Fantáziám által megalkotott K-pop történetek halmaza. Így tudnám leginkább megfogalmazni azt, ami ezen az oldalon jelen van. Többségük EXO, de akad más is a lepel mögött. Jó szórakozást kívánok mindhez! Csigusz ~ *3*
2017. augusztus 30., szerda
I see You - 6. rész
- Mit főzzek vacsorára? - a konyhapult szélére támaszkodva bámultam a kikészített húst, rizst és különböző zöldségek kavalkádját. Este nyolcat ütött már az óra, legnagyobb meglepetésemre, de annyi dolgom volt egész nap, hogy alig álltam meg, így azért érthető lehetett ez a gyors tempó. Takarítás, mosás, kertészkedés és néhány orvosi szakvélemény elemzése az ideiglenes vakságról, amit ki lehet ugyan küszöbölni, de Kyungsoonál egyre kevesebb eséllyel. Rajta múlik majd, hogy engedi a műtétet vagy sem, de kockázatos.
- Nem tudom. - vont vállat és szokás szerint meredt maga elé, kezeivel a könyvet keresve, amelyből a braille írást és olvasást tanulta az utóbbi időben. Kezdtem egyre jobban sajnálni, hiszen mindent elveszített egy nap alatt, amiért olyan keményen dolgozott. És amiket a szórakoztatóipari ügynökségekről olvastam, arra a megállapításra jutottam, hogy egy ideig sajnáltatják majd szegényt, aztán idióta okokra hivatkozva rövidesen eltávolítják a csillagok sorából...
- Figyelj, oké, hogy haragszol rám meg minden, de...
- Hagyjuk, oké? Nem vagyok éhes. - sóhajtott, majd felállt, szorongatva azt a szerencsétlen könyvet. - Visszamegyek a szobámba. És nem! Nem kell a segítséged, megoldom. Volt időm feltérképezni a lakást, más dolgom sincs. - vigyorodott el keserűen.
- Várj! - muszáj volt előhozakodnom a dologgal, ha már így eszembe jutott, túl kellett esni rajta. - Olvastam pár... információt rólad és erről a...
- Vakságomról. - bólintott. - Nyugodtan kimondhatod, kezdem megszokni.
- Gondolkoztál már a műtéten?
- Hogy micsoda? - kezdett benne felmenni a pumpa, ami nem jelentett számomra túl sok pozitív reakciót a részéről. - Semmi közöd hozzá!
- De visszanyerheted a látásodat! - ellenkeztem. - Nem azért mondtam, hogy bántsalak vele, de vannak olyanok amiket érdemes kock-...
- Te csak ne aggódj értem! Mi lett az érzéketlen nővel aki alig akarta elvállalni ezt a szerencsétlent...? - bökött hüvelykujjával mellkasára, nekem pedig megdobbant a szívem. - Azt hiszed, nem tudom? Chanyeol mindent elmondott, amiket te nem mertél a sze... Ráadásul az első találkozásunk alkalmával sem voltál a helyzet magaslatán, hogy osztogathasd itt nekem a jó tanácsaidat! - az a rohadék Dumbó... Sehun keze is benne lehetett, vagyis inkább a szája. Ezek ketten bármit megtennének azért, hogy keserűséget okozzanak nekem.
- Most az egyszer tényleg csak a pozitív kimenetelre akartam célozni! Ha sikerülne a műtét... újra a színpadon állhatnál és azt tehetnéd, ami az álmod. Vagy nem fontos neked?
- Teszek a véleményedre. Ostoba nőszemély...
- Tudod mit? Azt hittem, legalább van annyi eszed, mint amennyit mutatsz magadból, de ha másért nem, legalább azért vállald el, hogy tőlem megszabadulj! Idióta! - azzal otthagyva csapot-papot, elviharzottam mellette és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót. Az utcára vettem az irányt, nyár lévén lassan sötétedett, de azért világos sem volt már. Ki kellett szellőztetnem a fejem és erre nem volt elég a kerti ücsörgés. Miért érdekelt egyáltalán ennyire a hülyesége? Miért nem tudom úgy kezelni, mint egy púpot a hátamon, akit csak a fizetés miatt viselek el, na meg azért, hogy anyám végre békén hagyjon? Kezdetben is ezt terveztem, és a legjobban az bosszantott, hogy még az érzéseimet sem sikerült kordában tartani.
Talán ideje lett volna bevallanom, mekkora csődtömeg vagyok. Régóta többet éreztem már a tuskó iránt, mint sajnálat. Minden nappal egyre többet gondoltam rá. Az ajkaira, a hatalmas szemeire, mindenére. Arra, hogy vajon milyen amikor nevet, mikor boldog, ha szeret valakit, ha átölel. Az illata pedig, amit volt szerencsém egyszer-kétszer érezni, csak növelte bennem a kíváncsiságot. Milyen is az igazi Do Kyungsoo?
~~~
Elveszett az időérzékem és fogalmam sem volt, mióta bolyongtam már az utcán. Korom sötét volt, tehát elmúlhatott este tíz.
- Mekkora idióta vagyok! - csaptam arcon magam. Egyedül hagytam őt, magára maradt és nem tud gondoskodni egyedül az ételről vagy bármiről... Idióta idióta idióta! - idegesen kezdtem el visszafelé szaladni, legalább kétszer el is tévedtem. Viszont ahogy a ház előtt lefékeztem, már nem azért csesztem fel magam, mert nem találtam rendesen haza, hanem mert gyanúsan sötét volt odabent, egy villany sem égett, pedig én úgy hagytam ott mindent...
- Kyungsoo? - lépkedtem beljebb, de senki nem felelt. A nappaliban találtam őt, békésen aludt a kanapén. Közelebb merészkedtem hozzá és akkor hasított belém a felismerés, mikor felkapcsoltam a kislámpát és megláttam a gyötrelmes arcát, amit rengeteg könny szánthatott végig nem is olyan rég. Hiszen fél a sötétben... lehet, egész életére sötétség fogja körülvenni és most még egy idegenre, rám kell támaszkodnia. Én meg itthagyom egyedül... - Sajnálom... - szipogtam. - Kérlek, ne haragudj... - óvatosan megérintettem az arcát, szemeivel kezdve. Akármilyen üresek is voltak most azok a szemek, nekem olyanok voltak, mint két ékkő. Orrára vándoroltam, onnan pedig szájára. Most értettem csak meg, milyen segíteni valakin, aki valószínűleg képtelen lenne ellátni magát. Valakin, akiért annyi idő után mintha újra felolvadt volna a jégszívem. Hogy tudnám én őt tönkretenni a saját zsörtölődésemmel, mikor nem tehet róla? Sírni kezdtem. A saját nyomoromon sírtam, és Kyungsooén, aki helyett én érdemeltem volna meg ezt a büntetést. Én, aki minden körülötte lévőt eltaszított maga mellől.
- Ne sírj. - szólalt meg hirtelen, engem meg a szívroham kerülgetett. - Kérlek, ne. - teljesen mozdulatlanná dermedtem, mikor ő is hasonlóképpen cselekedett, mint az előbb én. Óvatosan felült, kitapintva a kanapé szélét és megtámaszkodott rajta, majd ujjai lassan kalandozni kezdtek az arcomon. Tenyerével átfogta, amibe akaratlanul is belebújtam, mosolyra késztetve ezzel őt. Hüvelykujja ajkaimon állapodott meg, mintha csak azt kereste volna.
Feltevésem beigazolódott, mikor feje hirtelen közeledni kezdett felém, majd ajkait óvatosan az enyémekre tapasztotta. Olyan mértékű megdöbbenésben még sosem volt részem. Tágra nyíltak a szemeim, ő pedig nem mert megmozdulni. Nagyon lassan csúsztam hozzá közelebb, hogy kényelmesebben hozzáférjek, észre sem vettem, mikor landolt a tenyerem mellkasán, ujjaim mikor kezdték el görcsösen szorítani a pólója nyakát.
Szánk úgy mozgott egymáson, mintha attól félnénk, hogy valamelyikünk hirtelen összetörik, vagy mintha két általános iskolás élete első csókját élné át. Előhozakodhatnék most a szokásos filmes klisékkel, miszerint "az íze mint a méz, párnái annyira édesek, hogy nem lehet igaz", de akkor hazudnék. Semmihez nem tudtam hasonlítani ezt a mámort, ami körbeölelt. Való igaz, tényleg puhák és jóízűek voltak ezek az ajkak, amiket Kyungsoo birtokolt.
Szinte óráknak tűntek azok a rövid kis másodpercek, mire elváltunk egymástól,a hirtelen sokktól azt sem tudtam, hová legyek. Mintha teljesen másik bolygón lettem volna, és most tértem volna vissza a Föld nevű planétára. Döbbenetes.
- Aggódtam érted. Vártam rád egy darabig és mivel nem látom az órát, nem tudom, mennyi az idő. De vártam, és reménykedtem, hogy bocsánatot kérhetek a kirohanásomért és elmondhatom, mennyire... szeretném, ha több lenne ez az egész, mint egy huza-vona, amit az eddigi időben produkáltunk. Nevetséges, hogy milyen hirtelen változnak az emberi érzések. - dünnyögte mély hangján, teljesen komolyan. Most az egyszer - nagyon szemét dolog ilyet mondani - örültem, hogy nem látta azt a vörös valamit, ami a nyakamon helyezkedett el és fejnek hívják.
- Fogalmad nincs, mennyire utálom magam, amiért itthagytalak. Ettél egyáltalán? Fürödtél? Ugye nem sérültél meg? Az egész az én hibám, nagyon sajnálom. - eredtek meg ismét a könnyeim, de most nem csak a mai napért. Az eddigi évek összes felgyülemlett feszültsége kicsattant most bennem. A legjobb barátnőm árulása, életem első szerelmének a mocsok dolgai, a középiskola... a rengeteg csalódás. És most itt volt ő, aki egy pillanat alatt érzéseket váltott ki belőlem, aki fényt hozott az életembe. Talán mert neki is kegyetlen sors jutott, talán mert túlságosan egymásra voltunk utalva, de kezdtem őt megszeretni.
- Ne sírj. - ismételte el. - És ne sajnálj semmit, pláne engem ne. Te vagy az első, aki fittyet hány a fogyatékosságomra és úgy kezel, mint bármelyik másik szemetet a világon.
- Nem vagy szemét. Csak... én vagyok türelmetlen. Mindezidáig azt hittem, nem való nekem az olyan, mint a segítségnyújtás. Aztán hirtelen itt vagy te, aki teljesen felkavart bennem mindent. Azt hittem, gyűlölök mindenkit, mégis... most annyira nyugodtnak érzem magam.
- Kedvellek. - motyogta álmodozó sóhajjal. - Pont ezért kedvellek, mert egy idióta, forróvérű nőszemély vagy. Kiszámítható, de mégsem. És el sem hiszed, milyen sokat jelent nekem a most történt csók. Meséld el, mi történt veled, hogy megérthessem végre, ki is vagy valójában.
Így történt, hogy töviről hegyire minden egyes momentumát az elmúlt két évemnek, csak úgy, könnyed lelki békével elmondtam Neki. Egy pillanatig szégyelltem ezeket a dolgokat, ő mégsem csóválta a fejét, nem cseszett le semmiért és megértően simogatva adta tudtomra, mennyire érdektelen a múltam felé.
- Nem számít már, mi történt veled. És az sem, hogy hogyan ismerkedtünk meg mi ketten. Szeretném előlről kezdeni veled Yeonmi. Szeretnék melletted elaludni és úgy felkelni reggelente, hogy a te illatodat érzem, a hajadba fúrhatom az arcom és érinthetlek. Szeretnélek téged megcsókolni, és a fenébe is, látni végre.
- Nem tudom, mit mondhatnék, komolyan. Olyan hirtelen jött minden. Délelőtt még utáltál, én pedig...
- Egyáltalán nem utáltalak. Ugyanannyit gondoltam rád, mint te rám. Néha be kéne fejezned a motyogást magadban. - kuncogta. - Nekem is furcsa az egész. De mikor este eltűntél, életemben először ideges voltam és borzasztóan aggódtam érted. Szinte lepergett előttem, hogy elveszíthetlek, hogy esetleg feladod az egészet és egy intézetben fogom leélni az életem, hogy a fiúk és te is nyugodtan éljetek tovább.
- Szóval... az bátorított fel ennyire, hogy órákra eltűntem?
- Mondhatjuk így is. Boldog akarok lenni és nem a vakságomat akarom akadályként magam elé gördíteni. Ha... ha nem undorodsz tőlem és nem fáraszt az, hogy mindig velem kell lenned, kérlek próbáld meg velem. Csak egy próbát.
- Még mindig hülye vagy. - hajoltam hozzá közelebb, hogy puszit nyomjak lehunyt szemeire, majd egy gyengéd csókot ajkaira. - Boldog vagyok, hogy melletted kötöttem ki.
2017. január 28., szombat
I see You - 2. Rész
Nehezebb, mint gondoltam
Nem mintha lett volna más választása - lévén nem lát -, de én még így is forgattam volna a fejem a hangok irányába, kerestem volna valami támpontot és kérdezősködtem volna. De ő... semmi. Nem érdekelte hová megy, mit fognak csinálni vele, egyáltalán lesz-e rajtam kívül bárki is, aki a segítségére sietne. Eljutunk majd arra a szintre, hogy engem elviseljen, vagy már az első héten feladom? Az én személyiségemet ismerve az utóbbi.
***FLASHBACK***
Miután sikerült kirobbantani a szobájából, nem szólt hozzám egy szót sem, ez pedig egy jó ideig nem is történt másképp. Borzasztóan megmakacsolta magát és esze ágában sem volt elszakadni a bandától; azoktól, akik még megmaradtak neki és akikkel még hajlandóságot mutatott a kommunikációra. Minden nap ott szobroztam náluk, megbirkóztam Chanyeol kompromittáló beszólásaival és Sehun flegma, lenéző tekintetével, mert anyámnak újabban annyira sem lehetett nemet mondani, mint eddig. Elviseltem Baekhyun nyavalygását, Kai depresszióját, Chen feszültségoldásra tett kísérleteit a hülye poénjaival...
Lay és Suho, illetve Xiumin voltak azok, akik úgy igazán kedvesek szerettek volna lenni velem és nem volt velük különösebb bajom. Ezért hálás voltam - még ha nem is vált szokásommá ezt kimutatni. Minden áldott nap segítettek szóra bírni Kyungsoot, mert valószínűleg sejtették, mennyire nincsen türelmem. Teljes mértékben elfogadták az én hozzáállásomat és boldogok voltak már a puszta ténytől, hogy valaki végre nem adta fel. Még jó, hogy eszük ágában sem volt belekötni a dolgaimba, mert ha elüldöznek, vége a dalnak és az a törpe egyedül szárad el a szobájában. Ez a komor igazság, akár szép, akár csúnya ilyet mondani.
Amint végre sikerült rávennünk az indulásra (illetve ők vették rá), a legtöbben teljesen átváltoztak aggódó üzemmódba a társuk felé. Úgy engedték csak el velem, hogy előtte fél órás ölelkezési rituálét műveltek le a folyosón, magasról téve arra, ki látja meg őket és ki nem. Hozzám csak a vezető és Kai intézett pár rendes szót, na meg az örökké beszívott Lay. A többiek meg vagy mosolyogtak, vagy sírtak, vagy ki akartak nyírni - utóbbi kategóriába a két colos rapper tartozott, előszeretettel feszegetve a határaim tűrőképességét. Meg is könnyebbültem, mikor végre ott hagyhattam őket, na meg anyámat.
***FLASHBACK END***
Nem számoltam az időt, de másfél órát biztosan utazhattunk, míg ki nem értünk egy kevésbé forgalmas helyre, majd további egy órával később teljesen vidékre kerültünk. Ameddig elláttam, föld volt, illetve gyümölcsfák, takaros házak, amelyek a környék egyik felén a tradicionális Korea jellegzetes épületei voltak - gondolom itt olyan emberek éltek, akik ezeket a földeket nap mint nap művelik -, míg a másikon, kissé elszigeteltebb területen modernül berendezett puccos építészeti csodák, nyaralók a teljes nyugalmi állapotra vágyóknak. Nagy valószínűséggel mi a második opcióhoz tartoztunk.
A büszkesége azt is cseszett megengedni hogy a csomagtartót felnyissam, bezzeg amikor a sofőr magyarázott neki, arra még megerőltette a hangját.
Megvártuk, amíg az autó elhajt az első sarkon, ahonnan már biztosan nem látjuk. De azt nem gondoltam volna, hogy amint kettesben maradok Vele, rám telepedik a tanácstalanság keserű érzése.
Mégis hogy fogom én ezt végigcsinálni? Ki fog borítani ez a srác, eszében sincs együttműködni, így meg aztán végképp magamra lettem utalva. Egyáltalán ő belegondolt, hogy a közös munka megkönnyíti az életét? Hiszen ezt gyakorolja az ügynökségnél több éve...
- Menjünk be. - dünnyögtem lemondóan, várva valami elutasító vagy bármilyen választ, amely nem érkezett. - Én... a bőröndöket viszem be. Te meg addig ülj le valahol. - meg se próbáltam megkérdezni, hogy elnavigáljam-e egy ülőalkalmatosság felé odabent, mert felesleges lett volna.
Előre mentem, a kapott kulccsal megbabráltam az ajtó zárját, mígnem bejutottam.
Rögtön kiszúrta a szemem, hogy nem a legnagyobb házat bérelték ki, viszont annál kevesebb és modernebb bútorral szerelték fel. Az is feltűnt, hogy valaki már intézkedett, hogy Kyungsoonak kényelmesebb legyen.
Én személy szerint elindultam körbenézni és teljesen megfeledkeztem a rám bízott "betegről". Ez - mint utólag kiderült - szarvashiba volt.
Míg azzal voltam elfoglalva, hogy feltérképezzek minden egyes zugot, beleértve a fürdőt, a konyhát és étkezőt, a nappalit, végül a két hálószobát, addig ő úgy döntött, kissé önkényesen egyedül indul neki. Két perc sem telt bele és egy akkora csattanás rázta meg a házat, hogy még a hátrahagyott banda is tökéletesen hallhatta a produkciót.
Kisiettem az egyik hálóból és keresni kezdtem ezt a szerencsétlent, aki a konyhában terült el a földön. Nem érdekelt most, hogy egyáltalán milyen módszerrel talált el a helyiségig, lényegtelen volt. Valószínűleg megbotlott egy székben, vagy nekiment az asztalnak. Már azon gondolkoztam, hogy hívom a mentőket, mert ő csak a hátán feküdt nyitott szemmel, a plafonra meredve.
- Jól vagy? Kyungsoo, válaszolj már!
- Semmi közöd hozzá. Megkeresem a szobámat.
- A szart keresed meg! Ülj le és ne merészelj megmozdulni, amíg én azt nem mondom, mert esküszöm, ha megteszed még mást is elveszítesz a látásodon kívül.
- Mondom, semmi közöd hozzá! Egyedül is boldogulok!
- De...
- Istenem, hagyj már békén! - kiabált.
- Velem te ne emeld meg a hangod! Azt hiszed, én ide akartam jönni? Hogy veled akarom tölteni az időmet és rád akarok figyelni a nap minden percében?! Mégis mi a rohadt életet hiszel te?
- Nocsak, kibújt a szög a zsákból. - vigyorgott gúnyosan. - A terhet már a puszta gondolat is nehezíti a válladon, hogy egy ilyen szerencsétlen vaknak kell főznöd és mosnod. Akkor mi lesz veled később?
- Tudod mit? Csináld egyedül... - motyogtam, majd elfoglaltam az egyik hálót, ahová bezártam magam. Kit érdekel, hogyan töri össze magát. Legalább anyám szeme is felnyílik végre, hogy alkalmatlan vagyok erre a szakmára. Legyen minden olyan nyugis és semmilyen, mint eddig. Csak ezt akarom.
***Kyungsoo POV***
Teljesen tönkrement az életem. Még csak esélyem sem volt, hogy folytassam az éneklést, hiszen ki akar együtt dolgozni egy fogyatékossal?
Most meg Suho hyung rám küldte ezt a csitrit aki az idegeimre akar menni és érezteti velem, hogy rohadtul segítségre szorulok. És még ő sértődött meg!
Dühöngésemet egy csengőhang szakította félbe. Sóhajtva vettem elő a készüléket, amit még Jongintól kaptam, hogy könnyebben megtaláljam a gombokat. Az egyetlen dolog, amit nagy becsben tartottam, hiszen a legjobb barátom küldte és tudtam, hogy nagyon szeretné viszonozni azt, amit én tettem érte. Talán ő lehetett az, aki tudja, milyen segítségre szorulni. Viszont az ő törött lába meggyógyult... én valaha meg fogok?
- Igen?
- Kyungsoo-yah~!
- Mit akarsz, Chanyeol? - dünnyögtem, de azért mégis jól esett, hogy gondolnak rám. Még ha eszem ágában sem volt kimutatni ezt az utóbbi időben.
- Csak gondoltam, megkérdezem, milyen az új hely. A csaj normálisan viselkedik veled?
- Ami azt illeti...
- Tudtam, hogy nem jó ötlet erre a némberre bízni... - hallottam Sehunnie hangját a távolban, szokás szerint kimért és hideg a baleset óta.
- Már nem azért, de van egy olyan érzésem, hogy a te viselkedésed is közrejátszik az ő bánásmódjában. - morogta Baekhyun. - Nem igaz, hogy most az egyszer nem fogadnád el a segítségét! Hogy fogsz enni? Hogy fogod megszokni, mi merre van a lakásban, teljesen egyedül!? A ruháidat ki tudnád mosni? A fürdést még csak-csak megoldanád, de...
- Ezért kellett volna veletek maradnom! Akkor nem lenne ennyi problémám! Vagy nektek is akkora terhet jelentettem...
- Ez nem igaz! - tiltakozott Yixing is hevesen. Szegénykém, mindig olyan kis ártatlan volt. - Nem vagy teher egyikünknek sem, de olyan szoros a napirendünk, hogy ha valami történik veled, akkor képtelenek lennénk odaérni vagy elszabadulni... ha nem figyel rád senki nem éled túl egyedül...
- Talán az lenne a legjobb.
- Yah!
- Bocsi srácok, de nem érek rá. Még ki kell tapogatnom, hol fogok aludni, ha már kiborítottam Yeonmit. Sziasztok. - azzal egy jól becélzott gombnyomással megszakítottam a vonalat. Talán tényleg messzire mentem és nem ártana megkérnem őt, hogy néhány dolgot mutasson meg, vagy legalább mondja el, hogy melyik irányba tapogatózzak. Mint mikor édesanyámtól kértem gyerekkoromban, hogy kösse meg a cipőfűzőm, vagy ápoljon, mikor beteg voltam.
Nem viselkedek a legszebb módon senkivel, ezt jól tudom, de mindenkinek az lenne a legjobb, ha nem kerülne hozzám közel. Hiszen én már nem leszek a régi, de még csak olyan sem, aki nem szorul támogatásra a nap minden percében. Nem akarok azért barátságokat kötni, mert másképp nem tudnám megállni a helyem.
És én nem akarok senki terhe lenni.
2017. január 8., vasárnap
I see You - 1. Rész
Hogyan kerültem én a képbe
- Yeonmi! - anya kiabálását hallottam a földszintről, így bosszankodva ugyan, de megszakítottam roppant fontos elfoglaltságomat - a drámák maratonját -, és elhagytam a kényelmes ágyamat. Amióta megszereztem az érettségit, nem igazán csináltam mást, mint sorozatnézést, ugyanis teljesen elveszett az érdeklődésem az emberek iránt az utóbbi évben.
Ha nem ilyen enyhén fejezném ki magam azt mondanám, hogy gyűlöltem minden nyomorult emberi lényt, de a visszafogott verzió jobban hangzik. Teljesen biztos voltam benne, hogy édesanyám megint egy lehetőséggel jött haza, hiába mondtam el neki ezerszer, hogy nekem nincs türelmem az olyan munkákhoz, mint a beteggondozás. A gimiben is megmondta az osztályfőnököm, hogy túl van tárgyalva a jövőm az egészségügyben, ergo tegyek le még egy szakmát amint lehet, és üljek be egy csendes irodába, hogy elkerüljek mindenkit.
Unottan foglaltam el a konyhában lévő székemet, gondolatban már felkészülve a hegyi prédikációra. Ó, én naiv. Még ha csak az lett volna.
- Ez így nem mehet tovább! - csapta az asztalra a bögrét szülőm, amiből eredetileg kávét szeretett volna inni, de a lötty fele kivándorolt a helyéről. - Annyi helyet ajánlottam már, de te mindent visszautasítasz! Elég lenne megemlíteni a nevemet és rögtön kihagyhatnád a munka legalját, de neked semmi nem jó! Nem fogunk apáddal örökké eltartani, az Isten verjen meg! Mi lesz, ha történik valami? Ha már csak magadra számíthatsz az életben?!
- Elmondtam már párszor anya, hogy nem érdekel ez a szakma. Te erőltetted, pedig nagyon jól tudtad és tudod is a mai napig, hogy nem szimpatizálok a segítség fogalmával! Rajtam se segít senki...
- Én próbálnék! - vágta rá, majd elmosolyodott olyan "nem menekülsz anyád elől" mosollyal. Itt kezdődött a probléma. - Amit most mondok, jól vésd az eszedbe! Holnaptól keményen dolgozni fogsz, de nem akárhogyan.
- Mégis mi a...
- Édesapáddal tegnap éjjel megvitattuk a sorsod és arra jutottunk, az én egyik betegemmel fogsz foglalkozni.
- Hogy mi? - olyan magasra szökött a hangom, hogy én is meglepődtem. Ezt nem gondolhatják komolyan. Ez egy rémálom kell, hogy legyen.
- Yeonmi, ez a fiú vak. Segítségre van szüksége, neked meg empátiát kell gyakorolnod. Nem olyan régen veszítette el a látását, a családjáról hallani sem akar, a barátai pedig túl elfoglaltak, hogy minden nap ott legyenek mellette. Szegény ki sem mozdul a szobájából. - anya szemeibe könnyek gyűltek, ahogy a srácról beszélt. Ha valakiről azt lehet mondani, hogy empatikus, akkor az az anyám.
- Ez nem lesz jó ötlet...
- Szóval elvállalod? - szemei felcsillantak, eddig görcsben tartott kezei kilazultak, merev, ideges tartása szintén felengedett. És én életemben először olyat mondtam, amiről tudtam, hogy meg fogom bánni.
- Mondtam, hogy nem lesz jó ötlet. - meredtem a hetedik emeleti lakás ajtajára. Anya előre figyelmeztetett, hogy rendkívüli titoktartás van, ami azért akkora gondot nem jelentett, tekintve hogy nem lett volna kinek árulkodnom. Viszont ami a legjobban kiverte nálam a biztosítékot, az az összeköltözés volt.
- Magát küldték? - ettől a formális beszédtől is nagyon kirázott a hideg. Már most.
- Engem. - bólogattam serényen, mint valami kutya, mert kezdett kicsit kényelmetlen lenni a folyosón álldogálás.
- Jöjjön beljebb. És ne hangoskodjon.
- Már miért hangoskod-... - a szám is tátva maradt, mikor az előtérben nyolc ismerős arcot pillantottam meg. Abban a szent minutumban kezdtem érteni a pletykákat, amik a napokban terjedtek.
- Talán folytathatnánk a nappaliban. - indítványozta Suho.
Mikor már mindannyian kényelmesen ültünk, és a kínos csend is kellőképpen beállt, a vezető kisebb torokköszörülés után újra megszólalt.
- Beavattak a fontosabb részletekbe igen. Gondolom, a hiányzó kilencedik az aki...
- Az egyik koncertünk próbáján volt valami az egyik füstgéppel, másnap pedig arra kelt, hogy az égvilágon semmit nem lát. Az orvos szerint elképzelhető, hogy örökre vak marad. - Baekhyun szipogni kezdett, Chanyeol vigasztalóan megszorongatta, és kissé én is sajnáltam a törpét. Mégsem lehet könnyű, hogy egyik pillanatról a másikra tönkremegy az életed.
- Ne kérdezd meg tőle, hogyan történt, mert csak akkor fogja elmondani, ha megbízik benned. Egyelőre azt kéne elérni, hogy kimásszon a szobájából és engedje, hogy átköltöztessük veled egy nyugalmasabb térbe. - magyarázott Xiumin.
- Tehát elsősorban szedjem ki a barlangjából? Bárhogy próbálkozhatok?
- Csak szedd ki D.O hyungot, kérlek. - motyogta Kai megtörten. - Ő a legjobb barátom.
Halkan nyitottam be a szobába, de kis híján visszafordultam; az a szag émelyítő volt. Tuti nem szellőztettek itt egy ideje. Két ágyat láttam, de az egyiken nem volt se ágynemű, se semmilyen használati tárgy, csak az üres matrac. A bútorokon vastag porréteg uralkodott, a szőnyeget régóta nem porszívózhatták, ahogy a padló sem láthatott felmosót, a függöny minden fényt kizárt a helyiségből. Néhány tányért és poharat is felfedeztem, de meg sem lepett már. Volt egy olyan érzésem, hogy a fiú senkinek nem engedte a takarítást idebent, különben nem lenne ekkora szemétdomb. Feltenném a kérdést, hogy ez az életmód mire jó, de nem piszkálódni jöttem.
- Hahó! - pislogtam. A félhomály rettenetesen irritálta a szememet, ezért minden mindegy alapon az ablak felé indultam és elhúztam a függönyöket. Úgyse látja... Az ágy felé vándorolt a pillantásom, ahol megláttam egy kupacot, amely aprókat emelkedett, majd süllyedt, de ezen kívül nem vettem észre több mozgást. Mintha félig már meghalt volna. - Te vagy Kyungsoo, nem igaz? - egy szót se szólt. - Válaszolnál, b...kérlek?
- Kifelé. - a jó hír, hogy legalább élt. A rossz, hogy pont nekem nem fog itt parancsolgatni.
- Na te majd megmondod nekem, mit csináljak...
- Mondom, kifelé. - egyre idegesebb volt, én meg egyre jobban meg akartam ütni.
- Másszál ki az ágyból és megfontolom, hogy kimegyek-e vagy nem. Engem azért hívtak ide, hogy segí-...
- Ki ne merd mondani! - kiabált és azzal a lendülettel felült, lerántva magáról a takarót. Az arca meggyötört volt, a szemei üvegesen meredtek előre, kezei az ölében pihentek ökölbe szorítva, száján grimasz uralkodott. - Ha ezért hívtak, akkor pláne tűnj el!
- Meg a jó édes... azt! Ha nem mászol ki, én viszlek, de azt nem köszönöd meg! Ki kell jönnöd! Egészségtelen itt!
- Ugyan mit tudsz te az én életemről? Ugyanannyit, mint én a tiedről, úgyhogy fogd be!
- Csillapodjatok! - emelte meg a hangját Suho. - Chanyeol, tudom min mész keresztül, de Yeonmi-sshi álláspontját is megértem. De megoldunk bármit is azzal, ha üvöltözünk?
- Srácok, legalalább próbálkozzunk! Ki fog jönni onnan és elérjük, hogy ugyanolyan boldog legyen, mint ezelőtt. - egyem is meg Layt meg a bizakodó természetét. - Kérlek, maradj! Legalább csak ma!
- Hát én... - legnagyobb döbbenetünkre azonban nyílt az egyik szoba ajtaja és kilépett rajta Kyungsoo.
2017. január 2., hétfő
I see You - Szereplők


2017. január 1., vasárnap
I see You - (EXO - D.O) Prológus
Kedves olvasóim! :)
Új év, új minifiction, ezúttal egy film által megihletve.
Aki látta a "My annoying brother/hyung" című filmet, az bizonyára tudni fogja a dolgot:)
Nem is szaporítom tovább a szót! *3*
2017 január vége nem mindenkinek az újévi fogadalmak betartásáról szólt, nem a "tiszta lapokról", de mégcsak nem is a boldogságról.
Az EXO nagy sikereket ért el ugyan, a világranglistán is megelőzték a hatalmas hírű amerikai előadókat, egyszóval taroltak... viszont immár csak nyolc taggal. Azt a bizonyos kilencediket pedig elnyelte a föld. Senki sem tudta, hová tűnt Kyungsoo, az imádott Dyo, a legalacsonyabb tag aki soha egyetlen koncertről vagy fellépésről sem hiányzott és nem mellesleg egészséges terrorban tartotta Park Chanyeol nagyra törő álmait, amelyeket a törpe idegesítésével kapcsolatban dédelgetett.
Látszólag mindenki teljes tudatlanságban élt, a tagokat az SM igazgatóságát és a családot kivéve.
Azon a januári napon a fanok megőrültek és követelték az információkat a fiúról - persze nem tudtak meg semmit.
A banda igyekezett megkönnyíteni társuk helyzetét, de csak azt érték el, hogy Kyungsoo bezárkózott a dormban lévő szobájába és ki sem mozdult onnan hetekig... Talán hónapokig is, ugyan ki számolja. A saját családját is kizárta az életéből, és az egyetlen ok, amiért egyáltalán a dormban maradt az volt, hogy nem lát és egyedül nem menne semmire.
Egy idő után azonban Suho is belátta, hogy a rengeteg munka miatt nem tudnak eleget segíteni és mind a nyolc fiú belefáradt az ingázásba a munka és a... munka között. Igen. Kyungsoo utolsó mondata csupán annyi volt társaihoz, hogy ki ne merjenek ejteni a szájukon olyasmit mint "segítségnyújtás" vagy "gondoskodás", ez túl megalázó lett volna.
De ha minden fáradozás hiábavalónak bizonyul, ha valaki nem fogad el a hozzá legközelebb állóktól egy pici segítséget sem, akkor az illető hogy marad életben?
Nos... Itt jövök a képbe én, Jung Yeonmi.
New Year Present (EXO - Suho) +18!
Joonmyunt egy rendkívül szerény férfinak ismertem meg a gimiben. Ő már dolgozott és a céghez kerestek diák gyakornokokat a nyári szünetre. Jelentkeztem és minden jött magától. Még akkor is hálás voltam a cégnek miatta, ha egyébként borzasztóan megutáltam a rendkívül szigorú menetrend és a folyamatos rabszolgamunka miatt. Nem is értettem meg soha, hogy Ő hogy bír minden egyes nap itt robotolni.
Joonmyun okos, kedves, udvarias és nem utolsó sorban odaadó. Tudta mindennek a mértékét, hogy mikor szabad elengedni magát és mikor nem.
Két dologban mégsem volt tökéletes; az egyik köztünk elterülő hét év, ami nem az ő hibája volt, mégis ezt adta a sors.
A szüleim sosem tudtak róla, hogy én egy huszonöt éves férfival érzem jól magam, de nem is terveztem elmondani nekik sosem; nem volt jó a kapcsolatunk.
A második dolog a túlzott féltése volt. Milliószor próbáltam becsalogatni az ágyba, hogy végre teljesen az övé lehessek, de mintha nem is vette volna a lapot. Ha meg végleg kihúztam a gyufát, akkor elintézte egy gyengéd csókkal és annyival, hogy "túl fiatal vagy még hozzá".
- Én is szeretlek, de nem lehet. Meg kell értened, hogy-...
- Nem értem meg. - morogtam továbbra is, ugyanolyan elszántsággal ostromolva ezúttal az ajkait. Arra viszont nem számítottam, hogy a szokottnál erélyesebben tol el magától, szigorúan a szemeimbe bámulva.
- Márpedig meg kell értened. Ne legyél ilyen...
- Milyen? Talán gyerekes? Gyerekesnek tartod, hogy végre le akarok feküdni veled ennyi idő után? Fáj neked ha bízni akarok benned? Tudod te, hogy egy lánynak mennyire lerombolja az önbecsülését, ha az akit szeret, elutasítja? Akkor szakítsunk, Joonmyun! Ha te nem... nem akarod ezt az egészet és csak terhet jelentek akkor... akkor... - még csak gondolni sem bírtam arra, hogy nélküle kelljen élnem, kimondani is szörnyű volt.
- Először is, makacsat akartam mondani. Másodszor - itt eltűrt egy tincset a fülem mögé és letörölte a könnyeimet -, semmi köze a szexnek ahhoz, hogy képes vagyok-e boldog lenni melletted vagy sem. El sem tudod képzelni, mennyit fantáziálok rólad, de... az én álláspontomat is figyelembe kell venned a sajátodon kívül.
- Mi olyan nehéz neked abban, hogy szeress? - nyögtem megtörten.
- Annyira fiatal vagy... miért venné el az ártatlanságod egy olyan, mint én? - szóval innen fúj a szél.
- Esküszöm neked, hogy sokkal hülyébb vagy, mint ahogy kinézel!
- Tényleg muszáj felfognod valamit, Haemin-ah. Ami köztünk van, nem puszta szórakozás, igenis komoly. Viszont jó lenne, ha tisztában lennél a kérésed súlyával. Olyan embernek próbálod odadobni magad, akivel korántsem biztos a dolog. Akármelyik pillanatban rájöhetsz, hogy nincs szükséged ekkora korkülönbségre, vagy megbánhatsz mindent, amit tenni készülsz.
- Az Isten szerelmére, Suho! - soha nem hívtam így - túl személytelennek tartottam -, kivéve, ha borzalmasan haragudtam rá. Ez is egy olyan alkalom volt. - Megtanultam valamit az életben, méghozzá azt, hogy rohadtul semmi nem biztos! Honnan tudod, hogy holnap nem tudják meg a titkunkat a szüleim, vagy két perc múlva ugyanúgy halat akarsz vacsorára, vagy hogy jövőhéten elcsap egy vonat... egyszerűen nem értem a logikádat, ennyi az egész. - megintcsak könnyek szöktek a szemembe, mikor lepergett az elmémben minden lehetséges megoldás a férfi problémájára. Az egyetlen és legésszerűbb mégis az volt, hogy nincs ideje egy hisztis kislánnyal foglalkozni. Mi másra gondolhattam volna?
- Annyira buta vagy, Haemin-ah. - felpattant a fotelből és jobbjával óvón átölelte derekamat, szabadon maradt baljával pedig arcomat simogatta. - Tudom, mire lyukadtál ki mindannyiszor a témával kapcsolatban és tudom, hányszor átrágtad magad az egészen. Teljesen jogosnak tartom a kiakadásod. De... nem szeretnék fájdalmat okozni vagy elérni, hogy bármit is megbánj.
- Akkor vésd már a hülye fejedbe, hogy téged akarlak! Azt bánnám meg, ha nem tennénk semmit. Már csak egyetlen dolog hiányzik, hogy teljesen a tiéd legyek...
Egy darabig csendben fürkészte a szemeimet, próbálva találni valami kiskaput, ami mondani sem kell, hogy nem jött össze. Végül hatalmasat sóhajtott, elengedett és az ablakhoz sétált. Nem fordult felém, a beszéde közben is háttal állt. Biztosan így könnyebb volt kimondani.
- Rendben. Tudom, mennyit jelent ez neked és őszintén, nekem is. Viszont nem most és nem így. Ehhez... megfontolt előkészületekre van szükség.
Persze a nézeteltérés megvolt az elején, mint a "Suho hyung, komolyan? Egy gimissel?" "Hova lett a felelősségteljes hyung?" és hasonló szépségek, de túltették magukat a kezdeti sokkon.
- Hagyjál! - visítottam. - Joonmyun kinyír, ha meglátja, mit akarsz a barátnőjével! - fenyegettem nevetve, azonban őt ezt nem hatotta meg, pláne részegen.
- Ugyan, Haeminnie, csak egyeeet~!
- Nem! Csókolgasd a fagyöngyöd!
- Mi a fene folyik itt? - csoszogott be pislogva a társaság lelke, Chanyeol, kezében egy üres süteményes tálcával, háta mögött egy borzasztóan kielégült fejet vágó Baekhyunnal. Bele sem mertem gondolni, mit művelhettek ezek ketten az édességekkel a konyhában.
Kapva kaptam az alkalmon és azzal az ürüggyel hagytam ott a banda szívtipróját, hogy újra feltöltöm a készletet a piskótatekercsekkel.
- Köszi, hogy jöttetek. - motyogtam a Yoda fülébe. - Nem lehet vele bírni, végigivott mindent aminek alkoholtartalma van és még éjfél sincs...
- Kai már csak ilyen. - röhögött fel Baek. - Egyébként Lay azt kérte, keressünk meg. Biztosan valamiért szüksége van rád, az erkélyen megtalálod.
Értetlenül, bambán kullogtam hát a megadott irányba.
- Igen, fontos lenne. - vakargatta a tarkóját. - Nem akartam a többiek előtt mondani nehogy baromságokra gondoljanak. Ezt Suho hyung nyomta a kezembe úgy negyed órája. Nem akart megzavarni a beszélgetésben Kyungsooval és amúgy is meglepetést akart neked csinálni. - miközben magyarázott, előhalászott egy hóemberes borítékot a zsebe mélyéről, majd felém nyújtotta. - Nem tudom, mi történhetett köztetek és közöm sincsen hozzá, de elég komoly volt hyung arca, mikor átadta a leveledet. Legalábbis gondolom én, hogy ez egy levél, mert olyan alakja van. - kuncogott. - Én mennék is, ha nem bánod. Chen és Xiumin meg fogja enni az összes túrós rétest. Boldog Újévet, Haemin-ah!
Kis fáziskésés után rögtön szedelőzködni kezdtem; felkaptam a csizmám és a kabárom, leoperáltam a rózsaszín sálamat a pezsgősüveggel éneklő Sehun derekáról, majd hálásan pillantottam Kyungsoora, aki utánam dobott egy kocsikulcsot. Egy kiabálás kíséretében pedig már ott sem voltam.
- Hogyne, kisasszony. Csak menjen fel a lifttel a legfelső szintre és forduljon balra a 1701-es számú ajtóhoz, a mágneskártya nyitja a zárat. Ha gondolja, küldhetek egy kísérőt...
- Nem fontos, köszönöm. - motyogtam, majd elvettem a kulcsot, amit felém tartottak.
Biztos voltam benne, mire készül Joonmyun, túl jól ismertem. Ahogy a liftben várakoztam arra, hogy megérkezzek az emeletre, a gombóc csak növekedett a torkomban. Végre ma megtörténhet...
A kártyával való bejutással sem volt gondom, már csak azon kaptam magam hogy egy teljesen sötét szoba ajtaját zárom be magam mögött. Az orromig sem láttam, csak a hallásra és a tapintásra hagyatkozhattam, rövidesen pedig egy másik ajtóba ütköztem; tehát ez volt az előtér.
- Joonmyun? Odabent vagy? - nagyon reméltem, hogy nem valami tréfa lesz a dolog, de amint megszólaltam, az ajtó hangtalanul kinyílt és egy félhomályba burkolt helyiséggel találtam szemben magam, a világítást csupán az a rengeteg gyertya nyújtotta, amiket a hatalmas franciaágy körül, az éjjeliszekrényen és az ágy előtti kis dohányzóasztalon pillantottam meg.
Beljebb léptem, hogy körülnézzek és kis híján el is bőgjem magam, de ekkor két kar a derekam körül megállította bennem a levegőt majdnem sikítottam egyet.
- Tetszik? - a számomra oly' megnyugtató és dallamos hangot azonnal felismertem.
- Joonmyun... Ennyire gyönyörű dolgot még életemben nem láttam... Annyira de annyira... boldog vagyok. - pityeregtem, majd megpördültem, hogy magamhoz szoríthassam Őt. Pillanatok alatt vett erőt rajtam a bűntudat; rengeteg pénzt kidobhatott az én hisztijeim miatt, csak mert nem bírtam befogni.
És ő mindezt elviselte, sőt, ennyire felkészülten várt rám. - Ne haragudj, hogy követelőző és gyerekes barátnőd van. Szégyellem magam... Annyira szeretlek, nem ezt érdemled.
- Én is szeretlek, Haemin-ah.
Csókolózva, ölelkezve botladoztunk el az ágyig, ahová óvatosan döntött le, hogy megszabadíthasson a ruháimtól, na meg persze a sajátjait is elhajítsa jó messzire.
Addig meg sem mozdult amíg én azt nem mondtam, ez pedig még több bizalommal és szerelemmel töltötte meg a szívemet.
- Abbahagyjam?
- Ne! Mindjárt...
- Biztos ne vegyem ki?
- Fogd már... be. Mozdulj meg inkább. Kérlek...
Nem szólt egy szót sem, csak eleget tett a kérésemnek, még ha a tekintetében azt is véltem felfedezni, hogy legszívesebben abbahagyta, volna nem törődve a saját vágyaival.
Elsőre bőven elég volt nekem a lassú, vigyázó és szerelmes tempó, hogy ölelt, vagy összekulcsolta az ujjainkat, miközben gyengéden csókolt, de ahogy az érzés fokozódott, egyre többet akartam Joonmyunból. Dereka köré fontam lábaimat, karjaimat a hátára vezettem és finoman karmolásztam azt ösztönzőleg.
- Gyorsabban, kérlek!
Minél erősebb és mélyebb lökések érték azt a bizonyos pontomat, annál hangosabban és magasabban nyögtem alatta, talán már véresre is karmolhattam őt - nem mintha érdekelte volna jelen helyzetben.
Ahogy megéreztük mindketten a vég közeledtét, Ő is kezdte elveszíteni a józan eszét, ezert sokkal izgatóbb dolgokat tett velem. Eluralkodott rajta az ösztön.
A tempó miatt férfiassága teljesen kicsúszott belőlem, de ez neki nem jelentett tulajdonképpen semmit. Néhányszor ő maga húzódott ki szándékosan, makkjával megdörzsölve párszor lüktető bejáratom torokhangon nyögve, majd egy mély és határozott lökéssel ismét belém hatolt ütközésig.
Az sem segített a hatalmas extázison amit okozott, hogy Kim Joonmyun bizony nem kis mérettel rendelkezett; teljesen kitöltött, érezhettem péniszének minden lüktetését, a súrlódást, ahogy hüvelyem rászorult a lökések közben.
- Mondd a nevem, bébi... - harapott nyakamba, mire ismét sikítottam egyet.
- Joonmyun!
- Még egyszer!
- Joon... Joon... Myun! Szeretlek Joonmyun...
- Haemin-ah...
Ebben a pillanatban egyszerre kiáltottunk egy hatalmasat, majd a férfi a zihaló testemre dőlt. Nem húzódott ki belőlem, de nem bántam. Amúgy is érzékeny voltam még.
Kellett pár perc, míg összeszedtük magunkat annyira, hogy a fürdő felé vegyük az irányt, jobban mondva Joonmyun vigyen engem, ugyanis a lábaim nem bírták és úgy döntöttek, kiveszik a szabadságot.
Mikor kimásztunk a kádból és felöltöztünk, kisétáltunk a szoba erkélyére egy-egy pohár pezsgő társaságában, hogy le ne késsük a visszaszámlálást.
- Kívánj valamit. - suttogta a fülembe. Én csak mosolyogva lehunytam a szemem.
... Nem akarok mást, csak örökké melletted maradni!
Az óra elütötte az éjfélt, mi pedig épp csókot készültünk váltani, ám a telefonom hangos zenebonába kezdett, kibillentve minket a romantikus hangulatból. Szerelmem előzékenyen nyomta kezembe a mobilt, amin Jongin neve díszelgett. Ó, Jézus.
- Boldoggújévettt drága bárrrányaimm! - biztosak voltunk benne, hogy a talajszintig elázott, de csak röhögtünk rajta, majd mi is köszöntöttük a többieket, végignéztük a tűzijátékot és elvonultunk aludni. Nem kellett ennél több, nem kellett nagy buli, sem reggelig tartó ivás. Csak mi ketten.
- Hm? - fordult felém és megigazította rajtam a takarót.
- Szeretlek.
- Én is téged. A világon mindennél jobban. - egy utolsó puszit kaptam a homlokomra, majd végleg az álmok mezejére léptem.
2016. szeptember 11., vasárnap
Kiszámíthatatlan (EXO - Baekhyun)
A következő kérés is megérkezett, ezúttal egy kis morcos Baekhyun képében :D Remélem, tetszeni fog az illetőnek, megpróbáltam minden általa megadott információval élni és használni a hitelesség érdekében :) Jó olvasást kívánok Nektek! Hwaiting! *3*
***
Ha valaki gyerekkoromban azt mondja nekem, hogy Dél-Korea egyik legismertebb csapatának edzője leszek, körberöhögöm és elhajtom a francba.
De mégis így történt. Hogyan? Fogalmam sincs. Mi volt ennek az egésznek a kezdete? A választ csak kerestem, egészen addig, míg fel nem adtam. Ez vezetett célra.
~~~
Édesanyám magyar, édesapám koreai származású. Akkor ismerkedtek meg, mikor apa idejött, hogy egy kicsit jobb sorsa lehessen. Itt is éltünk születésemtől kezdve, nem dúskáltunk a pénztől, mégis sokszor fordultunk meg a keleti országban nyaranta a nagyszülők által küldött jegyek jóvoltából. Második anyanyelvemmé vált a koreai.
Kicsiként ráharaptam a kézilabda művészetére, ezért a szüleim edzésekre írattak be, sokáig titkolva előlem, hogy a költségek miatt duplán dolgoztak. Élveztem, ahogy az adrenalin felpörget, ahogy rohanhatok és pontot szerezhetek, ahogy a labda a kezembe simul és egy percre sincs megállás. Hajtott a győzelem és a csapatmunka iránti vágy, hogy együtt örülhettünk vagy éppen tárgyalhattuk ki, mégis mit rontottunk el. Ez mind hozzájárult az életcélom kirajzolódásához; a sporthoz. A kemény hajtás a tanulás és a sport részéről is gyakran kimerített, amint középiskolás lettem, különböző diákmelókat is vállaltam. Azt akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek arra, amit egymagam értem el.
Mire leérettségiztem, már profiként könyveltek el, nem volt hát meglepő, mikor hirtelen a postaládával szemeztem, azon belül is egy vastag borítékkal, melyben egy felkérés állt; csatlakozzak a dél-koreai női válogatottba.
Hetekig rágódtam rajta, szinte minden nap a sírásig forgolódtam az ágyamban: mi az amit veszíthetek és mi az, amit nyerhetek? Ha belevágok, a szüleimet itt fogom hagyni az eddigi életemmel együtt, és ez még akkor is gondot okozott ha tudtam, azért nem lennének teljesen egyedül. Így sem pénzzel, se munkával nem tudom majd őket támogatni. De itt perpillanat egyáltalán nem akadt lehetőségem kézilabdázni - az itteni női válogatott elég profival rendelkezett és nem volt szükség több cserére. Ugyan ki lenne az a hülye, aki kísérletezget egy zöldfülűvel, ha a jól bevált játékosok tökéletesen megállják a helyüket? -, így végül megszületett a döntés. Hiszen a saját lábamra kellett állnom lassacskán, meg kellett találnom a saját utam. Anyám persze nagyon kiborult, de tiszteletben tartotta a nézeteimet, apám pedig megveregette a hátam és egy hatalmas vigyor kíséretében fejezte ki tetszését.
Összepakoltam hát a bőröndjeimet és aláírtam egy tíz évre szóló szerződést a válogatottban.
Szinte észre sem vettem, ahogy az első év el is repült. Folyamatosan küldtem bizonyos összegeket haza, többször telefonáltam, vagy régies módon levelet írtam, képeket készítettem és dokumentáltam az életem, hogy semmiről se maradjanak le.
Ezután újabb felkérés érkezett, miszerint felfigyeltek a csapat különleges energiára és az edző engem személyesen ajánlott, ezért ha az edzések mellett van időm, vállalhattam egy fiúkból álló idolcsapat fizikai felkészítését.
Na, itt kezdődött csak igazán az élet.
***FLASHBACK***
Rettenetesen izgatott voltam. Vajon elfogadnak? Megszeretnek? Érdekesnek fognak találni? Meg fog felelni nekik az edzésterv? Mennyire fogják tolerálni, hogy egy külföldivel van dolguk, ráadásul egy olyannal aki a tizenkilencet is éppen, hogy elhagyta?
Nem voltak biztos gondolataim, pláne mivel az elmúlt egy évnek amióta itt vagyok, a fele azzal ment el, hogy keményen edzettem és próbáltam elfogadtatni magamat a csapattal. Valljuk be, az itteni lányok meglehetősen előítéletesek - még ha egytől egyig kemény sportolókról van is szó, nem pedig csitrikről.
Felmutattam a borítékban kiküldött rózsaszín beléptetőt, mellyel az SM Entertainment falai közé kerülhettem. Mondanom sem kell, hogy a sok ott ácsorgó rajongó leszúrt volna akár egy darab radírral is, ha tehette volna. Ijesztőek...
- Jézusom. - képedtem el, amint megláttam az épületet belülről. Végül is mi ez nekem? Hiszen életemben nem láttam a menedzserüket sem, sőt, hogy merjek messzebb menni; a nyamvadt helyiség közelében nem voltam még, és akkor most igazodjak el úgy, hogy kegyeskedtek küldeni egy rózsaszín kártyát.
Kevés türelemmel, viszont nagyon lassan - legalábbis odafigyeltem, hogy ne hadarjak - megkérdeztem a portást, hogy ugyan hol találom az igazgatóságot. Kaptam érte egy fura pillantást. Oké, van pár anyajegy, de nem a kifutóra jöttem, ember!
Aztán mégis csak sikerült felkászálódni a legfelső emeletre, természetesen lifttel, mert egy dolog a sport és egy másik a lépcső. Lefordultam balra, majd elmentem egészen a végéig és láss csodát, ki volt írva lóbetűkkel, hogy bizony jó helyen vagyok. Fogalmam sem volt, mit tegyek, ezért bekopogtam. Fél percen belül kaptam egy kiabálást, hogy szabad.
~~~
Amint megkaptam a szükséges papírokat és információkat, mosolyogva baktattam a kettőszáz-tizenkettes táncterem felé, halálosan izgatottan. Heti háromszor - hétfőn szerdán és pénteken - reggel hétre kell megjelennem ugyanebben az épületben és az általam kiválasztott erőnléti edzéstervet alkalmazhatom. Még abban is dönthettem, hogy egy vagy két órát foglalkoznék velük. Bátorkodtam a kettőre szavazni, mivel egy óra alatt a kutya se tudná kiélni magát. Ahhoz, hogy rendes bemelegítést és eredményeket kapjunk, idő kell.
Illedelmesen kopogtattam, de szerintem nem hallották meg a kifelé is tisztán hallható akkordoktól, így bátorkodtam kinyitni a térelválasztó lapot.
- Ó, amint látom, megérkezett, üdvözöljétek, fiúk! - az eddig ezer decibelen óbégató zene rögtön kikapcsolt, majd rögtön jött a sugdolózás, a pusmogás. Ezt utáltam a legjobban,amikor ahelyett hogy hozzám szólnának, látványosan kibeszélnek a jelenlétemben. - Ha jól tudom, ön lesz az EXO erőnléti edzéséért felelős.
- I-igen. A nevem Jung Daerin! A válogatott edzője ajánlotta az én segítségemet.- hajoltam meg kilencven fokban és próbáltam továbbra is fapofát vágni.
- Én pedig a csapat tánctanára, Park Wanghoon vagyok, nagyon örvendek. - mosolyogva viszonozta az üdvözlésemet, de amint a mögötte állókra tévedt a pillantása, elkomorodott. - Én voltam, aki felvetette ezt az ötletet. Mostanában nagyon lusta a banda, rájuk férne a rendszeres edzés, ha már maguktól a sarokra se mennek le. Tudod, a legutóbbi koncert kicsit jól sikerült és azt hiszik, lazsálhatnak. - suttogta bizalmasan a fülembe, de nem eléggé halkan ahhoz, hogy a kilenc férfinek ne jusson el a füléig.
- Ez nem igaz! Hyung! - egy, a többiekhez képest egész alacsony fiú méltatlankodott, amit nem bírtam ki mosolygás nélkül. - Yah! Te mit vigyorogsz?
- Nyugodj le, Baekhyun. Tudod, hogy igazam van.
- De akkor is, hyung! - illett hozzá a hiszti, úgy viselkedett mint egy... ötéves.
~~~
Egy hónap elteltével remekül összehangoltam az edzéseket és a neveket is megjegyeztem, azonban sosem tudtunk többet egymásról. Ők nem kérdezősködtek, hát én sem. Ám ez a legközelebbi alkalommal megváltozott.
- Legyen egy kis szünet. - mosolyogtam, végignézve a lihegő bandán. Szerencsétleneket háromnegyed óra alatt úgy megizzasztottam, hogy látni lehetett, ahogy a nyaki artériájuk minden egyes pillanatban hevesen próbál kiszakadni a helyéről. A vizet hatalmas kortyokban nyelték, a törülközők pedig pillanatok alatt teljesen átáztak.
- Végre, ivóvíz! - dőlt hanyatt Chen. - Daerin-sshi, néha gyilkos módszereid vannak...
- Ettől lesztek fittek, mint a gladiátorok. - kacsintottam.
- Mesélj magadról! - csatlakozott be Kai, ami meglepett. Eddig egyáltalán nem úgy tűnt, mint akik különösen érdeküket lelik abban, ha bármit megtudnak a magánéletemről. - Tudod, hány éves vagy, mit szeretsz meg ilyenek. Nem muszáj, ha nem akarod.
- Hát '96-os vagyok, félig magyar. - gondolkoztam.
- Azta, olyan fiatal? - képedt el rögtön Lay, bután pislogva. Annyira nevethetnékem támadt tőle, hogy vissza sem bírtam tartani. Tipikus, félig csukott szemek, lámafej és fáradt csücsörítés. Ez az oldala rendkívül aranyos volt. - Most mit mondtam?
- Semmit, semmit. - legyintettem, még mindig kuncogva. - Csak olyan furcsán néztél.
- Hogy hogy ennyi idősen edző vagy? - tette fel a következőt Xiumin.
- Hivatalosan nem vagyok az, de ezen én is elgondolkodtam. Nem bántam meg, hogy elvállaltam.
- Kézilabdázol, ugye? Nem veszélyes egy kicsit? Olyan... törékenynek tűnsz. - nézett végig rajtam tétován Suho. Köszönöm szépen, ezt majd akkor is mondd, ha izomból eltalállak egy labdával.
- Nem minden olyan, amilyennek kívül látszik. - válaszoltam bölcsen.
- Amúgy... ki a leghelyesebb közülünk? - mászott az intim-szférámba Chanyeol olyan ijesztő vigyorral, amilyet még egy dinoszaurusz is megirigyelne. Köpni-nyelni nem tudtam, de mikor Baekhyun felállt és kirohant, legszívesebben a homlokomra csaptam volna. Ja, és azt se hagyjuk ki, hogy éppen rá gondoltam. Megköszörültem a torkom, majd felpattantam a laminált padlóról.
- Ha nem gond, kimennék a mosdóba.
Az aranytorkú énekes után rohantam és el is értem. Megfogtam a csuklóját, hogy feltűnjön neki a jelenlétem, de esélyem sem volt megszólalni.
- Nem tudnád elengedni a kezemet?
- Bae-Baekhyun? - néztem rá összevont szemöldökkel.
- Igen, én. De mi ebben a fura? Engedélyt kellett volna kérnem, ha vécére mennék?
- Mi bajod van? - még mindig semmit nem értettem az egész kis balhéjából.
- Semmi. Menj odébb...
- Nem, amíg nem tudom, mi bánt!
- Túl irritáló, ahogy viselkedsz. - sziszegte. Kikerekedtek a szemeim. Irritáló? - Ahogy teszed-veszed magad a fiúk körül, ahogy mosolyogsz rájuk és próbálsz aranyos lenni, egyszerűen felfordul a gyomrom tőled.
- Yah! Én nem csinálom ezt!
- Dehogynem. Csak gondolkodj el. Most pedig ajánlom, hogy menj arrébb.
***FLASHBACK END***
- Daerin? Yah! - valaki a kezét lengette előttem, és mire felfogtam, hogy Kai az, már az ölemben landolt egy üveg ásványvíz. Gyorsan visszatértem a valóéletbe a nosztalgiázásból és az egyik legjobb barátomra emeltem a tekintetem. Kétségkívül ő és Sehun lettek azok, akiknek sikerült közel férkőzniük a szívemhez. Ezt a kis korkülönbségnek tudtam be. Mindkét fiú ezerszer jobban megnyílt, mint legelőször és ez jólesett a lelkemnek.
- Igen? - meredtem rá. Ő csak sóhajtott egyet és letekerte a kupakot, hogy még azzal se bajlódjak.
- Öt perc van a szünetből, te meg úgy bambulsz, mint akinek áramszünet van az agyában. - mutogatott, mire elnevettem magam. - Nem vicces! Azt hittük, bekrepáltál... Meg ne itassalak?
- Bocsi. - mosolyodtam el.
- Mi a baj? - ült le mellém, sokkal komolyabb hangszínt megütve. Hamarosan csatlakozott a maknae is, immár ketten vizslattak.
- Semmi. Tényleg.
- Fogadjunk, "Baekhyun-szindrómád" van. - röhögött fel mind a kettő.
- Nem tudom, mit teszek rosszul. Próbálom az edzéstervet a lehető legjobbra alakítani, de...
- Nem felelhetsz meg mindenkinek. - vágott a szavamba Sehun. - Nem kell, hogy mindenki elfogadjon vagy szeressen.
- De akkor is! Ha mondjuk... utálnátok öten a bandából, elgondolkodnék, hogy én tényleg hülye vagyok. De az az egy szerencsétlen böki a csőrömet!
- Tetszik, mi? - hunyorgott Jongin ördögi vigyorral. - Tudom én, hogy van ez...
- Nem! - tagadtam. Igazság szerint fülig bele voltam zúgva, mint vak szamár a szakadékba, de eszemben sem volt ezt pont a csapattársai orrára kötni. - Csak... ő az egyetlen, akinek semmi nem jó. Ha azt mondom, fekvőtámasz, akkor leül és néz. Ha felküldöm az emelőgépre, biztos a súlyzót vesz elő!
- Komolyan, ti ketten egy éve szívatjátok egymást. Mint két dedós.
- Nem igaz! - duzzogtam karba tett kézzel.
- Ki tett műpókot a törölközőjére?
- Én...
- Ki sózta el a Lattéját?
- Én...
- Ki öntött vizet a cipőjébe?
- Jól van már, felfogtam! - adta meg magam, és rögtön hadakozni kezdtem. - Nem csak én vagyok ilyen! Ő, mint mondtam, folyton az ellenkezőjét csinálja mindennek. Azt se felejtsük el, hogy kettőnk közül nem én vágtam olyan dolgokat a fejéhez...
- Nézd, Sehun... csóri hogy elvörösödött! - hahotázta Kai nagy beleéléssel, de tényleg olyan szinten, hogy sírt. Ezt látva az én röhögőgörcsöm is megtalált, így már hárman fetrengtünk a földön.
- Nem akarok zavarni, de folytatódik az edzés. - gúnyolódott Baekhyun, amitől azonnal abbahagytam.
- Ó, valaki hirtelen szeretne csinálni valamit? Mi történt veled?
- Csak ha már egyszer azt mondtad, hogy negyed óra szünet, akkor negyed óra! - emelte fel a hangját.
- Mintha téged bármikor érdekelne, hogy mit mondok! Soha nem azt csinálod!
- Mert hülyeség!
- Te vagy az egyetlen, aki szerint az!
- Te meg... - csak hápogott, ezért büszkén kihúztam magam, még ha belül nagyon fájt is. - Aish! - valamiért ez a kirohanós jelenet nagyon ismerős volt korábbról. Sóhajtva utána rohantam és keresgélni kezdtem, de jobban eltűnt, mint múltkor.
- Baekhyun! Byun Baekhyun! - kiabáltam. - Gyere elő, tudom hogy itt vagy valahol! Kérlek!
- Mit akarsz? Ne ordítozz már, azt hiszik, megvertelek... - lépett ki a mosdóból a kezét törölgetve egy zsebkendőbe, amit dolga végeztével lazán kidobott a kukába.
- Csak... tudni szeretném, miért.
- Mit miért?
- Szerintem nagyon is tisztában vagy vele! - vesztettem el a türelmem. Két másodperc volt az egész, de képtelen voltam felfogni, ami történt. Olyan erősen kenődtem a falra, hogy a gerincem fájdalmas roppanással jelezte, hogy még egy ilyen és eltörik az egész oszlopom.
- Tudod, most már nagyon zavarsz! Komolyan... komolyan ennyire hülye vagy?!
- Engedj el, beverem a képed! Hülye a nénikéd! Mit kellett volna észrevennem? Tudom, hogy utálsz, nem volt nehéz rájönni!
- Nem utállak...
- Persze. Én meg a József Attila vagyok... - nyögtem fel magyarul, ami neki nagyon nem lehetett érthető.
- Tessék?
- Tökmindegy. Csak engedj el, hogy visszamehessek.
- Nem. Daerin-ah, én. Én. Szóval én. Kedvellek. Úgy.
- He? Bocs, asz'szem félrehallottam...
- Nem! - csattant fel és újra a falhoz nyomott, ezúttal sokkal gyengédebben. Felsőteste az enyémnek simult, lehelete újfent az enyémmel szórakozott. - Jung Daerin, tetszik a zöldesbarna szemed, a rövid hajad, az összes anyajegyed, hogy még nálam is kisebb vagy, mintha megvédhetnélek mindentől. Még az idióta személyiséged is bejön. Olyan vagy néha, mint egy sárkány...
- Yah! Nem vagyok sárkány!
- De igen!
- Te meg... te meg mint egy hisztis picsa!
- Mit mondtál?
- Igen. Jól hallottad. - húztam fel az orrom. - Mint akinek megjött, vagy nem is tudom...
- Hallottad egyáltalán amit mondtam, vagy csak a veszekedés jutott el a füledig? - türelmetlenkedett.
- Hallottam...
- Nagyszerű. Akkor?
- Mi van?
- Istenem, te milyen egy lassú felfogású nő vagy.... - forgatta meg a szemeit és azzal a lendülettel az ajkaimra tapadt. Kétszeresére tágultak a szemeim, de be kellett vallani, hogy csodálatos érzés volt azzal csinálni, akibe beleestem. Szája finom volt és puha, amikor pedig nyelve is belépett a játékba, még csodálatosabbá vált az egész. Azon kaptam magam, hogy átkarolom a nyakát és visszacsókolok, teljesen megfeledkezve mindenről. Csak a levegőhiány miatt váltunk szét, Baekhyun pedig már folytatta volna, de leállítottam. Nem volt itt valami stimmel. - Mi történt? - zihált.
- Ez így nem jó. - nyögtem.
- Valamit rosszul csináltam?
- Nem, csak... miért bunkóztál velem?
- Ez egyszerű. - vont vállat, majd derekamnál magához húzott és egy szexi félmosollyal a szemembe nézett. - Mert nem akartam, hogy a többiekkel jópofizz. Mert idegesített, hogy a gyönyörű szemeid nem rajtam állapodnak meg, hanem mondjuk Sehunon vagy Jonginon. Túl sokat voltál velük...
- Na és?
- Mint mondtam... - hajolt a fülemhez, apró puszit adva rá. - ...kedvellek. És te is kedvelsz engem.
- Ho-honnan veszed?
- Legközelebb nézz körül, ha magadban beszélsz. - nevette el magát.
- Fogd be. - húztam magamhoz és ezúttal én kezdtem a csókot, hogy ne kelljen a kínos részleteket hallgatnom.
- Baekhyun...
- Hm?
- T-tényleg szépnek tartasz? - motyogtam, mire erősebben húzott magához és megpuszilta a hajamat.
- Te vagy a leggyönyörűbb, aki valaha létezett.
- Túlzásba esel.
- Most meg az a baj, hogy bókolok?
- Nem! Csak... túl zavarbaejtő.
- Szóval a nagyszájú kisasszony most zavarban van? Kiteszem a Twitterre...
- Nekem te ne, hisztigép.
- Fogd be.
- Te fogd be.
- Csak... maradj velem.
- Eddig is ezt akartam, Baekhyun. - motyogtam, belefúrva a fejemet nyakhajlatába, beszívva édes illatát.
Kiszámíthatatlan a viselkedése, talán ez vonzott benne ennyire. Azt hiszem, jó kis veszekedőpartnerre találtam az elkövetkezendő időszakra.
2016. augusztus 22., hétfő
My childhood love (EXO - Sehun)
Hosszabb kihagyás után új kéréssel érkeztem, egy Sehun központú OS-sel!:)
Remélem, tetszeni fog mindenkinek, főként a címzettnek! :)
Sok szeretettel küldöm DooRinak! ^^
A többiről sem feledkeztem meg, igyekszem velük! :)
Hwaitig! *3*
~~~1998. július 12.~~~
- Ne húzd a copfomat! - kiabáltam hangosan, miközben a fiú nem még mindig nem engedte el a hajam, amit anyukám nagy gonddal szépen két copfba fogott reggel.
- Miért ne húzhatnám? - vetette oda, de azért elengedett. A kezeit összefonta a mellkasa előtt és felfújt arccal meredt rám.
- Mert fáj, és mert megmondalak anyának! - megremegett a szám és lefelé kezdett görbülni, miközben a hatalmas krokodilkönnyeknek sem kellett már sok.
- Árulkodó Júdás vagy! Most meg miért sírsz? Bőgőmasina! - nevetett.
- Nem sírok és nem vagyok bőgőmasina! A nevem Kim Haneul és nem szoktam sírni! Ennyi erővel én is kicsúfolhatnálak, mert pösze vagy! Nyuszi! - kiabáltam rá, toppantottam kettőt és csípőre tettem a kezem, hogy legalább komolyan vegyen. Már amennyire egy négyévest komolyan lehet venni...
- T-tényleg fájt, hogy meghúztam a copfod? - úgy látszott, hogy a kis műsorom hatásos volt, mert egyből megbánó kiskutyaszemeket meresztett rám és közelebb totyogott, hogy ellenőrizze, nem fájt-e nagyon.
- Ühüm...
- Ne haragudj... a nevem Oh Sehun. Ne árulj be a mamádnak, oké? Neked adom a kavicsgyűjteményem! Legyünk barátok! - vigyorgott rám azzal a négy fogával.
~~~2001. szeptember 1.~~~
- Sehun, ne ficeregj már! Le kell fertőtleníteni a sebed! És még én bőgök... - motyogtam, majd újra megnéztem a térdén és a karján lévő horzsolásokat. Elég csúnyán elbántak vele a hatodikosok...
- Nem bőgök! Csak... nagyon leizzadtam... - mentette magát.
- Persze. De kicsit messzire mentél... második osztály első napján verekedni... ez csúnya dolog volt, Sehun-ah! El is küldhettek volna téged, és akkor nem találkozunk többet!
- Csak téged akartalak megvédeni, hogy ne bántsanak... annyira nagy baj, hogy szerettem volna megmenteni a fiúktól a legjobb barátomat? - azt hiszem, itt néztem rá máshogyan...
~~~2008. május 8.~~~
- Oh Sehun! Mit keresel te itt? Tudod te, mennyi az idő? Hajnal három! Értem én, hogy szeretsz tanulni, de még a suli sincs nyitva... - háborogtam.
- Szeretnék neked mondani, valami nagyon fontosat. Ma nem megyek iskolába. - sóhajtott. Az arcát látva valami tényleg nem stimmelhetett vele, elég gondterhelt volt. Az álom egyből kiment a szememből és mellé kucorodtam, hogy átöleljem a derekát. Egyre férfiasabb volt és ez eléggé szembe is tűnt.
- Na és vajon miért nem? Ugye nem a hülye cimboráiddal lógtok? - vontam fel a szemöldököm vádlón, mire keserűen elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Nem, ez most más! Én... elmegyek az SM Entertainment meghallgatására. Tudod, amit annyira reklámoznak.
- Tessék? Jól értettem? - olyan mértékű büszkeség töltött el, ahogy ránéztem, hogy el sem lehetett volna mondani szavakkal.
- Halálosan jól értetted. Tudod, hogy ez nagy álmom...
- Persze, hogy tudom... biztos sikerülni fog! Hwaiting! - öleltem át, de belül majd szétvetett a zavar.
~~~2012. április 7.~~~
- Haneul-ah, ugye tudod, hogy holnap debütál a banda...
- Persze, hogy tudom. És nagyon büszke vagyok rád, Sehun-ah. De hiába a te fellépésed, délelőtt én akkor is témazárót írok, ráadásul érettségi lesz a jövő hónapban. - próbáltam terelni, mert tényleg fontos volt számomra az iskola, ha akartam vinni valamire.
- Fi-figyelj már rám egy percre! Tedd le azt a könyvet! - csattant fel.
- Jó, leteszem, de ne ordibálj! - vágtam vissza, mégis óhaja szerint ignoráltam a tananyagot.
- Bocsánat, de túl feszült vagyok... szóval öhm... attól tartok, nem találkozhatunk tovább. Az ügynökség szerződésében világosan benne van, hogy nem mutatkozhatunk lánnyal egy megadott ideig, úgyhogy...
- Mi a jó életről beszélsz? Most... most komolyan azt akarod mondani, hogy vége a barátságunknak? Sehun, pisis korunk óta ismerjük egymást, ez egyszerűen... nevetséges! - keltem ki magamból, próbálva valami normális hangnemet megütni, de hát...
- Ne kapd fel a vizet, kérlek!
- Ne kapjam fel? Mondom én mindjárt, hogy mit kapok fel! A baltát, azt kapom fel és majd jól agyonverlek vele! Mi bajod lett? Me-megfogadtuk egymásnak, hogy mindig barátok leszünk... akkor m-miért?
- Yah, Haneul-ah! Ne sírj, nem szeretem mikor sírsz...
- Akkor miért? T-talán nem vagyok elég jó, hogy Oh Sehunnal, az EXO egyik tagjával barátkozzak? Ez a probléma? Hogy nem nézek ki elég jól ahhoz, hogy egy idol legjobb barátja legyek!?
- Nem! Ehhez ennek semmi köze! Csak egyszerűen meg van tiltva a randi.
- Mi nem randizunk, te seggfej! Mi a legjobb barátok vagyunk... testvérek! Ha nem akarnál lerázni, megoldanánk ezt is! Ilyen könnyen feladnád?!
- Hát ez itt a baj, Haneullie. Én nem... én nem így érzek. Szeretlek, Kim Haneul, nagyon is. - rendben, itt egy kis sokkhatás ért, ezért néhány mondat kiesett az emlékezetemből. - Ezért nem lennék képes azt hangoztatni, hogy a barátom vagy, mert nem vagy az. Nem is beszélve arról, hogy féltelek, mert lány vagy, a rajongók pedig féltékeny lányok, tehát én... aish, az a lényeg, hogy szeretlek!
- S-sehun...
- Nagyon vigyázz magadra! - itt kaptam életem első csókját és itt is csalódtam először.
***
Morogva csuktam be a naplómat, amik ezeket a bejegyzéseket takarták. Volt még rengeteg a kis könyvben, de ezek mellett nem tudtam elmenni, hiszen... a négy dátum emlékeztetett legerősebben arra, hogy mennyire is jók voltunk mi együtt: Oh Sehun és Kim Haneul, a legjobb barátok, tesók örökre. Na persze, annak a seggfejnek a debütálásig tartott az örökre... Megértettem én, hogy védeni akart, de én tökéletesen meg tudtam védeni magam mindig is. Nem véletlenül üvöltöttem le a fejét, amikor megrángatta a loboncomat az első találkozásunkkor, nem véletlenül szálltam be a verekedésbe, mikor engem próbált menteni. Csak három hónappal voltam nála fiatalabb, nem öt évvel...
Olyan érzés volt akkor, mintha csak ócska kifogásokat keresett volna, hogy az idolkodás mellett ne kelljen még velem is foglalkozni. Később visszagondolva pedig ez a meggyőződésem cáfolódott, mivel eszembe jutott, hogy azt is mondta, szeret...
- Rohadj meg! - fújtattam. - Francért kellett nekem veled kezdeni a reggelemet... ha miattad fogom rosszul végezni a munkámat, megöllek. - sziszegtem az ártatlan kis naplónak, majd magamra kaptam a cipőmet és kiléptem a nyári friss levegőre. Még az utcán is az EXO Lotto című száma üvöltött a tizenéves suhancok telefonjából, némelyik elvetemült még hangszórót is hurcolászott reggel hatkor. Jó, huszonkét évesen a gondolkodásom megegyezett egy vénasszonyéval, de amíg nem jutottam éltető kávéhoz, addig ne is várjanak tőlem semmi kedveset. Túl fáradt voltam. Megint Rajta járt az eszem...
~~~
- Jó reggelt, Haneul sunbae! - integetett az arcomba a kis nővérgyakornok, Soah. Megpróbáltam kierőltetni valami aranyosat magamból, elvégre nem egy tizennégy éves középiskolás tehetett arról, hogy én rosszul keltem.
- Neked is jó reggelt. Mi járatban erre?
- Augusztus elseje óta itt vagyok gyakorlaton, sunbae. - kuncogott. - Nagyon fáradt vagy?
- Eléggé. - sóhajtottam. - Csoda is, hogy még nem kapartam ki a szemed...
- Biztos én vagyok a kedvenced. - nevetett fel, én pedig elmosolyodtam. - De sunbaenim, tényleg... én hozzád kerültem a legközelebb és... amíg a többi nővér elment mellettem, te segítettél nekem betanulni a rám bízott feladatokat. Köszönöm neked, Haneul sunbaenim!
- Mi ez az őszinteség hirtelen? Nem mintha nem értékelném.
- Hát... kérni szeretnék tőled valamit.
- Mi lenne az? - ráncoltam a szemöldököm. Soah szégyenlősen elmosolyodott és a recepció felé nézett, ahol egy vele egykorú fiú álldogálhatott fehér kórházi egyenruhában. Valószínűleg ő is a gyakorlatát töltötte.
- A neve Park Bogum. Lassan két hete beszélek vele, de egyszerűen nem tudom, hogy viselkedjek a közelében... pedig el szokott hívni kávéra is, meg minden...- ebben a pillanatban a fiú mintha megérezte volna, hogy róla beszélünk, hátrafordult és intett egyet. Soah pedig elpirulva kapta arrébb a fejét.
- Szerintem csak add önmagad, mint ahogy mindenkivel teszed. Tetszel neki, hidd el. - simogattam meg a hátát. - Most viszont mennem kell, mert beteglátogatásra indulunk egy óra múlva az orvossal.
- Rendben. És köszönöm, sunbae! - hajolt meg.
Ami azt illeti, tényleg tegnap délután telefonáltak be, hogy valakinek súlyos problémája van a lábával, de csak ma reggel tudtunk kimenni, ugyanis éppen utaztak. Most ki találja ebben a logikát? Ha utaznak, akkor miért nem ott látják el?
Mindenesetre egy elég érdekes környék volt ez. Lépten-nyomon fura figurákkal találkoztunk, akiknek rózsaszín kártya lógott a nyakában. Bosszúságomra viszont annyira rohantak, hogy képtelenség volt kiolvasni.
A hetedik emeletre vitt az utunk egy panellakásba. Volt rajta elektromos kódzár, ahogy elnéztem, egy kis kamera is, meg spéci kaputelefon. Nagyon fontos ember lakhatott itt... A doktor felcsengetett, később pedig egy nagyon mély hang szólt bele.
- Igen?
- Az orvos vagyok, akiért tegnap küldettek. Egy nővér van velem.
- A nővér biztonságos? - kikérem magamnak...
- Nem tudok róla, hogy rohamai lennének, ha idolt lát. - szóval innen fúj a szél.
- Ez esetben azonnal nyitom.
Valóban; néhány másodpercet kellett várni, míg az illető feloldotta az összes kódot meg zárat, ami létezett, majd kitárult a bejárati ajtó és egy legalább két méteres, manófülű, szélesen vigyorgó, Park Chanyeol nevezetű egyén bukkant fel. Csak ezt ne! Magamban ötször sírva fakadtam, amiért elvállaltam ezt a melót.
- Üdvözlöm önöket. Sajnáljuk, hogy még külön időpontot is kellett megszabni, de már a repülőn ültünk, Kai-sshi pedig amúgy is utál kórházakban lenni, nem hogy még éjjel...
- Nem gond. Merre találom a beteget? - mosolyodott el biztatóan Ahn Doktor, mire a füles rögtön arrébb állt és mutogatni kezdett nekünk, hogy merre kell menni, melyik szobában tartózkodik a Kai nevezetű tag. Mint kiderült, a nappaliban leledzett. Csak Ő ne legyen itthon, mert a végén el találnám törni a nyakát...
Levettük a cipőnket, kezet mostunk és beljebb merészkedtünk.
- Üdvözöljük önöket! - hajolt meg még nyolc ember, mikor beestünk az Istenverte nappaliba. Mindenki itthon van? Éljen a Koreai nemzet! Tekintetemmel rögtön, ösztönösen keresni kezdtem és nem csalódtam; csak nem felismert?
- A nevem Ahn Songjun doktor, a hölgy pedig Kim Haneul, kórházunk egyik nővére. - mi is derékszögbe vágtuk magunkat, de mielőtt elkezdhettük volna, Suho beleszólt.
- Ugye itt maradhatunk? Szeretnénk tudni, mi lesz Jonginnal...
- Természetesen. Haneul kisasszony, kérném a szemüvegem.
- Azonnal! - pattantam és a táskában kezdtem kotorászni. Addig is elfoglaltam magam. Mikor kikerült az okuláré, a doktor úr kezébe nyomtam és folytattam tovább a dolgom. Mint kiderült, enyhe szalagszakadása volt az érintettnek, ezért szépen egy hűtő pakolást, végül egy szoros kötést kanyarítottunk Kai lábára.
Már épp elköszönni készültünk, amikor egy olyan rántást éreztem meg a csuklómon, hogy azt hittem, az egész karom kiszakad tőből.
- Mi a... Sehun!? - még csak meg sem hallotta, csak ráncigált el a döbbent társaságtól. - Eressz már el, hallod? Y-yah! - egy szobába vezetett, gondolom a sajátjába, becsapta az ajtaját, végre elengedett és szembe fordult velem. - Minek hoztál ide?
- Te minek jöttél? - vont vállat. Azt a bunkó eget neki...
- Nem tudom észrevetted-e, de nővér vagyok, kötelességem a betegellátás, észlény!
- Akkor máshogy kérdezem. Miért pont IDE jöttél?
- Hidd el, ha tudtam volna, hogy pont veled futok össze, inkább péknek megyek... amúgy meg mi ez a tajparaszt stílus? Valakire hatással van a sok lóvé? A hírnév esetleg? Mindkettő?
- Nem! - vágta hozzám.
- Érdekes, a tévében valahogy kedvesnek és cukinak tűnsz a magad pösze stílusával. Na, az legalább semmit nem változott...
- Hé! Nem vagyok pö-...Te néztél a tévében? - kerekedtek ki a szemei. Ki tudta ragadni a lényeget, az biztos.
- Egy időben... - bólogattam.
- És azután?
- Leszoktam róla, hogy téged bámuljalak naphosszat. A munka lekötött, a többi meg nem számít.
- Már hogyne számítana! Érdekel... érdekel, mi van veled...
- Hát persze. Nekem meg harminchatos a lábam, szeretem a csemegeuborkát és tudok gyomlálni. Most, hogy ezt megvitattuk, mi lenne, ha őszinte lennél és közölnéd velem, hogy valójában jó ürügy volt ez az idol téma, hogy lekoptass?
- Ez nem igaz. - motyogta. - Sosem akartalak lekoptatni. De mindenkivel történnek dolgok, amik... változtatnak az emberen.
- És? Én is sokat változtam. Kezdve azzal, amikor hajnal háromkor ott hagytál egy csókkal, egy vallomással meg egy búcsúval. Négy évre eltűntél, most meg tolod ide a képed, elrángatsz a felettesemtől, ledöbbented a hyungjaidat és próbálod a magad köcsöggé változott módján beadni, hogy érdekeltelek. Ez aztán a parasztvakítás.
- Akartalak keresni. De... a főnökség nem értette meg, hogy csak barátok voltunk. Amúgy meg igazuk volt, mert én...
- Te mi? - vontam fel a szemöldököm?
- Amikor megcsókoltalak, halálosan komolyan gondoltam. Aztán mikor megszakadt a kapcsolat, szinte megőrültem, mert egy fasznak éreztem magam. Luhan... ő volt az első és egyetlen, aki valamennyire pótolta az általad hagyott űrt. De... aish, utálom ezt a nyálas és nyomorék szöveget. - fintorgott. - Azt próbálom elmondani, hogy nem kerestelek, mert az igazgatóság azt is tudja, mikor megyek vécére. Igazából Lulu kilépése után lettem ennyire bunkó. Mert utánad őt is elvesztettem és akkor értettem meg, te mit érezhettél, amikor leléptem.
- Szép vallomás. - bólintottam elismerően.
- Most komolyan, Haneul? Én itt mondok neked egy komplett prózát, te meg ide szúrsz nagy kegyesen fél mondatot? Ennyi?!
- Mert mit mondjak? Megérdemled!
- Hát kösz...
- Még naplót is vezettem...
- Miről? - lepődött meg, majd óvatosan mellém csoszogott... vagyis tőlem úgy két méterre, mert gondolom félt, hogy meg találom verni.
- Az első találkozásunktól az utolsóig le vannak jegyezve dolgok. Amikor megrángattad a hajam és felajánlottad a kavicsgyűjteményed... amikor verekedtél értem... amikor közölted, hogy megpróbálsz idol lenni... és amikor megtörtént az a csók is. Minden. Mert te mindig az életem része maradsz. Amikor láttam a műsorokban, hogy mennyire boldog voltál, hiszen azt csináltad, amit szeretsz, akkor én is boldog voltam. Megtettél mindent az álmodért. Elérted.
- Haneul-ah. Megint sírsz.
- Nem érdekel. - nevettem fájdalmasan és egy hirtelen ötlettől vezérelve jól pofon csaptam.
- Ezt most...? - szerencsétlen olyan értelmes fejet vágott, miközben fogta az arcát, hogy le kellett volna fényképezni és el kellett volna küldeni egy oldalnak.
- Remélem, tudod, hogy utállak!
- Sajnálom...
- Sokra megyek a sajnálatoddal, hülye gyerek! Hogy roha...- még azt sem hagyta, hogy egy mondatot befejezzek, mert olyan csókot kanyarított le, hogy majdnem összeestem, ha nem tartott volna meg. Még a nyálam is kifolyt. A nyelvem a sokktól leblokkolt, pedig azt a finom ízt, ami szétterjedt bennem, egy percre sem szabadott volna kihagyni. Mikor rájöttem, hogy mit művel, egy darabig vertem a mellkasát, hogy ugyan tűnjön már el a negyven kilométeres körzetemből, de az elmém és a szívem is megadta magát, ezért a nyaka köré fontam a karjaimat és olyan szorosan húztam magamhoz, amennyire csak tudtam. A könnyeim közben úgy folytak, mint egy vízesés, vissza kellett volna fognom őket...
- Szeretlek... szeretlek... szeretlek... - minden egyes ismétlés után apró csókokat adott az arcom különböző pontjaira. - Ígérem neked... hogy nem leszek olyan ökör még egyszer, hogy eltűnök... ígérem!
- Csak nem előjött "Oh Romantikus Sehun"? - kuncogtam, de azért boldogan szívtam be az illatát.
- Ne szokj hozzá. Csak pár nap és visszajövök ÉN.
- Nem is te lennél, ha nem rondítanál bele a pillanatba. - néztem rá csúnyán. - De az a helyzet, hogy így szeretlek...
- Tényleg nagyon sajnálom azt a hülyeséget...
- Csak fogd be és maradj így...
- Meddig?
- Örökké is ölelnél? - motyogtam.
- Téged? Egyértelműen...
2016. augusztus 10., szerda
Let me closer (EXO - Lay)
Remélem, elnyeri a tetszését annak, akinek készítettem!:)
Hwaiting! *3*
***
- Boldog szülinapot, Subin-ah! - amint ezt meghallottam, fájdalmas fintorba torzult az arcom. Na nem azért, mert a két legjobb barátnőm felköszöntött hajnali ötkor, hanem azért, mert huszonnyolc éves lettem és nem értem el az életben semmit. Nem ért el a szerelem, nem becsülték meg a munkámat és nem vettek semmibe az emberek, tisztelet a kivételnek. Már fel is adtam az egészet és sodródtam az árral. Egyedül fogok meghalni úgy, hogy semmi hasznára nem voltam az emberiségnek.
Éppen ezért történt, hogy felvettem a műmosolyt az arcomra, elfújtam a gyertyákat és megkóstoltam a lányok által készített gyümölcsös tortát, végül összekészültem és együtt indultunk el a munkahelyünkre, miközben ők csacsogtak a bulimról, én meg gondolkoztam. Minek is tartanak nekem megint bulit? Voltak barátaim bőven, nem arról van itt szó, csak egyszerűen így közel a harminchoz, már nem volt valami érdekes. De hogy is érthették volna meg ezt a lányok? Minah és Iseul, a két legjobb barátnőm még a huszonötöt sem töltötték be, nekik aztán magyarázhatott a Jóisten is.
- Nekem rohannom kell, ma egy fiúbandát öltöztetek, de megint nem mondtak semmit, úgyhogy mehetek bogarászni a hetedikre. - mosolyogtam rájuk ismét, ezúttal picit őszintébben. Azért mégiscsak örültem, hogy gondoltak rám, nem vagyok én robot.
- Tényleg? Kiket? - csillant fel Minah szeme.
- Úgy viselkedsz, mintha te nem itt dolgoznál és nem sminkelnél minden nap idolokat. - forgattam a szemem.
- Jó, de én leginkább a lányokat szoktam megkapni. Múltkor mondjuk a SHINee sunbaenimeket sminkeltem, de ennyi... pedig de örülnék, ha legalább az NCT-s fiúk közelébe kerülnék! - sóhajtott.
- Én pont az ő hajukkal foglalkozom ma. - gondolkodott el Iseul, mire amolyan "Ezzel nem segítesz a lelkiállapotán" pillantással illettem.
Miután sikerült megakadályozni egy féltékenységi rohamot és mindketten elindultak a saját dolgukra, én is megkerestem a beosztásomat a személyzetnek fenntartott helyiségben. Utáltam, hogy azok közé tartoztam, akik sosem tudják előre, hová mennek. Ez azt is jelentette, hogy amolyan kellék stylist voltam, akire nincs állandó szükség.
Kis híján hanyatt vágtam magam, mikor elolvastam "Kang Subin: EXO - Monster fotózás, 8:00 ; EXO - Lucky One fotózás, 9:30. SÜRGŐS!"
Foglalkoztam már a bandával a debütálásuk időszakában, később pedig Kris, Luhan és Tao kilépése után is, nagyjából egy éve. Minden alkalommal köszöntek, ha találkoztunk, sőt, Jongin néha elejtett megjegyzéseket, miszerint "Noona, mikor öltöztetsz minket megint?". Sokszor mosolyogtam is ezeken a dolgokon, de nem igazán vettem komolyan; minden idol udvarias minden alkalmazottal, legyen az takarító vagy menedzser. Jó, ez nem teljesen volt igaz.... Taeyeon és Krystal sunbaenim gyakran elfelejtette, hogy honnan indult, de általában nem foglalkoztam velük.
Egyetlen ember azonban megragadta a figyelmem, amely azóta nem lankadt iránta. Amint tudok, vetek rá egy pillantást, elidőzök a gödröcskéin, a fülén és a száján, a szemein és a kezén, a testén, amit alkalomadtán meg tudtam lesni.
Mielőtt beléptem volna az öltözőbe, vettem magamnak egy kávét és útközben ittam meg tudván, hogy nem lesz könnyű kielégíteni egyszerre a fiúk, az Elnök, a menedzserek és a fotósok ízlését is, de azért elhatároztam, hogy mindenáron próbálkozni fogok, nehogy kivágjanak a cégtől.
Illedelmes kopogást követően vetettem be magam, de senki nem volt bent, tehát kicsit fellélegezhettem és úgy válogathattam a ruhák között, hogy egyetlen árgus szem sem idegesített.
Olyan fél órán át szenvedtem és kilencből még csak nyolc ruhát tettem a fogasra, de az utolsót, AZT a bizonyos darabot nem sikerült összeállítanom, hiába próbálkoztam.
Rövidesen nyílt az ajtó és beléptek rajta a fiúk is, mondanom sem kell, mekkora szívrohamot okozva nekem ezzel.
- Noona! Boldog Szülinapot! - sipította Baekhyun, majd a karjaimba vetette magát, még az sem érdekelte, hogy talpig festékben pompázott, na meg egy szál köntösben.
- Én is örülök, de ne fojts meg, sunbaenim. - nevettem fel, de ezzel épp az ellenkezőjét kaptam és rögvest megéreztem magamon még plusz hét tagot és egy rakás köszöntést. Örök rejtély marad, hogy honnan tudtak erről. A két kimaradó közül az egyik Suho volt, aki az orrnyergét dörzsölve, lehunyt szemmel próbált koncentrálni, a másikuk pedig Lay személyében nyilvánult meg, aki egy enyhe, szomorú mosolyt vetett rám. Menten vörössé vált az arcom, ahogy összeakadt a tekintetünk.
- Nagyon hiányoztál, noona! - mosolygott rám Chen. - Tudod, rajtad kívül eddig senki nem értékelte a poénjaimat. - biggyesztette le az alsó ajkát. Szegény...
- Azért, mert "párszor" túlzásba viszed, ChenChen és ez már trollkodás. - sóhajtott Xiumin, de azért még vidításképp barátian átölelte őt. - Viszont azt már én sem értem, hogy Suho hyung viccein hogy' tudsz nevetni. - csóválta a fejét egy sunyi vigyor kíséretében.
- Yah! - hápogta az említett. - Igenis van humorom, csak ti vagytok lassú felfogásúak!
- Hát persze. - fintorgott Sehun. - Noona azért érti meg, mert idősebb. - na, ez szíven ütött, rögtön le is fagyott a vigyor az arcomról.
- Sehun-ah! - szisszent rá D.O rosszallóan. - Tudod, hogy noona egyáltalán nem-...
- Hagyd csak. - legyintettem. - Igaza van. Lassan harminc éves leszek, megértem a régebbi poénokat.
- De nem úgy értette! - igyekezett menteni a menthetőt Chanyeol, de őt is leintettem.
- Ne magyarázkodj. Inkább öltözzetek! Nem szeretném, ha késnétek és ha így haladunk, akár egy órával is csúszhat a fotózás. - ezzel pedig megöltem a hangulatot.
Nem haragudtam a maknaera egyáltalán. Amióta Luhan kilépett, borzasztó passzban volt néha és velem a legbunkóbb. Biztos rajtam töltötte ki, hisz' a hyungjaival, akik mindig mellette állnak és állandóan együtt dolgoznak, mégsem állhatott le patáliát csapni.
Mindenkinek átadtam a ruhát és égett a pofám, mikor Lay került sorra és neki nem tudtam mit mondani.
- Hát... szóval az a helyzet, hogy... nem igazán találtam neked... ami hozzád illene.
- Nem? - lepődött meg és csodálkozva mért végig. - De miért, Noona?
- Mert... hm... a stílusod kicsit...
- Milyen a stílusom? Nem tetszik?
- De! Nagyon! Úgy értem... igazán különleges stílusod van. Talán ezért nehezebb neked választanom. Mert...
- Igen?
- Mert... azt szeretném... ha rád is a legjobbat adhatnám. Mint a többiekre.
- Nahát, Noona! - derült fel az arca. - Annyira figyelmes vagy! Ezért szeretek veled dolgozni!
- Eh... - kínomban lehajtottam a fejem, az meg pláne nem segített, hogy a háttérben iszonyat nagy volt a visszafojtott röhögés.
- Lay hyung, mi megyünk és megtámadjuk a svédasztalt, míg elkezdődik a fotózás. Szeretnél jönni? - vihogta Baekhyun, mire az említett hátranézett és rájuk mosolygott.
- Köszönöm, srácok, de inkább csórjatok el nekem valamit. Még megvárom Noonát és segítek neki válogatni, aztán megyek én is.
- Ahogy érzed. - kacsitott Xiumin, majd a fülénél fogva rángatni kezdte kifelé a kíváncsiskodó Chent.
Ketten maradtunk és mintha minden megváltozott volna a légtérben.
- Szóval? Akkor keresünk nekem valami tökéletes szerkót? - indult meg az említett göncök felé és közben ledobta a köntösét valamerre. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel szándékosan idegesített. De hát Lay nem olyan!
Nagy levegőket véve közelebb araszoltam és próbáltam ignorálni a meztelen felsőtestet mellettem, a formás hátat, a tökéletes kockákat, a feszes mellizmokat és az ezeket birtokló személyt.
Na, hát ő nem úgy gondolta.
Amint hátat fordítottam neki, mellkasa már rögtön nekem ütközött, majd ajkai a nyakamra vándoroltak.
- Mi a...
- Annyira átlátszó a viselkedésed, Noona. - lehelte a fülembe. - De főként izgató.
- H-hogy mi?
- Süt rólad a szexuális frusztráltság és érzem rajtad, hogy már ennyitől nedves vagy.
- Jézusom! - kerekedtek ki a szemeim és ellöktem magamtól. - Mi a francot képzelsz?
- Csak kimondom az igazat. Ne mondd, hogy nem akarsz tőlem semmit! - hová lett az a kis bárgyú gyerek, akit itt hagytak a társai? Akit megismertem? Akibe beleszerettem? Az előbb még magáról sem tudott! Nem mintha ez a mostani énje nem tetszett volna... - Noona...
- M-mi van? - rezzentem össze. Újból közeledni kezdett, ezúttal a falnak préselve és ajkaimra hajolva, minden egyes szót gondosan pihegve.
- Nagyon szeretnélek megkóstolni.
- Fejezd már be... mit szívtál?
- Az illatodat, de tökéletesen elbódít. - kuncogta.
- Ez nem helyes. - ráztam a fejem.
- Na és miért nem? - vonta fel a szemöldökét kihívóan.
- Először is mert... mert én az öltöztetőd vagyok. Másrészt mert... mert majdnem négy év van köztünk az én javamra és kizártnak tartom, hogy a te fantáziádat egy harminc éves nő izgatja fel... egy menetre pedig nem fogok veled elmenni.
- Először is... ennél hülyébb kifogást sosem találhattál volna. Más idolok is járnak egyszerű személyekkel, sőt, sok a meleg is. Ott van Baek és Chanyeol hyung... csak három és fél év van köztünk, te meg huszonnyolc éves vagy, nem harminc. És nem egy menetet akarok.
- Részletkérdés, hogy hány menetet akarsz... nem szoktam-...
- Tudom, hogy nem szoktál. Kedvellek téged, Subin noona. Nagyon kedvellek. Miért nem akarsz engem közelebb engedni magadhoz?
- De...
- Engedj közelebb. - azzal mintha csak megpecsételni akarná a kérését, lágyan csókolni kezdett. Jézusom, azok a puha, vastag ajkak... Nem volt durva, óvatosan ismerkedett a nyelve az enyémmel, tenyerei a hátamat tartották meg, nehogy összeessek. Nem is tudom, meddig feledkezhettünk bele egymásba, de azt vettem észre, hogy a lábaim már a dereka körül vannak, én pedig az ő hajában turkálok.
Zihálva váltunk el, egymás szemébe nézve; az övében boldog csillogást láttam, viszont volt egy olyan érzésem, hogy a sajátom sem volt éppen fénytelen.
- Szóval ez azt jelenti, hogy randizol velem?
- Te-tessék?
- Ugye elhívhatlak vacsorázni? Vagy sétálni, vagy mondjuk... csak... a... parkba? - egyre bizonytalanabb lett, ahogy az arcomat nézte. - Nézd, én nem szeretnék csak szexet. Tudom, hogy egy nőnek nem esik túl jól, ha a barátja fiatalabb nála, de... egyszer én is leszek huszonnyolc, az pedig csak három és fél év. Szóval nem nagy ügy. Szerintem mindenhogy csodaszép vagy.
- Yixing...
- Igen?
- Tudod, én erre várok egy ideje. - mosolyogtam kínosan.
- Mióta? - pislogott.
- Hát úgy... egy-két éve. Úgyhogy... elmennék veled. Akárhova.
- Noona? Most tényleg?
- Hm. - bólogattam. Yixing pillanatok alatt olyan gyerekes viselkedésbe csapott át, hogy még én is néztem. Ölelgetett és puszilgatta az arcomat, megpörgetett a levegőben és folyamatosan azt motyogta a fülembe, hogy mennyire szerencsésnek érzi magát.
A fotózáson mindenki remekül szerepelt, de a fotós valamiért Lay munkáját dicsérte meg a legjobban, amiért a többi tagtól gyanakvó, perverz pillantásokat kaptam, Chanyeol még vigyorogva meg is veregette a vállam, mikor hazafelé indultak.
Természetesen újdonsült udvarlóm nem bírta ki, hogy ne egy elnyújtott csókkal köszönjön el, de nem is bántam.
Mikor hazaértem, szinte visítottam a boldogságtól és le sem lehetett volna lőni.
Reggel egy SMS várt a telefonomon.





