Fantáziám által megalkotott K-pop történetek halmaza. Így tudnám leginkább megfogalmazni azt, ami ezen az oldalon jelen van. Többségük EXO, de akad más is a lepel mögött. Jó szórakozást kívánok mindhez! Csigusz ~ *3*
2017. augusztus 30., szerda
I see You - 6. rész
- Mit főzzek vacsorára? - a konyhapult szélére támaszkodva bámultam a kikészített húst, rizst és különböző zöldségek kavalkádját. Este nyolcat ütött már az óra, legnagyobb meglepetésemre, de annyi dolgom volt egész nap, hogy alig álltam meg, így azért érthető lehetett ez a gyors tempó. Takarítás, mosás, kertészkedés és néhány orvosi szakvélemény elemzése az ideiglenes vakságról, amit ki lehet ugyan küszöbölni, de Kyungsoonál egyre kevesebb eséllyel. Rajta múlik majd, hogy engedi a műtétet vagy sem, de kockázatos.
- Nem tudom. - vont vállat és szokás szerint meredt maga elé, kezeivel a könyvet keresve, amelyből a braille írást és olvasást tanulta az utóbbi időben. Kezdtem egyre jobban sajnálni, hiszen mindent elveszített egy nap alatt, amiért olyan keményen dolgozott. És amiket a szórakoztatóipari ügynökségekről olvastam, arra a megállapításra jutottam, hogy egy ideig sajnáltatják majd szegényt, aztán idióta okokra hivatkozva rövidesen eltávolítják a csillagok sorából...
- Figyelj, oké, hogy haragszol rám meg minden, de...
- Hagyjuk, oké? Nem vagyok éhes. - sóhajtott, majd felállt, szorongatva azt a szerencsétlen könyvet. - Visszamegyek a szobámba. És nem! Nem kell a segítséged, megoldom. Volt időm feltérképezni a lakást, más dolgom sincs. - vigyorodott el keserűen.
- Várj! - muszáj volt előhozakodnom a dologgal, ha már így eszembe jutott, túl kellett esni rajta. - Olvastam pár... információt rólad és erről a...
- Vakságomról. - bólintott. - Nyugodtan kimondhatod, kezdem megszokni.
- Gondolkoztál már a műtéten?
- Hogy micsoda? - kezdett benne felmenni a pumpa, ami nem jelentett számomra túl sok pozitív reakciót a részéről. - Semmi közöd hozzá!
- De visszanyerheted a látásodat! - ellenkeztem. - Nem azért mondtam, hogy bántsalak vele, de vannak olyanok amiket érdemes kock-...
- Te csak ne aggódj értem! Mi lett az érzéketlen nővel aki alig akarta elvállalni ezt a szerencsétlent...? - bökött hüvelykujjával mellkasára, nekem pedig megdobbant a szívem. - Azt hiszed, nem tudom? Chanyeol mindent elmondott, amiket te nem mertél a sze... Ráadásul az első találkozásunk alkalmával sem voltál a helyzet magaslatán, hogy osztogathasd itt nekem a jó tanácsaidat! - az a rohadék Dumbó... Sehun keze is benne lehetett, vagyis inkább a szája. Ezek ketten bármit megtennének azért, hogy keserűséget okozzanak nekem.
- Most az egyszer tényleg csak a pozitív kimenetelre akartam célozni! Ha sikerülne a műtét... újra a színpadon állhatnál és azt tehetnéd, ami az álmod. Vagy nem fontos neked?
- Teszek a véleményedre. Ostoba nőszemély...
- Tudod mit? Azt hittem, legalább van annyi eszed, mint amennyit mutatsz magadból, de ha másért nem, legalább azért vállald el, hogy tőlem megszabadulj! Idióta! - azzal otthagyva csapot-papot, elviharzottam mellette és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót. Az utcára vettem az irányt, nyár lévén lassan sötétedett, de azért világos sem volt már. Ki kellett szellőztetnem a fejem és erre nem volt elég a kerti ücsörgés. Miért érdekelt egyáltalán ennyire a hülyesége? Miért nem tudom úgy kezelni, mint egy púpot a hátamon, akit csak a fizetés miatt viselek el, na meg azért, hogy anyám végre békén hagyjon? Kezdetben is ezt terveztem, és a legjobban az bosszantott, hogy még az érzéseimet sem sikerült kordában tartani.
Talán ideje lett volna bevallanom, mekkora csődtömeg vagyok. Régóta többet éreztem már a tuskó iránt, mint sajnálat. Minden nappal egyre többet gondoltam rá. Az ajkaira, a hatalmas szemeire, mindenére. Arra, hogy vajon milyen amikor nevet, mikor boldog, ha szeret valakit, ha átölel. Az illata pedig, amit volt szerencsém egyszer-kétszer érezni, csak növelte bennem a kíváncsiságot. Milyen is az igazi Do Kyungsoo?
~~~
Elveszett az időérzékem és fogalmam sem volt, mióta bolyongtam már az utcán. Korom sötét volt, tehát elmúlhatott este tíz.
- Mekkora idióta vagyok! - csaptam arcon magam. Egyedül hagytam őt, magára maradt és nem tud gondoskodni egyedül az ételről vagy bármiről... Idióta idióta idióta! - idegesen kezdtem el visszafelé szaladni, legalább kétszer el is tévedtem. Viszont ahogy a ház előtt lefékeztem, már nem azért csesztem fel magam, mert nem találtam rendesen haza, hanem mert gyanúsan sötét volt odabent, egy villany sem égett, pedig én úgy hagytam ott mindent...
- Kyungsoo? - lépkedtem beljebb, de senki nem felelt. A nappaliban találtam őt, békésen aludt a kanapén. Közelebb merészkedtem hozzá és akkor hasított belém a felismerés, mikor felkapcsoltam a kislámpát és megláttam a gyötrelmes arcát, amit rengeteg könny szánthatott végig nem is olyan rég. Hiszen fél a sötétben... lehet, egész életére sötétség fogja körülvenni és most még egy idegenre, rám kell támaszkodnia. Én meg itthagyom egyedül... - Sajnálom... - szipogtam. - Kérlek, ne haragudj... - óvatosan megérintettem az arcát, szemeivel kezdve. Akármilyen üresek is voltak most azok a szemek, nekem olyanok voltak, mint két ékkő. Orrára vándoroltam, onnan pedig szájára. Most értettem csak meg, milyen segíteni valakin, aki valószínűleg képtelen lenne ellátni magát. Valakin, akiért annyi idő után mintha újra felolvadt volna a jégszívem. Hogy tudnám én őt tönkretenni a saját zsörtölődésemmel, mikor nem tehet róla? Sírni kezdtem. A saját nyomoromon sírtam, és Kyungsooén, aki helyett én érdemeltem volna meg ezt a büntetést. Én, aki minden körülötte lévőt eltaszított maga mellől.
- Ne sírj. - szólalt meg hirtelen, engem meg a szívroham kerülgetett. - Kérlek, ne. - teljesen mozdulatlanná dermedtem, mikor ő is hasonlóképpen cselekedett, mint az előbb én. Óvatosan felült, kitapintva a kanapé szélét és megtámaszkodott rajta, majd ujjai lassan kalandozni kezdtek az arcomon. Tenyerével átfogta, amibe akaratlanul is belebújtam, mosolyra késztetve ezzel őt. Hüvelykujja ajkaimon állapodott meg, mintha csak azt kereste volna.
Feltevésem beigazolódott, mikor feje hirtelen közeledni kezdett felém, majd ajkait óvatosan az enyémekre tapasztotta. Olyan mértékű megdöbbenésben még sosem volt részem. Tágra nyíltak a szemeim, ő pedig nem mert megmozdulni. Nagyon lassan csúsztam hozzá közelebb, hogy kényelmesebben hozzáférjek, észre sem vettem, mikor landolt a tenyerem mellkasán, ujjaim mikor kezdték el görcsösen szorítani a pólója nyakát.
Szánk úgy mozgott egymáson, mintha attól félnénk, hogy valamelyikünk hirtelen összetörik, vagy mintha két általános iskolás élete első csókját élné át. Előhozakodhatnék most a szokásos filmes klisékkel, miszerint "az íze mint a méz, párnái annyira édesek, hogy nem lehet igaz", de akkor hazudnék. Semmihez nem tudtam hasonlítani ezt a mámort, ami körbeölelt. Való igaz, tényleg puhák és jóízűek voltak ezek az ajkak, amiket Kyungsoo birtokolt.
Szinte óráknak tűntek azok a rövid kis másodpercek, mire elváltunk egymástól,a hirtelen sokktól azt sem tudtam, hová legyek. Mintha teljesen másik bolygón lettem volna, és most tértem volna vissza a Föld nevű planétára. Döbbenetes.
- Aggódtam érted. Vártam rád egy darabig és mivel nem látom az órát, nem tudom, mennyi az idő. De vártam, és reménykedtem, hogy bocsánatot kérhetek a kirohanásomért és elmondhatom, mennyire... szeretném, ha több lenne ez az egész, mint egy huza-vona, amit az eddigi időben produkáltunk. Nevetséges, hogy milyen hirtelen változnak az emberi érzések. - dünnyögte mély hangján, teljesen komolyan. Most az egyszer - nagyon szemét dolog ilyet mondani - örültem, hogy nem látta azt a vörös valamit, ami a nyakamon helyezkedett el és fejnek hívják.
- Fogalmad nincs, mennyire utálom magam, amiért itthagytalak. Ettél egyáltalán? Fürödtél? Ugye nem sérültél meg? Az egész az én hibám, nagyon sajnálom. - eredtek meg ismét a könnyeim, de most nem csak a mai napért. Az eddigi évek összes felgyülemlett feszültsége kicsattant most bennem. A legjobb barátnőm árulása, életem első szerelmének a mocsok dolgai, a középiskola... a rengeteg csalódás. És most itt volt ő, aki egy pillanat alatt érzéseket váltott ki belőlem, aki fényt hozott az életembe. Talán mert neki is kegyetlen sors jutott, talán mert túlságosan egymásra voltunk utalva, de kezdtem őt megszeretni.
- Ne sírj. - ismételte el. - És ne sajnálj semmit, pláne engem ne. Te vagy az első, aki fittyet hány a fogyatékosságomra és úgy kezel, mint bármelyik másik szemetet a világon.
- Nem vagy szemét. Csak... én vagyok türelmetlen. Mindezidáig azt hittem, nem való nekem az olyan, mint a segítségnyújtás. Aztán hirtelen itt vagy te, aki teljesen felkavart bennem mindent. Azt hittem, gyűlölök mindenkit, mégis... most annyira nyugodtnak érzem magam.
- Kedvellek. - motyogta álmodozó sóhajjal. - Pont ezért kedvellek, mert egy idióta, forróvérű nőszemély vagy. Kiszámítható, de mégsem. És el sem hiszed, milyen sokat jelent nekem a most történt csók. Meséld el, mi történt veled, hogy megérthessem végre, ki is vagy valójában.
Így történt, hogy töviről hegyire minden egyes momentumát az elmúlt két évemnek, csak úgy, könnyed lelki békével elmondtam Neki. Egy pillanatig szégyelltem ezeket a dolgokat, ő mégsem csóválta a fejét, nem cseszett le semmiért és megértően simogatva adta tudtomra, mennyire érdektelen a múltam felé.
- Nem számít már, mi történt veled. És az sem, hogy hogyan ismerkedtünk meg mi ketten. Szeretném előlről kezdeni veled Yeonmi. Szeretnék melletted elaludni és úgy felkelni reggelente, hogy a te illatodat érzem, a hajadba fúrhatom az arcom és érinthetlek. Szeretnélek téged megcsókolni, és a fenébe is, látni végre.
- Nem tudom, mit mondhatnék, komolyan. Olyan hirtelen jött minden. Délelőtt még utáltál, én pedig...
- Egyáltalán nem utáltalak. Ugyanannyit gondoltam rád, mint te rám. Néha be kéne fejezned a motyogást magadban. - kuncogta. - Nekem is furcsa az egész. De mikor este eltűntél, életemben először ideges voltam és borzasztóan aggódtam érted. Szinte lepergett előttem, hogy elveszíthetlek, hogy esetleg feladod az egészet és egy intézetben fogom leélni az életem, hogy a fiúk és te is nyugodtan éljetek tovább.
- Szóval... az bátorított fel ennyire, hogy órákra eltűntem?
- Mondhatjuk így is. Boldog akarok lenni és nem a vakságomat akarom akadályként magam elé gördíteni. Ha... ha nem undorodsz tőlem és nem fáraszt az, hogy mindig velem kell lenned, kérlek próbáld meg velem. Csak egy próbát.
- Még mindig hülye vagy. - hajoltam hozzá közelebb, hogy puszit nyomjak lehunyt szemeire, majd egy gyengéd csókot ajkaira. - Boldog vagyok, hogy melletted kötöttem ki.
2017. január 28., szombat
I see You - 2. Rész
Nehezebb, mint gondoltam
Nem mintha lett volna más választása - lévén nem lát -, de én még így is forgattam volna a fejem a hangok irányába, kerestem volna valami támpontot és kérdezősködtem volna. De ő... semmi. Nem érdekelte hová megy, mit fognak csinálni vele, egyáltalán lesz-e rajtam kívül bárki is, aki a segítségére sietne. Eljutunk majd arra a szintre, hogy engem elviseljen, vagy már az első héten feladom? Az én személyiségemet ismerve az utóbbi.
***FLASHBACK***
Miután sikerült kirobbantani a szobájából, nem szólt hozzám egy szót sem, ez pedig egy jó ideig nem is történt másképp. Borzasztóan megmakacsolta magát és esze ágában sem volt elszakadni a bandától; azoktól, akik még megmaradtak neki és akikkel még hajlandóságot mutatott a kommunikációra. Minden nap ott szobroztam náluk, megbirkóztam Chanyeol kompromittáló beszólásaival és Sehun flegma, lenéző tekintetével, mert anyámnak újabban annyira sem lehetett nemet mondani, mint eddig. Elviseltem Baekhyun nyavalygását, Kai depresszióját, Chen feszültségoldásra tett kísérleteit a hülye poénjaival...
Lay és Suho, illetve Xiumin voltak azok, akik úgy igazán kedvesek szerettek volna lenni velem és nem volt velük különösebb bajom. Ezért hálás voltam - még ha nem is vált szokásommá ezt kimutatni. Minden áldott nap segítettek szóra bírni Kyungsoot, mert valószínűleg sejtették, mennyire nincsen türelmem. Teljes mértékben elfogadták az én hozzáállásomat és boldogok voltak már a puszta ténytől, hogy valaki végre nem adta fel. Még jó, hogy eszük ágában sem volt belekötni a dolgaimba, mert ha elüldöznek, vége a dalnak és az a törpe egyedül szárad el a szobájában. Ez a komor igazság, akár szép, akár csúnya ilyet mondani.
Amint végre sikerült rávennünk az indulásra (illetve ők vették rá), a legtöbben teljesen átváltoztak aggódó üzemmódba a társuk felé. Úgy engedték csak el velem, hogy előtte fél órás ölelkezési rituálét műveltek le a folyosón, magasról téve arra, ki látja meg őket és ki nem. Hozzám csak a vezető és Kai intézett pár rendes szót, na meg az örökké beszívott Lay. A többiek meg vagy mosolyogtak, vagy sírtak, vagy ki akartak nyírni - utóbbi kategóriába a két colos rapper tartozott, előszeretettel feszegetve a határaim tűrőképességét. Meg is könnyebbültem, mikor végre ott hagyhattam őket, na meg anyámat.
***FLASHBACK END***
Nem számoltam az időt, de másfél órát biztosan utazhattunk, míg ki nem értünk egy kevésbé forgalmas helyre, majd további egy órával később teljesen vidékre kerültünk. Ameddig elláttam, föld volt, illetve gyümölcsfák, takaros házak, amelyek a környék egyik felén a tradicionális Korea jellegzetes épületei voltak - gondolom itt olyan emberek éltek, akik ezeket a földeket nap mint nap művelik -, míg a másikon, kissé elszigeteltebb területen modernül berendezett puccos építészeti csodák, nyaralók a teljes nyugalmi állapotra vágyóknak. Nagy valószínűséggel mi a második opcióhoz tartoztunk.
A büszkesége azt is cseszett megengedni hogy a csomagtartót felnyissam, bezzeg amikor a sofőr magyarázott neki, arra még megerőltette a hangját.
Megvártuk, amíg az autó elhajt az első sarkon, ahonnan már biztosan nem látjuk. De azt nem gondoltam volna, hogy amint kettesben maradok Vele, rám telepedik a tanácstalanság keserű érzése.
Mégis hogy fogom én ezt végigcsinálni? Ki fog borítani ez a srác, eszében sincs együttműködni, így meg aztán végképp magamra lettem utalva. Egyáltalán ő belegondolt, hogy a közös munka megkönnyíti az életét? Hiszen ezt gyakorolja az ügynökségnél több éve...
- Menjünk be. - dünnyögtem lemondóan, várva valami elutasító vagy bármilyen választ, amely nem érkezett. - Én... a bőröndöket viszem be. Te meg addig ülj le valahol. - meg se próbáltam megkérdezni, hogy elnavigáljam-e egy ülőalkalmatosság felé odabent, mert felesleges lett volna.
Előre mentem, a kapott kulccsal megbabráltam az ajtó zárját, mígnem bejutottam.
Rögtön kiszúrta a szemem, hogy nem a legnagyobb házat bérelték ki, viszont annál kevesebb és modernebb bútorral szerelték fel. Az is feltűnt, hogy valaki már intézkedett, hogy Kyungsoonak kényelmesebb legyen.
Én személy szerint elindultam körbenézni és teljesen megfeledkeztem a rám bízott "betegről". Ez - mint utólag kiderült - szarvashiba volt.
Míg azzal voltam elfoglalva, hogy feltérképezzek minden egyes zugot, beleértve a fürdőt, a konyhát és étkezőt, a nappalit, végül a két hálószobát, addig ő úgy döntött, kissé önkényesen egyedül indul neki. Két perc sem telt bele és egy akkora csattanás rázta meg a házat, hogy még a hátrahagyott banda is tökéletesen hallhatta a produkciót.
Kisiettem az egyik hálóból és keresni kezdtem ezt a szerencsétlent, aki a konyhában terült el a földön. Nem érdekelt most, hogy egyáltalán milyen módszerrel talált el a helyiségig, lényegtelen volt. Valószínűleg megbotlott egy székben, vagy nekiment az asztalnak. Már azon gondolkoztam, hogy hívom a mentőket, mert ő csak a hátán feküdt nyitott szemmel, a plafonra meredve.
- Jól vagy? Kyungsoo, válaszolj már!
- Semmi közöd hozzá. Megkeresem a szobámat.
- A szart keresed meg! Ülj le és ne merészelj megmozdulni, amíg én azt nem mondom, mert esküszöm, ha megteszed még mást is elveszítesz a látásodon kívül.
- Mondom, semmi közöd hozzá! Egyedül is boldogulok!
- De...
- Istenem, hagyj már békén! - kiabált.
- Velem te ne emeld meg a hangod! Azt hiszed, én ide akartam jönni? Hogy veled akarom tölteni az időmet és rád akarok figyelni a nap minden percében?! Mégis mi a rohadt életet hiszel te?
- Nocsak, kibújt a szög a zsákból. - vigyorgott gúnyosan. - A terhet már a puszta gondolat is nehezíti a válladon, hogy egy ilyen szerencsétlen vaknak kell főznöd és mosnod. Akkor mi lesz veled később?
- Tudod mit? Csináld egyedül... - motyogtam, majd elfoglaltam az egyik hálót, ahová bezártam magam. Kit érdekel, hogyan töri össze magát. Legalább anyám szeme is felnyílik végre, hogy alkalmatlan vagyok erre a szakmára. Legyen minden olyan nyugis és semmilyen, mint eddig. Csak ezt akarom.
***Kyungsoo POV***
Teljesen tönkrement az életem. Még csak esélyem sem volt, hogy folytassam az éneklést, hiszen ki akar együtt dolgozni egy fogyatékossal?
Most meg Suho hyung rám küldte ezt a csitrit aki az idegeimre akar menni és érezteti velem, hogy rohadtul segítségre szorulok. És még ő sértődött meg!
Dühöngésemet egy csengőhang szakította félbe. Sóhajtva vettem elő a készüléket, amit még Jongintól kaptam, hogy könnyebben megtaláljam a gombokat. Az egyetlen dolog, amit nagy becsben tartottam, hiszen a legjobb barátom küldte és tudtam, hogy nagyon szeretné viszonozni azt, amit én tettem érte. Talán ő lehetett az, aki tudja, milyen segítségre szorulni. Viszont az ő törött lába meggyógyult... én valaha meg fogok?
- Igen?
- Kyungsoo-yah~!
- Mit akarsz, Chanyeol? - dünnyögtem, de azért mégis jól esett, hogy gondolnak rám. Még ha eszem ágában sem volt kimutatni ezt az utóbbi időben.
- Csak gondoltam, megkérdezem, milyen az új hely. A csaj normálisan viselkedik veled?
- Ami azt illeti...
- Tudtam, hogy nem jó ötlet erre a némberre bízni... - hallottam Sehunnie hangját a távolban, szokás szerint kimért és hideg a baleset óta.
- Már nem azért, de van egy olyan érzésem, hogy a te viselkedésed is közrejátszik az ő bánásmódjában. - morogta Baekhyun. - Nem igaz, hogy most az egyszer nem fogadnád el a segítségét! Hogy fogsz enni? Hogy fogod megszokni, mi merre van a lakásban, teljesen egyedül!? A ruháidat ki tudnád mosni? A fürdést még csak-csak megoldanád, de...
- Ezért kellett volna veletek maradnom! Akkor nem lenne ennyi problémám! Vagy nektek is akkora terhet jelentettem...
- Ez nem igaz! - tiltakozott Yixing is hevesen. Szegénykém, mindig olyan kis ártatlan volt. - Nem vagy teher egyikünknek sem, de olyan szoros a napirendünk, hogy ha valami történik veled, akkor képtelenek lennénk odaérni vagy elszabadulni... ha nem figyel rád senki nem éled túl egyedül...
- Talán az lenne a legjobb.
- Yah!
- Bocsi srácok, de nem érek rá. Még ki kell tapogatnom, hol fogok aludni, ha már kiborítottam Yeonmit. Sziasztok. - azzal egy jól becélzott gombnyomással megszakítottam a vonalat. Talán tényleg messzire mentem és nem ártana megkérnem őt, hogy néhány dolgot mutasson meg, vagy legalább mondja el, hogy melyik irányba tapogatózzak. Mint mikor édesanyámtól kértem gyerekkoromban, hogy kösse meg a cipőfűzőm, vagy ápoljon, mikor beteg voltam.
Nem viselkedek a legszebb módon senkivel, ezt jól tudom, de mindenkinek az lenne a legjobb, ha nem kerülne hozzám közel. Hiszen én már nem leszek a régi, de még csak olyan sem, aki nem szorul támogatásra a nap minden percében. Nem akarok azért barátságokat kötni, mert másképp nem tudnám megállni a helyem.
És én nem akarok senki terhe lenni.
2017. január 8., vasárnap
I see You - 1. Rész
Hogyan kerültem én a képbe
- Yeonmi! - anya kiabálását hallottam a földszintről, így bosszankodva ugyan, de megszakítottam roppant fontos elfoglaltságomat - a drámák maratonját -, és elhagytam a kényelmes ágyamat. Amióta megszereztem az érettségit, nem igazán csináltam mást, mint sorozatnézést, ugyanis teljesen elveszett az érdeklődésem az emberek iránt az utóbbi évben.
Ha nem ilyen enyhén fejezném ki magam azt mondanám, hogy gyűlöltem minden nyomorult emberi lényt, de a visszafogott verzió jobban hangzik. Teljesen biztos voltam benne, hogy édesanyám megint egy lehetőséggel jött haza, hiába mondtam el neki ezerszer, hogy nekem nincs türelmem az olyan munkákhoz, mint a beteggondozás. A gimiben is megmondta az osztályfőnököm, hogy túl van tárgyalva a jövőm az egészségügyben, ergo tegyek le még egy szakmát amint lehet, és üljek be egy csendes irodába, hogy elkerüljek mindenkit.
Unottan foglaltam el a konyhában lévő székemet, gondolatban már felkészülve a hegyi prédikációra. Ó, én naiv. Még ha csak az lett volna.
- Ez így nem mehet tovább! - csapta az asztalra a bögrét szülőm, amiből eredetileg kávét szeretett volna inni, de a lötty fele kivándorolt a helyéről. - Annyi helyet ajánlottam már, de te mindent visszautasítasz! Elég lenne megemlíteni a nevemet és rögtön kihagyhatnád a munka legalját, de neked semmi nem jó! Nem fogunk apáddal örökké eltartani, az Isten verjen meg! Mi lesz, ha történik valami? Ha már csak magadra számíthatsz az életben?!
- Elmondtam már párszor anya, hogy nem érdekel ez a szakma. Te erőltetted, pedig nagyon jól tudtad és tudod is a mai napig, hogy nem szimpatizálok a segítség fogalmával! Rajtam se segít senki...
- Én próbálnék! - vágta rá, majd elmosolyodott olyan "nem menekülsz anyád elől" mosollyal. Itt kezdődött a probléma. - Amit most mondok, jól vésd az eszedbe! Holnaptól keményen dolgozni fogsz, de nem akárhogyan.
- Mégis mi a...
- Édesapáddal tegnap éjjel megvitattuk a sorsod és arra jutottunk, az én egyik betegemmel fogsz foglalkozni.
- Hogy mi? - olyan magasra szökött a hangom, hogy én is meglepődtem. Ezt nem gondolhatják komolyan. Ez egy rémálom kell, hogy legyen.
- Yeonmi, ez a fiú vak. Segítségre van szüksége, neked meg empátiát kell gyakorolnod. Nem olyan régen veszítette el a látását, a családjáról hallani sem akar, a barátai pedig túl elfoglaltak, hogy minden nap ott legyenek mellette. Szegény ki sem mozdul a szobájából. - anya szemeibe könnyek gyűltek, ahogy a srácról beszélt. Ha valakiről azt lehet mondani, hogy empatikus, akkor az az anyám.
- Ez nem lesz jó ötlet...
- Szóval elvállalod? - szemei felcsillantak, eddig görcsben tartott kezei kilazultak, merev, ideges tartása szintén felengedett. És én életemben először olyat mondtam, amiről tudtam, hogy meg fogom bánni.
- Mondtam, hogy nem lesz jó ötlet. - meredtem a hetedik emeleti lakás ajtajára. Anya előre figyelmeztetett, hogy rendkívüli titoktartás van, ami azért akkora gondot nem jelentett, tekintve hogy nem lett volna kinek árulkodnom. Viszont ami a legjobban kiverte nálam a biztosítékot, az az összeköltözés volt.
- Magát küldték? - ettől a formális beszédtől is nagyon kirázott a hideg. Már most.
- Engem. - bólogattam serényen, mint valami kutya, mert kezdett kicsit kényelmetlen lenni a folyosón álldogálás.
- Jöjjön beljebb. És ne hangoskodjon.
- Már miért hangoskod-... - a szám is tátva maradt, mikor az előtérben nyolc ismerős arcot pillantottam meg. Abban a szent minutumban kezdtem érteni a pletykákat, amik a napokban terjedtek.
- Talán folytathatnánk a nappaliban. - indítványozta Suho.
Mikor már mindannyian kényelmesen ültünk, és a kínos csend is kellőképpen beállt, a vezető kisebb torokköszörülés után újra megszólalt.
- Beavattak a fontosabb részletekbe igen. Gondolom, a hiányzó kilencedik az aki...
- Az egyik koncertünk próbáján volt valami az egyik füstgéppel, másnap pedig arra kelt, hogy az égvilágon semmit nem lát. Az orvos szerint elképzelhető, hogy örökre vak marad. - Baekhyun szipogni kezdett, Chanyeol vigasztalóan megszorongatta, és kissé én is sajnáltam a törpét. Mégsem lehet könnyű, hogy egyik pillanatról a másikra tönkremegy az életed.
- Ne kérdezd meg tőle, hogyan történt, mert csak akkor fogja elmondani, ha megbízik benned. Egyelőre azt kéne elérni, hogy kimásszon a szobájából és engedje, hogy átköltöztessük veled egy nyugalmasabb térbe. - magyarázott Xiumin.
- Tehát elsősorban szedjem ki a barlangjából? Bárhogy próbálkozhatok?
- Csak szedd ki D.O hyungot, kérlek. - motyogta Kai megtörten. - Ő a legjobb barátom.
Halkan nyitottam be a szobába, de kis híján visszafordultam; az a szag émelyítő volt. Tuti nem szellőztettek itt egy ideje. Két ágyat láttam, de az egyiken nem volt se ágynemű, se semmilyen használati tárgy, csak az üres matrac. A bútorokon vastag porréteg uralkodott, a szőnyeget régóta nem porszívózhatták, ahogy a padló sem láthatott felmosót, a függöny minden fényt kizárt a helyiségből. Néhány tányért és poharat is felfedeztem, de meg sem lepett már. Volt egy olyan érzésem, hogy a fiú senkinek nem engedte a takarítást idebent, különben nem lenne ekkora szemétdomb. Feltenném a kérdést, hogy ez az életmód mire jó, de nem piszkálódni jöttem.
- Hahó! - pislogtam. A félhomály rettenetesen irritálta a szememet, ezért minden mindegy alapon az ablak felé indultam és elhúztam a függönyöket. Úgyse látja... Az ágy felé vándorolt a pillantásom, ahol megláttam egy kupacot, amely aprókat emelkedett, majd süllyedt, de ezen kívül nem vettem észre több mozgást. Mintha félig már meghalt volna. - Te vagy Kyungsoo, nem igaz? - egy szót se szólt. - Válaszolnál, b...kérlek?
- Kifelé. - a jó hír, hogy legalább élt. A rossz, hogy pont nekem nem fog itt parancsolgatni.
- Na te majd megmondod nekem, mit csináljak...
- Mondom, kifelé. - egyre idegesebb volt, én meg egyre jobban meg akartam ütni.
- Másszál ki az ágyból és megfontolom, hogy kimegyek-e vagy nem. Engem azért hívtak ide, hogy segí-...
- Ki ne merd mondani! - kiabált és azzal a lendülettel felült, lerántva magáról a takarót. Az arca meggyötört volt, a szemei üvegesen meredtek előre, kezei az ölében pihentek ökölbe szorítva, száján grimasz uralkodott. - Ha ezért hívtak, akkor pláne tűnj el!
- Meg a jó édes... azt! Ha nem mászol ki, én viszlek, de azt nem köszönöd meg! Ki kell jönnöd! Egészségtelen itt!
- Ugyan mit tudsz te az én életemről? Ugyanannyit, mint én a tiedről, úgyhogy fogd be!
- Csillapodjatok! - emelte meg a hangját Suho. - Chanyeol, tudom min mész keresztül, de Yeonmi-sshi álláspontját is megértem. De megoldunk bármit is azzal, ha üvöltözünk?
- Srácok, legalalább próbálkozzunk! Ki fog jönni onnan és elérjük, hogy ugyanolyan boldog legyen, mint ezelőtt. - egyem is meg Layt meg a bizakodó természetét. - Kérlek, maradj! Legalább csak ma!
- Hát én... - legnagyobb döbbenetünkre azonban nyílt az egyik szoba ajtaja és kilépett rajta Kyungsoo.
2017. január 2., hétfő
I see You - Szereplők


2017. január 1., vasárnap
I see You - (EXO - D.O) Prológus
Kedves olvasóim! :)
Új év, új minifiction, ezúttal egy film által megihletve.
Aki látta a "My annoying brother/hyung" című filmet, az bizonyára tudni fogja a dolgot:)
Nem is szaporítom tovább a szót! *3*
2017 január vége nem mindenkinek az újévi fogadalmak betartásáról szólt, nem a "tiszta lapokról", de mégcsak nem is a boldogságról.
Az EXO nagy sikereket ért el ugyan, a világranglistán is megelőzték a hatalmas hírű amerikai előadókat, egyszóval taroltak... viszont immár csak nyolc taggal. Azt a bizonyos kilencediket pedig elnyelte a föld. Senki sem tudta, hová tűnt Kyungsoo, az imádott Dyo, a legalacsonyabb tag aki soha egyetlen koncertről vagy fellépésről sem hiányzott és nem mellesleg egészséges terrorban tartotta Park Chanyeol nagyra törő álmait, amelyeket a törpe idegesítésével kapcsolatban dédelgetett.
Látszólag mindenki teljes tudatlanságban élt, a tagokat az SM igazgatóságát és a családot kivéve.
Azon a januári napon a fanok megőrültek és követelték az információkat a fiúról - persze nem tudtak meg semmit.
A banda igyekezett megkönnyíteni társuk helyzetét, de csak azt érték el, hogy Kyungsoo bezárkózott a dormban lévő szobájába és ki sem mozdult onnan hetekig... Talán hónapokig is, ugyan ki számolja. A saját családját is kizárta az életéből, és az egyetlen ok, amiért egyáltalán a dormban maradt az volt, hogy nem lát és egyedül nem menne semmire.
Egy idő után azonban Suho is belátta, hogy a rengeteg munka miatt nem tudnak eleget segíteni és mind a nyolc fiú belefáradt az ingázásba a munka és a... munka között. Igen. Kyungsoo utolsó mondata csupán annyi volt társaihoz, hogy ki ne merjenek ejteni a szájukon olyasmit mint "segítségnyújtás" vagy "gondoskodás", ez túl megalázó lett volna.
De ha minden fáradozás hiábavalónak bizonyul, ha valaki nem fogad el a hozzá legközelebb állóktól egy pici segítséget sem, akkor az illető hogy marad életben?
Nos... Itt jövök a képbe én, Jung Yeonmi.
New Year Present (EXO - Suho) +18!
Joonmyunt egy rendkívül szerény férfinak ismertem meg a gimiben. Ő már dolgozott és a céghez kerestek diák gyakornokokat a nyári szünetre. Jelentkeztem és minden jött magától. Még akkor is hálás voltam a cégnek miatta, ha egyébként borzasztóan megutáltam a rendkívül szigorú menetrend és a folyamatos rabszolgamunka miatt. Nem is értettem meg soha, hogy Ő hogy bír minden egyes nap itt robotolni.
Joonmyun okos, kedves, udvarias és nem utolsó sorban odaadó. Tudta mindennek a mértékét, hogy mikor szabad elengedni magát és mikor nem.
Két dologban mégsem volt tökéletes; az egyik köztünk elterülő hét év, ami nem az ő hibája volt, mégis ezt adta a sors.
A szüleim sosem tudtak róla, hogy én egy huszonöt éves férfival érzem jól magam, de nem is terveztem elmondani nekik sosem; nem volt jó a kapcsolatunk.
A második dolog a túlzott féltése volt. Milliószor próbáltam becsalogatni az ágyba, hogy végre teljesen az övé lehessek, de mintha nem is vette volna a lapot. Ha meg végleg kihúztam a gyufát, akkor elintézte egy gyengéd csókkal és annyival, hogy "túl fiatal vagy még hozzá".
- Én is szeretlek, de nem lehet. Meg kell értened, hogy-...
- Nem értem meg. - morogtam továbbra is, ugyanolyan elszántsággal ostromolva ezúttal az ajkait. Arra viszont nem számítottam, hogy a szokottnál erélyesebben tol el magától, szigorúan a szemeimbe bámulva.
- Márpedig meg kell értened. Ne legyél ilyen...
- Milyen? Talán gyerekes? Gyerekesnek tartod, hogy végre le akarok feküdni veled ennyi idő után? Fáj neked ha bízni akarok benned? Tudod te, hogy egy lánynak mennyire lerombolja az önbecsülését, ha az akit szeret, elutasítja? Akkor szakítsunk, Joonmyun! Ha te nem... nem akarod ezt az egészet és csak terhet jelentek akkor... akkor... - még csak gondolni sem bírtam arra, hogy nélküle kelljen élnem, kimondani is szörnyű volt.
- Először is, makacsat akartam mondani. Másodszor - itt eltűrt egy tincset a fülem mögé és letörölte a könnyeimet -, semmi köze a szexnek ahhoz, hogy képes vagyok-e boldog lenni melletted vagy sem. El sem tudod képzelni, mennyit fantáziálok rólad, de... az én álláspontomat is figyelembe kell venned a sajátodon kívül.
- Mi olyan nehéz neked abban, hogy szeress? - nyögtem megtörten.
- Annyira fiatal vagy... miért venné el az ártatlanságod egy olyan, mint én? - szóval innen fúj a szél.
- Esküszöm neked, hogy sokkal hülyébb vagy, mint ahogy kinézel!
- Tényleg muszáj felfognod valamit, Haemin-ah. Ami köztünk van, nem puszta szórakozás, igenis komoly. Viszont jó lenne, ha tisztában lennél a kérésed súlyával. Olyan embernek próbálod odadobni magad, akivel korántsem biztos a dolog. Akármelyik pillanatban rájöhetsz, hogy nincs szükséged ekkora korkülönbségre, vagy megbánhatsz mindent, amit tenni készülsz.
- Az Isten szerelmére, Suho! - soha nem hívtam így - túl személytelennek tartottam -, kivéve, ha borzalmasan haragudtam rá. Ez is egy olyan alkalom volt. - Megtanultam valamit az életben, méghozzá azt, hogy rohadtul semmi nem biztos! Honnan tudod, hogy holnap nem tudják meg a titkunkat a szüleim, vagy két perc múlva ugyanúgy halat akarsz vacsorára, vagy hogy jövőhéten elcsap egy vonat... egyszerűen nem értem a logikádat, ennyi az egész. - megintcsak könnyek szöktek a szemembe, mikor lepergett az elmémben minden lehetséges megoldás a férfi problémájára. Az egyetlen és legésszerűbb mégis az volt, hogy nincs ideje egy hisztis kislánnyal foglalkozni. Mi másra gondolhattam volna?
- Annyira buta vagy, Haemin-ah. - felpattant a fotelből és jobbjával óvón átölelte derekamat, szabadon maradt baljával pedig arcomat simogatta. - Tudom, mire lyukadtál ki mindannyiszor a témával kapcsolatban és tudom, hányszor átrágtad magad az egészen. Teljesen jogosnak tartom a kiakadásod. De... nem szeretnék fájdalmat okozni vagy elérni, hogy bármit is megbánj.
- Akkor vésd már a hülye fejedbe, hogy téged akarlak! Azt bánnám meg, ha nem tennénk semmit. Már csak egyetlen dolog hiányzik, hogy teljesen a tiéd legyek...
Egy darabig csendben fürkészte a szemeimet, próbálva találni valami kiskaput, ami mondani sem kell, hogy nem jött össze. Végül hatalmasat sóhajtott, elengedett és az ablakhoz sétált. Nem fordult felém, a beszéde közben is háttal állt. Biztosan így könnyebb volt kimondani.
- Rendben. Tudom, mennyit jelent ez neked és őszintén, nekem is. Viszont nem most és nem így. Ehhez... megfontolt előkészületekre van szükség.
Persze a nézeteltérés megvolt az elején, mint a "Suho hyung, komolyan? Egy gimissel?" "Hova lett a felelősségteljes hyung?" és hasonló szépségek, de túltették magukat a kezdeti sokkon.
- Hagyjál! - visítottam. - Joonmyun kinyír, ha meglátja, mit akarsz a barátnőjével! - fenyegettem nevetve, azonban őt ezt nem hatotta meg, pláne részegen.
- Ugyan, Haeminnie, csak egyeeet~!
- Nem! Csókolgasd a fagyöngyöd!
- Mi a fene folyik itt? - csoszogott be pislogva a társaság lelke, Chanyeol, kezében egy üres süteményes tálcával, háta mögött egy borzasztóan kielégült fejet vágó Baekhyunnal. Bele sem mertem gondolni, mit művelhettek ezek ketten az édességekkel a konyhában.
Kapva kaptam az alkalmon és azzal az ürüggyel hagytam ott a banda szívtipróját, hogy újra feltöltöm a készletet a piskótatekercsekkel.
- Köszi, hogy jöttetek. - motyogtam a Yoda fülébe. - Nem lehet vele bírni, végigivott mindent aminek alkoholtartalma van és még éjfél sincs...
- Kai már csak ilyen. - röhögött fel Baek. - Egyébként Lay azt kérte, keressünk meg. Biztosan valamiért szüksége van rád, az erkélyen megtalálod.
Értetlenül, bambán kullogtam hát a megadott irányba.
- Igen, fontos lenne. - vakargatta a tarkóját. - Nem akartam a többiek előtt mondani nehogy baromságokra gondoljanak. Ezt Suho hyung nyomta a kezembe úgy negyed órája. Nem akart megzavarni a beszélgetésben Kyungsooval és amúgy is meglepetést akart neked csinálni. - miközben magyarázott, előhalászott egy hóemberes borítékot a zsebe mélyéről, majd felém nyújtotta. - Nem tudom, mi történhetett köztetek és közöm sincsen hozzá, de elég komoly volt hyung arca, mikor átadta a leveledet. Legalábbis gondolom én, hogy ez egy levél, mert olyan alakja van. - kuncogott. - Én mennék is, ha nem bánod. Chen és Xiumin meg fogja enni az összes túrós rétest. Boldog Újévet, Haemin-ah!
Kis fáziskésés után rögtön szedelőzködni kezdtem; felkaptam a csizmám és a kabárom, leoperáltam a rózsaszín sálamat a pezsgősüveggel éneklő Sehun derekáról, majd hálásan pillantottam Kyungsoora, aki utánam dobott egy kocsikulcsot. Egy kiabálás kíséretében pedig már ott sem voltam.
- Hogyne, kisasszony. Csak menjen fel a lifttel a legfelső szintre és forduljon balra a 1701-es számú ajtóhoz, a mágneskártya nyitja a zárat. Ha gondolja, küldhetek egy kísérőt...
- Nem fontos, köszönöm. - motyogtam, majd elvettem a kulcsot, amit felém tartottak.
Biztos voltam benne, mire készül Joonmyun, túl jól ismertem. Ahogy a liftben várakoztam arra, hogy megérkezzek az emeletre, a gombóc csak növekedett a torkomban. Végre ma megtörténhet...
A kártyával való bejutással sem volt gondom, már csak azon kaptam magam hogy egy teljesen sötét szoba ajtaját zárom be magam mögött. Az orromig sem láttam, csak a hallásra és a tapintásra hagyatkozhattam, rövidesen pedig egy másik ajtóba ütköztem; tehát ez volt az előtér.
- Joonmyun? Odabent vagy? - nagyon reméltem, hogy nem valami tréfa lesz a dolog, de amint megszólaltam, az ajtó hangtalanul kinyílt és egy félhomályba burkolt helyiséggel találtam szemben magam, a világítást csupán az a rengeteg gyertya nyújtotta, amiket a hatalmas franciaágy körül, az éjjeliszekrényen és az ágy előtti kis dohányzóasztalon pillantottam meg.
Beljebb léptem, hogy körülnézzek és kis híján el is bőgjem magam, de ekkor két kar a derekam körül megállította bennem a levegőt majdnem sikítottam egyet.
- Tetszik? - a számomra oly' megnyugtató és dallamos hangot azonnal felismertem.
- Joonmyun... Ennyire gyönyörű dolgot még életemben nem láttam... Annyira de annyira... boldog vagyok. - pityeregtem, majd megpördültem, hogy magamhoz szoríthassam Őt. Pillanatok alatt vett erőt rajtam a bűntudat; rengeteg pénzt kidobhatott az én hisztijeim miatt, csak mert nem bírtam befogni.
És ő mindezt elviselte, sőt, ennyire felkészülten várt rám. - Ne haragudj, hogy követelőző és gyerekes barátnőd van. Szégyellem magam... Annyira szeretlek, nem ezt érdemled.
- Én is szeretlek, Haemin-ah.
Csókolózva, ölelkezve botladoztunk el az ágyig, ahová óvatosan döntött le, hogy megszabadíthasson a ruháimtól, na meg persze a sajátjait is elhajítsa jó messzire.
Addig meg sem mozdult amíg én azt nem mondtam, ez pedig még több bizalommal és szerelemmel töltötte meg a szívemet.
- Abbahagyjam?
- Ne! Mindjárt...
- Biztos ne vegyem ki?
- Fogd már... be. Mozdulj meg inkább. Kérlek...
Nem szólt egy szót sem, csak eleget tett a kérésemnek, még ha a tekintetében azt is véltem felfedezni, hogy legszívesebben abbahagyta, volna nem törődve a saját vágyaival.
Elsőre bőven elég volt nekem a lassú, vigyázó és szerelmes tempó, hogy ölelt, vagy összekulcsolta az ujjainkat, miközben gyengéden csókolt, de ahogy az érzés fokozódott, egyre többet akartam Joonmyunból. Dereka köré fontam lábaimat, karjaimat a hátára vezettem és finoman karmolásztam azt ösztönzőleg.
- Gyorsabban, kérlek!
Minél erősebb és mélyebb lökések érték azt a bizonyos pontomat, annál hangosabban és magasabban nyögtem alatta, talán már véresre is karmolhattam őt - nem mintha érdekelte volna jelen helyzetben.
Ahogy megéreztük mindketten a vég közeledtét, Ő is kezdte elveszíteni a józan eszét, ezert sokkal izgatóbb dolgokat tett velem. Eluralkodott rajta az ösztön.
A tempó miatt férfiassága teljesen kicsúszott belőlem, de ez neki nem jelentett tulajdonképpen semmit. Néhányszor ő maga húzódott ki szándékosan, makkjával megdörzsölve párszor lüktető bejáratom torokhangon nyögve, majd egy mély és határozott lökéssel ismét belém hatolt ütközésig.
Az sem segített a hatalmas extázison amit okozott, hogy Kim Joonmyun bizony nem kis mérettel rendelkezett; teljesen kitöltött, érezhettem péniszének minden lüktetését, a súrlódást, ahogy hüvelyem rászorult a lökések közben.
- Mondd a nevem, bébi... - harapott nyakamba, mire ismét sikítottam egyet.
- Joonmyun!
- Még egyszer!
- Joon... Joon... Myun! Szeretlek Joonmyun...
- Haemin-ah...
Ebben a pillanatban egyszerre kiáltottunk egy hatalmasat, majd a férfi a zihaló testemre dőlt. Nem húzódott ki belőlem, de nem bántam. Amúgy is érzékeny voltam még.
Kellett pár perc, míg összeszedtük magunkat annyira, hogy a fürdő felé vegyük az irányt, jobban mondva Joonmyun vigyen engem, ugyanis a lábaim nem bírták és úgy döntöttek, kiveszik a szabadságot.
Mikor kimásztunk a kádból és felöltöztünk, kisétáltunk a szoba erkélyére egy-egy pohár pezsgő társaságában, hogy le ne késsük a visszaszámlálást.
- Kívánj valamit. - suttogta a fülembe. Én csak mosolyogva lehunytam a szemem.
... Nem akarok mást, csak örökké melletted maradni!
Az óra elütötte az éjfélt, mi pedig épp csókot készültünk váltani, ám a telefonom hangos zenebonába kezdett, kibillentve minket a romantikus hangulatból. Szerelmem előzékenyen nyomta kezembe a mobilt, amin Jongin neve díszelgett. Ó, Jézus.
- Boldoggújévettt drága bárrrányaimm! - biztosak voltunk benne, hogy a talajszintig elázott, de csak röhögtünk rajta, majd mi is köszöntöttük a többieket, végignéztük a tűzijátékot és elvonultunk aludni. Nem kellett ennél több, nem kellett nagy buli, sem reggelig tartó ivás. Csak mi ketten.
- Hm? - fordult felém és megigazította rajtam a takarót.
- Szeretlek.
- Én is téged. A világon mindennél jobban. - egy utolsó puszit kaptam a homlokomra, majd végleg az álmok mezejére léptem.
2016. szeptember 11., vasárnap
Kiszámíthatatlan (EXO - Baekhyun)
A következő kérés is megérkezett, ezúttal egy kis morcos Baekhyun képében :D Remélem, tetszeni fog az illetőnek, megpróbáltam minden általa megadott információval élni és használni a hitelesség érdekében :) Jó olvasást kívánok Nektek! Hwaiting! *3*
***
Ha valaki gyerekkoromban azt mondja nekem, hogy Dél-Korea egyik legismertebb csapatának edzője leszek, körberöhögöm és elhajtom a francba.
De mégis így történt. Hogyan? Fogalmam sincs. Mi volt ennek az egésznek a kezdete? A választ csak kerestem, egészen addig, míg fel nem adtam. Ez vezetett célra.
~~~
Édesanyám magyar, édesapám koreai származású. Akkor ismerkedtek meg, mikor apa idejött, hogy egy kicsit jobb sorsa lehessen. Itt is éltünk születésemtől kezdve, nem dúskáltunk a pénztől, mégis sokszor fordultunk meg a keleti országban nyaranta a nagyszülők által küldött jegyek jóvoltából. Második anyanyelvemmé vált a koreai.
Kicsiként ráharaptam a kézilabda művészetére, ezért a szüleim edzésekre írattak be, sokáig titkolva előlem, hogy a költségek miatt duplán dolgoztak. Élveztem, ahogy az adrenalin felpörget, ahogy rohanhatok és pontot szerezhetek, ahogy a labda a kezembe simul és egy percre sincs megállás. Hajtott a győzelem és a csapatmunka iránti vágy, hogy együtt örülhettünk vagy éppen tárgyalhattuk ki, mégis mit rontottunk el. Ez mind hozzájárult az életcélom kirajzolódásához; a sporthoz. A kemény hajtás a tanulás és a sport részéről is gyakran kimerített, amint középiskolás lettem, különböző diákmelókat is vállaltam. Azt akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek arra, amit egymagam értem el.
Mire leérettségiztem, már profiként könyveltek el, nem volt hát meglepő, mikor hirtelen a postaládával szemeztem, azon belül is egy vastag borítékkal, melyben egy felkérés állt; csatlakozzak a dél-koreai női válogatottba.
Hetekig rágódtam rajta, szinte minden nap a sírásig forgolódtam az ágyamban: mi az amit veszíthetek és mi az, amit nyerhetek? Ha belevágok, a szüleimet itt fogom hagyni az eddigi életemmel együtt, és ez még akkor is gondot okozott ha tudtam, azért nem lennének teljesen egyedül. Így sem pénzzel, se munkával nem tudom majd őket támogatni. De itt perpillanat egyáltalán nem akadt lehetőségem kézilabdázni - az itteni női válogatott elég profival rendelkezett és nem volt szükség több cserére. Ugyan ki lenne az a hülye, aki kísérletezget egy zöldfülűvel, ha a jól bevált játékosok tökéletesen megállják a helyüket? -, így végül megszületett a döntés. Hiszen a saját lábamra kellett állnom lassacskán, meg kellett találnom a saját utam. Anyám persze nagyon kiborult, de tiszteletben tartotta a nézeteimet, apám pedig megveregette a hátam és egy hatalmas vigyor kíséretében fejezte ki tetszését.
Összepakoltam hát a bőröndjeimet és aláírtam egy tíz évre szóló szerződést a válogatottban.
Szinte észre sem vettem, ahogy az első év el is repült. Folyamatosan küldtem bizonyos összegeket haza, többször telefonáltam, vagy régies módon levelet írtam, képeket készítettem és dokumentáltam az életem, hogy semmiről se maradjanak le.
Ezután újabb felkérés érkezett, miszerint felfigyeltek a csapat különleges energiára és az edző engem személyesen ajánlott, ezért ha az edzések mellett van időm, vállalhattam egy fiúkból álló idolcsapat fizikai felkészítését.
Na, itt kezdődött csak igazán az élet.
***FLASHBACK***
Rettenetesen izgatott voltam. Vajon elfogadnak? Megszeretnek? Érdekesnek fognak találni? Meg fog felelni nekik az edzésterv? Mennyire fogják tolerálni, hogy egy külföldivel van dolguk, ráadásul egy olyannal aki a tizenkilencet is éppen, hogy elhagyta?
Nem voltak biztos gondolataim, pláne mivel az elmúlt egy évnek amióta itt vagyok, a fele azzal ment el, hogy keményen edzettem és próbáltam elfogadtatni magamat a csapattal. Valljuk be, az itteni lányok meglehetősen előítéletesek - még ha egytől egyig kemény sportolókról van is szó, nem pedig csitrikről.
Felmutattam a borítékban kiküldött rózsaszín beléptetőt, mellyel az SM Entertainment falai közé kerülhettem. Mondanom sem kell, hogy a sok ott ácsorgó rajongó leszúrt volna akár egy darab radírral is, ha tehette volna. Ijesztőek...
- Jézusom. - képedtem el, amint megláttam az épületet belülről. Végül is mi ez nekem? Hiszen életemben nem láttam a menedzserüket sem, sőt, hogy merjek messzebb menni; a nyamvadt helyiség közelében nem voltam még, és akkor most igazodjak el úgy, hogy kegyeskedtek küldeni egy rózsaszín kártyát.
Kevés türelemmel, viszont nagyon lassan - legalábbis odafigyeltem, hogy ne hadarjak - megkérdeztem a portást, hogy ugyan hol találom az igazgatóságot. Kaptam érte egy fura pillantást. Oké, van pár anyajegy, de nem a kifutóra jöttem, ember!
Aztán mégis csak sikerült felkászálódni a legfelső emeletre, természetesen lifttel, mert egy dolog a sport és egy másik a lépcső. Lefordultam balra, majd elmentem egészen a végéig és láss csodát, ki volt írva lóbetűkkel, hogy bizony jó helyen vagyok. Fogalmam sem volt, mit tegyek, ezért bekopogtam. Fél percen belül kaptam egy kiabálást, hogy szabad.
~~~
Amint megkaptam a szükséges papírokat és információkat, mosolyogva baktattam a kettőszáz-tizenkettes táncterem felé, halálosan izgatottan. Heti háromszor - hétfőn szerdán és pénteken - reggel hétre kell megjelennem ugyanebben az épületben és az általam kiválasztott erőnléti edzéstervet alkalmazhatom. Még abban is dönthettem, hogy egy vagy két órát foglalkoznék velük. Bátorkodtam a kettőre szavazni, mivel egy óra alatt a kutya se tudná kiélni magát. Ahhoz, hogy rendes bemelegítést és eredményeket kapjunk, idő kell.
Illedelmesen kopogtattam, de szerintem nem hallották meg a kifelé is tisztán hallható akkordoktól, így bátorkodtam kinyitni a térelválasztó lapot.
- Ó, amint látom, megérkezett, üdvözöljétek, fiúk! - az eddig ezer decibelen óbégató zene rögtön kikapcsolt, majd rögtön jött a sugdolózás, a pusmogás. Ezt utáltam a legjobban,amikor ahelyett hogy hozzám szólnának, látványosan kibeszélnek a jelenlétemben. - Ha jól tudom, ön lesz az EXO erőnléti edzéséért felelős.
- I-igen. A nevem Jung Daerin! A válogatott edzője ajánlotta az én segítségemet.- hajoltam meg kilencven fokban és próbáltam továbbra is fapofát vágni.
- Én pedig a csapat tánctanára, Park Wanghoon vagyok, nagyon örvendek. - mosolyogva viszonozta az üdvözlésemet, de amint a mögötte állókra tévedt a pillantása, elkomorodott. - Én voltam, aki felvetette ezt az ötletet. Mostanában nagyon lusta a banda, rájuk férne a rendszeres edzés, ha már maguktól a sarokra se mennek le. Tudod, a legutóbbi koncert kicsit jól sikerült és azt hiszik, lazsálhatnak. - suttogta bizalmasan a fülembe, de nem eléggé halkan ahhoz, hogy a kilenc férfinek ne jusson el a füléig.
- Ez nem igaz! Hyung! - egy, a többiekhez képest egész alacsony fiú méltatlankodott, amit nem bírtam ki mosolygás nélkül. - Yah! Te mit vigyorogsz?
- Nyugodj le, Baekhyun. Tudod, hogy igazam van.
- De akkor is, hyung! - illett hozzá a hiszti, úgy viselkedett mint egy... ötéves.
~~~
Egy hónap elteltével remekül összehangoltam az edzéseket és a neveket is megjegyeztem, azonban sosem tudtunk többet egymásról. Ők nem kérdezősködtek, hát én sem. Ám ez a legközelebbi alkalommal megváltozott.
- Legyen egy kis szünet. - mosolyogtam, végignézve a lihegő bandán. Szerencsétleneket háromnegyed óra alatt úgy megizzasztottam, hogy látni lehetett, ahogy a nyaki artériájuk minden egyes pillanatban hevesen próbál kiszakadni a helyéről. A vizet hatalmas kortyokban nyelték, a törülközők pedig pillanatok alatt teljesen átáztak.
- Végre, ivóvíz! - dőlt hanyatt Chen. - Daerin-sshi, néha gyilkos módszereid vannak...
- Ettől lesztek fittek, mint a gladiátorok. - kacsintottam.
- Mesélj magadról! - csatlakozott be Kai, ami meglepett. Eddig egyáltalán nem úgy tűnt, mint akik különösen érdeküket lelik abban, ha bármit megtudnak a magánéletemről. - Tudod, hány éves vagy, mit szeretsz meg ilyenek. Nem muszáj, ha nem akarod.
- Hát '96-os vagyok, félig magyar. - gondolkoztam.
- Azta, olyan fiatal? - képedt el rögtön Lay, bután pislogva. Annyira nevethetnékem támadt tőle, hogy vissza sem bírtam tartani. Tipikus, félig csukott szemek, lámafej és fáradt csücsörítés. Ez az oldala rendkívül aranyos volt. - Most mit mondtam?
- Semmit, semmit. - legyintettem, még mindig kuncogva. - Csak olyan furcsán néztél.
- Hogy hogy ennyi idősen edző vagy? - tette fel a következőt Xiumin.
- Hivatalosan nem vagyok az, de ezen én is elgondolkodtam. Nem bántam meg, hogy elvállaltam.
- Kézilabdázol, ugye? Nem veszélyes egy kicsit? Olyan... törékenynek tűnsz. - nézett végig rajtam tétován Suho. Köszönöm szépen, ezt majd akkor is mondd, ha izomból eltalállak egy labdával.
- Nem minden olyan, amilyennek kívül látszik. - válaszoltam bölcsen.
- Amúgy... ki a leghelyesebb közülünk? - mászott az intim-szférámba Chanyeol olyan ijesztő vigyorral, amilyet még egy dinoszaurusz is megirigyelne. Köpni-nyelni nem tudtam, de mikor Baekhyun felállt és kirohant, legszívesebben a homlokomra csaptam volna. Ja, és azt se hagyjuk ki, hogy éppen rá gondoltam. Megköszörültem a torkom, majd felpattantam a laminált padlóról.
- Ha nem gond, kimennék a mosdóba.
Az aranytorkú énekes után rohantam és el is értem. Megfogtam a csuklóját, hogy feltűnjön neki a jelenlétem, de esélyem sem volt megszólalni.
- Nem tudnád elengedni a kezemet?
- Bae-Baekhyun? - néztem rá összevont szemöldökkel.
- Igen, én. De mi ebben a fura? Engedélyt kellett volna kérnem, ha vécére mennék?
- Mi bajod van? - még mindig semmit nem értettem az egész kis balhéjából.
- Semmi. Menj odébb...
- Nem, amíg nem tudom, mi bánt!
- Túl irritáló, ahogy viselkedsz. - sziszegte. Kikerekedtek a szemeim. Irritáló? - Ahogy teszed-veszed magad a fiúk körül, ahogy mosolyogsz rájuk és próbálsz aranyos lenni, egyszerűen felfordul a gyomrom tőled.
- Yah! Én nem csinálom ezt!
- Dehogynem. Csak gondolkodj el. Most pedig ajánlom, hogy menj arrébb.
***FLASHBACK END***
- Daerin? Yah! - valaki a kezét lengette előttem, és mire felfogtam, hogy Kai az, már az ölemben landolt egy üveg ásványvíz. Gyorsan visszatértem a valóéletbe a nosztalgiázásból és az egyik legjobb barátomra emeltem a tekintetem. Kétségkívül ő és Sehun lettek azok, akiknek sikerült közel férkőzniük a szívemhez. Ezt a kis korkülönbségnek tudtam be. Mindkét fiú ezerszer jobban megnyílt, mint legelőször és ez jólesett a lelkemnek.
- Igen? - meredtem rá. Ő csak sóhajtott egyet és letekerte a kupakot, hogy még azzal se bajlódjak.
- Öt perc van a szünetből, te meg úgy bambulsz, mint akinek áramszünet van az agyában. - mutogatott, mire elnevettem magam. - Nem vicces! Azt hittük, bekrepáltál... Meg ne itassalak?
- Bocsi. - mosolyodtam el.
- Mi a baj? - ült le mellém, sokkal komolyabb hangszínt megütve. Hamarosan csatlakozott a maknae is, immár ketten vizslattak.
- Semmi. Tényleg.
- Fogadjunk, "Baekhyun-szindrómád" van. - röhögött fel mind a kettő.
- Nem tudom, mit teszek rosszul. Próbálom az edzéstervet a lehető legjobbra alakítani, de...
- Nem felelhetsz meg mindenkinek. - vágott a szavamba Sehun. - Nem kell, hogy mindenki elfogadjon vagy szeressen.
- De akkor is! Ha mondjuk... utálnátok öten a bandából, elgondolkodnék, hogy én tényleg hülye vagyok. De az az egy szerencsétlen böki a csőrömet!
- Tetszik, mi? - hunyorgott Jongin ördögi vigyorral. - Tudom én, hogy van ez...
- Nem! - tagadtam. Igazság szerint fülig bele voltam zúgva, mint vak szamár a szakadékba, de eszemben sem volt ezt pont a csapattársai orrára kötni. - Csak... ő az egyetlen, akinek semmi nem jó. Ha azt mondom, fekvőtámasz, akkor leül és néz. Ha felküldöm az emelőgépre, biztos a súlyzót vesz elő!
- Komolyan, ti ketten egy éve szívatjátok egymást. Mint két dedós.
- Nem igaz! - duzzogtam karba tett kézzel.
- Ki tett műpókot a törölközőjére?
- Én...
- Ki sózta el a Lattéját?
- Én...
- Ki öntött vizet a cipőjébe?
- Jól van már, felfogtam! - adta meg magam, és rögtön hadakozni kezdtem. - Nem csak én vagyok ilyen! Ő, mint mondtam, folyton az ellenkezőjét csinálja mindennek. Azt se felejtsük el, hogy kettőnk közül nem én vágtam olyan dolgokat a fejéhez...
- Nézd, Sehun... csóri hogy elvörösödött! - hahotázta Kai nagy beleéléssel, de tényleg olyan szinten, hogy sírt. Ezt látva az én röhögőgörcsöm is megtalált, így már hárman fetrengtünk a földön.
- Nem akarok zavarni, de folytatódik az edzés. - gúnyolódott Baekhyun, amitől azonnal abbahagytam.
- Ó, valaki hirtelen szeretne csinálni valamit? Mi történt veled?
- Csak ha már egyszer azt mondtad, hogy negyed óra szünet, akkor negyed óra! - emelte fel a hangját.
- Mintha téged bármikor érdekelne, hogy mit mondok! Soha nem azt csinálod!
- Mert hülyeség!
- Te vagy az egyetlen, aki szerint az!
- Te meg... - csak hápogott, ezért büszkén kihúztam magam, még ha belül nagyon fájt is. - Aish! - valamiért ez a kirohanós jelenet nagyon ismerős volt korábbról. Sóhajtva utána rohantam és keresgélni kezdtem, de jobban eltűnt, mint múltkor.
- Baekhyun! Byun Baekhyun! - kiabáltam. - Gyere elő, tudom hogy itt vagy valahol! Kérlek!
- Mit akarsz? Ne ordítozz már, azt hiszik, megvertelek... - lépett ki a mosdóból a kezét törölgetve egy zsebkendőbe, amit dolga végeztével lazán kidobott a kukába.
- Csak... tudni szeretném, miért.
- Mit miért?
- Szerintem nagyon is tisztában vagy vele! - vesztettem el a türelmem. Két másodperc volt az egész, de képtelen voltam felfogni, ami történt. Olyan erősen kenődtem a falra, hogy a gerincem fájdalmas roppanással jelezte, hogy még egy ilyen és eltörik az egész oszlopom.
- Tudod, most már nagyon zavarsz! Komolyan... komolyan ennyire hülye vagy?!
- Engedj el, beverem a képed! Hülye a nénikéd! Mit kellett volna észrevennem? Tudom, hogy utálsz, nem volt nehéz rájönni!
- Nem utállak...
- Persze. Én meg a József Attila vagyok... - nyögtem fel magyarul, ami neki nagyon nem lehetett érthető.
- Tessék?
- Tökmindegy. Csak engedj el, hogy visszamehessek.
- Nem. Daerin-ah, én. Én. Szóval én. Kedvellek. Úgy.
- He? Bocs, asz'szem félrehallottam...
- Nem! - csattant fel és újra a falhoz nyomott, ezúttal sokkal gyengédebben. Felsőteste az enyémnek simult, lehelete újfent az enyémmel szórakozott. - Jung Daerin, tetszik a zöldesbarna szemed, a rövid hajad, az összes anyajegyed, hogy még nálam is kisebb vagy, mintha megvédhetnélek mindentől. Még az idióta személyiséged is bejön. Olyan vagy néha, mint egy sárkány...
- Yah! Nem vagyok sárkány!
- De igen!
- Te meg... te meg mint egy hisztis picsa!
- Mit mondtál?
- Igen. Jól hallottad. - húztam fel az orrom. - Mint akinek megjött, vagy nem is tudom...
- Hallottad egyáltalán amit mondtam, vagy csak a veszekedés jutott el a füledig? - türelmetlenkedett.
- Hallottam...
- Nagyszerű. Akkor?
- Mi van?
- Istenem, te milyen egy lassú felfogású nő vagy.... - forgatta meg a szemeit és azzal a lendülettel az ajkaimra tapadt. Kétszeresére tágultak a szemeim, de be kellett vallani, hogy csodálatos érzés volt azzal csinálni, akibe beleestem. Szája finom volt és puha, amikor pedig nyelve is belépett a játékba, még csodálatosabbá vált az egész. Azon kaptam magam, hogy átkarolom a nyakát és visszacsókolok, teljesen megfeledkezve mindenről. Csak a levegőhiány miatt váltunk szét, Baekhyun pedig már folytatta volna, de leállítottam. Nem volt itt valami stimmel. - Mi történt? - zihált.
- Ez így nem jó. - nyögtem.
- Valamit rosszul csináltam?
- Nem, csak... miért bunkóztál velem?
- Ez egyszerű. - vont vállat, majd derekamnál magához húzott és egy szexi félmosollyal a szemembe nézett. - Mert nem akartam, hogy a többiekkel jópofizz. Mert idegesített, hogy a gyönyörű szemeid nem rajtam állapodnak meg, hanem mondjuk Sehunon vagy Jonginon. Túl sokat voltál velük...
- Na és?
- Mint mondtam... - hajolt a fülemhez, apró puszit adva rá. - ...kedvellek. És te is kedvelsz engem.
- Ho-honnan veszed?
- Legközelebb nézz körül, ha magadban beszélsz. - nevette el magát.
- Fogd be. - húztam magamhoz és ezúttal én kezdtem a csókot, hogy ne kelljen a kínos részleteket hallgatnom.
- Baekhyun...
- Hm?
- T-tényleg szépnek tartasz? - motyogtam, mire erősebben húzott magához és megpuszilta a hajamat.
- Te vagy a leggyönyörűbb, aki valaha létezett.
- Túlzásba esel.
- Most meg az a baj, hogy bókolok?
- Nem! Csak... túl zavarbaejtő.
- Szóval a nagyszájú kisasszony most zavarban van? Kiteszem a Twitterre...
- Nekem te ne, hisztigép.
- Fogd be.
- Te fogd be.
- Csak... maradj velem.
- Eddig is ezt akartam, Baekhyun. - motyogtam, belefúrva a fejemet nyakhajlatába, beszívva édes illatát.
Kiszámíthatatlan a viselkedése, talán ez vonzott benne ennyire. Azt hiszem, jó kis veszekedőpartnerre találtam az elkövetkezendő időszakra.
2016. augusztus 4., csütörtök
Clown (EXO - Chen)
Ismét egy kérésre készült One Shottal jöttem, és nagyon remélem, hogy
elnyeri a tetszését annak, akinek íródott, na meg természetesen az összes olvasómnak. :)
Köszönöm szépen, hogy megkértél rá! :)
Hwaiting! *3*
***
Az idő egyszerűen tökéletesen napos volt, az ég mesébe illően kék, egyetlen felhő sem takarta el a júliusi égboltot. Ideálisnak tűnt arra, hogy azt tegyem, amiért Jejura jöttünk a barátaimmal; sütkérezhettem ameddig jónak láttam anélkül, hogy bárki megszabott volna nekem bármit is.
Szerencsésnek mondhattam magam mindig, hiszen sosem volt szükségem naptejre, napolajra vagy olyan kenceficékre, amelyek az égés ellen lettek kitalálva. Az én bőröm természetesen barnult le nyaranta, és bár a koreai lányoknál szinte elvárásként működött, hogy Hófehérkének képzeljék magukat, én imádtam, ha színt kapok.
- Biztos ne kenjelek le? - hallottam meg legjobb barátnőm aggódó hangját, mire hason fekvésből ülésbe tornáztam magam, feltoltam a fejemre a napszemüveget és kedvesen rámosolyogtam az ernyőjét szorongató lányra.
- Nem kell, ne aggódj miattam. De ha fura égett szagot érzek, majd szólok. - viccelődtem.
- Tudom, hogy nem égsz le. - mosolygott vissza. - Csak a biztonság kedvéért. Egyébként nem értem, miért nem szereted a fehér bőröd. Mások meghalnának, ha ilyen gyönyörűek lennének. - foglalt helyet mellettem, én pedig jól kiröhögtem. - Most mi van?
- Te beszélsz gyönyörűségről, Kang Minah? Úgy nézel ki, mint aki a kifutóra született. - löktem meg viccelődve, mire ő elpirult. Ezt szerettem én ebben a lányban. Hiába volt meg mindene, hiába fordultak meg utána az egyetem legsármosabb fiúi, ő szerény maradt és hűséges a párjához. Bár mellesleg megjegyezném, hogy néha nem is értettem, hogy jöhettek ezek össze. - Apropó, hol hagytad a másik feledet? - néztem körbe. Nem létezik, hogy az a hülye szem elől tévessze a "Hercegnőjét".
- Ki? Ó, hogy Chanyeolra gondolsz?
- Lehetne másra? - ők ketten teljesen ellentétesek voltak. Minah imádott tanulni, hogy a szülei büszkék legyenek rá. Sosem járt el bulizni, nélkülem meg pláne, szerette a könyvek világába temetni magát. Ez mondjuk nem azt jelentette, hogy unalmas volt. Chanyeol viszont... Minah nélkül sehogy nem rugdosták volna át a tavalyi vizsgákon - megjegyzem, a mostaniakon se -, mindig szívatta az embereket és oda volt az ivászatért. Talán ezért passzoltak egymáshoz ennyire. Egyébként a colos az életét is odaadta volna, hogy barátnőm boldog legyen. Néha irigykedtem is a kapcsolatukra.
- Nocsak, kiket látnak szemeim! - apropó, ha már szívatásnál tartunk...
- Tűnj innen, Chen, nem vagyunk rád kíváncsiak. Én biztos nem. - vetettem oda. Utáltam ezt a gyereket.
- Most miért vagy ilyen gonosz? - biggyesztette le ajkait gyerekesen, viszont a hangjából ki lehetett venni azt a tipikus gúnyt. Naná, hogy nem gondolta komolyan.
Amikor bekerültünk az egyetemre, kialakult egy baráti körünk. Minah, Chanyeol, Yixing, Joonmyun, én, és Jongdae. Utóbbi sokszor megfogta a pillantásom, hiszen rendkívül dekoratív látvány volt, de napok alatt terjedt el róla az is, hogy életében nem járt még nővel két hónapnál tovább, na meg hogy egy troll. Akkor került fel a feketelistámra, mikor a második héten lealázott a folyosón.
***FLASBACK***
Éppen sétáltam az ebédlő felé, hogy csatlakozzak a többiekhez, de előtte muszáj volt bepakolnom a könyveimet a szekrényembe, mert túl sok volt.
Semmit sem sejtve pörgettem be a lakaton a háromjegyű kódot, majd kinyitottam a kis ajtót. Abban a pillanatban robbant az arcomba egy nyálkás állagú, büdös valami, és ahogy utólag megállapítottam, rikítóan zöld is. Olyan röhögés szerintem még sosem rázta meg az iskolát, mint amit akkor én, ott kaptam.
És mit ad a Jóisten, a tömegből Jongdae volt a leghangosabb... és a legközelebbi.
- Istenem, Soora-yah, tükörbe kéne nézned! - visított, miközben a könnyeit törölgette.
- Mi a francért nem lehet normálisnak lenned? - üvöltöttem rá, igyekezve visszatartani a könnyeimet és valamennyire lehalászni magamról a taknyot, hogy a méltóságom töredéke még megmaradjon.
- Ugyan, ez csak egy kis szívatás, ne vedd magadra! - mosolygott, de rohadtul nem olvadtam a padlóra tőle. Inkább kivertem volna azt a tökéletes fogsorát, hátha lenyeli keresztbe az egészet.
- Kim Jongdae! Szerinted bárkinek ebből az iskolából vicces, ha megalázod és röhögnek rajta?! Annyira gyerekes vagy!
- Chanyeolnak is mondhatnád! - fagyott le a görbület az arcáról.
- De most éppen te aláztál le, nem Chanyeol, úgyhogy ne terelj! Miért... miért nem tudsz normális lenni? Ja, ahhoz agy is kell? Én kérek elnézést!
- Istenem, hogy te milyen rohadtul unalmas vagy! - vágta hozzám és elviharzott. Na nehogy már ő legyen a sértett, az Isten verje bele!
Attól a naptól fogva utáltuk egymást. Ő szeretett beszólni, mikor tanulás miatt nem mentem el velük valahova, én meg szerettem feleselni, miszerint nem érthetik ezt a hozzá hasonló üresfejűek.
***FLASHBACK END***
- Te is tudod, hogy semmi kedvem nincs a képedet bámulni. - morogtam az orrom alatt.
- Ó, ez kölcsönös. - vont vállat és csak azért is leült Minah mellé, kedvesen rámosolyogva. - Egyébként Chanyeol indult bevásárolni és Yixingék kértek pár dolgot. Gondoltam rákérdezek, hogy kell-e nektek is valami.
- Nahát, annyira figyelmes! - lelkesedett barátnőm. Ugyan... Őt csak azért nem szívatták eddig, mert hiába rendelkezett hasonló troll-ösztönökkel Yoda is, ha a barátnőjét érné valami dolog, letépné Chen önelégült fejét. - Csak egy kólát kérek szépen.
- Meglesz. - bólintott a férfi. - Soora?
- Neki egy narancslevet. - segített ki Minah.
- Okés! - pattant fel a gyökér, de mielőtt elment volna, azért nem bírta ki szó nélkül. Ő sosem bírja szó nélkül, hogy pontos legyek. - Mi lenne, ha néha nem úgy kezelnél, mint egy hulladékot? Unalmas vagy.
- Na jó, ebből elegem van. Fordulj fel! - magamra tekertem a törölközőmet, visszacsúsztattam a napszemüveget a szemeimre, végül felvettem a pólómat és a sortomat. - Megvárlak titeket a hotelban.
- De Soora... ugye este lejössz a tűzhöz? Izé... Channie megígérte, hogy gyújt egy nagy tüzet és sütögetünk.
- Ne aggódj, megyek. - mosolyogtam Minahra. - De még te is visszatérsz a szobánkba öltözni, nem?
- De. Tényleg. - bólintott. - Ne idegesítsd fel magad. Szerintem Dae igazából bír téged.
- Most komolyan azt hitted, azért nem akarok itt lenni mert nem kedvel? Az aztán engem nagyon szíven ütött. - prüszköltem a nevetéstől. - Csak irritál a jelenléte. Na, de én indulok.
~~~
Este hét körül járhatott az idő, így barátnőmmel készülődtünk Park Chanyeol hatalmas ötletének megvalósítására. Már a hajunk is megszáradt, szépítkezés közben pedig hülyeségekről beszélgettünk.
- ... és akkor ránk nyitott anyám! El sem tudod képzelni, milyen rohadt kínos volt...
- Aish, ti ketten. - csóváltam a fejem, de egyébként le sem tudtam vakarni a fejemről azt a vigyort. Közben magamra kaptam a ruhámat, de nem vittem túlzásba; a rövidgatyám meg egy fekete póló volt rajtam egy szandállal. A hajamat kontyba fogtam, a szemeimet kihúztam tussal és el is készültem. - Viszont van pár ötletem, hogyan dobhatnátok fel, ha érted mire gondolok.
- Nagyon pedofil fejet meresztesz. - szegény kikerekedett szemekkel hátrált előlem, de csak a röhögésemet érte el vele. - Nem vicces, tényleg ijesztő! - ebben a pillanatban nyílt az ajtó és egy kétségbeesett Joonmyun rontott be.
- Nem láttátok Jongdaet?
- Mi?
- Hát szóval... lent voltunk Yixinggel kettesben... aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy Chanyeol rohan és üvöltözik, hogy nincs meg Chen. Mi is hívtuk, nem veszi fel... aggódunk érte.
- Nem láttuk, de mindjárt csatlakozunk a kereséshez. - rázta a fejét Minah, így a férfi egy aggódó sóhaj és egy biccentés kíséretében kiment.
- Tud magára vigyázni, ha ilyen hülye...
- Az Istenit neki, Soora! Tudom, hogy nem kedveled, de legyen már benned egy kis megértés! - förmedt rám barátnőm, ez pedig még engem is meglepett.
- Komolyan, miért védi őt mindenki? - dühösen indultam meg kifelé a lakosztályunkból.
- Most meg hova az ördögbe mész?
- Megkeresni azt a szemetet! és ha megtalálom, körbetekerem a beleit rajta! - azzal becsaptam magam után az ajtót. - Ha kiderül, hogy csak egy egzotikus kajáldánál zabálsz, megöllek...
Azonban tényleg sehol nem volt. Felszívódott, én pedig komolyan kezdtem azt hinni, hogy az én hibám. Végül is csak bele kellett gondolni... több mint egy éve ismertem és ez idő alatt mindig a rosszabb stílust kapta tőlem, míg a többiekkel soha nem beszéltem rondán. Úgy bántam vele, mintha.. egy "hulladék" lett volna.
Időközben korom sötét lett, engem meg mindenki felhívott, hogy talán abba kéne hagyni a keresést, majd holnap a rendőrséget is bevonjuk, de hajthatatlan voltam. Nem csesz ki velem az az idióta...
Tudtam, hogy szerette a sziklás helyeket, ezért arra is elnéztem.
- Yah, Kim Paraszt Jongdae! - üvöltöztem, de a reményt kezdtem elveszíteni. Annyira idegbeteg voltam már, hogy észre sem vettem, mennyire nem biztonságos ez a szikla, így csúsztam egy hatalmasat. Éppen hogy csak megnyikkantam, mikor egy kéz a derekamnál megtartott és sietve a mellkasához rántott. Éreztem a pólóján keresztül, ahogy hevesen vert a szíve.
- Mi a francért nem tudsz vigyázni magadra... - zihálta. - Kis híján meghaltál, Soora!
- J-jongdae? - pislogtam. Ahogy jött az ijedtség, úgy jött a harag is. Kirántottam magam az öleléséből és olyan pofont kevertem le neki, hogy egy pillanatra attól féltem, még leesik a szikláról. - Tudod te, mennyire aggódtunk?!
- Aggódtatok? Ti? Na ne röhögtess. Maximum ŐK aggódtak, te egyáltalán nem. Csak bűntudatod lett volna, ha elpatkolok itt. - húzta az ajkait gúnyos mosolyra. - Egyébként nem tudom, mire veritek magatokat, amikor csak gondolkozni jöttem el. Itt minden sokkal nyugodtabb...
- Nagyszerű. Joonmyun már hívni akarta a rendőrséget, erre kiderül, hogy Kim Jongdae éppen az élet értelmeit kutatja a naplementében. Gratulálok! - szavaim nyomatékosítása végett még egy gyér tapssal is megjutalmaztam, ő pedig egyre dühösebb fejet vágott.
- Mit tudsz te?! Ha? Egyáltalán van róla fogalmad, hogy mit tettél?
- Én? - böktem a mellkasomra zavartan. - Mégis mit tettem volna?
- Büntetsz egy olyan dolog miatt, amit két éve csináltam és még csak esélyt sem adsz rá, hogy elmondhassam, mennyire bánom! Sosem adtál egyetlen esélyt sem. - morogta. Itt verjenek agyon, de én esküszöm, hogy most láttam őt először komolynak...
- Miért kellett volna? - vontam fel a szemöldököm. - Chen, te úgy viselkedsz, mint egy...
- Idióta? Gyerek? Hülye?
- Bohócot akartam mondani, de ez a kettő is lehet a szinonimája, ha úgy vesszük. - gondolkoztam és kezdtem egyre viccesebbnek érezni ezt az egészet.
- Na ne szórakozz velem! Szerintem kurvára nem vicces! - csuklómnál fogva húzott közelebb magához, és úgy sziszegett az arcomba.
- Nocsak, már nem tetszik, ha veled csesznek ki? Milyen érdekes pszichológiai megfigyelés...
- Pontosítok. TŐLED nem vagyok hajlandó elviselni! - egyre közelebb volt, sértette azt a bizonyos komfort zónát...
- Mégis miért nem? - forgattam a szemeim.
- Jól figyelj, mert egyszer mondom el. Kim Jongdae nem nyálaskodik. - csak nem...? Chen közelebb hajolt a fülemhez, így én is ezt tettem, de ahelyett, hogy belesúgott volna valamit, egészen mást csinált. Amint megéreztem az enyhe fájdalmat, kikerekedtek a szemeim és elhátráltam tőle.
- Te megharaptál!
- De utána akartam elmondani, hogy szeretlek! - védekezett gyorsan, az én kezem pedig megállt a levegőben. Normális ez?
- M-mit mondtál?
- Én szóltam! Nem ismétlek!
- Mondd ki!
- Nem!
- De kimondod!
- Nem! És itt lezárom! - azzal megfogta a derekamat és olyan hevesen csókolt meg, hogy tátva maradt a szám, így nyelve is tök kényelmesen átvehette az uralmat. Kis fáziskéséssel viszonoztam csak a tettét, karjaimat a nyaka köré fontam, mellkasomat pedig szorosan préseltem az övének, közben még a hajába is beletúrtam, hogy minél közelebb érezhessem magamhoz.
Sajnos a levegő teljes hiánya vetett ennek véget. Zihálva fúrtam a fejemet íves nyakhajlatába, beszívtam a sós tengeri levegővel vegyült férfias illatát és ráadásképpen még egy gyengéd és ártatlan puszit is hintettem az adott felületre, amelybe Chen beleremegett.
Kicsit megzavarodtam. Most akkor tényleg igazat mondott? Hiszen olyan nagyon vert a szíve, biztos nem lenne képes egy ilyen szívatásra.
- Szeretlek... megint kimondtam, most örülsz? - motyogta hajamba, mire felemeltem a fejem, hogy az arcát is láthassam, már amennyire sötétben lehetett. A szemei csillogását és a felkunkorodó cicaszáját tökéletesen kivettem.
- Honnan tudjam, hogy nem csak trollkodsz? - hunyorítottam. - Emlékeztetnélek, hogy azt mondtad, unalmas vagyok...
- Tudom, hogy nem vagy az. Csak velem. - kuncogott, újabb puszit nyomva ezúttal az arcomra.
- Bocsi...
- Nem ügy. De most már nem engedlek el. - hajolt a fülemhez. - Soha nem engedlek el.
- Ki mondta, hogy veled akarok lenni? - húztam az agyát tovább. Kicsit lazított a szorításán és értetlenül meredt rám, így folytattam kicsit. - Mégis ki akarna egy olyannal járni, aki semmit nem vesz komolyan, még egy nő szívét sem? - végül egy nagyot sóhajtottam. - Az a baj, hogy én akarnék.
- Nem bánod meg. Ígérem, Soora-yah. Nem foglak bántani.
- Ajánlom is, mert letépem a bohócsapkád bojtjait és ledugom a torkodon. - bújtam hozzá "kedvesen".
- Honnan tudtad, hogy van olyan sapkám?
- Fogd már be, Chen...
2016. július 31., vasárnap
Hello baby (EXO - Chanyeol)
Remélem, elnyeri a tetszését és nem fog csalódni!:)
Hwaiting! *3*
2016. Június 19.
- Komolyan nem hiszem el... - meredtem a szőnyeget beborító plüsseimre és az azok között boldogan szórakozó négy hónapos kisfiúra, aki még csak fel sem tudta fogni, hogy a szülei csak úgy kidobták egy random ház elé. Még csak abban sem lehettek biztosak, hogy az itt lakók nem küldik el árvaházba, vagy nem bántják. Felháborító...
A ház, amire a két felelőtlen szülőnek esett a választása, a miénk volt.
Na már most, eredetileg öten laktunk itt; én, a bátyám Baekhyun, illetve a barátaink Lay, Chen és Chanyeol.
Mikor a baba "megérkezett hozzánk", éppen ketten voltunk Chanyeollal, ugyanis Baekhyun nyaralni ment a barátnőjével, Lay meg Chen pedig romantikázni. Utóbbiakkal éppen Skype-on vettük fel a kapcsolatot egy kis tanács reményében.
- Most mit csináljunk? - pislogott a colos hátra, ellenőrizve a csöppséget.
- Ajándékozzátok el. - vágta rá Lay, mire mindannyian csak meredtünk rá. Azért mégsem egy kutyáról van szó... végül Jongdae kezdett először röhögni rajta. - Most mi az? Rosszat mondtam?
- Édes, az az örökbe adás. - kuncogott. Igaz is. Yixing kínaiként elég nehezen találta a megfelelő szavakat, ezen már mi is jót derültünk. - Szerintem néhány napig maradjon, ne adjátok be sehova. Amíg a gyámügy nem talál neki szülőket, ne nehezítsétek meg a kicsi életét.
- De hát... én mentem volna Jejura... - motyogta Chanyeol letörten.
- Én pedig Daeguba nyári melózni. Viszont néhány napot kibírunk. - jegyeztem meg óvatosan, mire a lakótársam frusztráltan megborzolta a haját, végül megint a babát kezdte vizslatni.
- Akkor ezt megbeszéltük. Gondoskodjatok a gyerekről, és ezt nem viccből mondom. A bátyámék babájára mi vigyáztunk Layjel, szereztünk egy kis rutint.
- És mit kell adni egy ilyen apróságnak? - kérdeztem.
- Mindig figyeljetek rá, hogy elég langyos-e a tej. Ha cseppentesz a csuklódra egy kicsit, akkor tudni fogod, hogy mikor jó. Mondjuk ebből tápszerezés lesz. Ha sír és nem hagyja abba, ellenőrizzétek a pelust. Sose hagyjátok egyedül! Levelet sem hagytak a szülei?
- De igen. - lengettem meg a papírfecnit. - Azt írja "Vigyázzanak Junsura. Csak négy hónapos. Köszönjük!" Bőbeszédű szülő lehetett. - morogtam. - Itt hagyta egy kosárban. Előszedtem neki a plüsseimet, azokkal szórakozik. Mikor jöttök haza? Lehet, könnyebb lenne veletek.
- Ne haragudjatok srácok, de alig néhány napja érkeztünk. Legalább három hétig innen nem megyünk sehová, meg amúgy is ki van fizetve az egész. - sóhajtott Lay, de azért mosolygott ránk egyet. - Nekem otthon maradt a kedvenc birkás plüssöm, odaadhatjátok Junsunak. Kiskoromban imádtam azzal aludni!
- Nekem is ott a Pororo gyűjteményem, csak mindet évad szerint pakoljátok vissza a polcomra! Szeretem a gyűjteményem! - kapcsolódott be Chen lelkesedve. - Csak óvatosan!
2016. Június 21.
- Oké, Dae reggel írt egy listát SMS-ben, hogy miket kell venni. Lefotóztam. - lengettem meg Chanyeol előtt a mobilomat, de szegény még alig ébredt fel. - Yah! Ez fontos! Nem hanyagolhatjuk a babát, ki tudja, meddig marad nálunk...
- De még csak hajnali kilenc van... nyáron én ilyenkor még alszom... - morogta.
- Hát most felöltözöl, adunk valamit a gyerekre, kocsiba pattanunk és elhúzunk bevásárolni! - förmedtem rá.
~~~
- Tehát akkor sorolom. Éjszakai és nappali pelenka, nagy kiszerelés és lehetőleg Libero. Tápszer, olyat válasszunk, ami érzékeny babáknak is megfelel, mert nem tudjuk, hogy mi jó Junsunak. Hintőpor, szintén allergén anyagoktól mentes, extrán lágy. Aztán mi van még itt... - dünnyögtem, miközben sorra pakoltunk a kosárba. Vagyis én pakoltam, mert Chanyeol a babát cipelte. Mondjuk jót szórakoztak ezek ketten. - Chan...
- Hm?
- Hol vannak a baba-... mi ez? Ja, püré! Azt írja Jongdae, hogy kell sütőtökös, azt szeretik. Meg spenótos és barackos. Meg azt is mondta, hogy szeretik, ha reszelt almát keverünk nekik háztartási keksszel. Ó, és a krémek! Babapopsikenőcs, törlőkendő, vatta, kamilla-...
- Nem vagy te egy kicsit túlpörögve?
- Miért lennék? - nevetgéltem szórakozottan, még mindig a listát böngészve. Kis híján neki is rontottam valakinek, ezért Yoda mögém lépett és elvette a telefonom.
- Majd én olvasom. Egyébként csak azért, mert egyből mindent meg akarsz szerezni, pedig a felét ráérnénk holnap is.
- De azonnal kell a babának! - toppantottam.
- Ha te mondod... na gyere, Junsu-yah. Megyünk, és nézünk neked babafigyelőt. - mosolyodott el, és azzal a lendülettel elindult.
2016. július 13.
- Chanyeol, nem tudok egyszerre öt helyre figyelni! - ordítottam, de semmi nem úgy jött össze, ahogy én akartam. Alig három hete neveltünk közösen babát, de egyre jobban megutáltuk egymást, csak veszekedtünk, Junsu folyton sír, és ezért álmosak és nyűgösek is vagyunk. Reggel még szegény bátyám fejét is leordítottam, a másik kettőről nem is beszélve.
- És szerinted én?! - dörrent rám. - Nem zavar, hogy még mindig mosogatok?!
- Én meg pelenkázok és takarítok egyben! Szerintem ott tudod hagyni a mosogatást, hogy levidd a szemetet!
- De a szemét ráér, a kurva életbe is! - nagy csattanást hallottam, a baba pedig hangosan sírni kezdett.
- Az Isten verje beléd, Park Chanyeol! - éppen sikerült befejeznem a pelenkázást, így Junsut felkapva a konyhába rohantam, ahol a dühös férfit pillantottam meg, összetört tányérok között, véres kézzel.
- Ez is a te kibaszott hibád! - emelte tovább hangot.
- Ordít a gyerek, nem veszed észre? Miért nem figyelsz legalább rá? - az én szemeim is könnyesek lettek. Szinte legjobb barátokból olyanok lettünk, mint egy válófélben lévő házaspár...
- Ne üvöltsek? - hitetlenkedett. - Amióta itt a nyakamon a gyerek, nem mehetek randizni, nem bulizok, nem mehettem el nyaralni, és olyan fáradt vagyok, hogy állva aludnék! Ingáztam Busan és Gangnam között, mert anyáméktól hordtam ide a régi babacuccaimat, hogy ne kelljen mindent feleslegesen megvenni, aztán összeszereltem a sok szart, aztán a te kurva házimunkáiddal is foglalkozom, hát meg a lófaszt!
- És én? Én mit mondjak? - letettem Junsut az etetőszékbe, majd csípőre tett kézzel meredtem Chanyeol szemeibe. - Főzök, mosok, takarítok, amíg te elmész vásárolni vagy a szüleidhez, hogy segíts a babának, addig vigyázok rá! Tápszert keverek, sőt, én vittem el bejelenteni a gyámügyhöz! Arról nem tehetek, hogy még mindig nem találtak Junsunak szülőket! Egyébként meg három hete vagyunk vele, nem hónapok óta! Úgy viselkedsz, mintha életed végéig neked kéne nevelned!
- Nekem már ez is sok! - borzolt a hajába. - Nézd, én nem készültem fel a gyerekre. Csak... legyen végre valaki, aki elviszi a kicsit és menjen minden úgy, mint régen. - azzal fogta magát és beviharzott a fürdőbe. Ezek szerint... csak én szerettem meg? Csak én érzem úgy magam, mint egy anya? Esküszöm az égre, hogy amennyit szenvedni kell ezzel a csöppséggel, én annál jobban élvezem. Mert hiába fáradok, azért jó is ez az egész. Nem beszélve arról, hogy Chanyeol tökéletes apa lenne. Számomra az lenne... tökéletes férfi...
2016. Július 14.
Még csak hajnalodott, de nem bírtam tovább aludni, kipattantak a szemeim. Junsu az ágyában aludt, a babafigyelőt pedig beállítottuk, hogy ha sírna, mindenképp ugorhassunk. Én kint ültem az erkélyen egy bögre teával és a csillagokat bámultam. Chanyeol tényleg tökéletes apajelölt lenne sőt, minden megvan benne, amitől én boldog lennék. Kizárt, hogy nem érzett semmit a baba iránt.
- Kopp-kopp. - hallottam meg gondolataim tárgyának hangját, mire megfordultam és elmosolyodtam. Ott állt az ajtóban egy köntösben és a macis mamuszában, szemét dörzsölve.
- Fent vagy? - érdeklődtem suttogva.
- Úgy tűnik, nem csak nálad jött be Junsu sírása. Mindig felkelek korán, mert tudat alatt hallom.
- Hm. - motyogtam.
- Seolhee...
- Igen?
- Tudod, sajnálom a veszekedéseket. A frusztráció... - sóhajtott.
- Igen, tudom. De én szeretem ezt, Chanyeol. Van valami az életemben, ami jó. Ami egyszerűen színessé varázsolja a napjaimat. És az Junsu.
- De meg kell értened, hogy jobb lesz nekünk, ha ő egy szerető családhoz kerül. Mi szeptemberben visszamegyünk az egyetemre, nem lesz idő...
- Te tényleg nem szereted a babát? - néztem a szemébe könnyeimmel küszködve, mire ő magához húzott. A szívem felgyorsult és levegőt is alig kaptam.
- De. Kedvelem a kisfiút. És... te piszok jó anya vagy, Seolhee.
- Te-tessék?
- Figyeltelek Néha... rajtad maradt a szemem. Nagyon édesek vagytok a babával.
- Te sem panaszkodhatsz. Rájöttem már, hogy az egyetemen miért tart mindenki téged a potenciális apajelöltnek. - kuncogtam halkan, amit ő is viszonzott. Felemeltem a fejem mellkasáról és újra felvettem a szemkontaktust. Kezdtem zavarba jönni... - Amúgy hogy van a kezed? - vetettem aggódó pillantást az említett testrészére.
- Egész jól. Kicsit mélyebben vágta meg az a pohár, mint gondoltam, de nem kell amputálni és rögtön az orvoshoz rohanni vele, úgyhogy ne nézz így rám. - kuncogott, de ez a vidámság olyan gyorsan fagyott le az arcáról, ahogy jött. - Borzasztóan viselkedünk egymással. A tegnapi volt a legdurvább veszekedésünk. Nem mehet így tovább, mert... Seolhee, túlságosan szeretlek ahhoz, hogy elveszítselek... - szavai hatására elpirult és rögtön elkapta a fejét, én pedig teljesen lemeredtem.
- Mit mondtál? - nyögtem.
- Szeretlek, Seolhee-yah. És ezt halál komolyan. Olyan tökéletesen bánsz a babával, akaratlanul is csak rád gondolok és arra... hogy lehetne közös jövőnk. Kettőnknek.
- Chanyeol...
- Sajnálom... miket is beszélek, én csak...
- Én is szeretlek. - szakítottam félbe, mielőtt még hosszúra nyúló monológba kezdett volna a a helyes érzelmekről, mert ismertem már ahhoz, hogy tudjam, mikor csinálja ezt. És ahhoz is ismertem, hogy rájöjjek, mennyire őszintén gondolta, amit kimondott nekem. Megilletődve nézett rám, de szinte azonnal felvette a macsó félmosolyát és derekamnál fogva magához húzott. Nem is vettem észre, hogy időközben már egymással szemben álltunk...
Csókja lágy és forró volt, úgy ízlelgette a párnáimat, majd nyelvemet, mintha a legédesebb süteményt kóstolta volna. Az ajkainak íze semmihez sem volt fogható, talán úgy írnám le, mint az istenek ambróziája... tökéletes volt. Akartam Őt, mindennél jobban, és ezt az érzést senki nem tudta volna elvenni tőlem. Ez nem csak egy pillanatnyi rózsaszín felhő volt, biztosan állíthattam. Egy gyerek nevelése több dologra megtanít két embert, mint azt bárki is gondolná. Még ha csak az eddigi két hetet nézzük is. Próbára tette a türelmünket, a lelkünket, a kitartásunkat, végül összehozott minket. Engem arra tanított meg a Junsuról való gondoskodás, hogy hogyan figyeljek a legapróbb dolgokra, hogyan tanuljak meg becsülni, szeretni és őszintén viselkedni. Hogyan legyek jó társ és... jó anya.
2016. Július 15.
Kicsivel harmonikusabb lett a kapcsolatom Chanyeollal. Sőt... olyan szerelmesek voltunk egymásba, hogy mindenről megfeledkeztünk, nem érdekelt minket a fáradtság, hogy fel kell kelnünk Junsu miatt, nem érdekelt, hogy kinek hány dologra kell odafigyelni egyszerre.
Na meg felnőtt emberek voltunk, éppen ezért khm... a szexuális élet és a kielégültség megléte is sokat nyomott a latban, hogy huzamosabb ideig nyugodtak maradjunk.
Sokan szeretnek a gyerekvállalás előtt kettesben együtt lenni, együtt élni, hogy eldöntsék, képesek lesznek-e egy gyerek nevelésére. Csak hát én boldog voltam úgy is, hogy nem nyáladzottam Chanyeollal előtte, hogy nem használtam ki semmilyen "legyünk kettesben" dolgot. Mert már évek óta ismerem, három éve együtt is lakunk, tehát az ismertség kettőnk között régi. Nem vágytam semmire és nem bántam meg semmit.
Reggel kilencet ütött az óra, már Junsut etettük, mikor betoppant a három jómadár. Furcsálltam, hogy Baekhyun is itt van, hiszen nem Jongdaeékkel ment nyaralni, de valószínűleg egy napon jöttek vissza és találkoztak a reptéren.
- Mi van itt? - kerekedett ki bátyám szeme, mikor realizálta a csöppséget. Ezt nem értettem, ugyanis tisztában volt Junsuval.
- Hogy-hogy mi? - vonta fel szemöldökét Yeol, majd újabb falat pépesített barackpürét nyomott a baba szájába, aki úgy nyammogott, mintha életében nem evett volna még. - Aigo, most már egyre bátrabban adhatunk neki szilárdat, Seolhee-yah. - mosolyodott el büszkén. - Szerintem lassan felhagyhatunk a tápszerrel. Sőt... talán már múlt hónapban sem kellett volna, Junsu lassan fél éves lesz.
- Igazad lehet. - bólogattam.
- Na várjunk csak. Mikor utoljára beszéltünk, egészen pontosan nyolc napja, nagyon frusztráltnak tűntetek. Most viszont... mint egy tökéletes család, olyanok vagytok. - hunyorgott Chen, majd szépen lassan váltott át döbbentté. - Basszátok meg, ti együtt vagytok!
- Megdugtad a húgomat? - borzadt el Baekhyun, amitől az arcom színe ezerszer vörösebb lett.
- Szerintem ez nem igazán a mi dolgunk, hogy mit csinálnak az ágyban és mit nem. - próbált megszólalni Lay, de elég kínosan érezhette magát ő is.
- Igaz. Moderáljátok magatokat. - karolta át a derekamat a barátom, és mintha Junsu is értette volna, gagyogni kezdett. Értetlenül fordultam oda, ugyanis ez a gagyogás egyáltalán nem nem úgy hangzott, mint a többi. - Mi a baj? Junnie rosszul van?
- Chanyeol. Gagyog.
- De hát eddig is csinálta.
- Nem. Ez nem egy sima gagyogás. - ráztam a fejem. - Megérzem, hogy ez nem egy egyszerű kis gőgicsélés volt!
- Om...ma. Omma. - úgy ízlelgette a szót, mint egy kis cukorkát, én pedig kis híján hátast dobtam, de a többiek sem voltak éppen szalonképesek. A szemeim megteltek könnyel, amiket nem tudtam visszatartani, csak hangosan szipogtam.
- Te hallottad? - markolásztam Chanyeol ingét, miközben ő mosolyogva próbált lenyugtatni. Ekkor azonban megszólalt a telefonom. Összeszedtem hát magam és felvettem. Ami akkor ért, az egy sokk volt. Csendben, néha hümmögve hallgattam a nő magyarázását, és szinte köszönés nélkül tettem le a telefont. Előbbi örömkönnyeimet pedig átvette a szomorú zokogás. Sem a párom, sem a bátyám, sem pedig Chen és Lay nem tudott hatni rám. Találtak nevelőszülőket Junsunak.
~~~
- Nos, azért vannak önök itt, mert megtaláltuk a tökéletes jelölteket a baba számára. Természetesen hálásak vagyunk, amiért magukra vállalták a kis Junsu gondozását, de ez a fiatal pár régóta vár. - darálta a hölgy érzelemmentesen, én pedig üres szemekkel az örökbefogadókra pislogtam. Még csak nem is koreaiak...
Csak bambultam Junsura és megint eszembe jutott az első ma reggeli szava. Anyának nevezett. Azt mondta, én vagyok az anyja. Chanyeol még így sem vállalná?
Figyeltem, ahogy a fekete hajú nő ölbe veszi a "fiát" és mosolyog rá, de Junsu utánam nyújtózkodott és engem keresett a szemével.
- Omma...
- Na jó, ebből elég. - pattant fel Chanyeol, tettére mindenki összerezzent. - Junsu marad.
- Tessék? - hápogta a nő.
- Jól hallotta! A baba az anyjának nevezi a barátnőmet, méghozzá azért, mert az is! Én pedig rohadtul az apja vagyok, úgyhogy a gyereket mi fogjuk felnevelni! - úgy meredtem Yodára, mint a világ nyolcadik csodájára.
- Park úr, önök egyetemisták. Tanulnak, nem pedig gyereknevelésre szentelték az életüket!
- És? Tudtommal a nagyszülők is szoktak vigyázni az unokáikra, az én szüleim pedig odavannak a fiamért. Mert hogy az én fiam, abban biztosak lehetnek! - a kis heves...
- Vegyen vissza a hangerőből. - pillantott szigorúan a hölgy felénk. - Nem tudnák teljesíteni az elvárásokat. Nem házasok és nincs állandó munkahelyük.
- Az egyetem olyan, mint a munkahely. Seolhee és én ösztöndíjat is kapunk érte, mivel az általunk választott szakon gyakorlatot végzünk. Van saját lakásunk, hátterünk és ha kell, itt azonnal megkérem a kezét. De innen mi Junsu szüleiként fogunk elmenni.
- Én már nem tudom, mit tegyek... nem bízhatom két egyetemistára, még féléves sincs...
- Ha engedi, hogy szóljak. - emelte fel a kezét a fiatal nő, majd megsimította a baba arcát. - Az előbb az anyukájának szólította a kisasszonyt. Nem hinném, hogy olyan rosszul bánnának vele. Szerintem megérdemelnek egy esélyt... ha javasolhatnám, egy ideig kijárhat hozzájuk gyámügyi képviselő, hogy ellenőrizze a környezetüket.
- Ilyen feltételek mellett talán... de akkor önök...
- Mi tudunk még várni, Kwon asszony. Ők viszont úgy vélem, megtalálták a boldogságukat. Még ha csak fiatal iskolások is. A kisfiú a legjobb szülőket kapja.
- Rendben. De készüljenek fel, hogy ez nem ilyen egyszerű. Bírósági tárgyalások is várnak magukra.
~~~
- Én megmondtam. - karolta át Yeol a vállamat, miközben Junsuval a karomban sétáltunk az autóhoz. - És igazam volt.
- Miben?
- Úgy jöttünk ki, hogy van egy gyerekünk. - ezen mosolyognom kellett. - Ha visszamegyünk az egyetemre, akkor sem kell aggódnunk. Anyám és a nővérem annyira felpörögtek, hogy már a gyerek barátait is megválogatják lassan. Nyugodtan bízhatjuk rájuk Junniet, de szerencsére nem középiskolások vagyunk már, hogy reggeltől estig bent legyünk. Vannak külön délutáni és délelőtti órák, meg ott vannak a hétvégék. Mintha csak simán dolgoznánk.
- Igazad van. - bólogattam.
- Persze nem lesz könnyű, fárasztani fog a gyereknevelés és a tanulás, de szerintem elviselhető. Meg ha mégsem, átváltunk levelezőre. A bíróság pedig piskóta lesz, ügyvéd a nővérem.
- Nem is tudtam, hogy ilyen okos vagy. - nevettem.
- Pff... köszönöm. - dünnyögött, de azért a szája sarkában ott bujkált a vigyor. - Seolhee...
- Igen?
- A szüleitek büszkék lennének rád és Baekhyunra is.
- Köszönöm. Szeretlek, Chanyeol.
- Szeretlek. - fordított maga felé, majd vigyázva Junsura, óvatosan megcsókolt. Annyira meghitt volt ez a pillanat... csak ne rondított volna bele. - Na, van még egy évünk, mi lenne, ha az egyetem után csinálnánk még egy gyereket?
- Park Chanyeol, a jó édes anyádat!





