza, lefutottam volna a Chanyeolig vezető utat tűsarkúban. Legjobb barátnőm előttünk tipegett, és le mertem volna fogadni hogy a bátyám a fenekét stírölte. És a suttyó azt hitte, nem látom...
Ahogy végignéztem a meghatott, boldog és mosolygós arcokon, emlékek ezrei törtek elő, amelyek a fejemben fokozatosan elnémították a zenét. Csak azokra a csodákra tudtam összpontosítani, amiket Vele élhettem át az elmúlt legszebb időszakomban, és a legrosszabban is.

*** (innentől ajánlott zene)

Az edzőterem zsúfolásig tele volt, Krystallal alig bírtunk megmozdulni, és ez engem borzalmasan felhergelt.
- Egyszer veszem rá magam, hogy betegyem ide a patáimat és nézd meg! - morogtam, de barátnőm csak jóízűen kacagott rajtam.
- Annyira buta vagy, Yoon! Komolyan, nem tudok úgy meglenni melletted, hogy ne nevetnék. Mi kicsit arrébb megyünk. A magántermek felé. - mutogatott hevesen, olyan beleéléssel, amelyet sosem értettem. Mi olyan nagyon élvezetes és vicces egy gyötrő edzésben?
- Mi?
- Tudod, ezt a részt azok használják, akiknek nincs bérletük, márpedig nagyon kevés ember vesz manapság bérletet a konditerembe. Ugyan kinek lenne ideje a sok meló mellett ide jönni? - inkább nem szóltam semmit, csak próbáltam a tömegben követni a lányt, de természetesen megakadályoztak, Krys pedig nyomtalanul eltűnt. Egy borzasztóan magas srác rohant belém, engem majdnem leterítve a földre. Hát én ezt nem tudom elhinni. Ilyen csak a nyamvadt mesékben van.
- Úristen, ne haragudj!
- Nem tudnál fi-... oh. - ebben a pillanatban azonban megakadt bennem a szó, mert egy olyan gyönyörűen ívelt, étcsokiszín szempárral vettem fel a kontaktust, hogy majd' elment a szívem világgá. - É-én...
- Aish, ez az én formám, biztos nagyon megüthetted magad! Menj csak előre, Baek hyung, mindjárt megyek én is! Amúgy Chanyeol vagyok. Park Chanyeol. - villantotta rám ezer wattos, makulátlan vigyorát, ami még egy fogkrém reklámjába is tökéletesen beleillett volna.
- Kim Yoona.
- Nagyon örvendek.
Nem sokkal később én előkerítettem Krystalt valahonnan és könyörögtem neki, hogy menjünk haza, eléggé megfájdult a bokám.
Ám mikor kifelé léptünk volna az ajtón, egy ismerős hang utánam üvöltött.
- Yoona-sshi!
- Tessék? - megfordulva egy lihegő Chanyeolt láttam, aki nagyon akart volna mondani valamit, ha lett volna levegője. A mögötte lévő két srác - gondolom a haverjai - csak röhögtek rajta, míg barátnőm inkább csak próbált visszafogottan vigyorogni.
- Arra...gondoltam... huh... izé, nem is tudom, nem jönnél el... velem valahová most?
- Én? Most?
- Gondolom te, mivel csak neked mentem negyed órával ezelőtt odabent és most, mivel hát... igazán kárpótolhatnálak valamivel a szerencsétlenségem miatt...
- Menjetek csak, én hazatalálok egyedül. - barátnőm jelentőségteljesen kacsintott, majd megfordult és mielőtt bármit is mondhattam volna, elhúzta a csíkot. Ahogy a férfi két haverja is.

Az első randinak nevezhető akármi egy ramyun kifőzdében esett meg, mégis ez vált életem egyik leggyönyörűbb emlékévé.

~~~~

Lassan két hónapja randizgattunk, mikor Chanyeol beállított hozzánk az éjszaka közepén. Jobban mondva, megdobálta az ablakomat mogyoróval meg makkal. Eléggé dühösen nyitottam ki azt a szerencsétlen ablakot, de a magasabb csak lazán beugrott rajta és szóhoz sem hagyott jutni.
- Oké, tudom, hogy hülye ötlet volt csak úgy berontani, de hirtelen jöttem rá a dolgokra és nem bírtam ki holnapig azaz máig, de nem ez a lényeg. - egyetlen szuszra hadarta el az egészet, én pedig kimeredt szemekkel, bambán álltam tovább. - Yoona, én... kedvellek téged. Nagyon. Az életemnél is jobban, nem bírom ki nélküled. Kedvelek benned az égvilágon mindent, jót és rosszat és tudom, hogy számíthatok rád és hogy elviselsz ilyen hülyén is... mondd, hogy járnál velem!
- Most szórakozol. Park Chanyeol, remélem, nem valami viccet próbálsz itt nekem előadni! - emeltem fel a hangom dühösen, teljesen megijesztve ezzel szegényt, de mit reagálhattam volna? Abban a pillanatban oda voltam érte, mikor megláttam, biztosra kellett mennem, hogy én is szerelmet vallhassak neki.
- Halál komolyan gondolom!

Aznap kaptam életem legcsodálatosabb és legédesebb csókját, attól, akibe szerelmes voltam.

~~~

- Nem.
- Mi? - döbbentem le. - Apa, ezt nem mondhatod komolyan!
- De komolyan mondom, édes kislányom! Ez a fiú... - mutatott itt Chanyeolra aki szintén elég ellenségesen, de azért uralkodva magán állta a gesztusait, - ...nem érdemes rá, hogy együtt járj vele.
- Apa, már megbocsáss, de Yoon azzal érzi jól magát, akivel akarja. - replikázott Jongin is. - Nem értem, mi bajod van hyunggal. Okos, az anyukájának étterme van és szereti a húgom. Mi pedig nem vagyunk a királyi família, de még csak kőgazdag család sem, hogy válogatni kelljen a hülye rangok között!
- Akkor sem fogadom el és kész! Nem akarlak a lányom mellett látni, Park!
- Drágám! - anya figyelmeztető hangjára egy pillanatra mindenki felfigyelt, de hamar elszállt ez a csöppnyi döbbenet, mikor a családfő visszaszerezte a stafétát.
- Figyeljen, uram! Nem tudom, mit vétettem ön ellen, amiért nem engedne Yoon közelébe. - szerelmem kimérten és teljes higgadtsággal kezelte a helyzetet. Ráadásul olyan kitartóan, hogy még engem is meglepett. - Nem fogom őt elengedni és ha kell, akkor minden egyes nap itt fogok dörömbölni a ház előtt. Rám hívhatják a rendőrséget, apám hadnagy. Biztos lehet benne maga és a lánya is, hogy nem tágítok. Egy tapodtat sem.

Akkor, abban a pillanatban, mikor szembeszállt apámmal értem, még jobban beleszerettem.

~~~

- Yoon, kérlek!
- Nem érdekel, Chanyeol! Tudod te, mit éltem át tegnap éjjel? Elmentél bulizni és teljesen eláztál... ígértél nekem valamit!
- Tudom és nagyon sajnálom! De Baek és Jongdae...
- Még mindig nem érdekel! Tudtál volna nemet mondani... tudok a rengeteg lányról is, akik megpróbáltak téged felkarolni, úgyhogy le se tagadd!
- Igen, ez igaz. De szeretlek és veled akarok lenni. Yoon, kérlek... soha többet nem iszok ennyit sem Baekhyunnal, sem Jongdaeval.
- Még jó, ugyanis ők cipeltek haza. Te voltál a legrosszabb állapotban.
- Kérlek...
- Menj már innen, Yeol... nem akarlak látni még egyszer.
- Ez most azt jelenti...
- Igen, azt! Tűnj el innen. Apámra kellett volna hallgatnom az első pillanattól kezdve. Nem vagy megbízható.

Egy egész hónapig mély depresszióban voltam, minden nap százas zsepiket használtam el.
Chanyeol egy idő után feladta a békülési kísérleteit, gondolom Jongin vagy az apánk szólt neki, hogy feleslegesen strapálja magát.
Mnidenesetre a bátyám és Krystal együttes ereje az én felvidításomra azt eredményezte, hogy ők ketten eléggé összegabalyodtak és a szenvedélyes szerelmük és mérhetetlen tettvágyuk csak tovább ösztönözte őket arra, hogy engem kihúzzanak a gödörből.
Így történt, hogy Krystal elhívott a lakására, míg Jongin Channal tette ugyanezt, ugyanabba a lakásba és ugyanabban az időben.

- Most jól összezártak minket. - motyogta a férfi idegesen. Jobban megnézve rengeteget változott; vékonyabb és kissé szálkásabb lett, a haját fehérre festette - mellesleg ezen nem tudtam kiigazodni soha - és a szemei alatt szinte bőröndök éktelenkedtek. Rettenetesen megsajnáltam. Ezt én tettem vele? - Yoona-sshi, én...
- Hagyjuk, Chanyeol. Semmi értelme magyarázkodnod. Aznap este mindennek vége lett köztünk, mert nem bírtam elfogadni, hogy eljársz bulizni.
- Ez nem igaz. Te csak azt nem fogadtad el, hogy egyre többet hanyagoltalak és jöttem hozzád részegen, ráadásul az ablakodon keresztül. Ez nem volt olyan, ami mellett csak úgy el lehetett menni. Rengetegszer átkoztam magam. Akármilyen idegen lány jött velem szembe az utcán, csak téged láttalak bennük. Még most is csak téged látlak.
- Yeol, semmi sem lehet köztünk olyan, mint régen. Nem lehet, mert az érzéseink nem befolyásolhatóak.
- Tudom, de ettől függetlenül újrakezdhetnénk vagy folytathatnánk, vagy mit tudom én... de ezek szerint te már régen... túlléptél rajta, nem igaz? - kínosan borzolta össze a haját, mint egy zavarban lévő kisgyerek, a szívem itt kezdett pocsolyává olvadni.
- Nem, nem igaz. Ugyanolyan borzalmakat éltem át nélküled. Minden nap Pokol volt és szürke, te tettél mindent színessé. És nem léptem túl semmit. Emésztett a bűntudat, amiért durva voltam veled aznap éjjel. - motyogtam egy keserű vigyorral a számon. Nincs mit tenni, halálosan beleszerettem.
- Yoon... - egyre közelebbről hallottam az Ő hangját, éreztem, ahogy mellkasa a hátamnak ütközik, végül kezei eltávolítják a kiengedett hajamat nyakamból, hogy aztán puha, meleg és édes ajkai nedves csókokat hintsenek rá, néhány apró harapást is ejtve legérzékenyebb felületemen. - Nagyon szeretlek. A világon mindennél és mindenkinél jobban. - dünnyögte. - Akármit megtennék érted.
- Channie...
Aznap éjjel egymáséi lettünk, csak mi ketten, és nem kívánhattam volna szebbet, semmi sem tette volna gyönyörűbbé ezt az első alkalmat még akkor sem, ha virágszirmokkal és gyertyával spékeltük volna meg.

Ez így volt rendjén, spontán történt és nálam boldogabb lányt nem hiszem, hogy találtak volna a Földön.

~~~

Nagyjából másfél hónap telt el a békülés óta és mi ketten jobban összekovácsolódtunk, mint eddig bármikor. Megtanultunk kezelni egy-egy problémát, amit a másik tett vagy amit ketten követtünk el, sikerült harmóniát teremteni. De aztán közbeszólt valami, amit sem jó, sem rossz kategóriába nem tudott sorolni egyikünk sem.
- Chanyeol, terhes vagyok. - óvatosan kellett volna neki adagolni, hátha könnyebben megemészti, legalábbis én azt gondoltam, hogy elájul vagy itt hagy és sosem látom többet. Itt is látszott, mennyire félreismertem Őt.
- Mit mondtál?
- Babát... babát várok. - szipogtam az ágyamon ülve.
- De hát mióta? - kerekedtek el a szemei, majd letérdelt mellém és megfogta a combomon pihenő kezeimet.
- Amióta kibékültünk. Fogalmam sincs, mit csináljak, Yeol, én nem tudom... - a kétségbeesett zokogás erőt vett rajtam, a párom szemébe sem mertem nézni, nem hogy majd még a szüleimébe nézzek! Ő viszont nem így gondolta, rögtön átölelt, hátamat simogatta és fülembe suttogott, hátha megnyugtat.
- De hiszen ez csodálatos, Yoona! Ne sírj egy olyan miatt, ami maga a csoda.
- Nem félsz? Nem vagy ideges? - döbbentem le, hiszen én egyáltalán nem erre számítottam tőle.
- Ideges vagyok kicsit, de nem félek. És tudod, miért? Mert itt vagyunk mi. Ketten a világ ellen, és itt van az anyám, aki már egyébként is arra célozgat, hogy unokákat akar... biztos vagyok benne, hogy támogatni fog, sőt, mondok egy merészebbet, az apám is mellettünk lesz, anyám miatt a nővérem és a te bátyád meg aztán pláne piskóta ügy. De csak Te és Én számítunk. Értetted? Nekem pedig a világ leggyönyörűbb ajándéka, hogy apa leszek.

- Annyira szeretlek, Park Chanyeol!
- Én is téged... Kim Yoona.

~~~

- Kim Yoona, megtisztelnél azzal, hogy a tündéri kis feleségem leszel?
- IGEN, Chanyeol-ah!

És azóta is csak őt akarom...

***

- És Te, Kim Yoona, akarod-e hites férjedül az itt jelenlévő Park Chanyeolt, míg a halál el nem választ? - mire befejeztem a bambulást, már a szerelmemmel néztem farkasszemet. Teljesen megijedtem. Mit is kéne mondani? Nem lehet, hogy ennyire bepánikoltam!
Végignéztem azokon, akik az első sorban ültek. Anyámon, aki kérdően pislogott rám, majd apámon, aki végül mégis megbékült a helyzettel, de csak az unokája születése után. Apropó, unoka. Azonnal a fiunkat kezdtem el keresni, és igazán csak akkor lettem biztos a dolgomban, mikor a hatalmas gyermeki szemekbe néztem. A miénk... a mi szerelmünkből született és mi neveljük fel. Mi fogunk neki otthont adni, mi fogunk neki ételt és ruhát biztosítani. A mi vállunkon sírja majd el a bánatát és mi fogunk mellette maradni, ha beteg lesz. Én és... Chanyeol. Igen. Mi ketten a világ ellen.
- Akarom. - vigyorogtam rá, mire ő is kiengedett egy olyan "hála Istennek, hogy megszólaltál" sóhajt, majd meg sem várva a végszót, azonnal rátapadt az ajkaimra. Megszűnt létezni minden és teljesen biztossá vált, hogy mi az életünk végéig egymás oldalán fogunk maradni. Hiszen jóban és rosszban egymás mellett voltunk eddig is, és a nagy része még csak most következik.

De ha belegondolok, pont ez az, amit annyira várok majd. A jövő.






2016. december 25., vasárnap

Orvosság a szívre (EXO - Chanyeol)

- Nézd, milyen aranyos!
- Tényleg az.
- Hogy nyújtózkodik a pici kezeivel...
- Seolhee-yah, vegyél levegőt.
- De...
- Tudom, tudom, imádod a babákat, de a bátyádnak még szüksége van a sajátjára, szóval tedd le szépen. - párom már hangosan kuncogott a - szerintem teljesen jogos - kiakadásomon, ugyanis a bátyám,  Baekhyun és az ő menyasszonya lakásán tanyáztunk karácsony első napján.
Viszonylag régen láttam a picit, de megint a bűvkörébe vont és nem akart elengedni belőle. Hatalmas sötétbarna szemei a Galaxist juttatták eszembe, elvesztem. Bárcsak Channie tudná, hogy... - Jól vagy, édes? Elbambultál méghozzá nagyon.
- H-hogyan? Persze! Jól vagyok...
- Akkor ideje hazamenni. Késő van már. - karolta át jobbjával derekamat, míg a szabadon maradt ballal állam alá nyúlt és gyengéd csókot lopott tőlem. - Ugye tudod,  hogy nagyon szeretlek? - suttogta, mire el kellett mosolyodnom. Park Chanyeolnál romantikusabb embert aligha ismertem, bár talán csak az elfogultságtól láttam így. Ő volt a mindenem.
- Tudom. Énis szeretlek.
- Mindennél jobban.
- Na de gyerekek... Chanyeol-ah, nagyon boldoggá tesz az émelyítő pillanatod a húgommal és esküszöm, egy filmben sincs ennél szebb, de moderáld magad. Seolhee-yah, te pedig nagynéniként ne engedd Yodának,  hogy az unokaöcséd előtt csábítson el. Ti ketten megrontjátok a fiamat. - toporzékolt egy rendkívül akaratos,  Byun Baekhyun névre hallgató kertitörpe a szoba ajtajában. Márpedig, ha ő mond valamit,  az hajszál pontosan úgy is van. Azért azt a halvány mosolyt akkor sem tudta volna levakarni az arcáról. - Na, szeressétek egymást arrébb. Ez a nőszemély rám fogta a fürdetést.
- Hallottam, Byun! Még egy ilyen és ledugom a torkodon, ami a kezembe akad! - háborgott a konyhában foglalatoskodó menyasszony. Még mi is megijedtünk tőle.
- Na, ezt mi már inkább nem várjuk meg. - nevettem, majd rövid búcsú után elhagytuk a lakást Channieval, nem törődve rokonom látványos könyörgésével, na meg azzal a mindentudó pillantással, amellyel illetett, mikor összeakadt a tekintetünk.
***
- Baj van, Világszálam? - simított combomra, de az utat továbbra is kitartóan figyelte. Nem lett volna előnyös feltekerednünk egy korlátra vagy egy fára karácsony este.
- Nem. Nincs semmi. Csak kicsit fáradt vagyok. - dünnyögtem. Nem vette be, túl jól ismert engem ahhoz, hogy ennyivel megússzam.
- Majd úgyis jövünk még. Ne búslakodj a baba miatt.
- Kellene már egy saját. - vágtam rá,  de abban a pillanatban azt kívántam, bár befogtam volna. Chanyeol arca kicsit lefagyott,  tenyere gyorsabban járt végtagomon. Látszólag nagyon igyekezett lenyugodni, ezért nem is szólt hozzám az út maradék tizenöt percében.
Nem arról volt itt szó, hogy nem akart babát soha. Sőt, oda volt a gyerekekért és egészen két hónappal ezelőttig lelkesen beszélt arról, hogyan kényeztetné el a miénket.
Aztán mikor megemlítettem neki az utolsó alkalommal, rám förmedt. Sőt, egyenesen kiabált, olyan mértékben kifordult önmagából, mint még soha. Aznap este olyan oldalát ismertem meg, amelyet nem akartam.

***FLASHBACK***

- Channie~!
- Mondd, mit szeretnél, édes? - felnézett laptopjából és mosolyogva nyugtázta, hogy megint felpörögtem. Volt is miért, kár tagadni. Ölébe libbentem és apró csókot nyomtam nyaka érzékeny területére, amelyet egy halk sóhajjal fogadott.
- Tudod, arra gondoltam... Olyan sokat dolgozol. Mi lenne, ha kicsit kikapcsolódnál, már ha érted a célzást. - átöleltem nyakát, kezeimmel a póló alá merészkedtem, hogy simogathassam az alatta rejlő izmos, kissé merev hátat. - Többet kellene pihenned. Nem tesz jót egész nap a kórház miatt pörögnöd.
- Tudom. Igyekszem, bébi. Szóval szeretnéd ha kicsit... Huncutkodnék veled. - vigyorodott el, pont ezt akartam; látni a gondtalan, bugyuta mosolyú Channiet, akit úgy szerettem, de mostanában ritkán jött elő. Helyette egy gyakran mérges és idegbeteg Chanyeol férkőzött a közelembe.
De a szám már megint önálló életet élt, hogy elrontsa az idilli pillanatot.
- Tudod, ha már ennyire régen maradhattunk igazán kettesben...
- Mire szeretnél kilyukadni? - puszilt arcon.
- Mi lenne, ha összehoznánk egy babát? - beharaptam alsó ajkam, amikor megláttam fokozatosan sápadó arcát, remegő testét, két perc múlva pedig a földön kötöttem ki. El sem hittem, amit láttam és hallottam.
- Minek?!
- Yah, mi a fene ü-...
- Azt kérdeztem, minek akarsz ide gyereket! Ne ismételjem magam még egyszer, Byun Seolhee! Válaszolj! - annyira kiabált, hogy be kellett fognom a fülem, úgy is tisztán hallottam minden betűt.
- Én... Én. Csak azt hittem, te is... Annyira lelkes voltál... Úgy beszéltél arról, mennyire szeretnéd, hogy...
- Hát kurvára változott a kibaszott véleményem! Fel ne hozd a témát még egyszer!

***FLASHBACK END***

Persze még aznap éjjel, mikor én nem tudtam elaludni a sírástól, Chanyeol már majdnem könyörögve kért tőlem bocsánatot, és a szokásos békülős-szeretketős pillanatok itt sem maradtak el. Ekkor történt a "baj".
Nem mertem neki elárulni, szó sem lehetett róla. Mégis mit mondanék...
Az egyetlen aki mindenről tudott, az Baek volt. Beszámoltam neki párom kiborulásáról még másnap, az első perctől az utolsóig. Szerinte valami történhetett ott, ahol dolgozik. Chanyeol orvos, biztosan a munkahelyen keletkezett baj. A másik lehetőség a tipikus Baekhyun féle "Ha megcsal kiszaggatom a beleit, körbetekerem a nyakán és azzal akasztom fel!" összeesküvés-elmélet volt, de azt rövgest ki is hajítottuk a képzeletbeli kukába.
Úgy döntöttem, nem szórakozok tovább. Kerek perec elé álltam és kész voltam ezúttal én magam kirobbantani a veszekedést, amint belépett a bejárati ajtón.
- Mondd meg, mi bajod van a babás ötlettel!
- Azt hittem, ezt megbeszéltük! - mordult fel ingerülten, de ezúttal nem engedtem. Csinálhat amit akar, de rá fogok jönni a baj forrására.
- Hova tűnt az, hogy nincsenek titkaink egymás előtt!? Vagy talán valami eget rengető titkod van ami miatt nem lehet?
- Ez annál sokkal komplikáltabb, Seolhee!
- Kérlek!
- Hagyjuk ezt, nem akarok beszélni róla! 
- Miért?! Mi az Isten olyan nehéz abban, hogy szavakat formálj!? Te vagy Superman? Esetleg a Húsvéti nyúl? Impotens vagy vagy mi a rohadt élet, Chanyeol!? - annyira kiabáltam, hogy az üvöltés volt. Mintha kicsit be is rekedtem volna. Chan pedig egyenesen belesüvöltött a képembe egy információt, ami egy csapásra értelmet adott mindennek.
- A KEZEMBEN HALT MEG EGY CSECSEMŐ A KURVA ÉLETBE MÁR!

Megfagyott a levegő. De komolyan, csak az én csendes szipogásomat lehetett hallani. Végül megint ő szólt. Meggyötörten roskadt le a kanapéra, majd belekezdett.
- Két hónapja... Én voltam az ügyeletes és egy anyuka az éjszaka közepén riasztott, hogy beindult a szülés. Egy hónappal korábban, ráadásul ikrek... A szülészorvos mellett kellett lennem, ugyanis mint kiderült, egyiküknek még a nyakára is tekeredett a köldökzsinór. Bíztak benne, hogy ha én közreműködnék a saját szakterületemmel, több esély lesz. Az első baba fiú lett, sikeresen világra hozták. De a másik... Egy kislány, ő nem... Ott volt a kezemben... Minden éjjel csak erre tudok gondolni. Ha csak megemlíted, hogy szülnél nekem egy babát, a lelki szemeim előtt csak a horrort látom. Ne kérd tőlem, hogy könnyen dolgozzam fel.
Felállt a kanapéról, egyenesen az ajtó felé tartott.
- Most...most meg hova mész? - motyogtam.
- Ki kell szellőztetnem a fejem. Nem sokára jövök.
De Chanyeol nem jött vissza. Sem másnap, sem azután és így tovább. Minden egyes nap Baekhyunnal voltam, aki tartotta bennem a lelket
"A stressz árt a babádnak."
Egy hétig szerelmem színét se láttam. 
Majd egyik nap, mikor főzni készültem, két kart éreztem a derekam körül, amelyek szép lassan tértek pocakomra. Azt hittem, a sok sírástól hallucinálok.
- Tudok. Mindent.
- Chanyeol...
- Ne mondj egy szót se, oké? A bátyádnak eljárt a szája. - amiért el is töröm a nyakát, csak kerüljön a kezeim közé. - Sokat gondolkoztam.
- É-és mire jutottál? - nem mertem megfordulni, továbbra is csak a hátam érintkezett mellkasával, lehelete folyamatosan a fülemet ostromolta. Csak ne küldjön el abortuszra, ne dobjon ki, könyörgöm...
- Szeretlek, Seolhee-yah. Akármit megtennék érte...tek. És ezentúl kettő emberre kell vigyáznom
Mindent elkövetnek, hogy egészséges babánk legyen. Mert... attól, hogy egyszer megtörtént az a tragédia, még nem fog velünk is...
- Hadd találjam ki. Baekhyun ebbe is beleütötte az orrát?
- Hogy őszinte legyek, inkább az én orromat ütötte bele... Olyat bemosott... ki gondolta volna hogy egy ilyen kis szúnyogcsípésbe ennyi erő szorult.
Nevetve fordultam szembe vele egy olyan csókot nyomva egyébként is duzzadt ajkaira, hogy még énis meglepődtem. Nyelveink boldogan táncoltak egymással, mintha gimis elsőévesek lettünk volna. Nem bírtunk betelni semmivel és pontosan tudtam, hogy innentől minden a legnagyobb rendben lesz.
Szeretlek, Park Chanyeol. 
***
- A tejet ne melegítsd meg annyira! 
- Értem, ne aggódj. Te csak pelenkázz. - vigyorgott, majd valami koktélkeverő mozdulattal nekiállt dobálni az üveget. Ami hatalmas csattanással tört ripityára a konyha kellős közepén. Mindezt én csak a gyerekszobából hallottam, de mikor befejeztem a pelenkázást és a kicsivel a karomban beléptem a katasztrófa sújtotta övezetbe, mértéktelen röhögőgörcsöt kaptam; a helyiség kellős közepén Chanyeol állt, jobb kezében a cumisüveg tetejével. Bal keze csak lógott, miközben szerelmem kifejezéstelen arccal meredt a tócsára amiben állt. 
- Nem hiszem el. - rázkódtam a nevetéstől, ami csak nem akart alábbhagyni. Chan ezt persze megelégelte, kikapta a kezemből a babánkat es otthagyott. Nem, nem bírtam befejezni. Mivel az apuka szépen lenyúlta a gyereket, és a hangokból itélve Pororo-táncolt neki, inkább előkaptam a felmosót és itatni kezdtem a tejet a földről, mígnem megláttam egy dobozt a pulton. 
- Kíváncsian léptem közelebb és nyitottam ki, de a lélegzetem is elállt a doboz tartalmától. Jeggyűrű. És ez a seggfej így akarta odaadni. 
- PARK, AZONNAL TOLD IDE A HÁTSÓD! 
Még hallottam valami vihogást, miszerint "látod, fiam, így lesz a veszekedésből később boldog befejezés", de most jobban érdekelt, hogy elkapjam a hülye újdonsült vőlegényem grabancát. 

Mellette sosem fogok unatkozni. 

2016. szeptember 25., vasárnap

Mates (EXO - Chanyeol)

Sziasztok!:)
Következő kérés egy Chanyeol One Shot volt, amelyet Seolhee Byun olvasóm kért tőlem!:)
Köszönöm, hogy megint megkértél, és ne haragudj a hosszú várakozás miatt!:)
Remélem, elnyeri a tetszéseteket! <3
Hwaiting! *3*

***

Az ősz bizony hideget is hozott magával a sárguló, egyre gyorsabban eltünedező faleveleken kívül. Minden egyre szürkébb volt, az október közeledte mindenki kedvére rányomta a bélyegét; morcos üzletemberek az aktatáskáikkal az összes útjukba akadó lényt lehurrogták - legyen az akár egy kutya vagy macska -, közben hadarva valamit a fülükhöz tartott headset-be, a virágboltokban az élet sokkal fakóbbá vált, a gyönyörű, nyári illatos növények már sokkal ritkábban érkeztek, nem beszélve a megnövekedett árról, a pékségek elől eltüntették az asztalokat, túl hideg volt már ahhoz, hogy odakint egyenek az emberek. Meg hát amúgy sem maradt rá idejük, hogy nyugodtan üldögéljenek. Szeptemberrel bizony beindult a szorgalmi időszak, nem csak az iskolások számára.
"Nem tud vigyázni?" "Ne ténferegjen már az orrom előtt! Nem látja, hogy valaki munkába menne?" "Hol van már az átkozott kávém?! Ha maguk miatt elkésem, kifizetik!" - ilyen és hasonló megjegyzések repkedtek az utcán, nem beszélve a cifra és választékos visszaszólásokról, amiket már épeszű embernek nincs kedve részletezni.

Én valahogy mégis tökéletesnek éreztem a napjaimat. Nem voltam ideges, nem aggodalmaskodtam felesleges dolgokon, és ha nagyon akartam, akkor bőven ráértem mindenre, amit meg szándékoztam tenni a munkám előtt és után. Nem beszélve arról, hogy volt valaki, aki meghitté varázsolta a mindennapjaimat.
- Jó reggelt, virágszálam! - Park Chanyeollal a munkám, egészen pontosan közös munkánk során ismerkedtem meg. Középiskolában mindenki az úgynevezett "ulzzang"-ra volt rákattanva, de nagyon keveseknek sikerült ebből valódi munkát, megélhetést csinálni.
Első pillanattól kezdve, mikor beléptem a magam tizenhét évével az ügynökséghez, az Ő mosolya fogott meg. Ő volt az, aki segítette a gyakornoki időszakom, és ő volt a párom a szalagavatómon. Ő volt mellettem, mikor úgy éreztem, borzasztó lennék ulzzang modellnek, és végül vele készültek az első képeim is. A legmeglepőbb dolog az volt, hogy rajongóink lettek, imádták a párosunkat, ez pedig ahhoz vezetett, hogy minden valósággá vált. Most pedig, négy röpke évvel később, tökéletesen boldogan keltem fel. Megint. Sőt, két hónapja még boldogabban is, mint eddig...
- Neked is szép jó reggelt. - kuncogtam, mikor megéreztem száját a nyakamon kalandozni. - Nem gondolod, hogy korán van még ehhez?
- Ehhez sosincs korán. De ugye nem fázol? Hűlik a levegő... feljebb vegyem a fűtést? Éhes vagy? Nem fáj a fejed?
- Nyugodj le. Nem beteg vagyok, csak kismama. - tört ki belőlem a nevetés. - Még több, mint öt hónap van hátra, nem is látszik.
- De igen... ha nagyon megnézzük, mondjuk így... - hajolt le a hasamhoz, simogatásokkal kedveskedve a kis bentlakónak, - ... akkor látszik.
- Tehát azt mondod, kövér vagyok? - incselkedtem, szándékosan kiforgatva a szavait.
- Isten mentsen meg attól, hogy kövérnek nevezzelek. Bár nekem akkor is tetszenél, ha gurulnál.
- Jól van, elég legyen! Yah, mássz le rólam! Reggelit kell csinálni, rendbe kell szedni magunkat, fel kell öltözni, különben elkésünk.
- Aish, muszáj nekünk munkába menni? - sóhajtott.
- Nocsak, azt hittem, imádod a modellkedést.
- Nem arról van szó... de annyira nincs kedvem. Szeretem csinálni, meg minden. De... most jönnek az apai ösztönök. Egyre jobban szeretnék itthon főzőcskézni veled vagy filmezni, meg ilyenek.
- Tudom. De már csak egy hét, és lesz egy szabad hétvége. Bírd ki egy kicsit.
- Jó... - dünnyögte.

Végre sikerült kiimádkoznom őt az ágyból, de még mindig teljesen kedvtelenül rágcsálta a kikészített ételt.
- Oké Channie, látom rajtad, hogy valami bánt, és nem csak a szabadnap hiánya. Munkával kapcsolatos?
- Hm. Olyasmi.
- Tudod, hogy mindent elmondhatsz. - ráncoltam a homlokom, enyhe sértettséggel a hangomban. Letettem a forró teával megtöltött lila, kiscicás bögrémet - amit még tőle kaptam tavaly karácsonykor -, majd karba tett kézzel vártam valami magyarázatot. Ha Park Chanyeol valami miatt nem mosolygott, akkor ott tényleg probléma ütötte fel a fejét.
- Egyszerűen csak az új fotózások. - túrta össze egyébként is szanaszét álló, vörös loboncát, majd keserű tekintettel méregette a rántottáját.
- Mi van velük? Nem jó az összeállítás? Nem szereted az őszi kollekciót?
- Két dolog. Az egyik Taeyeon. Folyton próbál flörtölni velem, hiába pofázom el neki húszmilliószor, hogy köszönöm, de nagyon is boldog vagyok melletted...
- Ugyan, emiatt ne kapd fel a vizet. Megbízom benned és eszem ágában sincs feltételezni, hogy megcsalsz vele. Taeyeon elég összetett személyiség és nem szereti, ha elutasítják. De ha azért vagy rosszkedvű, mert azt hiszed, féltékeny vagyok, akkor tévedsz. - mosolyogtam rá. Utáltam, ha Ő rosszul érzi magát. - És mi a másik dolog?
- Az... az az idióta Jongin! - fakadt ki idegesen, amin még én is meglepődtem. - Úgy mászik rád, mint egy pióca! Ennyire beindul a terhes nőkre, vagy mi a franc?!
- Nyugodj már le. Emlékeztetnélek, hogy a főnökségen kívül senki nem tud még a babáról.. azt beszéltük meg, hogy csak a jövő hónapban jelentjük be. Te nem bízol bennem?
- Nem benned, hanem Kaiban! Rúgjuk fel a megegyezést és mondjuk el mindenkinek most! - a kirohanásán muszáj volt nevetnem. Ahogy dühös, grimaszba torzult arcát még ráadásként fel is fújta, egyszerűen édesen vicces volt. - Most min röhögsz?
- Rajtad. Mint egy kis ördögfióka, úgy nézel ki ezzel a fejjel, meg a vörös hajaddal. - hátra toltam a széket, majd felálltam és mögé sétálva hajoltam le, hogy csókot nyomjak az arcára. - Szeretlek, a világon mindennél jobban. És ezt sem Taeyeon, sem pedig Jongin nem tudja tönkretenni. Az a srác egyidős velem, a legjobb barátomként tekintek rá, nem többként. Vele nem szoktam összebújni esténként és nem lakom vele együtt. Nem az ő gyerekét hordom a szívem alatt, hanem a tiédet.
- Az én Sehunomat. - kuncogta el magát.
- Hagyjál már, az se biztos, hogy fiú! - csaptam meg a vállát.
- De ha fiú lesz, akkor Sehunnak fogjuk hívni.
- És ha lány lesz? Akkor is? - gúnyolódtam. Mindenképpen fiút akart, ez pedig engem tett egy kicsit félénkebbé a baba nemét illetően.
- Nem. Ha lány lesz, akkor Haneul. - húzta ki magát büszkén ültében.
- Kérdezhetek valamit? - harapdáltam idegesen az alsó ajkamat. Vajon jó ötlet előhozakodni a dologgal? - Miért hajtogatod mindig, hogy fiút szeretnél? Nem örülnél egy lánynak?
- Jaj, dehogyisnem örülnék! Ne beszélj butaságokat, Seolhee-yah. De ha először fiam lenne, megvédené a húgát, mert hát szeretnénk mi neki testvért is, nem? Nincs szó semmi olyasmiről, hogy én márpedig csak azt fogadom el, ha kis tökös lesz. Csak... érted.
- Persze. - mosolyogtam rá, ő pedig felállt velem szembe, átkarolta a derekam és gyengéd csókkal jutalmazott. Imádtam ezeket a pillanatokat. Vele.

~~~

- Seolhee-sshi!
- Jongin? - lepődtem meg a felém szaladó fiún, aki egy hatalmas fékezéssel csúszott be elém.
- Nagyon feltartalak?
- Dehogy, már volt fotózásom, csak Chanyeolra várok. - magyaráztam neki kedvesen. Furcsálltam is, hogy nem keresett délelőtt, csak most, ebéd után talált meg.
- A-akkor beszélhetnénk? - motyogta idegesen. Mi a fene ütött ebbe a fiúba?
- Nem kellene neked is dolgozni? Úgy tudtam, közös képeket csinálnak rólad és Krystalról.
- Most van egy óra szünet. Valami nem stimmel a gépekkel... tehát ráérsz? Fontos.
- Persze. Hová szeretnél menni?
- Az öltöző tökéletes. Mindenképpen négyszemközt szeretném. - hangja a mondat végére fokozatosan halkult el. Valami nagyon nem klappolt ma. Mindenki teljes rosszkedvvel állít elém.

Az öltözőbe érve Jongin gondosan becsukta az ajtót, míg én leültem a székemre, elővettem a ráakasztott táskámból a vitaminos italomat - Chanyeol nem volt hajlandó elengedni anélkül -, és azt kortyolgatva vártam, hogy a srác kibökje, mi bántja a csőrét. Frusztráltan tett pár kört a kis helyiségben, ujjaival folyamatosan barna tincsei közé túrva. Kis idő kellett neki valószínűleg, hogy rendesen összekaparja a gondolatait.
- Seolhee-sshi, én... én jól tudom, hogy te foglalt vagy, de én... én nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel. Annyira megőrjít minden mostanában...
- Te-tessék? - nyeltem nagyot. Túlságosan is beigazolódni látszott párom elmélete. - J-jongin-ah...
- Én... folyton ostorozom magam, amiért nem léptem hamarabb. A gimiben... ott kellett volna, a kezdetekkor. És ma nem érezném úgy, hogy a saját hülyeségem miatt az a fülesmókus lecsapott a kezemről...
- Először is a fülesmókus az, akit szeretek, Jongin. Teljes szívemből szeretem Őt.
- De mi lett volna, ha én hívlak el randizni hamarabb?! - csattant fel, szinte a sírás szélén állva. - Én...
- Felesleges azon rágódni, hogy "mi lett volna, ha...". Mert ezt nem mondhatom meg. Talán lett volna esélyed, de ez mellékes. - ahogy ezeket kiejtettem, csak annyit vettem észre, hogy átölelt. Nem birtoklóan, nem erőszakosan, csak gyengéden. Vállai aprót rázkódtak, az én szívem pedig teljesen összefacsarodott.
- Szeretlek, Seolhee... annyira nehéz olyan érzésekkel ébredni minden nap, amikről tudom, hogy soha nem lesznek viszonozva. Látni titeket minden egyes nap... pokoli.
- Kedvellek, Jongin-ah, de én-...
- Esetleg megzavartam valamit? - az ismerős, mély és kissé rekedt hangra úgy rebbentünk szét, mint a kismadarak. Jongin a szemét törölgette a felsője szélével, én pedig a virágos szoknyám alját birizgáltam és próbáltam mindent értelmesen megmagyarázni.
- Chanyeol, ez-...
- Nem az, aminek látszik? Persze, gyertek csak a sablonszöveggel. - nevette el magát gúnyosan, majd végignézett mindkettőnkön, de olyan bíráló és lenéző tekintettel, hogy rendes kurvának éreztem magam. Még egyszer hitetlenül elmosolyodott, majd megfordult és elindult volna kifelé. Annyira csodáltam benne, hogy soha senkit nem ütött meg, mindig higgadtan kezelte a helyzeteket és sokszor nekem sem mutatta ki, ha fájdalmat érzett lelkileg. Most viszont... ez túl nagy félreértés volt.
- Kérlek, Channie! - csuklója után kaptam, hátha még végighallgatná, amit mondani akartam, de legnagyobb döbbenetemre kitépte magát a kezeim közül.
- Hagyj most, Seolhee-yah... - és kisétált. Park Chanyeol két perc alatt olyanná vált, mint aki legalább tíz évvel idősebb, görnyedt, megfáradt testtartással hagyott ott az öltözőben. Még pislogni sem tudtam, nem hogy még sírni.

- Seolhee, én...
- Nem a te hibád, Jongin-ah. - jeleztem neki, hogy hagyjon fel a mentegetőzéssel, amúgy sem mennénk most vele semmire. - Félreérthetőek voltunk mindketten. - fáradtan roskadtam le a székemre, igyekezve nem elbőgni magam. - De meg kell értened, amit elkezdtem mondani, mielőtt Ő berontott. Kedvellek, mint egy nagyon jó és odaadó barátot. Yeolliet viszont annyira szeretem, hogy fizikai fájdalmat okozna, ha elveszíteném. És az sem mellékes tény, hogy... az ő gyerekét várom.
- Seolhee... úristen, én... aish! Komolyan...
- Sajnálom, Jongin. - szipogtam. - De már soha nem fog kiderülni, mi lenne köztünk. Csak a barátságomat tudom neked adni, semmi többet.
- Bár minden tökéletes lenne... - motyogta, majd leguggolt elém és megfogta a kezem. Biztató mosolyt küldött felém, végül sóhajtott egyet és csendesen kinyögte:
- Hogy fogják hívni a babát?
- Ha lány lesz, Haneul.
- Szép. - bólintott. - A füles választotta? - bökött az ajtó felé, ahol "füles" az imént kitrappolt. Egy fájdalmas nevetés kíséretében bólintottam. - Gondoltam. Jó érzéke van a gyerekekhez. És mi lesz, ha fiú?
- Sehun. Szerintem ez is aranyos név.
- Olyan... erőteljes. Azt hiszem... jó szülők lesztek ti ketten.
- Köszönöm, Jongin-ah.
- Ugyan mit?
- Hogy nem erőlteted. Szükségem van a barátságodra, még ha tudom, milyen önző is vagyok.
- Nem vagy önző. Csak máshogy szeretsz, mint én téged. - paskolta meg a combom, végül egy nyújtózkodással egybekötött felállást produkált. - Hazaviszlek, beszéljétek meg. Nem hiszem, hogy Yoda képes lenne elhagyni, de nem tettél semmi olyat, amiért oka is lenne rá.
- Köszönöm szépen, Jongin. És kérlek... ne mondd el még senkinek a dolgot.
- Bízhatsz bennem.

~~~

- Chanyeol? - óvatos léptekkel nyitottam ki a hálószobánk ajtaját, amelyben az az ember tartózkodott, akivel az életemet készültem leélni. Mivel az előszobában már láttam a kabátját és a cipőjét, a lakás többi pontján viszont nem találtam, logikusan a háló maradt.
Valóban ott ült, az ágy szélén támaszkodott, a térdein könyökölt, arcát tenyereibe temette.
- Channie... - a hangomra felkapta a fejét, de amint meglátott, elfordult. - Kérlek, hallgass már meg! Nincs köztem és Jongin között semmi! Sőt, még haza is hozott, hogy megbeszéljük, miután leléptél.
- Miért nem egyből magához vitt? - röhögött fel cinikusan, újabb kést forgatva meg a szívemben.
- Mert az egész egy félreértés, azért!
- Azt mondtad neki, hogy kedveled! Tisztán hallottam! - pattant fel, közelebb viharzott hozzám és megállt, tőlem alig két centire.
- És hallottál bármi mást is? Mondjuk azt, hogy mi történt az előtt, hogy kihallgattál!
- Nem, de tök félreérthető volt! Mégis mit gondoljak?! Épp ma mondtam, hogy Kai állandóan körülötted sunnyog, erre tessék! Csak mondani kellett... Kedveled őt?
- Mi? Hülye vagy? - képedtem el.
- Kedveled. Őt?
- Igen. - jelentettem ki. - De mielőtt nekiálltál cirkuszolni mint egy ötéves, azt próbáltam megértetni vele, hogy nem érzek úgy, ahogy ő, Chanyeol. Kedvelem, mint egy tökéletes barátot. Megbízható, kedves és aranyos. De... nem több. Gondolod, hogy képes lennék beleszeretni másba, aki nem te vagy? Felnevelném mással a közös gyerekünket? Mit szívtál, Chanyeol?
- Én nem tudom. - motyogta. - Talán egyszerűen csak félek.
- Mitől? - pislogtam.
- Attól, hogy elveszítelek. Annyi ember van, aki jobb nálam! Mégis mit akarnál te tőlem, aki... mintha semmit nem venne komolyan?
- Bolond vagy. Azért szeretlek, mert Te Te vagy. Park Chanyeol, aki egy idióta, aki mindig mosolyog, aki ha szeret valakit, akkor mindenével szeret. Nélküled nagyon unnám az életem. Imádom, amikor énekelgetsz este nekem és a babának, vagy ha gitározol. Képes lennél értünk mindenedet feláldozni, ahogy én is érted. Szeretlek és nincs szükségem másra, ezt jól jegyezd meg.
- Szeretlek, Seolhee-yah. - mosolygott rám könnyes tekintettel, én pedig eddig bírtam. Ajkaira tapadtam, de olyan hevesen, hogy mindketten az ágyra borultunk. Ettől persze a röhögőgörcs is elkapott minket, de természetesen ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Szerettem Chanyeolt, a saját életemnél is jobban, és ez akkor sem fog változni, ha ötven év múlva egymás nevére sem emlékszünk majd.

~

Neve: Park Sehun
Születési idő: 2016. április 12.
Szeme színe: sötétbarna
Haja színe: sötétbarna
Testsúlya: 3200 g
Édesanya neve: Byun Seolhee
Édesapa neve: Park Chanyeol