A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történet. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. május 12., péntek

I see You - 5. Rész

Reggel eszeveszett dörömbölés rángatott ki a szép kis álmaimból, muszáj volt végre felkelnem, borzasztóan zavart. Egyáltalán hogy lehet ilyen hangosan verni az ajtót? Csengőt nem ismerik?

A Nap égette a retinámat, mikor az ablakhoz léptem, így kénytelenné váltam likvidálni a fényt egy sötétítő függönnyel, kizárva ezzel a D-vitamin forrását.
Órámra pillantva kicsit megijedtem, hiszen már elhagyta a mutató a kilencet, Kyungsoo pedig már biztosan fent dorbézolt, ki tudja mit tákolt össze a makacsságával...
Kipattantam az ágyból, és úgy simán pizsamában rohantam az ajtóhoz, hogy kinyissam és véget vessek az idióta lármának.
A vendégekre, egész pontosan nyolc kíváncsi szempárra egyáltalán nem számítottam. Még csak nem is szólt Suho vagy valamelyikük, hogy jönnek...
- Jó reggelt! Látom, felkeltettünk. - pislogott mosolyogva, ugyanakkor bűnbánó arckifejezéssel Xiumin, mire megráztam a fejem.
- Igazából tegnap nagyon sokáig nem tudtam elaludni... később sikerült ébrednem a szokottnál.
- És Kyungsooval mi van? Esetleg eszedbe jutott már a lustálkodás közepette? - vágta hozzám Chanyeol ellenségesen, mire lehunytam a szemem és elszámoltam háromig. De nálam ez nem jött be...
- Ide figyelj, Dumbó. Nincs most kedvem az elmés kis poénjaidhoz, kímélj meg magadtól. Egyáltalán mit kell csesztetni? Repülj haza a túlméretezett füleiddel.
- Oké, elég lesz a veszekedésből, nem ezért jöttünk. Te is hűtsd le magad, Chan. - próbálta menteni a menthetőt Baekhyun, sajnos kevés sikerrel; úgy néztünk egymás szemébe a legmagasabb taggal, hogy ha szemmel ölni lehetne, mindketten holtan feküdnénk a földön.
- Gyertek be. - morogtam kedvtelenül és elindultam megkeresni Kyungsoot. Nem érdekelt, hogy jönnek utánam vagy sem.
Az említettet meg is találtam a konyhában, pont ülőhely után kutatott. - Yah! Hoztam pár vendéget. Remélem, nekik örülni fogsz.
- Kiket? - kapta fel a fejét, de mire megfejthette volna a titokzatos látogatók kilétét, Kai a nyakán is volt.
- Hyung!
- Jongin-ah? Itt az egész banda? - a vak fiú szemeiben mintha könnyeket véltem volna felfedezni, ahogy sorban magukhoz ölelték.
- Csak nem hitted, hogy elfelejtünk?!
- Nem, én csak...
Az ajtóból figyeltem az eseményeket, nem volt kedvem oda pofátlankodni közéjük, mikor egy kéz megérintette a vállamat. Mielőtt megfordulhattam volna és jól megvertem volna az illetőt, ő megelőzött és halkan a fülembe kezdett suttogni.
- Ne zavarj meg minket. Jobb lesz, ha most kimész innen. - hát persze, ki más lehetett volna...
- El tudom dönteni, hogy mit csinálok, Colos.
- Semmi közöd a magánéletünkhöz. Így is jobban beleártottad már magad a kelleténél.
- Nem tettem semmi olyat, ami sértheti a személyes tereteket. Feladatot kaptam, észlény. - sziszegtem immár az arcába, majd -mivel nem érdekeltek a további sértései, elhagytam a helyiséget. Célom az udvar volt, ahol Kyungsoo minden délután ücsörgött. Egyáltalán miért pont ide jöttem.
Megintcsak eszembe jutott a férfi... A vastag, puhának tűnő ajkai, a hatalmas sötétbarna szemei, amelyekben egykor biztosan élettel teli fény csillogott.
Minden egyes porcikája az eszembe vésődött, pedig alig pár napja ismertem közelebbről. Vagyis... Ismertem a fenéket. Csak... annyira bonyolult. Olyan érzéseket tápláltam, amelyekre tapasztalat híján aligha találtam megfelelő magyarázatot.
- Hé. Minden rendben?
- Mi? Hogy...? Oh. Nem kellene inkább a barátoddal foglalkoznod, Sehun-sshi? - dünnyögtem nem létező bajszom alatt a lehető legtöbb haraggal. Mit akar ez itt?
- Csak kíváncsi voltam, hová tűnhetett az egyetlen lány a házból. Bár sejtésem van, kinek köszönhetjük a távozásod.
- Kettőt találhatsz. Neked vagy a bunkó fenyőfának.
- Ez bonyolult ügy.
- Igazad van. Az óvodában is így szoktak udvarolni a fiúk annak a lánynak, aki tetszik nekik. - gúnyolódtam.
- Ne beszélj baromságokat... Mondjuk... Nézz körül és rájöhetsz egy-két dologra, miért vagyunk veled olyanok amilyenek. Nem csak én és Chanyeol hyung, de mindenki más is a csapatban. Csak hát, Suho hyung mindenkit megkért, hogy legyünk veled rendesek. Yeol és én még vissza is fogjuk magunkat, de egyikünk sem szereti ha betolakodók háborgatják a banda nyugalmát.
- Ezt hogy értsem? Hova nézzek körül? Kezd elegem lenni a rébuszaidból!
- Meglátod. - indult vissza a házba, de mielőtt eltűnt volna a szemem elől, még egyszer megszólalt. - Amúgy keresnek téged a többiek, ideje lenne végezned a munkádat ahelyett, hogy itt lopod a napot.

Úgy megfojtottam volna.

***

Dél körül járt az idő, mire elmentek és vehettem egy nagy levegőt. Leginkább a két zsiráfra volt jellemző, hogy sportot űzzenek a bunkó megnyilvánulásaikból, de nem kellett félteni Baekhyunt sem, aki nem igazán tudta, kinek a pártján álljon, vagy Kait, akin csodálkoztam, hogy sokkal rendesebb volt mint két társa. Őt persze jobban is toleráltam, énis bizalmatlan lennék, ha a legjobb barátnőmet egy ismeretlen kezeire bíztam volna.
Khm. A nem létező legjobb barátnőmet.

- Mit eszel ebédre? A haverjaid elhozták a saját hűtőjük teljes tartalmát, ahogy látom. - pislogtam a nyitott frigóba, ahol ételes dobozok tömkelege foglalta a helyet.
- Nem tudom. Együtt főzték az összeset, át kell gondolnom, merjek-e belőlük egyáltalán egy falatot is enni. - motyogta, kicsalva ezzel belőlem egy nevetést.
- Biztos szeretet van benne.
- Ja. Jó sok. Pláne Yixing hyungtól. Nézd mit kaptam tőle. - lengette meg a plüsst maga felett. - elméletileg egy kék unikornis.
- Az. - röhögtem, majd elvettem tőle a játékot, nehogy leverjen valamit véletlenül.
- Egyébként mi ez az egyes szám, hogy én mit ennék? Te...?
- Csinálok magamnak valamit. - vontam vállat.
- Suho hyung azt mondta, mindkettőnknek hozták.
- De...
- Eltűntél és nem hallottad. Sehun azt mondta, kint voltál az udvaron. Értem én, hogy nem szereted őket, de a tisztelet jele, ha a házigazda foglalkozik a vendégekkel... - szóval a maknae elferdítte az igazságot.
- Csak... Lényegtelen. Nem a te dolgod. Megmelegítem a kajád.

Miért van az, hogy ennyire hihetetlenül tudnak viselkedni úgy, hogy azt sem tudják, ki vagyok és mit miért teszek?
Mire vagy kire utalt Oh Sehun?
Annyi hülye és felesleges idegbajt tudnak okozni...

2017. április 17., hétfő

I see You - 4. Rész

Három hét észrevétlenül elrepült, bár nem igazán írnám ezt a pozitív élmények számlájára. Kyungsoo nem bizonyult érdekes társaságnak... nagy csendben ült mindig, ritkán szólt vagy kért tőlem valamit, de az utóbbit már akkor tette, ha teljesen elérte a határait.

Bár az első éjszakai kívánsága - miszerint maradjak vele - nem fordult elő többször, az okát nem tudtam meg. Talán félt? De mitől? Logikus szemmel nézve sem láttam értelmét, hiszen azt az alkalmat leszámítva mindig egyedül tartózkodott a saját szobájában, nem aludtam ott. Ha hozzám is szólt, inkább arra kért, hogy nyissak ablakot éjszakára, vagy csak egyszerűen kapcsoljam fel a kislámpát. Megmaradtam a jó öreg "legegyszerűbb variációnál": biztosan csak az első este miatt volt ideges és szüksége volt egy kis társaságra.

Az evéssel sem boldogultunk mindig könnyen; ő ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül étkezzen, pálcikákat használva, de ez sosem sikerült neki. Órákat vitatkoztam vele, mire hagyta, hogy leerőltessek én magam pár falatot a torkán. Ha pedig fürdés került szóba, ugyanezt az önállóságról szóló veszekedést eljátszottuk a víz megnyitásával és szabályozásával.
Semmivel sem haladtunk előrébb, ő ugyanúgy makacs volt, én meg önfejű és ingerült. Elegem volt belőle.
Az egyetlen dolog, amikor teljesen lenyugodott, ha kiment az udvarra és leült a barackfa alá gondolkozni. Az oda vezető utat kívülről megtanulta és minden délután vagy lefekvés előtt kint ült egy vagy két órát, kedvétől függően. Olyankor én is tehettem a dolgom, néhányszor ránéztem, majd felhívtam az anyámat, hogy beszámoljak a nem létező fejleményekről. Természetesen hazudtam neki, jónak állítottam be a dolgokat, megpróbáltam elhitetni vele - persze a saját természetemhez mérten -, hogy tudom kezelni a helyzetet. Jobb a békesség, és az anyámat ismerve a kegyes hazugság is...
A csapat tagjaival viszont még nem beszéltem. Illetve Suho érdeklődött a többiek nevében és azt mondta, nem sokára terveznek egy látogatást, amint lesz idejük. Jaj de várom már Chanyeol és Sehun kedves kis arcát, az aranyos és hízelgő szavakat... már csak a gondolat is melengette a szívem...

~~~

- Az udvarra készülsz menni? - intéztem felé szavaimat és letettem a könyvemet a dohányzóasztalkára. A nappaliban üldögéltünk ebéd után, jócskán elmúlt négy óra, mire végeztünk. Kinyújtóztattam az üléstől elmacskásodott tagjaimat, megcsavargattam a nyakam, a csuklóimat és a bokáimat, pislogtam párat, megtornáztattam a szemeimet, ugyanis a sok betűtől és sortól, amik szinte összefolytak már előttem, rettenetesen megfájdultak. Talán nem ártott volna az az olvasószemüveg, amit magammal hoztam.
- Friss levegőre van szükségem. - vágta hozzám, majd tovább tapogatózott, mire felálltam és igyekeztem kivételesen megakadályozni a szokásos délutáni tevékenységét. Azért mégsem hagyhattam őt egyedül szaladgálni, mivel az eső lába nagyon lógott már. Hatalmas, szürke felhők úsztak egyenesen a mi irányunkba, a hőmérséklet a felére csökkent, a szélről nem is beszélve.
- Jobb lenne, ha most inkább idebent maradnál. Vihar közeleg. Ha beteg leszel...
- ...téged csesznek le, felfogtam. De ne "aggódj", nem fogok tüdőgyulladást kapni, a saját érdekemben.
Nem szóltam semmit. Sütött a hangjából a gúny, gondolom mert mindig azzal jöttem, hogy nekem lesz bajom az ő sérülései miatt. De hát ez így is volt... Vagy csak megint elragadott a bunkóság szörnye.
Csendben mentem utána és figyeltem, ahogy kislattyog az előszobába és nyitja a bejárati ajtót. Nem volt lépcső, amin egyensúlyoznia kellett volna, egyszerűen kisétált. Mintha megkönnyebbülést véltem volna felfedezni az arcán, ahogy megérezte a bőrén a szél simogatását, hallotta a természeti hangokat és orrába is befurakodhattak a különböző kellemesebbnél kellemesebb illatok. Még nem volt alkalmam látni az arckifejezését ilyenkor; Ilyen pocsék időben is örült, hogy kimehet. Egy intézetben mi lett volna vele, ahol a folyosóra se engedik ki, nemhogy az udvarra? Kezdtem örülni, hogy nem kellett azt a megoldást választották. Megkattantam...

Miután legalább öt percig állt egyhelyben lehunyt szemekkel, ismét megindult. Fogalmam sem volt, hogy tudott-e az ittlétemről, de bátorkodtam a sarkában maradni, kezemben immár egy esőkabáttal.
Leheveredett a barackfa alá, csuklóján támaszkodott meg a háta mögött, fejét hátra hajtotta és továbbra is csukott szemekkel élvezte a kintlétet.
Én meg bambán álltam mellette és olyan batár nagy idiótaságok jutottak eszembe, hogy "Kyungsoonak milyen helyes arca van, vagy hogy Kyungsoonak kifejezetten jól áll a kis súlyfelesleg, amit összeszedett. Sőt, Kyungsoo amúgy is egész jól néz ki." Gondolatban már összevertem saját magamat de úgy, mint egy lovat szokás.
- Még mindig itt vagy? - zökkentett ki hangja a gondolataimból. "Kellemesen mély, lágy, dallamos... és azokon az ajkakon jön ki, amit minden rajongó pirosra csókolna, érthető módon. YEONMI, KUSSOLJ MÁR EL, KÖNYÖRGÖM."
- Hm. Legalább egy esőkabátot hoztam, ha bejönni nem vagy hajlandó.
- Nem esik.
- Később fog.
- ...
- Hát akkor én me-
- Maradj itt.
- He?
- Ha be tudod fogni, akkor maradj itt.
- Minek nézel te engem?
- Nézni éppenséggel nem tudlak, de elképzelni igen. És mindig egy lepcses csőrű liba jut eszembe...
- Yah! - háborogtam. Azért mindennek van egy határa... - Ez bunkó húzás volt! - legszívesebben beletapostam volna a talpammal az arcába a becsületem védelme érdekében, de ekkor megláttam a nevetését. Azt az őszinte nevetést, amit egészen idáig nem mutatott, helyette a zord külsejével próbált elmarni magától mindenkit aki csak segíteni akart neki. Kis híján magamról is elfelejtkeztem, annyira bámultam és bunkó dolog, de most örültem, hogy nem látja a reakciómat. Ajkai szív alakban görbültek felfelé, és meg mertem volna esküdni rá, hogy legalább három percig csak bámultam és bámultam... és bámultam.
Úgy döntöttem, maradok - teljesen ártatlan szándékkal -, így leültem mellé. Vagyis három méter távolságtartást megengedtem azért. Kényelmesen elhelyezkedtem, a kabátot az ölembe fektettem, majd Kyungsoohoz hasonló pózban a felhőket kezdtem bámulni. Az undorító, lassan már fekete felhőket.
- Szép, nem igaz? - dünnyögte mellettem. Hát, ha szerinte ez szép...
- Most is a te pofád jár...
- Most is te vagy paraszt.
- Oké, befogom. Egyébként is... honnan. Szóval. Öhm.
- Honnan tudom, hogy szép?
- Olyasmi. - motyogtam szégyenemben.
- Tudod... amíg el nem vesztettem a látásom, nem értettem még a saját filmemet sem, ahol vakot kellett alakítanom. Képtelen voltam megérteni, mert nem volt benne részem. És mintha csak a sors fintora lett volna, rögtön meg is kaptam a magamét érte. Ekkor minden világos lett. Kiéleződött a hallásom és a többi érzékszervem, a képzelőerőm minimum a tízszeresére nőtt. És meglepő, de... még így is képes vagyok látni.
- Viszont most rosszul "látod". - jelentettem ki magabiztosan. - Mondtam neked az előbb, hogy vihar közeleg és elhiheted, nem cuki bárányfelhők mosolyognak ránk az égen.
- Te nem érted. - nevetett fel. - Nem vagy tisztában a "szép" szó fogalmával, Yeonmi-yah. Amikor azt mondom, Szép, akkor nem a külsőségekre értem. Tulajdonképpen a természetnek megvan a maga szépsége, minden kis hibával együtt. Vihar nélkül nem lenne napfény, és fordítva. Eső nélkül szivárvány sincs. Ha nem esel pofára és nem tanulod meg az élet rossz oldalát... ha elbújsz előle... a munkád gyümölcsének is rohadt íze lesz.
- Úgy beszélsz, mintha nem ugyanezt tetted volna, te bölcs öreg remete...
- Tudom, mit tettem. De te...
- Mi van velem?
- Te sem voltál mindig ilyen taszító személyiséggel megáldva, ahogy én sem. Történnie kellett valaminek, nem igaz?
- Hm. - morogtam. - A... lényegtelen.
- Mondd csak el.
- Egyszer majd. Ha eljutunk odáig, hogy te is teljes mértékben bízz bennem, akkor én is megteszem. Úgy vélem, ez így fair.
- Legyen. - sóhajtott. - Tudod, az első napokhoz képest azért megismertem egy rendesebb oldaladat is. - és ekkor kezdett el esni az eső. Mintha az időjárás is tudta volna, hogy a kettőnk egyre kínosabbá váló beszélgetésének itt és most kéne végződnie.
- Be kéne mennünk. - jelentettem ki. - Mind a ketten az ágyban fogunk kikötni ötven fokos lázzal, ha így folytatjuk.
- Menjünk. - bólintott. Bár sikerült normális keretek között beszélgetnünk, a segítségemből még mindig nem kért, én pedig nem szóltam rá érte. Ha tudja, mit csinál, csak hajrá. Amúgy is itt voltam mögötte, ha netán baj történne vele azon az öt méteren.


Úgy éreztem, a mai napon sikerült áttörni egy falat Kyungsoo és köztem. Egy arasznyival közelebb kerültünk egymáshoz, és én ennek valamilyen oknál fogva mélyen, legbelül örültem. Örültem, mert ijesztő érzések kavarogtak bennem, amiknek nem szabadott volna.
Mégsem akartam őket kiirtani magamból...





2017. április 6., csütörtök

I see You - 3. Rész

Dühöngésen röpke fél óra alatt alábbhagyott, de a mérgem csak nem akart elszállni. A csendben szenvedés is unalmasnak bizonyult egy idő után, viszont a büszkeségem azt sem engedte, hogy kisomfordáljak a szobámból. Ki a fene akar olyan emberre figyelni és vigyázni, aki még csak normálisan beszélni sem tud másokkal?

Biztos voltam abban, hogy Kyungsoo a szobájában tengette az időt, ugyanis miután megmuttam neki, furcsa csend honolt a házban. Nem hallatszott nesz, zörgés vagy bármilyen zaj. Bátorkodtam hát kiosonni és benézni a hűtőbe, hogy ehessek valamit azon ételek közül, amelyeket anya csomagolt nekem, hogy "ne kelljen főzésre pazarolnom az első pár napban azt az időt, amelyet a Kyungsooval való ismerkedésre is fordíthatok".

De ő vajon evett egyáltalán a mai nap? Hiszen amióta megérkeztünk, biztosan semmit sem küldött a gyomrába, hiszen nem tudott ételt szerezni magának, valószínűleg reggel óta éhezett... Ez még tőlem is nagy szemétség volt és hatalmas bűntudatot éreztem a mellkasomban.
Kinyitottam a hűtőt, amelybe bepakoltam az összekészített ebédes dobozokat. Két adagot melegítettem meg, az egyikkel Kyungsoo szobája felé vettem az irányt annak ellenére, hogy este tizenegy felé tartott az óra. Akadt egy olyan érzésem, hogy nagyonis ébren volt; ha nekem kellene az életemet vakon tölteni az elkövetkezendő időszakban, valószínűleg bömbölve verném a falba a fejem. Pláne egy új helyen, olyan ember gondjaira bízva, akit nem is ismertem azelőtt, olyan házban, amelynek nem ismerem egy apró zugát sem, az ilyen alkalmazkodás még egy egészséges ember számára is hetekig eltarthat.
Anya empátiája biztosan átragadt rám...

Kopogás nélkül nyitottam be, hiszen úgysem engedett volna a személyes szférájába, meg sem próbáltam bekönyörögni magam.
- Hé... Tudom, hogy nem ettél még, szóval... ha ébren vagy, talán bekaphatnál pár falatot, mielőtt mehetnénk a kórházba eszméletvesztés miatt is. - semmi válasz nem érkezett, de nem vártam mást. Sóhajtva tettem le a tálcát az éjjeliszekrényre, majd fordultam is meg, hogy minél hamarabb békén hagyjam.
De... Ha most teljesen egyedül marad már az első nap, soha nem lesz jobb, sőt. Egyre távolabb fogunk kerülni és egyszer csak meghal.
Halk léptekkel osontam hát az ajtóhoz, nyitottam majd becsaptam, hogy azt higyje, kimentem. Ha valóban nem aludt, talán megpróbál enni, ha viszont csaltak a megérzéseim, akkor szépen leülök az ágya melletti fotelba.
Amikor azonban megmozdult, lemerevedtem. Lassan ült fel, kezeivel tapogatni kezdett a tálca és a kanál után. Nem sikerült.
Rossz helyre nyúlt, és ha nem rohanok oda, akkor az egész forró étel az ölében landol.
- Yah! Óvatosan!
- Mit keresel itt?!
- Csak...
- Miért nem mentél már innen? Nem megmondtam, hogy hagyjuk egymást békén?!
- Inkább örülj, mert ahogy látom, nélkülem éhen halsz! - vágtam vissza. Megfogtam a kanalat és bátorkodtam a kezére kulcsolni ujjaimat, hogy belehelyezzem az eszközt. Mikor megérezte az érintésem, rántotta volna el,  de nem hagytam. Nem fogok miatta én is szívni. - Most pedig. Vedd a szádhoz a kanalat és nyeld le azt a szart.
- Kedves vagy... - morogta, de azért megtette, amit kértem tőle. Nagyon lassan tuszkoltam bele a falatokat, nehezen akarta lenyelni. A felénél nem erőltettem magam és elvettem tőle a tálcát.
- Azért tán csak jobb, hogy van valami tápanyag a hasadban.
- Hm.
- Akkor... Jó éjt. Holnap találkozunk.
- ...Várj.
- Igen?
- Maradj.
- Tessék? Mégis minek?
- Csak mert. Mert azt mondtam. Elméletileg úgy kell ugrálnod ahogy én tapsolok.
- Fütyülsz...
- Az tökmindegy. Szóval maradj itt és  csinálj amit akarsz. Aludj vagy tudom is én. Jó éjt.

Azt a rohadt élet. Most komolyan azt várta tőlem, hogy az egész éjszakát itt töltsem egy kényelmetlen fotelban csak azért, hogy neki jó legyen?
Kész... Talán megvárom amíg elalszik és kisettenkedek...
Azonban nem tettem. Már hallottam egyenletes szuszogását, itt volt az idő a szökésre, de én csak ültem tovább a helyemen és néztem Kyungsoo alvó valóját. Békésnek tűnt.
Mint a gyerekek. Akkor aranyosak, ha végre elnyomja őket az álom.
Észre sem vettem, hogy időközben az én szemeim is csukódtak lefelé.

***Kyungsoo POV***

Mikor bejött hozzám, először azt hittem hallucinálok.
Képtelenségnek tűnt, hogy majd pont ő segít rajtam, de megtette.
Még etetni is hajlandó volt, amit én a magam részéről minden alkalommal megalázónak éreztem; ha a banda valamelyik tagja kivezetett az étkezőig, majd a számba adagolta a falatokat, sírni akartam. Még Jongin esetében is. De a lánynál nem jött elő ez az érzés.
Ujjai átkulcsolták a csuklóm, automatikusan húztam volna el, viszont ő egy eréjesebb mozdulattal és egy epés megjegyzéssel elérte, hogy nyugton maradjak. Nem éreztem a szégyent... Csak a gondoskodást. De miért? A srácoknál miért akartam inkabb menekülni? Talán mert velük töltöttem az elmúlt évek mindennapjait? Mert megszoktam, hogy én segítek rajtuk? 
Annyi kérdés merült fel bennem és ezek azóta - szégyen nem szégyen - mióta megvakultam, sírásig vezettek. Mondhatjuk ezt depressziónak. A sötétség, amelybe kényszerültem fojtogatott és be nem ismertem volna annak a lánynak, de féltem ebben a sötétségben. Féltem, hogy végül magamra maradok, hogy nem lesznek ott a fiúk és a családom, hogy egy idő után túl nagy szégyennek tartanak majd és megszakad a kapcsolat. Rossz volt ez a bizonytalanság...
Mielőtt elnyomott volna az álom, ismét kiszökött pár hangtalan könnycsepp...

2017. január 1., vasárnap

I see You - (EXO - D.O) Prológus

Kedves olvasóim! :)
Új év, új minifiction, ezúttal egy film által megihletve.
Aki látta a "My annoying brother/hyung" című filmet, az bizonyára tudni fogja a dolgot:)
Nem is szaporítom tovább a szót! *3*

2017 január vége nem mindenkinek az újévi fogadalmak betartásáról szólt, nem a "tiszta lapokról", de mégcsak nem is a boldogságról.
Az EXO nagy sikereket ért el ugyan, a világranglistán is megelőzték a hatalmas hírű amerikai előadókat, egyszóval taroltak... viszont immár csak nyolc taggal. Azt a bizonyos kilencediket pedig elnyelte a föld. Senki sem tudta, hová tűnt Kyungsoo, az imádott Dyo, a legalacsonyabb tag aki soha egyetlen koncertről vagy fellépésről sem hiányzott és nem mellesleg egészséges terrorban tartotta Park Chanyeol nagyra törő álmait, amelyeket a törpe idegesítésével kapcsolatban dédelgetett.
Látszólag mindenki teljes tudatlanságban élt, a tagokat az SM igazgatóságát és a családot kivéve.
Azon a januári napon a fanok megőrültek és követelték az információkat a fiúról - persze nem tudtak meg semmit.
A banda igyekezett megkönnyíteni társuk helyzetét, de csak azt érték el, hogy Kyungsoo bezárkózott a dormban lévő szobájába és ki sem mozdult onnan hetekig... Talán hónapokig is, ugyan ki számolja. A saját családját is kizárta az életéből, és az egyetlen ok, amiért egyáltalán a dormban maradt az volt, hogy nem lát és egyedül nem menne semmire. 
Egy idő után azonban Suho is belátta, hogy a rengeteg munka miatt nem tudnak eleget segíteni és mind a nyolc fiú belefáradt az ingázásba a munka és a... munka között. Igen. Kyungsoo utolsó mondata csupán annyi volt társaihoz, hogy ki ne merjenek ejteni a szájukon olyasmit mint "segítségnyújtás" vagy "gondoskodás", ez túl megalázó lett volna. 

De ha minden fáradozás hiábavalónak bizonyul, ha valaki nem fogad el a hozzá legközelebb állóktól egy pici segítséget sem, akkor az illető hogy marad életben? 

Nos... Itt jövök a képbe én,  Jung Yeonmi.

2016. december 28., szerda

Jóban, Rosszban (EXO - Chanyeol)

Sziasztok! :)
Kérésre írtam megint, remélem, elnyeri az illető tetszését!:)
Nagyon várom a reakciód, dongsaeng-ah!:)
Örülök, hogy megírhattam!:)

***

Minden olyan hihetetlen volt. Pláne az, hogy ez a nap is eljött. Nem hiszem el, hogy anyám szavaival élek, de tényleg úgy éreztem, mintha tegnap születtem volna, jelenleg pedig itt álltam az egész alakos tükör előtt és a hófehér menyasszonyi ruhámon legeltettem a szemem.
Az ideg száguldozott végig rajtam, csodálkoztam, hogy még nem izzadtam ki a sminkemet, a borzalmas hányingerről pedig ne is beszéljünk.
A rendkívül gyorsan terjedő idegproblémám elemzését három kopogás törte meg, ami csak egy dolgot jelenthetett; Jongin jött szólni, alig öt perc maradt hátra, hogy kimondhassam végre az igent annak az embernek, akit a világon mindennél jobban szerettem.
- Kész v... nahát, basszus Yoon, úgy nézel ki, mint egy... egy... mint egy angyal!
- Azért ne vidd túlzásba. Az angyalok kaphatnak sokkot? - morogtam, de ő mindezen csak jót röhögött és közelebb lépett, hogy megfogja a kezem.
- Nyugodj meg. Nem egy elmebeteghez készülsz hozzámenni, ha jól tudom. Hová lett a törpe?
- A vőlegénnyel készülődik. - vigyorodtam el szeretetteljesen, mikor eszembe jutott, kiről is volt szó.
- Ki gondolta volna. Apropó... nem láttad véletlenül a legjobb barátnődet?
- Kiment ellenőrizni a díszítést, de KIM JONGIN, BÍRJÁL MÁR MAGADDAL!
- Most mit mondtam? Csak nem találom...
- Igen, de ő most koszorúslány és nem szeretnélek meglátni a közelében az esküvőm végéig! Ez az én napom, Jongin. Szeresd egy kicsit kevésbé Krystalt.
- Jól van, bocsánat. Igazad van. Na de pont időben vagyunk. Hozd a csokrot, öreganyám!
- Hogy beszélsz?!

~~~

Amint elindultam a vörös szőnyegen a templomban lévő sorok között, elkezdett kiengedni a gyomrom. Vagy csak azért éreztem így, mert csőlátással mentem előre, és ha Jongin nem tart vissza, lefutottam volna a Chanyeolig vezető utat tűsarkúban. Legjobb barátnőm előttünk tipegett, és le mertem volna fogadni hogy a bátyám a fenekét stírölte. És a suttyó azt hitte, nem látom...
Ahogy végignéztem a meghatott, boldog és mosolygós arcokon, emlékek ezrei törtek elő, amelyek a fejemben fokozatosan elnémították a zenét. Csak azokra a csodákra tudtam összpontosítani, amiket Vele élhettem át az elmúlt legszebb időszakomban, és a legrosszabban is.

*** (innentől ajánlott zene)

Az edzőterem zsúfolásig tele volt, Krystallal alig bírtunk megmozdulni, és ez engem borzalmasan felhergelt.
- Egyszer veszem rá magam, hogy betegyem ide a patáimat és nézd meg! - morogtam, de barátnőm csak jóízűen kacagott rajtam.
- Annyira buta vagy, Yoon! Komolyan, nem tudok úgy meglenni melletted, hogy ne nevetnék. Mi kicsit arrébb megyünk. A magántermek felé. - mutogatott hevesen, olyan beleéléssel, amelyet sosem értettem. Mi olyan nagyon élvezetes és vicces egy gyötrő edzésben?
- Mi?
- Tudod, ezt a részt azok használják, akiknek nincs bérletük, márpedig nagyon kevés ember vesz manapság bérletet a konditerembe. Ugyan kinek lenne ideje a sok meló mellett ide jönni? - inkább nem szóltam semmit, csak próbáltam a tömegben követni a lányt, de természetesen megakadályoztak, Krys pedig nyomtalanul eltűnt. Egy borzasztóan magas srác rohant belém, engem majdnem leterítve a földre. Hát én ezt nem tudom elhinni. Ilyen csak a nyamvadt mesékben van.
- Úristen, ne haragudj!
- Nem tudnál fi-... oh. - ebben a pillanatban azonban megakadt bennem a szó, mert egy olyan gyönyörűen ívelt, étcsokiszín szempárral vettem fel a kontaktust, hogy majd' elment a szívem világgá. - É-én...
- Aish, ez az én formám, biztos nagyon megüthetted magad! Menj csak előre, Baek hyung, mindjárt megyek én is! Amúgy Chanyeol vagyok. Park Chanyeol. - villantotta rám ezer wattos, makulátlan vigyorát, ami még egy fogkrém reklámjába is tökéletesen beleillett volna.
- Kim Yoona.
- Nagyon örvendek.
Nem sokkal később én előkerítettem Krystalt valahonnan és könyörögtem neki, hogy menjünk haza, eléggé megfájdult a bokám.
Ám mikor kifelé léptünk volna az ajtón, egy ismerős hang utánam üvöltött.
- Yoona-sshi!
- Tessék? - megfordulva egy lihegő Chanyeolt láttam, aki nagyon akart volna mondani valamit, ha lett volna levegője. A mögötte lévő két srác - gondolom a haverjai - csak röhögtek rajta, míg barátnőm inkább csak próbált visszafogottan vigyorogni.
- Arra...gondoltam... huh... izé, nem is tudom, nem jönnél el... velem valahová most?
- Én? Most?
- Gondolom te, mivel csak neked mentem negyed órával ezelőtt odabent és most, mivel hát... igazán kárpótolhatnálak valamivel a szerencsétlenségem miatt...
- Menjetek csak, én hazatalálok egyedül. - barátnőm jelentőségteljesen kacsintott, majd megfordult és mielőtt bármit is mondhattam volna, elhúzta a csíkot. Ahogy a férfi két haverja is.

Az első randinak nevezhető akármi egy ramyun kifőzdében esett meg, mégis ez vált életem egyik leggyönyörűbb emlékévé.

~~~~

Lassan két hónapja randizgattunk, mikor Chanyeol beállított hozzánk az éjszaka közepén. Jobban mondva, megdobálta az ablakomat mogyoróval meg makkal. Eléggé dühösen nyitottam ki azt a szerencsétlen ablakot, de a magasabb csak lazán beugrott rajta és szóhoz sem hagyott jutni.
- Oké, tudom, hogy hülye ötlet volt csak úgy berontani, de hirtelen jöttem rá a dolgokra és nem bírtam ki holnapig azaz máig, de nem ez a lényeg. - egyetlen szuszra hadarta el az egészet, én pedig kimeredt szemekkel, bambán álltam tovább. - Yoona, én... kedvellek téged. Nagyon. Az életemnél is jobban, nem bírom ki nélküled. Kedvelek benned az égvilágon mindent, jót és rosszat és tudom, hogy számíthatok rád és hogy elviselsz ilyen hülyén is... mondd, hogy járnál velem!
- Most szórakozol. Park Chanyeol, remélem, nem valami viccet próbálsz itt nekem előadni! - emeltem fel a hangom dühösen, teljesen megijesztve ezzel szegényt, de mit reagálhattam volna? Abban a pillanatban oda voltam érte, mikor megláttam, biztosra kellett mennem, hogy én is szerelmet vallhassak neki.
- Halál komolyan gondolom!

Aznap kaptam életem legcsodálatosabb és legédesebb csókját, attól, akibe szerelmes voltam.

~~~

- Nem.
- Mi? - döbbentem le. - Apa, ezt nem mondhatod komolyan!
- De komolyan mondom, édes kislányom! Ez a fiú... - mutatott itt Chanyeolra aki szintén elég ellenségesen, de azért uralkodva magán állta a gesztusait, - ...nem érdemes rá, hogy együtt járj vele.
- Apa, már megbocsáss, de Yoon azzal érzi jól magát, akivel akarja. - replikázott Jongin is. - Nem értem, mi bajod van hyunggal. Okos, az anyukájának étterme van és szereti a húgom. Mi pedig nem vagyunk a királyi família, de még csak kőgazdag család sem, hogy válogatni kelljen a hülye rangok között!
- Akkor sem fogadom el és kész! Nem akarlak a lányom mellett látni, Park!
- Drágám! - anya figyelmeztető hangjára egy pillanatra mindenki felfigyelt, de hamar elszállt ez a csöppnyi döbbenet, mikor a családfő visszaszerezte a stafétát.
- Figyeljen, uram! Nem tudom, mit vétettem ön ellen, amiért nem engedne Yoon közelébe. - szerelmem kimérten és teljes higgadtsággal kezelte a helyzetet. Ráadásul olyan kitartóan, hogy még engem is meglepett. - Nem fogom őt elengedni és ha kell, akkor minden egyes nap itt fogok dörömbölni a ház előtt. Rám hívhatják a rendőrséget, apám hadnagy. Biztos lehet benne maga és a lánya is, hogy nem tágítok. Egy tapodtat sem.

Akkor, abban a pillanatban, mikor szembeszállt apámmal értem, még jobban beleszerettem.

~~~

- Yoon, kérlek!
- Nem érdekel, Chanyeol! Tudod te, mit éltem át tegnap éjjel? Elmentél bulizni és teljesen eláztál... ígértél nekem valamit!
- Tudom és nagyon sajnálom! De Baek és Jongdae...
- Még mindig nem érdekel! Tudtál volna nemet mondani... tudok a rengeteg lányról is, akik megpróbáltak téged felkarolni, úgyhogy le se tagadd!
- Igen, ez igaz. De szeretlek és veled akarok lenni. Yoon, kérlek... soha többet nem iszok ennyit sem Baekhyunnal, sem Jongdaeval.
- Még jó, ugyanis ők cipeltek haza. Te voltál a legrosszabb állapotban.
- Kérlek...
- Menj már innen, Yeol... nem akarlak látni még egyszer.
- Ez most azt jelenti...
- Igen, azt! Tűnj el innen. Apámra kellett volna hallgatnom az első pillanattól kezdve. Nem vagy megbízható.

Egy egész hónapig mély depresszióban voltam, minden nap százas zsepiket használtam el.
Chanyeol egy idő után feladta a békülési kísérleteit, gondolom Jongin vagy az apánk szólt neki, hogy feleslegesen strapálja magát.
Mnidenesetre a bátyám és Krystal együttes ereje az én felvidításomra azt eredményezte, hogy ők ketten eléggé összegabalyodtak és a szenvedélyes szerelmük és mérhetetlen tettvágyuk csak tovább ösztönözte őket arra, hogy engem kihúzzanak a gödörből.
Így történt, hogy Krystal elhívott a lakására, míg Jongin Channal tette ugyanezt, ugyanabba a lakásba és ugyanabban az időben.

- Most jól összezártak minket. - motyogta a férfi idegesen. Jobban megnézve rengeteget változott; vékonyabb és kissé szálkásabb lett, a haját fehérre festette - mellesleg ezen nem tudtam kiigazodni soha - és a szemei alatt szinte bőröndök éktelenkedtek. Rettenetesen megsajnáltam. Ezt én tettem vele? - Yoona-sshi, én...
- Hagyjuk, Chanyeol. Semmi értelme magyarázkodnod. Aznap este mindennek vége lett köztünk, mert nem bírtam elfogadni, hogy eljársz bulizni.
- Ez nem igaz. Te csak azt nem fogadtad el, hogy egyre többet hanyagoltalak és jöttem hozzád részegen, ráadásul az ablakodon keresztül. Ez nem volt olyan, ami mellett csak úgy el lehetett menni. Rengetegszer átkoztam magam. Akármilyen idegen lány jött velem szembe az utcán, csak téged láttalak bennük. Még most is csak téged látlak.
- Yeol, semmi sem lehet köztünk olyan, mint régen. Nem lehet, mert az érzéseink nem befolyásolhatóak.
- Tudom, de ettől függetlenül újrakezdhetnénk vagy folytathatnánk, vagy mit tudom én... de ezek szerint te már régen... túlléptél rajta, nem igaz? - kínosan borzolta össze a haját, mint egy zavarban lévő kisgyerek, a szívem itt kezdett pocsolyává olvadni.
- Nem, nem igaz. Ugyanolyan borzalmakat éltem át nélküled. Minden nap Pokol volt és szürke, te tettél mindent színessé. És nem léptem túl semmit. Emésztett a bűntudat, amiért durva voltam veled aznap éjjel. - motyogtam egy keserű vigyorral a számon. Nincs mit tenni, halálosan beleszerettem.
- Yoon... - egyre közelebbről hallottam az Ő hangját, éreztem, ahogy mellkasa a hátamnak ütközik, végül kezei eltávolítják a kiengedett hajamat nyakamból, hogy aztán puha, meleg és édes ajkai nedves csókokat hintsenek rá, néhány apró harapást is ejtve legérzékenyebb felületemen. - Nagyon szeretlek. A világon mindennél és mindenkinél jobban. - dünnyögte. - Akármit megtennék érted.
- Channie...
Aznap éjjel egymáséi lettünk, csak mi ketten, és nem kívánhattam volna szebbet, semmi sem tette volna gyönyörűbbé ezt az első alkalmat még akkor sem, ha virágszirmokkal és gyertyával spékeltük volna meg.

Ez így volt rendjén, spontán történt és nálam boldogabb lányt nem hiszem, hogy találtak volna a Földön.

~~~

Nagyjából másfél hónap telt el a békülés óta és mi ketten jobban összekovácsolódtunk, mint eddig bármikor. Megtanultunk kezelni egy-egy problémát, amit a másik tett vagy amit ketten követtünk el, sikerült harmóniát teremteni. De aztán közbeszólt valami, amit sem jó, sem rossz kategóriába nem tudott sorolni egyikünk sem.
- Chanyeol, terhes vagyok. - óvatosan kellett volna neki adagolni, hátha könnyebben megemészti, legalábbis én azt gondoltam, hogy elájul vagy itt hagy és sosem látom többet. Itt is látszott, mennyire félreismertem Őt.
- Mit mondtál?
- Babát... babát várok. - szipogtam az ágyamon ülve.
- De hát mióta? - kerekedtek el a szemei, majd letérdelt mellém és megfogta a combomon pihenő kezeimet.
- Amióta kibékültünk. Fogalmam sincs, mit csináljak, Yeol, én nem tudom... - a kétségbeesett zokogás erőt vett rajtam, a párom szemébe sem mertem nézni, nem hogy majd még a szüleimébe nézzek! Ő viszont nem így gondolta, rögtön átölelt, hátamat simogatta és fülembe suttogott, hátha megnyugtat.
- De hiszen ez csodálatos, Yoona! Ne sírj egy olyan miatt, ami maga a csoda.
- Nem félsz? Nem vagy ideges? - döbbentem le, hiszen én egyáltalán nem erre számítottam tőle.
- Ideges vagyok kicsit, de nem félek. És tudod, miért? Mert itt vagyunk mi. Ketten a világ ellen, és itt van az anyám, aki már egyébként is arra célozgat, hogy unokákat akar... biztos vagyok benne, hogy támogatni fog, sőt, mondok egy merészebbet, az apám is mellettünk lesz, anyám miatt a nővérem és a te bátyád meg aztán pláne piskóta ügy. De csak Te és Én számítunk. Értetted? Nekem pedig a világ leggyönyörűbb ajándéka, hogy apa leszek.

- Annyira szeretlek, Park Chanyeol!
- Én is téged... Kim Yoona.

~~~

- Kim Yoona, megtisztelnél azzal, hogy a tündéri kis feleségem leszel?
- IGEN, Chanyeol-ah!

És azóta is csak őt akarom...

***

- És Te, Kim Yoona, akarod-e hites férjedül az itt jelenlévő Park Chanyeolt, míg a halál el nem választ? - mire befejeztem a bambulást, már a szerelmemmel néztem farkasszemet. Teljesen megijedtem. Mit is kéne mondani? Nem lehet, hogy ennyire bepánikoltam!
Végignéztem azokon, akik az első sorban ültek. Anyámon, aki kérdően pislogott rám, majd apámon, aki végül mégis megbékült a helyzettel, de csak az unokája születése után. Apropó, unoka. Azonnal a fiunkat kezdtem el keresni, és igazán csak akkor lettem biztos a dolgomban, mikor a hatalmas gyermeki szemekbe néztem. A miénk... a mi szerelmünkből született és mi neveljük fel. Mi fogunk neki otthont adni, mi fogunk neki ételt és ruhát biztosítani. A mi vállunkon sírja majd el a bánatát és mi fogunk mellette maradni, ha beteg lesz. Én és... Chanyeol. Igen. Mi ketten a világ ellen.
- Akarom. - vigyorogtam rá, mire ő is kiengedett egy olyan "hála Istennek, hogy megszólaltál" sóhajt, majd meg sem várva a végszót, azonnal rátapadt az ajkaimra. Megszűnt létezni minden és teljesen biztossá vált, hogy mi az életünk végéig egymás oldalán fogunk maradni. Hiszen jóban és rosszban egymás mellett voltunk eddig is, és a nagy része még csak most következik.

De ha belegondolok, pont ez az, amit annyira várok majd. A jövő.






2016. december 25., vasárnap

Orvosság a szívre (EXO - Chanyeol)

- Nézd, milyen aranyos!
- Tényleg az.
- Hogy nyújtózkodik a pici kezeivel...
- Seolhee-yah, vegyél levegőt.
- De...
- Tudom, tudom, imádod a babákat, de a bátyádnak még szüksége van a sajátjára, szóval tedd le szépen. - párom már hangosan kuncogott a - szerintem teljesen jogos - kiakadásomon, ugyanis a bátyám,  Baekhyun és az ő menyasszonya lakásán tanyáztunk karácsony első napján.
Viszonylag régen láttam a picit, de megint a bűvkörébe vont és nem akart elengedni belőle. Hatalmas sötétbarna szemei a Galaxist juttatták eszembe, elvesztem. Bárcsak Channie tudná, hogy... - Jól vagy, édes? Elbambultál méghozzá nagyon.
- H-hogyan? Persze! Jól vagyok...
- Akkor ideje hazamenni. Késő van már. - karolta át jobbjával derekamat, míg a szabadon maradt ballal állam alá nyúlt és gyengéd csókot lopott tőlem. - Ugye tudod,  hogy nagyon szeretlek? - suttogta, mire el kellett mosolyodnom. Park Chanyeolnál romantikusabb embert aligha ismertem, bár talán csak az elfogultságtól láttam így. Ő volt a mindenem.
- Tudom. Énis szeretlek.
- Mindennél jobban.
- Na de gyerekek... Chanyeol-ah, nagyon boldoggá tesz az émelyítő pillanatod a húgommal és esküszöm, egy filmben sincs ennél szebb, de moderáld magad. Seolhee-yah, te pedig nagynéniként ne engedd Yodának,  hogy az unokaöcséd előtt csábítson el. Ti ketten megrontjátok a fiamat. - toporzékolt egy rendkívül akaratos,  Byun Baekhyun névre hallgató kertitörpe a szoba ajtajában. Márpedig, ha ő mond valamit,  az hajszál pontosan úgy is van. Azért azt a halvány mosolyt akkor sem tudta volna levakarni az arcáról. - Na, szeressétek egymást arrébb. Ez a nőszemély rám fogta a fürdetést.
- Hallottam, Byun! Még egy ilyen és ledugom a torkodon, ami a kezembe akad! - háborgott a konyhában foglalatoskodó menyasszony. Még mi is megijedtünk tőle.
- Na, ezt mi már inkább nem várjuk meg. - nevettem, majd rövid búcsú után elhagytuk a lakást Channieval, nem törődve rokonom látványos könyörgésével, na meg azzal a mindentudó pillantással, amellyel illetett, mikor összeakadt a tekintetünk.
***
- Baj van, Világszálam? - simított combomra, de az utat továbbra is kitartóan figyelte. Nem lett volna előnyös feltekerednünk egy korlátra vagy egy fára karácsony este.
- Nem. Nincs semmi. Csak kicsit fáradt vagyok. - dünnyögtem. Nem vette be, túl jól ismert engem ahhoz, hogy ennyivel megússzam.
- Majd úgyis jövünk még. Ne búslakodj a baba miatt.
- Kellene már egy saját. - vágtam rá,  de abban a pillanatban azt kívántam, bár befogtam volna. Chanyeol arca kicsit lefagyott,  tenyere gyorsabban járt végtagomon. Látszólag nagyon igyekezett lenyugodni, ezért nem is szólt hozzám az út maradék tizenöt percében.
Nem arról volt itt szó, hogy nem akart babát soha. Sőt, oda volt a gyerekekért és egészen két hónappal ezelőttig lelkesen beszélt arról, hogyan kényeztetné el a miénket.
Aztán mikor megemlítettem neki az utolsó alkalommal, rám förmedt. Sőt, egyenesen kiabált, olyan mértékben kifordult önmagából, mint még soha. Aznap este olyan oldalát ismertem meg, amelyet nem akartam.

***FLASHBACK***

- Channie~!
- Mondd, mit szeretnél, édes? - felnézett laptopjából és mosolyogva nyugtázta, hogy megint felpörögtem. Volt is miért, kár tagadni. Ölébe libbentem és apró csókot nyomtam nyaka érzékeny területére, amelyet egy halk sóhajjal fogadott.
- Tudod, arra gondoltam... Olyan sokat dolgozol. Mi lenne, ha kicsit kikapcsolódnál, már ha érted a célzást. - átöleltem nyakát, kezeimmel a póló alá merészkedtem, hogy simogathassam az alatta rejlő izmos, kissé merev hátat. - Többet kellene pihenned. Nem tesz jót egész nap a kórház miatt pörögnöd.
- Tudom. Igyekszem, bébi. Szóval szeretnéd ha kicsit... Huncutkodnék veled. - vigyorodott el, pont ezt akartam; látni a gondtalan, bugyuta mosolyú Channiet, akit úgy szerettem, de mostanában ritkán jött elő. Helyette egy gyakran mérges és idegbeteg Chanyeol férkőzött a közelembe.
De a szám már megint önálló életet élt, hogy elrontsa az idilli pillanatot.
- Tudod, ha már ennyire régen maradhattunk igazán kettesben...
- Mire szeretnél kilyukadni? - puszilt arcon.
- Mi lenne, ha összehoznánk egy babát? - beharaptam alsó ajkam, amikor megláttam fokozatosan sápadó arcát, remegő testét, két perc múlva pedig a földön kötöttem ki. El sem hittem, amit láttam és hallottam.
- Minek?!
- Yah, mi a fene ü-...
- Azt kérdeztem, minek akarsz ide gyereket! Ne ismételjem magam még egyszer, Byun Seolhee! Válaszolj! - annyira kiabált, hogy be kellett fognom a fülem, úgy is tisztán hallottam minden betűt.
- Én... Én. Csak azt hittem, te is... Annyira lelkes voltál... Úgy beszéltél arról, mennyire szeretnéd, hogy...
- Hát kurvára változott a kibaszott véleményem! Fel ne hozd a témát még egyszer!

***FLASHBACK END***

Persze még aznap éjjel, mikor én nem tudtam elaludni a sírástól, Chanyeol már majdnem könyörögve kért tőlem bocsánatot, és a szokásos békülős-szeretketős pillanatok itt sem maradtak el. Ekkor történt a "baj".
Nem mertem neki elárulni, szó sem lehetett róla. Mégis mit mondanék...
Az egyetlen aki mindenről tudott, az Baek volt. Beszámoltam neki párom kiborulásáról még másnap, az első perctől az utolsóig. Szerinte valami történhetett ott, ahol dolgozik. Chanyeol orvos, biztosan a munkahelyen keletkezett baj. A másik lehetőség a tipikus Baekhyun féle "Ha megcsal kiszaggatom a beleit, körbetekerem a nyakán és azzal akasztom fel!" összeesküvés-elmélet volt, de azt rövgest ki is hajítottuk a képzeletbeli kukába.
Úgy döntöttem, nem szórakozok tovább. Kerek perec elé álltam és kész voltam ezúttal én magam kirobbantani a veszekedést, amint belépett a bejárati ajtón.
- Mondd meg, mi bajod van a babás ötlettel!
- Azt hittem, ezt megbeszéltük! - mordult fel ingerülten, de ezúttal nem engedtem. Csinálhat amit akar, de rá fogok jönni a baj forrására.
- Hova tűnt az, hogy nincsenek titkaink egymás előtt!? Vagy talán valami eget rengető titkod van ami miatt nem lehet?
- Ez annál sokkal komplikáltabb, Seolhee!
- Kérlek!
- Hagyjuk ezt, nem akarok beszélni róla! 
- Miért?! Mi az Isten olyan nehéz abban, hogy szavakat formálj!? Te vagy Superman? Esetleg a Húsvéti nyúl? Impotens vagy vagy mi a rohadt élet, Chanyeol!? - annyira kiabáltam, hogy az üvöltés volt. Mintha kicsit be is rekedtem volna. Chan pedig egyenesen belesüvöltött a képembe egy információt, ami egy csapásra értelmet adott mindennek.
- A KEZEMBEN HALT MEG EGY CSECSEMŐ A KURVA ÉLETBE MÁR!

Megfagyott a levegő. De komolyan, csak az én csendes szipogásomat lehetett hallani. Végül megint ő szólt. Meggyötörten roskadt le a kanapéra, majd belekezdett.
- Két hónapja... Én voltam az ügyeletes és egy anyuka az éjszaka közepén riasztott, hogy beindult a szülés. Egy hónappal korábban, ráadásul ikrek... A szülészorvos mellett kellett lennem, ugyanis mint kiderült, egyiküknek még a nyakára is tekeredett a köldökzsinór. Bíztak benne, hogy ha én közreműködnék a saját szakterületemmel, több esély lesz. Az első baba fiú lett, sikeresen világra hozták. De a másik... Egy kislány, ő nem... Ott volt a kezemben... Minden éjjel csak erre tudok gondolni. Ha csak megemlíted, hogy szülnél nekem egy babát, a lelki szemeim előtt csak a horrort látom. Ne kérd tőlem, hogy könnyen dolgozzam fel.
Felállt a kanapéról, egyenesen az ajtó felé tartott.
- Most...most meg hova mész? - motyogtam.
- Ki kell szellőztetnem a fejem. Nem sokára jövök.
De Chanyeol nem jött vissza. Sem másnap, sem azután és így tovább. Minden egyes nap Baekhyunnal voltam, aki tartotta bennem a lelket
"A stressz árt a babádnak."
Egy hétig szerelmem színét se láttam. 
Majd egyik nap, mikor főzni készültem, két kart éreztem a derekam körül, amelyek szép lassan tértek pocakomra. Azt hittem, a sok sírástól hallucinálok.
- Tudok. Mindent.
- Chanyeol...
- Ne mondj egy szót se, oké? A bátyádnak eljárt a szája. - amiért el is töröm a nyakát, csak kerüljön a kezeim közé. - Sokat gondolkoztam.
- É-és mire jutottál? - nem mertem megfordulni, továbbra is csak a hátam érintkezett mellkasával, lehelete folyamatosan a fülemet ostromolta. Csak ne küldjön el abortuszra, ne dobjon ki, könyörgöm...
- Szeretlek, Seolhee-yah. Akármit megtennék érte...tek. És ezentúl kettő emberre kell vigyáznom
Mindent elkövetnek, hogy egészséges babánk legyen. Mert... attól, hogy egyszer megtörtént az a tragédia, még nem fog velünk is...
- Hadd találjam ki. Baekhyun ebbe is beleütötte az orrát?
- Hogy őszinte legyek, inkább az én orromat ütötte bele... Olyat bemosott... ki gondolta volna hogy egy ilyen kis szúnyogcsípésbe ennyi erő szorult.
Nevetve fordultam szembe vele egy olyan csókot nyomva egyébként is duzzadt ajkaira, hogy még énis meglepődtem. Nyelveink boldogan táncoltak egymással, mintha gimis elsőévesek lettünk volna. Nem bírtunk betelni semmivel és pontosan tudtam, hogy innentől minden a legnagyobb rendben lesz.
Szeretlek, Park Chanyeol. 
***
- A tejet ne melegítsd meg annyira! 
- Értem, ne aggódj. Te csak pelenkázz. - vigyorgott, majd valami koktélkeverő mozdulattal nekiállt dobálni az üveget. Ami hatalmas csattanással tört ripityára a konyha kellős közepén. Mindezt én csak a gyerekszobából hallottam, de mikor befejeztem a pelenkázást és a kicsivel a karomban beléptem a katasztrófa sújtotta övezetbe, mértéktelen röhögőgörcsöt kaptam; a helyiség kellős közepén Chanyeol állt, jobb kezében a cumisüveg tetejével. Bal keze csak lógott, miközben szerelmem kifejezéstelen arccal meredt a tócsára amiben állt. 
- Nem hiszem el. - rázkódtam a nevetéstől, ami csak nem akart alábbhagyni. Chan ezt persze megelégelte, kikapta a kezemből a babánkat es otthagyott. Nem, nem bírtam befejezni. Mivel az apuka szépen lenyúlta a gyereket, és a hangokból itélve Pororo-táncolt neki, inkább előkaptam a felmosót és itatni kezdtem a tejet a földről, mígnem megláttam egy dobozt a pulton. 
- Kíváncsian léptem közelebb és nyitottam ki, de a lélegzetem is elállt a doboz tartalmától. Jeggyűrű. És ez a seggfej így akarta odaadni. 
- PARK, AZONNAL TOLD IDE A HÁTSÓD! 
Még hallottam valami vihogást, miszerint "látod, fiam, így lesz a veszekedésből később boldog befejezés", de most jobban érdekelt, hogy elkapjam a hülye újdonsült vőlegényem grabancát. 

Mellette sosem fogok unatkozni. 

2016. szeptember 25., vasárnap

Mates (EXO - Chanyeol)

Sziasztok!:)
Következő kérés egy Chanyeol One Shot volt, amelyet Seolhee Byun olvasóm kért tőlem!:)
Köszönöm, hogy megint megkértél, és ne haragudj a hosszú várakozás miatt!:)
Remélem, elnyeri a tetszéseteket! <3
Hwaiting! *3*

***

Az ősz bizony hideget is hozott magával a sárguló, egyre gyorsabban eltünedező faleveleken kívül. Minden egyre szürkébb volt, az október közeledte mindenki kedvére rányomta a bélyegét; morcos üzletemberek az aktatáskáikkal az összes útjukba akadó lényt lehurrogták - legyen az akár egy kutya vagy macska -, közben hadarva valamit a fülükhöz tartott headset-be, a virágboltokban az élet sokkal fakóbbá vált, a gyönyörű, nyári illatos növények már sokkal ritkábban érkeztek, nem beszélve a megnövekedett árról, a pékségek elől eltüntették az asztalokat, túl hideg volt már ahhoz, hogy odakint egyenek az emberek. Meg hát amúgy sem maradt rá idejük, hogy nyugodtan üldögéljenek. Szeptemberrel bizony beindult a szorgalmi időszak, nem csak az iskolások számára.
"Nem tud vigyázni?" "Ne ténferegjen már az orrom előtt! Nem látja, hogy valaki munkába menne?" "Hol van már az átkozott kávém?! Ha maguk miatt elkésem, kifizetik!" - ilyen és hasonló megjegyzések repkedtek az utcán, nem beszélve a cifra és választékos visszaszólásokról, amiket már épeszű embernek nincs kedve részletezni.

Én valahogy mégis tökéletesnek éreztem a napjaimat. Nem voltam ideges, nem aggodalmaskodtam felesleges dolgokon, és ha nagyon akartam, akkor bőven ráértem mindenre, amit meg szándékoztam tenni a munkám előtt és után. Nem beszélve arról, hogy volt valaki, aki meghitté varázsolta a mindennapjaimat.
- Jó reggelt, virágszálam! - Park Chanyeollal a munkám, egészen pontosan közös munkánk során ismerkedtem meg. Középiskolában mindenki az úgynevezett "ulzzang"-ra volt rákattanva, de nagyon keveseknek sikerült ebből valódi munkát, megélhetést csinálni.
Első pillanattól kezdve, mikor beléptem a magam tizenhét évével az ügynökséghez, az Ő mosolya fogott meg. Ő volt az, aki segítette a gyakornoki időszakom, és ő volt a párom a szalagavatómon. Ő volt mellettem, mikor úgy éreztem, borzasztó lennék ulzzang modellnek, és végül vele készültek az első képeim is. A legmeglepőbb dolog az volt, hogy rajongóink lettek, imádták a párosunkat, ez pedig ahhoz vezetett, hogy minden valósággá vált. Most pedig, négy röpke évvel később, tökéletesen boldogan keltem fel. Megint. Sőt, két hónapja még boldogabban is, mint eddig...
- Neked is szép jó reggelt. - kuncogtam, mikor megéreztem száját a nyakamon kalandozni. - Nem gondolod, hogy korán van még ehhez?
- Ehhez sosincs korán. De ugye nem fázol? Hűlik a levegő... feljebb vegyem a fűtést? Éhes vagy? Nem fáj a fejed?
- Nyugodj le. Nem beteg vagyok, csak kismama. - tört ki belőlem a nevetés. - Még több, mint öt hónap van hátra, nem is látszik.
- De igen... ha nagyon megnézzük, mondjuk így... - hajolt le a hasamhoz, simogatásokkal kedveskedve a kis bentlakónak, - ... akkor látszik.
- Tehát azt mondod, kövér vagyok? - incselkedtem, szándékosan kiforgatva a szavait.
- Isten mentsen meg attól, hogy kövérnek nevezzelek. Bár nekem akkor is tetszenél, ha gurulnál.
- Jól van, elég legyen! Yah, mássz le rólam! Reggelit kell csinálni, rendbe kell szedni magunkat, fel kell öltözni, különben elkésünk.
- Aish, muszáj nekünk munkába menni? - sóhajtott.
- Nocsak, azt hittem, imádod a modellkedést.
- Nem arról van szó... de annyira nincs kedvem. Szeretem csinálni, meg minden. De... most jönnek az apai ösztönök. Egyre jobban szeretnék itthon főzőcskézni veled vagy filmezni, meg ilyenek.
- Tudom. De már csak egy hét, és lesz egy szabad hétvége. Bírd ki egy kicsit.
- Jó... - dünnyögte.

Végre sikerült kiimádkoznom őt az ágyból, de még mindig teljesen kedvtelenül rágcsálta a kikészített ételt.
- Oké Channie, látom rajtad, hogy valami bánt, és nem csak a szabadnap hiánya. Munkával kapcsolatos?
- Hm. Olyasmi.
- Tudod, hogy mindent elmondhatsz. - ráncoltam a homlokom, enyhe sértettséggel a hangomban. Letettem a forró teával megtöltött lila, kiscicás bögrémet - amit még tőle kaptam tavaly karácsonykor -, majd karba tett kézzel vártam valami magyarázatot. Ha Park Chanyeol valami miatt nem mosolygott, akkor ott tényleg probléma ütötte fel a fejét.
- Egyszerűen csak az új fotózások. - túrta össze egyébként is szanaszét álló, vörös loboncát, majd keserű tekintettel méregette a rántottáját.
- Mi van velük? Nem jó az összeállítás? Nem szereted az őszi kollekciót?
- Két dolog. Az egyik Taeyeon. Folyton próbál flörtölni velem, hiába pofázom el neki húszmilliószor, hogy köszönöm, de nagyon is boldog vagyok melletted...
- Ugyan, emiatt ne kapd fel a vizet. Megbízom benned és eszem ágában sincs feltételezni, hogy megcsalsz vele. Taeyeon elég összetett személyiség és nem szereti, ha elutasítják. De ha azért vagy rosszkedvű, mert azt hiszed, féltékeny vagyok, akkor tévedsz. - mosolyogtam rá. Utáltam, ha Ő rosszul érzi magát. - És mi a másik dolog?
- Az... az az idióta Jongin! - fakadt ki idegesen, amin még én is meglepődtem. - Úgy mászik rád, mint egy pióca! Ennyire beindul a terhes nőkre, vagy mi a franc?!
- Nyugodj már le. Emlékeztetnélek, hogy a főnökségen kívül senki nem tud még a babáról.. azt beszéltük meg, hogy csak a jövő hónapban jelentjük be. Te nem bízol bennem?
- Nem benned, hanem Kaiban! Rúgjuk fel a megegyezést és mondjuk el mindenkinek most! - a kirohanásán muszáj volt nevetnem. Ahogy dühös, grimaszba torzult arcát még ráadásként fel is fújta, egyszerűen édesen vicces volt. - Most min röhögsz?
- Rajtad. Mint egy kis ördögfióka, úgy nézel ki ezzel a fejjel, meg a vörös hajaddal. - hátra toltam a széket, majd felálltam és mögé sétálva hajoltam le, hogy csókot nyomjak az arcára. - Szeretlek, a világon mindennél jobban. És ezt sem Taeyeon, sem pedig Jongin nem tudja tönkretenni. Az a srác egyidős velem, a legjobb barátomként tekintek rá, nem többként. Vele nem szoktam összebújni esténként és nem lakom vele együtt. Nem az ő gyerekét hordom a szívem alatt, hanem a tiédet.
- Az én Sehunomat. - kuncogta el magát.
- Hagyjál már, az se biztos, hogy fiú! - csaptam meg a vállát.
- De ha fiú lesz, akkor Sehunnak fogjuk hívni.
- És ha lány lesz? Akkor is? - gúnyolódtam. Mindenképpen fiút akart, ez pedig engem tett egy kicsit félénkebbé a baba nemét illetően.
- Nem. Ha lány lesz, akkor Haneul. - húzta ki magát büszkén ültében.
- Kérdezhetek valamit? - harapdáltam idegesen az alsó ajkamat. Vajon jó ötlet előhozakodni a dologgal? - Miért hajtogatod mindig, hogy fiút szeretnél? Nem örülnél egy lánynak?
- Jaj, dehogyisnem örülnék! Ne beszélj butaságokat, Seolhee-yah. De ha először fiam lenne, megvédené a húgát, mert hát szeretnénk mi neki testvért is, nem? Nincs szó semmi olyasmiről, hogy én márpedig csak azt fogadom el, ha kis tökös lesz. Csak... érted.
- Persze. - mosolyogtam rá, ő pedig felállt velem szembe, átkarolta a derekam és gyengéd csókkal jutalmazott. Imádtam ezeket a pillanatokat. Vele.

~~~

- Seolhee-sshi!
- Jongin? - lepődtem meg a felém szaladó fiún, aki egy hatalmas fékezéssel csúszott be elém.
- Nagyon feltartalak?
- Dehogy, már volt fotózásom, csak Chanyeolra várok. - magyaráztam neki kedvesen. Furcsálltam is, hogy nem keresett délelőtt, csak most, ebéd után talált meg.
- A-akkor beszélhetnénk? - motyogta idegesen. Mi a fene ütött ebbe a fiúba?
- Nem kellene neked is dolgozni? Úgy tudtam, közös képeket csinálnak rólad és Krystalról.
- Most van egy óra szünet. Valami nem stimmel a gépekkel... tehát ráérsz? Fontos.
- Persze. Hová szeretnél menni?
- Az öltöző tökéletes. Mindenképpen négyszemközt szeretném. - hangja a mondat végére fokozatosan halkult el. Valami nagyon nem klappolt ma. Mindenki teljes rosszkedvvel állít elém.

Az öltözőbe érve Jongin gondosan becsukta az ajtót, míg én leültem a székemre, elővettem a ráakasztott táskámból a vitaminos italomat - Chanyeol nem volt hajlandó elengedni anélkül -, és azt kortyolgatva vártam, hogy a srác kibökje, mi bántja a csőrét. Frusztráltan tett pár kört a kis helyiségben, ujjaival folyamatosan barna tincsei közé túrva. Kis idő kellett neki valószínűleg, hogy rendesen összekaparja a gondolatait.
- Seolhee-sshi, én... én jól tudom, hogy te foglalt vagy, de én... én nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel. Annyira megőrjít minden mostanában...
- Te-tessék? - nyeltem nagyot. Túlságosan is beigazolódni látszott párom elmélete. - J-jongin-ah...
- Én... folyton ostorozom magam, amiért nem léptem hamarabb. A gimiben... ott kellett volna, a kezdetekkor. És ma nem érezném úgy, hogy a saját hülyeségem miatt az a fülesmókus lecsapott a kezemről...
- Először is a fülesmókus az, akit szeretek, Jongin. Teljes szívemből szeretem Őt.
- De mi lett volna, ha én hívlak el randizni hamarabb?! - csattant fel, szinte a sírás szélén állva. - Én...
- Felesleges azon rágódni, hogy "mi lett volna, ha...". Mert ezt nem mondhatom meg. Talán lett volna esélyed, de ez mellékes. - ahogy ezeket kiejtettem, csak annyit vettem észre, hogy átölelt. Nem birtoklóan, nem erőszakosan, csak gyengéden. Vállai aprót rázkódtak, az én szívem pedig teljesen összefacsarodott.
- Szeretlek, Seolhee... annyira nehéz olyan érzésekkel ébredni minden nap, amikről tudom, hogy soha nem lesznek viszonozva. Látni titeket minden egyes nap... pokoli.
- Kedvellek, Jongin-ah, de én-...
- Esetleg megzavartam valamit? - az ismerős, mély és kissé rekedt hangra úgy rebbentünk szét, mint a kismadarak. Jongin a szemét törölgette a felsője szélével, én pedig a virágos szoknyám alját birizgáltam és próbáltam mindent értelmesen megmagyarázni.
- Chanyeol, ez-...
- Nem az, aminek látszik? Persze, gyertek csak a sablonszöveggel. - nevette el magát gúnyosan, majd végignézett mindkettőnkön, de olyan bíráló és lenéző tekintettel, hogy rendes kurvának éreztem magam. Még egyszer hitetlenül elmosolyodott, majd megfordult és elindult volna kifelé. Annyira csodáltam benne, hogy soha senkit nem ütött meg, mindig higgadtan kezelte a helyzeteket és sokszor nekem sem mutatta ki, ha fájdalmat érzett lelkileg. Most viszont... ez túl nagy félreértés volt.
- Kérlek, Channie! - csuklója után kaptam, hátha még végighallgatná, amit mondani akartam, de legnagyobb döbbenetemre kitépte magát a kezeim közül.
- Hagyj most, Seolhee-yah... - és kisétált. Park Chanyeol két perc alatt olyanná vált, mint aki legalább tíz évvel idősebb, görnyedt, megfáradt testtartással hagyott ott az öltözőben. Még pislogni sem tudtam, nem hogy még sírni.

- Seolhee, én...
- Nem a te hibád, Jongin-ah. - jeleztem neki, hogy hagyjon fel a mentegetőzéssel, amúgy sem mennénk most vele semmire. - Félreérthetőek voltunk mindketten. - fáradtan roskadtam le a székemre, igyekezve nem elbőgni magam. - De meg kell értened, amit elkezdtem mondani, mielőtt Ő berontott. Kedvellek, mint egy nagyon jó és odaadó barátot. Yeolliet viszont annyira szeretem, hogy fizikai fájdalmat okozna, ha elveszíteném. És az sem mellékes tény, hogy... az ő gyerekét várom.
- Seolhee... úristen, én... aish! Komolyan...
- Sajnálom, Jongin. - szipogtam. - De már soha nem fog kiderülni, mi lenne köztünk. Csak a barátságomat tudom neked adni, semmi többet.
- Bár minden tökéletes lenne... - motyogta, majd leguggolt elém és megfogta a kezem. Biztató mosolyt küldött felém, végül sóhajtott egyet és csendesen kinyögte:
- Hogy fogják hívni a babát?
- Ha lány lesz, Haneul.
- Szép. - bólintott. - A füles választotta? - bökött az ajtó felé, ahol "füles" az imént kitrappolt. Egy fájdalmas nevetés kíséretében bólintottam. - Gondoltam. Jó érzéke van a gyerekekhez. És mi lesz, ha fiú?
- Sehun. Szerintem ez is aranyos név.
- Olyan... erőteljes. Azt hiszem... jó szülők lesztek ti ketten.
- Köszönöm, Jongin-ah.
- Ugyan mit?
- Hogy nem erőlteted. Szükségem van a barátságodra, még ha tudom, milyen önző is vagyok.
- Nem vagy önző. Csak máshogy szeretsz, mint én téged. - paskolta meg a combom, végül egy nyújtózkodással egybekötött felállást produkált. - Hazaviszlek, beszéljétek meg. Nem hiszem, hogy Yoda képes lenne elhagyni, de nem tettél semmi olyat, amiért oka is lenne rá.
- Köszönöm szépen, Jongin. És kérlek... ne mondd el még senkinek a dolgot.
- Bízhatsz bennem.

~~~

- Chanyeol? - óvatos léptekkel nyitottam ki a hálószobánk ajtaját, amelyben az az ember tartózkodott, akivel az életemet készültem leélni. Mivel az előszobában már láttam a kabátját és a cipőjét, a lakás többi pontján viszont nem találtam, logikusan a háló maradt.
Valóban ott ült, az ágy szélén támaszkodott, a térdein könyökölt, arcát tenyereibe temette.
- Channie... - a hangomra felkapta a fejét, de amint meglátott, elfordult. - Kérlek, hallgass már meg! Nincs köztem és Jongin között semmi! Sőt, még haza is hozott, hogy megbeszéljük, miután leléptél.
- Miért nem egyből magához vitt? - röhögött fel cinikusan, újabb kést forgatva meg a szívemben.
- Mert az egész egy félreértés, azért!
- Azt mondtad neki, hogy kedveled! Tisztán hallottam! - pattant fel, közelebb viharzott hozzám és megállt, tőlem alig két centire.
- És hallottál bármi mást is? Mondjuk azt, hogy mi történt az előtt, hogy kihallgattál!
- Nem, de tök félreérthető volt! Mégis mit gondoljak?! Épp ma mondtam, hogy Kai állandóan körülötted sunnyog, erre tessék! Csak mondani kellett... Kedveled őt?
- Mi? Hülye vagy? - képedtem el.
- Kedveled. Őt?
- Igen. - jelentettem ki. - De mielőtt nekiálltál cirkuszolni mint egy ötéves, azt próbáltam megértetni vele, hogy nem érzek úgy, ahogy ő, Chanyeol. Kedvelem, mint egy tökéletes barátot. Megbízható, kedves és aranyos. De... nem több. Gondolod, hogy képes lennék beleszeretni másba, aki nem te vagy? Felnevelném mással a közös gyerekünket? Mit szívtál, Chanyeol?
- Én nem tudom. - motyogta. - Talán egyszerűen csak félek.
- Mitől? - pislogtam.
- Attól, hogy elveszítelek. Annyi ember van, aki jobb nálam! Mégis mit akarnál te tőlem, aki... mintha semmit nem venne komolyan?
- Bolond vagy. Azért szeretlek, mert Te Te vagy. Park Chanyeol, aki egy idióta, aki mindig mosolyog, aki ha szeret valakit, akkor mindenével szeret. Nélküled nagyon unnám az életem. Imádom, amikor énekelgetsz este nekem és a babának, vagy ha gitározol. Képes lennél értünk mindenedet feláldozni, ahogy én is érted. Szeretlek és nincs szükségem másra, ezt jól jegyezd meg.
- Szeretlek, Seolhee-yah. - mosolygott rám könnyes tekintettel, én pedig eddig bírtam. Ajkaira tapadtam, de olyan hevesen, hogy mindketten az ágyra borultunk. Ettől persze a röhögőgörcs is elkapott minket, de természetesen ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Szerettem Chanyeolt, a saját életemnél is jobban, és ez akkor sem fog változni, ha ötven év múlva egymás nevére sem emlékszünk majd.

~

Neve: Park Sehun
Születési idő: 2016. április 12.
Szeme színe: sötétbarna
Haja színe: sötétbarna
Testsúlya: 3200 g
Édesanya neve: Byun Seolhee
Édesapa neve: Park Chanyeol




2016. szeptember 5., hétfő

TÍZEZER! *3*

Sziasztok!! :)
Bevallom, és amint láthatjátok is, ezen a blogon nem szoktam
megjelölni a látogatottság növekedését, de ez... egyszerűen fantasztikus! :')
Tízezer... még kimondani is sok ezt a szót, na meg elképzelni, hogy ez megtörtént...
Csak kérdezem magamtól, hogy "Jesszus, ez komoly?!"
Aztán szépen lassan realizáltam és... egyszerűen WoW!
Oké, most mondhatnám, hogy ez sem különbözik a többitől, de hazudnék.
Ez az életem első olyan blogja, amit komolyan vettem és itt határoztam el először, hogy
én márpedig író leszek és nem adom fel.
Azóta keresztül ment pár változáson, lassan két évesek is leszünk, egyre többet fejlődik a blog, és úgy érzem én is. Köszönettel tartozom a csendes olvasóknak, az idetévedőknek, a kommentelőknek, az én drága Nővéreimnek és még sok más embernek, akik biztattak a kezdetektől az írásra! :)
A tízezer egy olyan mérföldkő, amelyet egy első blognál nagyon sokra tartok :')
Szeretnék minél többet írni, itt korántsem hagyom abba.
Ti pedig remélem, nem fogtok csalódni bennem! ^-^

Hwaiting! *3*

 

2016. augusztus 10., szerda

Let me closer (EXO - Lay)

Sziasztok!:) Következő kérés egy Lay OS-re volt, számomra kicsit szokatlanabb kivitelezéssel, ezért nem igazán tudtam, hogy mit hogyan tegyek><
Remélem, elnyeri a tetszését annak, akinek készítettem!:)
Hwaiting! *3*

***

 
- Boldog szülinapot, Subin-ah! - amint ezt meghallottam, fájdalmas fintorba torzult az arcom. Na nem azért, mert a két legjobb barátnőm felköszöntött hajnali ötkor, hanem azért, mert huszonnyolc éves lettem és nem értem el az életben semmit. Nem ért el a szerelem, nem becsülték meg a munkámat és nem vettek semmibe az emberek, tisztelet a kivételnek. Már fel is adtam az egészet és sodródtam az árral. Egyedül fogok meghalni úgy, hogy semmi hasznára nem voltam az emberiségnek.
Éppen ezért történt, hogy felvettem a műmosolyt az arcomra, elfújtam a gyertyákat és megkóstoltam a lányok által készített gyümölcsös tortát, végül összekészültem és együtt indultunk el a munkahelyünkre, miközben ők csacsogtak a bulimról, én meg gondolkoztam. Minek is tartanak nekem megint bulit? Voltak barátaim bőven, nem arról van itt szó, csak egyszerűen így közel a harminchoz, már nem volt valami érdekes. De hogy is érthették volna meg ezt a lányok? Minah és Iseul, a két legjobb barátnőm még a huszonötöt sem töltötték be, nekik aztán magyarázhatott a Jóisten is.

- Nekem rohannom kell, ma egy fiúbandát öltöztetek, de megint nem mondtak semmit, úgyhogy mehetek bogarászni a hetedikre. - mosolyogtam rájuk ismét, ezúttal picit őszintébben. Azért mégiscsak örültem, hogy gondoltak rám, nem vagyok én robot.
- Tényleg? Kiket? - csillant fel Minah szeme.
- Úgy viselkedsz, mintha te nem itt dolgoznál és nem sminkelnél minden nap idolokat. - forgattam a szemem.
- Jó, de én leginkább a lányokat szoktam megkapni. Múltkor mondjuk a SHINee sunbaenimeket sminkeltem, de ennyi... pedig de örülnék, ha legalább az NCT-s fiúk közelébe kerülnék! - sóhajtott.
- Én pont az ő hajukkal foglalkozom ma. - gondolkodott el Iseul, mire amolyan "Ezzel nem segítesz a lelkiállapotán" pillantással illettem.
Miután sikerült megakadályozni egy féltékenységi rohamot és mindketten elindultak a saját dolgukra, én is megkerestem a beosztásomat a személyzetnek fenntartott helyiségben. Utáltam, hogy azok közé tartoztam, akik sosem tudják előre, hová mennek. Ez azt is jelentette, hogy amolyan kellék stylist voltam, akire nincs állandó szükség.
Kis híján hanyatt vágtam magam, mikor elolvastam "Kang Subin: EXO - Monster fotózás, 8:00 ; EXO - Lucky One fotózás, 9:30. SÜRGŐS!"
Foglalkoztam már a bandával a debütálásuk időszakában, később pedig Kris, Luhan és Tao kilépése után is, nagyjából egy éve. Minden alkalommal köszöntek, ha találkoztunk, sőt, Jongin néha elejtett megjegyzéseket, miszerint "Noona, mikor öltöztetsz minket megint?". Sokszor mosolyogtam is ezeken a dolgokon, de nem igazán vettem komolyan; minden idol udvarias minden alkalmazottal, legyen az takarító vagy menedzser. Jó, ez nem teljesen volt igaz.... Taeyeon és Krystal sunbaenim gyakran elfelejtette, hogy honnan indult, de általában nem foglalkoztam velük.
Egyetlen ember azonban megragadta a figyelmem, amely azóta nem lankadt iránta. Amint tudok, vetek rá egy pillantást, elidőzök a gödröcskéin, a fülén és a száján, a szemein és a kezén, a testén, amit alkalomadtán meg tudtam lesni.

Mielőtt beléptem volna az öltözőbe, vettem magamnak egy kávét és útközben ittam meg tudván, hogy nem lesz könnyű kielégíteni egyszerre a fiúk, az Elnök, a menedzserek és a fotósok ízlését is, de azért elhatároztam, hogy mindenáron próbálkozni fogok, nehogy kivágjanak a cégtől.
Illedelmes kopogást követően vetettem be magam, de senki nem volt bent, tehát kicsit fellélegezhettem és úgy válogathattam a ruhák között, hogy egyetlen árgus szem sem idegesített.
Olyan fél órán át szenvedtem és kilencből még csak nyolc ruhát tettem a fogasra, de az utolsót, AZT a bizonyos darabot nem sikerült összeállítanom, hiába próbálkoztam.
Rövidesen nyílt az ajtó és beléptek rajta a fiúk is, mondanom sem kell, mekkora szívrohamot okozva nekem ezzel.
- Noona! Boldog Szülinapot! - sipította Baekhyun, majd a karjaimba vetette magát, még az sem érdekelte, hogy talpig festékben pompázott, na meg egy szál köntösben.
- Én is örülök, de ne fojts meg, sunbaenim. - nevettem fel, de ezzel épp az ellenkezőjét kaptam és rögvest megéreztem magamon még plusz hét tagot és egy rakás köszöntést. Örök rejtély marad, hogy honnan tudtak erről. A két kimaradó közül az egyik Suho volt, aki az orrnyergét dörzsölve, lehunyt szemmel próbált koncentrálni, a másikuk pedig Lay személyében nyilvánult meg, aki egy enyhe, szomorú mosolyt vetett rám. Menten vörössé vált az arcom, ahogy összeakadt a tekintetünk.

- Nagyon hiányoztál, noona! - mosolygott rám Chen. - Tudod, rajtad kívül eddig senki nem értékelte a poénjaimat. - biggyesztette le az alsó ajkát. Szegény...
- Azért, mert "párszor" túlzásba viszed, ChenChen és ez már trollkodás. - sóhajtott Xiumin, de azért még vidításképp barátian átölelte őt. - Viszont azt már én sem értem, hogy Suho hyung viccein hogy' tudsz nevetni. - csóválta a fejét egy sunyi vigyor kíséretében.
- Yah! - hápogta az említett. - Igenis van humorom, csak ti vagytok lassú felfogásúak!
- Hát persze. - fintorgott Sehun. - Noona azért érti meg, mert idősebb. - na, ez szíven ütött, rögtön le is fagyott a vigyor az arcomról.
- Sehun-ah! - szisszent rá D.O rosszallóan. - Tudod, hogy noona egyáltalán nem-...
- Hagyd csak. - legyintettem. - Igaza van. Lassan harminc éves leszek, megértem a régebbi poénokat.
- De nem úgy értette! - igyekezett menteni a menthetőt Chanyeol, de őt is leintettem.
- Ne magyarázkodj. Inkább öltözzetek! Nem szeretném, ha késnétek és ha így haladunk, akár egy órával is csúszhat a fotózás. - ezzel pedig megöltem a hangulatot.
Nem haragudtam a maknaera egyáltalán. Amióta Luhan kilépett, borzasztó passzban volt néha és velem a legbunkóbb. Biztos rajtam töltötte ki, hisz' a hyungjaival, akik mindig mellette állnak és állandóan együtt dolgoznak, mégsem állhatott le patáliát csapni.

Mindenkinek átadtam a ruhát és égett a pofám, mikor Lay került sorra és neki nem tudtam mit mondani.
- Hát... szóval az a helyzet, hogy... nem igazán találtam neked... ami hozzád illene.
- Nem? - lepődött meg és csodálkozva mért végig. - De miért, Noona?
- Mert... hm... a stílusod kicsit...
- Milyen a stílusom? Nem tetszik?
- De! Nagyon! Úgy értem... igazán különleges stílusod van. Talán ezért nehezebb neked választanom. Mert...
- Igen?
- Mert... azt szeretném... ha rád is a legjobbat adhatnám. Mint a többiekre.
- Nahát, Noona! - derült fel az arca. - Annyira figyelmes vagy! Ezért szeretek veled dolgozni!
- Eh... - kínomban lehajtottam a fejem, az meg pláne nem segített, hogy a háttérben iszonyat nagy volt a visszafojtott röhögés.
- Lay hyung, mi megyünk és megtámadjuk a svédasztalt, míg elkezdődik a fotózás. Szeretnél jönni? - vihogta Baekhyun, mire az említett hátranézett és rájuk mosolygott.
- Köszönöm, srácok, de inkább csórjatok el nekem valamit. Még megvárom Noonát és segítek neki válogatni, aztán megyek én is.
- Ahogy érzed. - kacsitott Xiumin, majd a fülénél fogva rángatni kezdte kifelé a kíváncsiskodó Chent.

Ketten maradtunk és mintha minden megváltozott volna a légtérben.
- Szóval? Akkor keresünk nekem valami tökéletes szerkót? - indult meg az említett göncök felé és közben ledobta a köntösét valamerre. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel szándékosan idegesített. De hát Lay nem olyan!
Nagy levegőket véve közelebb araszoltam és próbáltam ignorálni a meztelen felsőtestet mellettem, a formás hátat, a tökéletes kockákat, a feszes mellizmokat és az ezeket birtokló személyt.

Na, hát ő nem úgy gondolta.

Amint hátat fordítottam neki, mellkasa már rögtön nekem ütközött, majd ajkai a nyakamra vándoroltak.
- Mi a...
- Annyira átlátszó a viselkedésed, Noona. - lehelte a fülembe. - De főként izgató.
- H-hogy mi?
- Süt rólad a szexuális frusztráltság és érzem rajtad, hogy már ennyitől nedves vagy.
- Jézusom! - kerekedtek ki a szemeim és ellöktem magamtól. - Mi a francot képzelsz?
- Csak kimondom az igazat. Ne mondd, hogy nem akarsz tőlem semmit! - hová lett az a kis bárgyú gyerek, akit itt hagytak a társai? Akit megismertem? Akibe beleszerettem? Az előbb még magáról sem tudott! Nem mintha ez a mostani énje nem tetszett volna... - Noona...
- M-mi van? - rezzentem össze. Újból közeledni kezdett, ezúttal a falnak préselve és ajkaimra hajolva, minden egyes szót gondosan pihegve.
- Nagyon szeretnélek megkóstolni.
- Fejezd már be... mit szívtál?
- Az illatodat, de tökéletesen elbódít. - kuncogta.
- Ez nem helyes. - ráztam a fejem.
- Na és miért nem? - vonta fel a szemöldökét kihívóan.
- Először is mert... mert én az öltöztetőd vagyok. Másrészt mert... mert majdnem négy év van köztünk az én javamra és kizártnak tartom, hogy a te fantáziádat egy harminc éves nő izgatja fel... egy menetre pedig nem fogok veled elmenni.
- Először is... ennél hülyébb kifogást sosem találhattál volna. Más idolok is járnak egyszerű személyekkel, sőt, sok a meleg is. Ott van Baek és Chanyeol hyung... csak három és fél év van köztünk, te meg huszonnyolc éves vagy, nem harminc. És nem egy menetet akarok.
- Részletkérdés, hogy hány menetet akarsz... nem szoktam-...
- Tudom, hogy nem szoktál. Kedvellek téged, Subin noona. Nagyon kedvellek. Miért nem akarsz engem közelebb engedni magadhoz?
- De...
- Engedj közelebb. - azzal mintha csak megpecsételni akarná a kérését, lágyan csókolni kezdett. Jézusom, azok a puha, vastag ajkak... Nem volt durva, óvatosan ismerkedett a nyelve az enyémmel, tenyerei a hátamat tartották meg, nehogy összeessek. Nem is tudom, meddig feledkezhettünk bele egymásba, de azt vettem észre, hogy a lábaim már a dereka körül vannak, én pedig az ő hajában turkálok.
Zihálva váltunk el, egymás szemébe nézve; az övében boldog csillogást láttam, viszont volt egy olyan érzésem, hogy a sajátom sem volt éppen fénytelen.
- Szóval ez azt jelenti, hogy randizol velem?
- Te-tessék?
- Ugye elhívhatlak vacsorázni? Vagy sétálni, vagy mondjuk... csak... a... parkba? - egyre bizonytalanabb lett, ahogy az arcomat nézte. - Nézd, én nem szeretnék csak szexet. Tudom, hogy egy nőnek nem esik túl jól, ha a barátja fiatalabb nála, de... egyszer én is leszek huszonnyolc, az pedig csak három és fél év. Szóval nem nagy ügy. Szerintem mindenhogy csodaszép vagy.
- Yixing...
- Igen?
- Tudod, én erre várok egy ideje. - mosolyogtam kínosan.
- Mióta? - pislogott.
- Hát úgy... egy-két éve. Úgyhogy... elmennék veled. Akárhova.
- Noona? Most tényleg?
- Hm. - bólogattam. Yixing pillanatok alatt olyan gyerekes viselkedésbe csapott át, hogy még én is néztem. Ölelgetett és puszilgatta az arcomat, megpörgetett a levegőben és folyamatosan azt motyogta a fülembe, hogy mennyire szerencsésnek érzi magát.


A fotózáson mindenki remekül szerepelt, de a fotós valamiért Lay munkáját dicsérte meg a legjobban, amiért a többi tagtól gyanakvó, perverz pillantásokat kaptam, Chanyeol még vigyorogva meg is veregette a vállam, mikor hazafelé indultak.
Természetesen újdonsült udvarlóm nem bírta ki, hogy ne egy elnyújtott csókkal köszönjön el, de nem is bántam.
Mikor hazaértem, szinte visítottam a boldogságtól és le sem lehetett volna lőni.
Reggel egy SMS várt a telefonomon.

"Engedj magadhoz, közelebb Noona, el ne felejtsd :)
Remélem, számíthatok rád ma egy randin!^^
L"



2016. június 20., hétfő

FIVE THOUSAND! *3*

Sziasztok!:)
Ötezer oldalmegjelenítésre lépett a számláló,
és itt sem hittem a szememnek először :D
Minden blogomon írok ilyen bejegyzést minden egyes
ezres meglépésekor, de egyszerűen nem tudok nektek elég köszönetet mondani!:)
Köszönöm Unniem, hogy mellettem állsz!
Köszönöm a kommentelőknek, akik figyelemmel követnek!
Köszönöm a csendes olvasóknak, hogy olvassák a blogon szereplő történeteket!:)
Mindenkinek köszönöm mindent, és ezt minden egyes ilyen alkalommal
le fogom írni, hogy tudathassam a világgal, mennyire boldoggá tesztek! <3
Igyekszem továbbra sem feladni és csalódást okozni nektek!^^
Hwaiting!*3*

 

2016. június 19., vasárnap

All of Me (EXO - Chanyeol)

Soha nem értettem, miért vannak az emberek úgy oda a szerelemért, a nyálas dalokért, amivel a férfiak magukhoz csalogatják a gyengébbik nemet.
Mi lehet az, ami úgy megfogja őket? Velem miért nem történik ilyen?
- Seolhee-sshi! - a hang irányába fordultam, hogy egy halvány mosoly kíséretében fogadjam a nyakamba ugró bátyámat. Mint egy ötéves, soha nem tudott leszokni erről.
- Igen, Baekhyun? - emeltem meg a fél szemöldököm, ő pedig ezt látva dühösen fújtatott egyet.
- Aish, ezt nem hiszem el. Olyan komoly vagy! Lassan kezdek kételkedni abban, hogy nem-e nővérem van húgom helyett. Egy ahjumma gondolkodásával rendelkezel. - csóválta a fejét.
- Azt akarod mondani, hogy unalmas vagyok? - döbbentem le.
- Figyelj rám, így feleslegesen ábrándozol fiúkról. - megint... - Mutass egy kis érdeklődést, nyílj meg, tudod... mint a korodbeli húszévesek.
- Hát kösz. - ezek annyira rosszul estek, nem is tudom miért. Talán mert mindig igaza van? - Nem fogok...
- ...megváltozni egy férfi kedvéért. Majd lesz, aki elfogad. - utánozta le a hangom. - De ez már nem arról szól, hogy megváltozol vagy sem. Hanem arról, hogy bebábozódtál egy családi probléma miatt, és nem vagy hajlandó kihúzni a homokból a fejed!
- Baekhyun! - mordultam rá. - Kezdesz átlépni egy határt!
- Nem! Most meghallgatsz! Csak azért, mert az apánk egy csalárd idióta volt, aki nem elégedett meg az anyánkkal, nem kell úgy méregetned minden férfit, mintha csak arra várnál, mikor buknak el!
- Igen? Te meg már túlságosan is méregeted a férfiakat, nem gondolod?

Na, valahol itt történt meg az első olyan veszekedés, amellyel megszakadt köztünk a kapcsolat.
A szavai mélyen elgondolkodtattak. Talán meg kellene fogadnom a tanácsát?
Egy hét telt el és nem beszél velem. Csúnyán viselkedtem, de könyörgöm, együtt lakunk!
Az életem egyetlen pillanat alatt felfordult.

~~~

Az egyetem folyosóján caplattam, hogy megtaláljam azt az idióta professzort az esszém leadása végett, de csak nem jött össze. Már az udvaron is keresztülmentem volna, ha nem hallok meg egészen véletlenül egy gyönyörű, mély hangot egy fa mögött, melyet gitár kísért.
Közelebb lopóztam hát.

Mit tennék az okos hozzászólásaid nélkül?
Bevonzottál, majd kirúgtál
Elcsavartad a fejem, nem viccelek, nem tudlak eltüntetni
Mi történhet abban a gyönyörű elmédben? 
Ott vagyok a rejtélyes utazásodon
És annyira szédülök, nem tudom, mi üthetett belém,
De majd jól leszek...

Nem értettem ezt a szöveget. Ez valami... szerelmes izé lenne? Kinek írhatta és miért?
Annyira belefeledkeztem a dalba, hogy leültem a növény másik oldalára és lehunytam a szemem, hogy hallhassam, de abbamaradt.
Kíváncsian pislogtam fel, ekkor azonban kis híján leállt a szívem; egy nagyon magas fiú állt felettem, elálló fülekkel és aggódó arccal. Mintha csak egy angyalt láttam volna, rögtön megnőtt a szívverésem. Talán...
- Jól érzed magad? - dörmögte, a hangja még mélyebb volt, mint mikor énekelt.
- Te-tessék? - nyeltem nagyot. Elnevette magát. A mosolya is gyönyörű...
- Azt kérdeztem, jól vagy-e.
- Igen. Nagyon... illetve igen. Jól vagyok. - köszörültem meg a torkom. Beállt a kínos csend, ezért kicsúszott a számon a gondolat. - Szép volt a dal.
- Tényleg? - mosolygott. - Köszönöm, de nem az enyém, csak feldolgozás lesz, feltéve ha elkészül.
- Mintha... érzelmek kötnének hozzá. - hogy lehetek ilyen tapintatlan?
- Mert tényleg így van. - bólogatott, a mosolynak nyoma sem volt. - Ezt egy olyan embernek írtam, aki fontos a számomra, de még egyszer sem találkoztunk. Remélem, a jövő havi vizsgára kész leszek és az is ott lesz, akinek szól. Most viszont mennem kell, órám lesz. - roppantotta ki a nyakát. - Egyébként Chanyeol vagyok. Park Chanyeol.
- Byun Seolhee. - vetettem rá egy bamba pillantást, de mire feleszméltem, már ott sem volt.

A fejem a víz alatt, 
De tökéletesen lélegzem
Te őrült vagy, én pedig magamon kívül... 

~~~


- Seolhee!
- Szia, Chanyeol. - mosolyogtam.
- Van valami programod holnap estére?
- Miért, mi lesz?
- Hát a vizsgám! - vágott hülye fejet.
- Igazán? - vontam fel a szemöldököm. Szerintem elhitte, hogy nem tudok róla, látva fancsali képét. - Hát persze, hogy tudom, te észlény!
- Akkor jó. - sóhajtott. - Azt hittem, nem jössz, mert elfelejtetted.
- Nem felejteném el az egyik barátom vizsgáját. - veregettem hátba, de közben ezerrel vert a szívem. És ezen a nagy dilemmán az sem segített, hogy kibékültem Baekhyunnal, aki viszont majdnem minden nap otthon turbékolt egy Joonmyun nevű gyerekkel. Komolyan... még ő is megállapodott valaki mellett, én meg itt szerencsétlenkedek.
- Akkor szavad ne feledd! - figyelmeztetett, visszahozva a valóságba.
- Hát persze...

~~~

A nézőtéren ültem, szinte széttépve a programfüzetet idegességemben. Chanyeol - az első beszélgetésünket kivéve - egyszer sem említette meg a dalt, amivel vizsgázik. Ha rá is kérdeztem, letudta egy hümmögéssel és ez zavart. Hiszen szerelmes voltam belé, ezt már tudtam, és nem voltam kibékülve azzal, hogy nem adhattam neki segítséget.

Az előtte lévő utolsó versenyző is végzett, majd ő sétált a színpadra. A lányok sikítoztak és tapsoltak, nekem viszont összeszorult a szívem; itt lvolt valahol az a szerencsés lány is, akiért ezt a dalt átdolgozta. Talán most veszítem el őt, mert képtelen voltam vallani. Vagy mert egyszerűen tudtam, hogy az ő szívében nekem nincs olyan hely, amire szükségem lett volna.
A gitár helyett zongorát használt és ez meglepett. Teljes mértékig biztos voltam benne, hogy gitáron gyakorolt.
Énekelni kezdett. Az egész testem bizsergett a hangjától, és amikor beláttam a sorok mögé, könnyek szöktek a szemembe. Nem is tudom, meddig hallgathattam. Talán a legérzelmesebb pillanatig.

Mert mindenem
Szereti mindened
Szeretem a domborulataid, az összes végződésed
Minden tökéletes tökéletlenséged
Add nekem mindened
És én neked adom mindenem
Te vagy a végem és a kezdetem
Még ha veszítek is, nyerni fogok
Mert mindenem neked adom
És te nekem adod mindened...

A könnyeim patakokban folytak, így feltűnés nélkül igyekeztem felállni és elhagyni a nézőteret. Tudtam, hogy rosszul fog neki esni, de biztosan el lesz foglalva a barátnőjével, én pedig nem akartam lábatlankodni. Talán Baekhyunnak kellett volna engednem és megváltoznom.
De hát miért vagyok ilyen ellentmondásos magammal? Hiszen egészen eddig én hangoztattam a legjobban, hogy egy férfiért a legnevetségesebb dolog megváltozni.
Akkor nem értettem.
Mindig akkor a legvilágosabb, mikor késő.
- Seolhee! - egész testemben lefagytam. Minek jött utánam?
Épp megszaporáztam lépteimet, de elkapta a csuklóm. Francokat a zsiráfba...
- Hová rohansz? Baj van? És... jesszus, te miért sírsz? - annyira megijedt, hogy felnevettem aranyossága láttán.
- Se-semmi baj. - ráztam a fejem. - De ideje visszamenned. A barátnőd biztos aggódik miattad.
- Ki? Atyám. Seolhee, te nagyon félreértesz valamit! - ellenkezett. - Én nem...
- Akkor mi? Egyáltalán minek hívtál? Biztosan ott hagytál miattam valakit, akinek egy dalt csináltál, és az a valaki most biztosan nem tudja, hol vagy...
- De hisz itt állok előtted.
- ...és majd magyarázkodhatsz neki, hogy megcsa...várj, tessék?
- Nehezen csalnálak meg saját magaddal. - kezdett el vihogni a hülyeségén, vagy inkább az enyémen?
- Hogy mondtad?
- Neked csináltam a dalt, te buta. - vezette kezét a derekamra. - De nem hallgattad végig és az első refrénnél kirohantál.
- Hát láttad?
- Azt, hogy valaki hevesen feláll a nézőtér közepén? Nem, észre sem lehetett venni. - kuncogott, majd egy szemembe lógó tincsemet betűrte a fülem mögé. Eközben az eső is elkezdett szakadni, de mi nem mozdultunk. - Amikor először hallottam rólad, utánakérdeztem, hogy ki lehetsz. A csoporttársaid szerint megfejthetetlen és rejtélyes. Nem tudják, hogyan lehet hozzád közeledni. Ekkor jutott eszembe a dal, és amit hallottál annál a fánál, már egy szerelmi vallomás első fele volt. De mégsem mondhattam el neked akkor, hiszen mint mondtam, nem lehet rajtad kiigazodni, túlságosan kifejezéstelen voltál.
- A dal...
- Hm?
- Elénekled azt, amit nem hallottam? - motyogtam halkan, a szemeim égtek a sok könnytől.

Hányszor kell elmondanom neked,
Még ha sírsz is gyönyörű vagy
A világ pofonokat ad, de én - akármilyen hangulatban vagy is
Itt vagyok melletted
Te vagy a vesztem,
Te vagy a múzsám
A legrosszabb figyelemelterelés
Te vagy a zene a lelkemnek....

....
Mert mindenem
Szereti mindened
Szeretem a domborulataid, az összes végződésed
Minden tökéletes tökéletlenséged
Add nekem mindened
És én neked adom mindenem
Te vagy a végem és a kezdetem
Még ha veszítek is, nyerni fogok
Mert mindenem neked adom
És te nekem adod mindened...

- Chanyeol... mivel érdemlem ezt tőled?
- Mire gondolsz? - hüvelykujjával letörölte a könnyeket és az esőt az arcomról. Még csak meg sem fordul a fejemben, hogy közel negyed óra tusolás az esőben mekkora megfázással fog járni.
- Miért én?
- Hát nem megmondtam, Virágszálam? - hajolt egyre közelebb. - Mert te vagy az én rejtélyem. És a rejtélyeket meg kell fejteni, nem igaz? Te pedig... - vészesen közel volt már, néhány milliméter választott el ajkaitól. - ...megfejtésre vársz.
Olyan lágyan, mégis szenvedélyesen csókolt, hogy ha nem tartott volna meg, összecsuklik a lábam. Mindent megértettem; amit a bátyám szajkózott, amit a többi pártól láttam, mindent. A fejem kiürült, más nem foglalta el, csak Ő. Vakon követném bárhová, és soha nem fogom megunni a közelségét.
Úgy bújtam hozzá, mintha a világ végét várnánk együtt.

Mert mindenem
Szereti mindened...


 

 Sziasztok!:)
Kérésre készült ez a One Shot, Seolhee Byun kérésére méghozzá. :)
Remélem, elnyeri a tetszését és nem csalódik benne, és abban is reménykedem, hogy írhatok még neki, ha szüksége lenne rá. :)
Köszönöm a felkérést! <˘3


A dal John Legend - All of Me című számának a fordítása, melyet magam készítettem, nem másoltam más dalok szó szerinti fordítását, ezért nem szeretném ezt a változatot az engedélyem nélkül máshol látni!:)
Ha érdekelne valakit, ez a Chanyeol változat élőben és stúdiófelvételben :) KATT1!   KATT2!