A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mindenki. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mindenki. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. szeptember 5., hétfő

TÍZEZER! *3*

Sziasztok!! :)
Bevallom, és amint láthatjátok is, ezen a blogon nem szoktam
megjelölni a látogatottság növekedését, de ez... egyszerűen fantasztikus! :')
Tízezer... még kimondani is sok ezt a szót, na meg elképzelni, hogy ez megtörtént...
Csak kérdezem magamtól, hogy "Jesszus, ez komoly?!"
Aztán szépen lassan realizáltam és... egyszerűen WoW!
Oké, most mondhatnám, hogy ez sem különbözik a többitől, de hazudnék.
Ez az életem első olyan blogja, amit komolyan vettem és itt határoztam el először, hogy
én márpedig író leszek és nem adom fel.
Azóta keresztül ment pár változáson, lassan két évesek is leszünk, egyre többet fejlődik a blog, és úgy érzem én is. Köszönettel tartozom a csendes olvasóknak, az idetévedőknek, a kommentelőknek, az én drága Nővéreimnek és még sok más embernek, akik biztattak a kezdetektől az írásra! :)
A tízezer egy olyan mérföldkő, amelyet egy első blognál nagyon sokra tartok :')
Szeretnék minél többet írni, itt korántsem hagyom abba.
Ti pedig remélem, nem fogtok csalódni bennem! ^-^

Hwaiting! *3*

 

2015. május 23., szombat

Mine 3/3

Már megint egy átlagos napra virradt, lassan két éve. Illetve átlagos, a fiúkkal való különleges ügynök dologra célozva. Ha most visszatérnék a megszokott, régi, unalmas élethez, megbolondulnék.
- Hallasz engem? - bökdösött Chanyeol egy óriási kígyóuborkával hadonászva a konyhában. Teljesen elfeledkeztem valamiről. Érettségi után valahogy mindenki elfelejtett, szó szerinti értelemben. Suho szerint ez amolyan farkas dolog. Na nem mintha annyira bánnám...
- Bocsánat, mit akartál mondani? - pislogtam ártatlanul.
- Aish, csak azt kérdezem tíz perce, hogy kérsz-e uborkát a szendvicsedbe. - mutatott a kilós kenyérre a zöldséggel.
- Az előbb mondtam, hogy ma nem kérek semmit vacsorára. Sok volt a suli, inkább pihennék.
- De Sehun azt mondta... - itt elpattant egy cérna.
- Tököm tele van vele! - toppantottam idegesen. Nem lehetne egyszerűen csak hagyni, hogy azt csináljam, amit akarok, ha már az az idióta magához láncolt? Még azt sem fogadtam el teljesen, hogy két éve kijelentette: az övé vagyok. Nagyon nehezen lehetett kibírni... 
- Baj van? - éreztem meg egy érintést a hátamon. Sehun volt az.
- Persze, mi bajom lenne? Az élet szép és jó, hát nem látod? - gúnyolódtam.
- Most megint miért jött rád az ötperc? - kérdezte halál nyugodtan.
- Csak elegem van, hogy úgy kezelsz, mint a tulajdonodat, miközben tök közömbös vagy! - kirohanásomra meglepődött kicsit.
- Akkor mit akarsz? - morogta. Nem éreztem magam kínosan kicsit sem, főleg, hogy Chanyeol azzal a rohadt uborkával még mindig ott lézengett. - Figyelj, tedd már azt le, és menj ki! - förmedtem rá, mire elvigyorodott és ment is újságolni a többieknek. Hogy én ezt honnan veszem?
Mert ahogy elhaladt mellettünk, már hangosan kiáltozott, hogy: "Skacok, találjátok ki, kik és min vitatkoznak a konyhában!"
- Én... - most mondjam meg, hogy "Figyi, fáj, hogy nem törődsz velem."? - Felejtsd el. - vágtam oda, majd ki akartam kerülni, de a karomnál fogva magához húzott, végigsimított az arcomon és megcsókolt. Nem volt követelőző, csak óvatosan hívta táncba az én nyelvemet.
Azóta a nap óta, mikor korrepetálni jöttem hozzá, nem tett velem semmit. Ekkor éreztem azt, hogy beleszerettem.
- Ezt akartad, nem igaz? - suttogta, mikor elváltunk.
- Mhhh... - sóhajtottam fel.
- Mondd ki. - utasított.
- Mit?
- Hogy szeretsz, és hogy az enyém akarsz lenni. Mondd ki, gyerünk!
- A tiéd akarok lenni... szeretlek. - hunytam be a szemem. Hirtelen két erős kart éreztem meg a derekam körül, majd azt, hogy Sehun gyengéden átölel.
- Csak ezt szerettem volna hallani. Erre vártam, hogy te is velem akarj lenni. - motyogta.
- Ezzel a viselkedéssel mégis mit akartál? - morogtam. - Bunkó szemét voltál.
- De te még így is szeretsz. Ez jelent valamit. Most már tudom, hogy te vagy az igazi. Más már régóta elszökött volna, hogy beköpjön valahol.
- Végre egy jó döntés, haver. - lépkedett be nyerítve Chanyeol.
- Mi bajod van, ember? - röhögte ki Baekhyun.
- Elmentek neki otthonról. - suttogta bizalmasan Kyungsoo.
- Ennek mindig elmennek otthonról. Az egy másik dolog, hogy soha nem találnak haza. - veregette meg barátja vállát Kai.
- De legalább nevet. - védte Suho. - Jobb, mintha bezárkózva idézné a szellemeket egész nap, mint egy őrült, nem?
- Emlékezz, hogy csinálta. - vihogta Baek.
- Mindig el kell rontani a pillanatot? - sóhajtottam lemondóan. - Annyira tipikusak vagytok.
- De így szeretsz minket, nem? - szemtelenkedett Kyungsoo, feje felett szívet formálva, mire elröhögtem magam.
- Ha megunod ezt a morgós medvét, van hely nálam. - totyogott közelebb hozzám. Chanyeol.
- Álmodban, Dumbó! - förmedt rá Sehun.
- Yah! Nem vagyok Dumbó!
- Akkor Yoda!
- Fogd már be!
- Ha leszállsz a barátnőmről!
- Fene egye meg... végülis, minek neked barátnő, haver? Ott a két füled. Így is irigykedhetnek egymásra, hiszen ketten vannak. - fuldokolt Baekhyun. Szerencsétlen füles már kínjában röhögött saját magán.
- Hagyjátok már! Olyan aranyos fülei vannak! - mosolyogtam.
- Látjátok? Valaki még szeret. - bólintott a kicikizett testrészek gazdája. - Ugye, Bacon? - böke oldalba a mellette állót, akinek lefagyott az arcáról a vigyor. Én és Sehun már nem foglalkoztunk a veszekedéssel, oldják meg maguk. Kézen fogva lépkedtünk ki a teraszra, ahonnan remek kilátás nyílt a csillagokra.
- Tudod, mint gondolkodtam? - szólalt meg hirtelen.
- Hm?
- Azon, hogy ha nem lennél ilyen hülye, nem korrepetáltalak volna és nem ismerlek meg.
- Ez köcsög kijelentés volt. - hunyorogtam. Aprót kuncogott.
- Nem mondtam, hogy nem szeretlek, csak azt, hogy válassz magadnak olyan szakmát, ahol nem kell számolni. - ezen már én is nevettem.
- Oké, nem mintha mérnök akartam volna lenni, vagy hasonló. - motyogtam.
- Komolyra fordítva a szót: mi lesz most?
- Hogy érted?
- Szeretjük egymást. De képes lennél így élni? Tök elzárkózottan, távol a külvilágtól...
- Itt vagy te, meg az az öt idióta bent.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam. Lehet, hogy most ezt mondod, de mi lesz egy év múlva? Barátokat akarsz majd, bulikat, cikis sztorikat...
- Figyelj, Oh Sehun. Soha nem voltam az emberek világába való. Jobban tetszik a tiéd. - hunyorogtam. Felsóhajtott.
- Jó nőbe szerettem bele... - elvigyorodtam.
- A viselkedéseden lesz még mit javítani. - nem szólt, csak elmosolyodott és megcsókolt. Életem legszebb beszélgetése volt, esküszöm. Ahogy ajkai az enyémeken pihentek, rájöttem, hogy soha nem fogom őt elengedni. Lehet, hogy most bizonytalanok vagyunk, de én tudom, hogy ez változni fog. Lesznek majd bonyodalmak, az biztos, de meg fogjuk oldani.
Együtt.




















 

 
 

Na! Dongsaeng-sshi. vége a ficinek. :)
Remélem, elnyerte a tetszésedet, akármikor szeretnél valamit, csak szólj! :)

Köszönöm a támogatásodat! <3

2015. május 15., péntek

Mine 2/3

**Soah POV***

Minden érzékem csütörtököt mondott egy szempillantás alatt, és mindenem egy dologra összpontisult. 

Megcsókolt. 

Oh SeHun, a suli egyik legtitokzatosabb embere megcsókolt, bennem pedig mintha egy egész sereg darázs ébredt volna fel. A testem ösztönösen reagált, a lelkem régi ismerősként fonódott össze az övével. Mintha a kezdettől fogva mellette lett volna a helyem. Mi a fene ez az érzés? Egyetlen nap alatt képtelenség ilyen mértékű érzelmeket lejátszani az agyamnak...
Puha ajkai az enyémeken pihentek. Mint a pillecukor... Azonosíthatatlanul csodálatos ízű pillecukor. Ilyen íze biztosan senkinek nem volt, csakis neki. 

Mikor azt tapasztalta, hogy nem húzódom el tőle, ráharapott alsó ajkamra. A fájdalomtól felszisszentem, de szétnyitottam a számat, hogy nyelve is utat törjön magának. Mámorító volt ez a csók. Nyelveink érzéki táncot jártak egymással, és úgy éreztem, forog velem a világ. Ebben a testi kontaktusban volt valami, ami egyszerre volt megnyugtató és vészjósló, számomra mégis inkább az első dominált.

Azonban a józan eszem egy idő után jelzett, átvette a hatalmat felettem és ijedten toltam el magamtól a fiút. Francokat művelek itt...! 
- Mégis mi a volt ez? - motyogtam zihálva. Sehun csak csendben figyelte a reakciómat, miszerint elmenekülök, vagy sem. Mindkét lehetőség csábító volt, de a testem már döntött és mozdulatlan maradt. - Ki a fene vagy te? - tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Oh Sehun, ki más? - válaszolta higgadtan. A szemeiben vörös fény villant, nekem ez adta a kezdőlöketet; az adrenalin azonnal felszökött bennem és felpattantam, hogy azzal a lendülettel kirohanjak a házból. Képtelenség, hogy épeszű ember legyen. Sem ő, sem a barátai nem voltak normálisak. 

Soha nem gondoltam volna, hogy ide kerülök. Az őrület szélére. Ráadásul a telihold magasan járt az égen, mertem következtetni, hogy éjfél felé járhatott az idő. Remek. 
Hirtelen puha lépteket hallottam meg magam mögött, gyorsabbra vettem a tempót, ha ez egyáltalán lehetséges volt. De nem én győztem. Az a valaki - vagy inkább valami - úgy terített le, hogy hatalmas nyögéssel érkezzek a földre. A kezeimet védekezően, remegve emeltem arcom elé, mintha ez ért volna bármit is egy nálam több tíz kilóval nagyobb akármivel szemben. Vicsorgás hallatszott mellőlem, nekem pedig volt egy olyan hibám, hogy akkor féltem legjobban, ha lehunytam a szemem, mert túl védtelennek éreztem magam. Éppen ezért fordultam oda, bár ezután fogalmam sem volt, nevessek-e vagy sírjak. 
Egy farkas állt előttem. Bundája színét nem igazán tudtam kivenni a sötétben, de hatalmas volt, sokkal hatalmasabb hogy átlagos farkas legyen. A szemei szinte emberiek voltak és nagyon ismerősek. 
- Bántani fog? - kérdeztem inkább csak magamtól. Az állat, mintha értette volna a szavaimat, bátorkodott egy lépést megtenni felém. - Ne gyere közelebb! - sikkantottam, és csodák csodájára, megállt.
Aztán megint közeledett, és már hiába nyöszörögtem, kecsesen mellém lépdelt. Kíváncsian végigszaglászta a ruhámat, még a bőrömet is, valószínűleg, hogy megbizonyosodjon valamiről. Végül az őrületemet tetézte, hogy még mellé öt farkas is társult. - Jól van Soah, jól van. - mondogattam magamnak, de ezzel csak azt értem el, hogy ájultan estem össze a talajon.

***

- Szerintetek él még?
- Baekhyun, mi lenne, ha nem lennél ilyen tróger? Semmi baja, csak elájult.
- De akkor is...
- Hol vagyok? - nyöszörögtem, hogy azért némileg magamra is felhívjam a figyelmet. Frusztráló volt egy olyan vitát hallgatni, ami arról szólt, hogy élek vagy nem.
- Minden rendben? - jött oda hozzám Sehun, mire elkerekedtek a szemeim. Aggódott értem? 
- Te? - nyögtem. - Én izé... - semmi nem jött ki a torkomon.
- Azt hiszem, itt az idő magyarázkodni. - kezdte Suho. Tud beszélni. - Tudom, nem lenne helyes azonnal rád zúdítani, de egy ideje figyeltünk téged, mert nagyon fura dolot történt Sehunnal, amint megszólítottad. Az egész néhányszáz évvel ezelőtt kezdődött. - itt fordult velem egyet a világ. - Mi farkasok vagyunk, Soah-yah. Nem beszélhettünk és érintkezhettünk külvilági emberekkel soha, mert veszélybe sodortuk őket. Az átváltoztatásunkat egy másik farkas végezte harapással. Mi nem tehettünk ellene semmit. Már lassan kétszáz éve itt vagyunk. - és csak mondta, mondta. Kiderült, hogy Chanyeol az éjszaka közepén indult haza a családjához és akkor támadták meg. Baekhyun egy fogadóban dolgozott és egy mosdóban rontottak rá, Suho vadászni volt az apjával a tragikus napon, Kai még nagyon kicsi volt így nem emlékszik, Kyungsoot elrabolták, Sehun pedig...őt egy templomban támadták meg egyik este. Megsajnáltam ezeket a srácokat. Ki lehet olyan szívtelen, hogy tizenévesek sorsát pecsételi meg?  Elszakították őket a családjaiktól, megfosztották őket a boldogságtól.
- És miért... - kezdtem a kérdésbe, de elhallgattam. Nem akarom mindenki előtt megkérdezni Tőle, hogy...
- Hogy miért csókoltalak meg? - kérdezte Sehun, mire elkerekedtek a szemeim. - Mert kiválasztottalak. Ahogy Suho mondta, furcsa dolog történt velem egy szavadtól. A lelkem megértő társra talált a tiédben.Te az enyém vagy.
- Mi bajod van? - mordultam fel. - Nem vagyok senkinek a tulajdona!
- De már régóta figyelünk, Sehun téged választott. Nem tehet róla, viszont attól még nem megmásítható. - jelentette ki Kyungsoo.
- Mégis miért?
- Nem tudja senki. Ez nálunk ösztönös. Rácsapunk a hasunkra és találomra rábökünk valakire, ő lesz a párunk. Innen már nem mész el. Évekig vártam, hogy ráakadjak a tökéletes személyre.

Köpni nyelni nem tudtam.


2015. május 9., szombat

Mine 1/3

***Soah POV***

Borzasztóan megbántam, hogy sosem tanultam rendesen és az első percben feladtam, próbálkozás nélkül. Legalábbis ezt gondoltam, egészen addig, amíg nem találkoztam Vele... 

~~~

Május elején jártunk, a tanárok érettségiztették a végzősöket. Semmi energiájuk nem maradt ránk, a tizenegyedikesekre, nemhogy még dolgozatokat írassanak velünk meg átrugdossanak a vizsgákon. Ennek hála én teljesen abban a tudatban léptem be eme szép tavaszi reggelen a 11/F osztályába, hogy mától elkezdek gyakorolni a pótvizsgára, mert borítékolva van a bukásom. 
Tudniillik, a mi osztályunk számított a legbénábbnak, a legrosszabbnak. Csupa csodabogárral osztottam meg a mindennapjaimat; egyikünket sem érdekelte az iskola jó híre, senki nem szenvedett megfelelési kényszertől. Mindenkinek egyéni személyisége volt, ez a vislkedésen és az öltözködésen látszott inkább. Senki nem tudott úgy kosarazni vagy focizni a suliban, mint a mi osztálytársaink, a lányok pedig egytől egyig olyan munkákról álmodoztak, mint a fodrászat, kozmetika, pincérkedés. Sosem említették az "átveszem a céget és gazdag pasit keresek" mondatokat. Koreai bandákat senki nem hallgatott. Jómagam tipikus álmodozó jellem voltam, kalandokról fantáziáltam, kötődtem a furcsa és természetfeletti dolgokhoz... Vonzott az írói pálya. 

~~~

- Kedves osztály! - csapta le a naplót Lee tanár úr az asztalra, rögtön az első óra első percében. Haja kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába, hófehér ingét már lassan átizzadta, a nyakkendőjét pedig összevissza rángatta. Nem lehet szerencsés így felöltözni a kánikula idején... Láthatóan ideges volt, mögötte pedig a matektanárunk állt, szokatlanul magabiztos arccal. Amikor nálunk tartott órát, rendszerint inkább a lemondást lehetett róla leolvasni. Itt már bűzlött a dolog. - Az írásbeli érettséginek vége, a tanári kar hulla fáradt, és a szóbelin még túl sem estünk. mégis összeszedtünk annyi energiát, hogy átnézzük az osztálynaplókat, amit a magukénál meg is bántunk. Mi a fészkes fenéért nem tudnak leülni otthon és megtanulni, amit kell?! Maguk a legborzalmasabb csapat, mind tanulmányilag, mind máshogy nézve! Az iskola életében nem vesznek részt! Az osztály összetartása nulla! Mindennek a tetejébe, mindenki el van foglalva a maga kis világában, ami biztos nem a Föld nevű bolygón van! Nem gondolják, hogy ez egy kicsit leviszi az iskola színvonalát? Hah? - ezután sorban elkezdte felsorolni a neveket hatalmas beleéléssel, a jegyekkel együtt. Az összes osztálytársamat indulatosan vesézte ki, mérgében csapkodta az asztalt és még az utolsó előtti padból is láttam a halántékán kidülledő, lüktető eret. Mikor hozzám ért a névsorban, már meg sem próbáltam odafigyelni. Valamiért az ablakon kívüli történések jobban lekötöttek. Például a kocsik jövése-menése, vagy az utcán sétáló emberek járásának stílusa. Ja, meg az udvaron focizó kilencedikesek bénázása.
- Soah! Jól érzi magát ott a hátsó sorban? Milyen a kilátás? - kezdte mézesmázos hangnemben, majd úgy torzult el az arca, ahogy a tenger kezd el hirtelen háborogni a napsütéses strandidő után. - Matematikából kilenc egyessel és néhány kósza kettessel-hármassal én odafigyelnék a helyében! A többi tantárgyat már meg sem említem, bár maga ehhez képest minden más tantárgyból zseninek számít!Vagy talán az átlagát számolta olyan ábrándos tekintettel? Tetszik amit hall?
- N-nem. Bocsánat. - hajtottam fejet.
- Az igazgató úr nem akarja, hogy túl sok bukás legyen év végén, így felajánlotta, hogy az "A" illetve "B" osztályos tanulók segítenek maguknak. Ha jól számolom, akkor az osztály létszáma húsz. Kirakjuk a faliújságra, kikkel lesznek párban az év végi vizsgákig. Ha megírják legalább kettesre, mehetnek tovább tizenkettedikbe. Óra végén megtekinthetik. Most pedig sürgősen hasaljanak rá a matematikára! További szép napot. - csapta be maga után az ajtót, mi meg csak értetlenül bámultunk utána.
Az óra totál unalmas menete után, azaz kicsengetéskor mindenki a listához tömörült. Én megvártam szépen, míg sápítozva arrébb megy az osztály és csak akkor pillantottam rá futólag. Tökmindegy, hogy ki lesz a "tanárom", így is úgy is... na álljon meg a menet. Mi az, hogy "Oh SeHun"? Eh? Mi a franc? Ez diszkrimináció!
Az a gyerek a büdös életben nem fog nekem segíteni! Ő meg az öt haverja... hogy is hívják magukat? ex...EXO! Valami irtó hülye név volt, szerintem ők se tudták, honnan jött. Talán egy szekta neve. Mindenki a nevüket motyogta a szünetekben: Suho, Kai, Chanyeol, Baekhyun, Dyo és Sehun. Ők hatan egyáltalán nem kommunikáltak az iskola többi tanulójával, semmi érzelmet nem mutattak feléjük, így a többi ide járó sem kísérelt meg egy próbálkozást sem barátkozni velük. A mindig fekete vagy sötét öltözetük pedig még nagyobb titokzatosságot kölcsönzött nekik.

Ahogy sétáltam a folyosón, és azon elmélkedtem, hogyan menjek oda és kérdezzem meg, neki is mondták-e már, hogy ő fog korrepetálni vagy ez csak egy félreértés-e, nekimentem valakinek.
- Izé...bocsánat. - hajoltam meg, majd mikor felegyenesedtem, egyenesen Sehunnal találtam magam szemtől szemben. A számat is eltátottam a meglepettségtől.
Mormogott valamit, de szerintem csak saját magának, mert nem értettem. Végül idegesen elvigyorodtam és megszólaltam. Nem fogok elbújni, mint a többi idegesítő liba.
- Szóval... a matek felkészítés miatt te már kaptál valamilyen értesítőt? - felvonta fél szemöldökét.
- Kellett volna? Nekem nincs szükségem felzárkóztatásra.
- Nem úgy értem, hanem az F... kaptunk egy párt a legjobb osztályokból, hogy segítsenek átmenni a vizsgákon.
- És? Mi közöm van nekem ehhez?
- Én... úgy értem, engem... melléd osztottak be. - lettem egyre halkabb. Egy ideig egy szót se szólt, majd kimondta.
- Legyen.
- Megértem, de... illetve, micsoda? - cincogtam. - Elvállalod?
- El.
- De azt hittem, nem fogod...
- Kell a segítség, vagy nem? - mordult rám.
- Kell! - vágtam rá.
- Akkor találkozzunk órák után a suli előtt. Most pedig elállnál az utamból? - lökött félre és már ott sem volt. Hihetetlen! Oh Sehun elvállalta, hogy leül velem matekozni! Úristen! Sikítani támadt kedvem. Először is azért, mert megijedtem. Mi van, ha kinyír, mert felidegesítem, aztán a hullámat a kukában találják meg?
Másodszor azért, mert izgatott voltam. Hiszen az egyik legjobb készít fel, így nagy valószínűséggel nem fogok megbukni. Csak gyakorolnom kellett és félretenni az előítéletes pletykákat.

~~~

Suli végeztével a megbeszéltek szerint az épületnél vártam Sehunra, aki nem sokkal később meg is jelent előttem. Szokás szerint feketébe öltözött, de ha jobban végigfuttattam rajta a tekintetem, elképesztő világosnak hatott így a bőre, markáns állkapcsa piszok férfiassá tette. Be kellett vallani, egész helyes volt. 
- Mehetünk? - mormolta az orra alatt, mire félénken bólintottam. Aki még a suliban tartózkodott, aggódó vagy éppen irigy pillantásokkal méregetett. Volt, aki kiabált nekem, hogy reméli, visszajövök élve. 
Már teljesen elméláztam, mentem volna tovább, mikor megragadta a karomat.
- Hova mész? - kérdezte. Nem tudtam neki mit mondani. - Kocsival megyünk. - bökött egy koromfekete, vadiúj Mercedes felé. Tátott szájjal néztem a járművet és szintén tátott szájjal ültem be.
- Kösd be magad. - pattant be mellém, de meglátva zavarodott pillantásomat kijavította magát. - Ne gondold túl. Rendőrök figyelnek az utakon. - ennyit a kedvességről. 

Illett hozzá ez az autó, a vezetési stílusa pedig nyugodt volt, az életemet is rá mertem volna bízni.
Az út maga nem volt valami ismerős. Talán azért, mert még nem jártam ilyen helyeken? Kicsit pánikolni kezdtem, ugyanis elhagytuk a lakott övezetet, és olyan autóúton mentünk tovább, amit nem házak, hanem erdő vett körbe. Fél órán keresztül utaztunk, míg végül befordult egy erdei ösvényre és leparkolt. Kiszállt, megvárta míg én is kiszenvedtem magam a kocsiból (nem segített volna, inkább nézte) és elindult befelé.
- Hova megyünk? - néztem körül az erdőben. Nem voltak jó gondolataim ezzel kapcsolatban.
- Szerinted? Hozzánk.
- Egy erdőben laksz? - csúszott ki a számon. És mi az, hogy hozzáJUK? Ó, én hülye, biztos a szüleire gondol. Én is anyáékkal élek, egyáltalán nem meglepő. Csak az ijedtség beszélt belőlem.
- Mi van, ha egy erdőben lakom? Nem zavar senki, nincs más, csak a környezet és mi. - ez aztán a magyarázat. Normális ember ennél tud értelmesebb magyarázatot is adni, de ki mondta, hogy Sehun is az?

Meddig gyalogolhattunk? Tíz percig? Nem számoltam, de hirtelen megláttam egy óriási házat. Óriási alatt tényleg óriásit kellett érteni. Ez már nem is ház volt, hanem palota. Pedig még az sem lepett volna meg, ha azt mondja, temetőben fogunk tanulni, mert kriptában lakik. 
Meggyorsítottuk lépteinket és bementünk a házba. Most jutott eszembe, hogy nem szóltam haza, hogy tanulni megyek. Pedig nem ártott volna...
Tök csendben tettem le a kabátom és a cipőm, és ugyanolyan csendben követtem őt a szobájának nevezett terembe. Mert ez a szoba kábé akkora volt, mint a mi lakásunk.
- Ülj le. - utasított tömören. - Nem lesz időnk a három éves anyagot beleverni a fejedbe, tehát azt tanuljuk, amit a vizsgán fognak kérdezni.
- Honnan tudod, mik lesznek a vizsgán?
- Mindenki kapott feladatsort, még a ti osztályotok is. - feleli hűvösen. Ó, csak nem arra a papírra gondol, amit belegyűrtem a táskámba aztán megfeledkeztem róla? - Mindegy, kezdjük. Minél hamarabb befejezzük, annál hamarabb megszabadulunk egymástól.
- Nagyszerű. - sóhajtottam. 

Sehun jobban magyarázott, mint gondoltam. A feladatok nagy részét elsőre, legbénább esetben negyedjére megértettem. Az időérzékem elhagyott, vele szinte élveztem a tanulást.
Mikor a nagy falióra elütötte a nyolcat, felnéztem, egyenesen a gyönyörű, sötét szemeibe. Szinte elvesztem a tekintetében, rabul ejtett. Ő sem nézett félre, kitartóan vette a szemkontaktust. Aztán minden villámcsapásként ért. A köztünk lévő távolság eltűnni látszott, és már csak arra eszméltem fel, hogy ajkai az enyémeken pihennek. Mégis mi a fenét műveltem?  Hogy hagyhattam egy ismeretlennek?  Mi a fene vonzott ennyire hozzá? 


***

És fent van az első rész :) Dongsaengemnek, Giginek küldöm, remélem tetszik, megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni magamból, mivel az első olyan fici, amit nem a SHINee-val írok :) Szóval jó olvasást mindenkinek és örülök hogy megismerhettem a dongsaengemet :*

2014. december 24., szerda

Wish (SHINee - 2Min)

***Taemin POV***

A mostani karácsony is ugyanolyannak indult, mint az eddigi összes az elmúlt hat évünk során a bandával. Oké, imádok a srácokkal együtt karácsonyozni, elhülyülni a sütögetést vagy a díszítést, de azért család nélkül mégsem teljes az ünnep.
Tulajdonképpen a fél gyerekkoromat az ügynökség falai között töltöttem, megtanultam hát értékelni a család és az igaz barátok fogalmát, így melegséggel tölt el, hogy Onew a nappaliban olvas, nyakig betakarózva szemüvegét minden lapozásnál feljebb tolja az orrán, Kibum pedig a konyhában szorgoskodik JongHyun társaságában. Ők ketten az én szerelmi példaképeimmé váltak az első perctől kezdve, hiszen nagyon kevés idol bír ki egy átlagos kapcsolatot is, nemhogy még két azonos nemű, legyen az bandán kívül vagy belül. Bár nekem is ilyen erős elhatározásom lenne és odaállnék végre elé...

Épp' a fürdőt takarítom, ez lett kiadva számomra feladatnak. Mint legfiatalabb tag, általában engem szívattak a piszkos munkával, és ha Key nem lenne, talán az egész ház rám maradt volna.
Minho pedig... Na igen, MinHo hyung. Évek óta többet érzek iránta mindennél. Ő lett a támaszom, a Napom, a Holdam, a csillagaim. Konyhanyelven, ő lett számomra az egész Galaxis. Egyik pillanatban még legjobb barátként ökörködtem mellette, a másikban pedig úgy éreztem, nélküle nem élek, szükségem van rá... mint társra. Azt sem tudom, mikor indult el ez bennem, de a nyoma akkor is meg fog maradni, ha esélytelen az egész.
Néha már a teljes tehetetlenségtől remegek, próbálom visszafogni a gondolataimat és nem bőgni, vagy nem odaállni elé és a képébe üvölteni mit érzek... neki csak egy gyerek vagyok, maximum, a barátja, semmi több. Pedig mit nem adnék csak egyetlen csókjáért, még ha véletlen is!

Reménytelenül sóhajtva dobtam a rongyot a vödörbe; a fürdőszoba járólapot ezennel hivatalosan is  tisztának nyilvánítom. Ideje inni valamit, hiszen a szám már sivataggá száradt és patakokban ömlik rólam az izzadtság. Nem irigylem a nőket, akik ezt majdnem minden nap, ünneptől függetlenül végzik. Órákig görnyedni a padlón, szekrények alatt... borzalmas kínzás.
Kilépek a fürdőből és abban a pillanatban valaminek nekiütközve elterülök a padlón. Hirtelen azt sem tudom, melyik bolygón vagyok, mert a velem együtt zuhanó - kifejezetten állíthatom, hogy személy - súlya a padlóba nyom, ezzel pedig be is verem a fejem. Gratulálok, Lee Taemin, nem is te lennél... szemeimet kinyitom, pislogok párat, majd halkan felnyögök, hangot adva az igenis nagy fájdalmamnak. Nagyjából két perc után kezd tisztulni az agyam, kitörlöm a fájdalom okozta könnyeket a szememből, majd végignézek az illetőn, aki rajtam foglalt helyet. Az a valaki pedig nem más, mint Minho, aki szintén jajgat. És ha ez még nem elég, éppen a nyakamba zihál. Kirázott tőle a hideg, kellemes borzongás futott végig a gerincemen és éreztem, hogy odalent is kezd szűkössé válni a helyzet. Ami határozottan nem jó. Nagyon nem jó...
- Aish... ne haragudj, Minnie, tényleg, nem direkt volt. - nyújtja a bal kezét, hogy segítsen, közben tarkóját vakargatva, vörös fejjel. Én viszont sokkos állapotomban elütöm a kezét, felpattanok és bezárom magam a fürdőbe, újabb takarító hadművelettel sanyargatva magam.

~~~

Teljes letargiába zuhantam. És ami a legdurvább, az az, hogy még élveztem is. Persze azt leszámítva, hogy mennyire zavarba hozott a szituáció.
Míg ezen agyalok, észre sem veszem, hogy még mindig az átkozott tükröt sikálom feszültséglevezetés gyanánt. Sóhajtok egyet, letörlöm a verejtéket a homlokomról, majd a rongyot a mosdókagyló alatti csőre hajtogatom, ahová Key a rendeltetésszerű helyét nevezte ki. Ám mikor felegyenesedek négy, zombiként bámuló társam tükörképével találom szembe magam az immár teljesen tiszta felületen.
- Jézusom! - üvöltök, majd mellkasomra nyomom a tenyereimet, hátha ezzel lecsillapodik a heves szívverésem. - Mióta álltok itt?!
- Nagyjából húsz perce, de te már régebb óta kínzod szerencsétlen tükröt. - néz az órájára vigyorogva Jonghyun. - Valaki szerelmes? - vihog a saját poénján, amit én jelen esetben nagyon nem díjazok.
- Marha vicces vagy. - morgom, és hozzávágva a rongyomat, fellökve szerencsétlen vezetőnket, kiviharzok. Olyan igazi hisztis picsa módjára.
- Minnie, hova mész? - kiáltott utánam Kibum, de én mintha meg sem hallottam volna, a bejárati ajtó felé veszem az irányt. Még a cipő felvételével sem tökölök, belebújok egy papucsba.
- Elegem van! Nem vagyok óvodás és nagyon unom már, hogy egyesek itt annyira vakok, amennyire már elméletileg lehetetlen! - azzal idegesen kabát nélkül, a kocsikulcsommal együtt távozok a lakásból. Tudom, hogy most valószínűleg tönkretettem Key anyai szívének egész évben tervezett karácsonyát, de nem tudok már uralkodni az érzéseimen. Amióta kijött a Danger, és az imidzsem is teljesen átalakult, csak reménykedtem. Reménykedtem, hogy most végre észrevesz, akit én már a debütálásunk után nem sokkal észrevettem. De minek is gondolkodok ilyeneken? Normális ember karácsonykor azt kívánja, hogy legyen boldog a szüleivel, feleségével vagy férjével, és a gyerekeivel. Én mit kívánok? Hogy Minho egyenrangúként tekintsem rám és úgy szeressen ahogy én őt, házasodjunk össze egy legális helyen, fogadjunk örökbe vagy tíz gyereket, és ne legyen gond soha többé. De én már annyival is beérném, hogy szerelmet vall, és végre együtt lehetünk. Akkor talán már a következő karácsonyomra nem is kívánnék semmit. Mindenem meglenne...

Észre sem veszem, hogy időközben a folyó partján álltam meg az autóval. Szomorúan nézek ki az ablakon, és csodálom a karácsonyi fényeket. Néha elmegy mellettem egy-egy család vagy boldog pár. Legalább nekik összejött...

***Minho POV***

- Ebbe meg mi ütött? - képed el Jonghyun hyung, miután levakarja a koszos rongyot a fejéről.
- Fogalmam sincs. - pityeredik el Key. - Mindenki csináljon amit akar, nekem nincs kedvem karácsonykor cirkuszt rendezni! - kiabál dühösen, majd fogva magát viharzik be a szobába, Jjong meg utána. Felsóhajtok idegességemben.
- Baj van, Minho-yah? - teszi a vállamra a kezét Onew hyung. Ő mindig észreveszi, ha valamelyikünk gondterhelt. Ezért is nincsenek előtte titkaink, hiszen lehetetlen. - Frusztráltnak tűnsz.
- Nem is tudom. - túrtam a hajamba. - Olyan érzésem van, mintha a maknae miattam ment volna el. - fújom ki a levegőt.
- Minho, figyelj. - néz a szemembe. - Keresd meg.
- Mi? Én? Miért én? Ha miattam ment el, akkor nem miattam fog visszajönni... - értetlenkedek.
- Csak menj utána. Hidd el, én láttam, hogy néz rád, de te észre sem vetted.  - csóválja a fejét.
- Azt akarod mondani, hogy...
- Majdnem felrobbantatok a szexuális feszültségtől, mikor szó szerint egymásba rohantatok, te tökkelütött. - kuncog. - Alig bírtam megállni, hogy ne röhögjek a bénaságotokon.
- Kösz, hyung... - mordulok fel. Csak nevetve megborzolja a hajamat, pedig tudja, hogy utálom.
- Na akkor ide hallgass, mert nem mondom el még egyszer. Taemin szeretm és ha nem tűnt volna fel, te is őt. De annyira vaksi vagy, hogy nemhogy az ő érzéseit nem veszed észre, de még a sajátjaidat sem, ráadásul egyáltalán nem kezeled felnőttként.
- Azt akarod mondani, hogy hülye vagyok? - mérgelem fel magam.
- Csak szimplán vaknak mondanám, de te veheted így is. Keresd már meg.
- Jó, megyek. - adom be a derekam. - De ha nélküle jövök haza, ne én legyek a szemét. - dünnyögöm, inkább már csak magamnak.
Csak akkor esik le, hogy nem tudom, hol keressem, mikor már a kocsiban ülök. Na, baszd meg, Choi Minho!
Idegesen verem a kormányt, mígnem meglátom a folyóparton álló ismerős járművet.

 ***Taemin POV***

Már félig alszom, mikor hirtelen kopogást hallok az ablakon. Ijedten pattannak ki a szemeim, hiszen egyáltalán nem volt célom ilyen állapotban és pont most összefutni egy elmebeteg rajongóval, aki az utca végéről belát az alsógatyám alá a spéci műszereivel...
- Hát meg vagy, Minnie. - néz morcosan Minho, mikor letekerem az ablakot. Hát... rá egyáltalán nem számítottam. - Key ki van készülve. Elárulnád, mi az oka annak, hogy elbaszd a karácsonyt? Nem tudom, észrevetted-e, de még például holnap este már ünnepi koncertet adunk, észlény. Aztán jön a Chuseok, amire mindenki hazamegy. Ma lett volna egy nyugis napunk, szerencsétlen csapat örül, ha a család helyett egymásnak itt van, te meg...te meg... - nem folytatja. Nem is kérdezem, tudom, mit akar mondani. - Nagyon jó okod legyen erre a hisztériára!
- Igen, hyung, egy szörnyű szemétláda vagyok, most pedig mehetsz. - adom ki az útját. - Nem kell, hogy még te is lehordj mindennek. - fel akarom húzni az ablakot, de a kezével megakadályozza.
- Mi bánt, Taemin?
- Semmi... - Szeretlek, idegesít, hogy lenézel, elegem van a vakságodból, de minek mondjam el, amikor azzal csak még jobban elcseszem az egészet?
- Nem hiszek neked. - von vállat, és mielőtt bármit is tehetnék, megkerüli az autót, és behuppan mellém. - A legjobb barátok vagyunk, kiismertelek egy kicsit hat év alatt. Na most mondd el szépen.
- Mondtam, hogy semmi bajom, mit nem lehet ezen felfogni?! - förmedek rá.
- Igen? - felvonja a szemöldökét, és arca egyre közelebb kerül hozzám, szívem felgyorsul a gesztus miatt.- Akkor az sem vált ki belőled semmit, mikor ezt...teszem? - azzal a lendülettel tünteti el a közöttünk lévő távolságot. Édes ajkai az enyémen pihennek meg, majd el is kezdi azokat mozgatni. Nyelvével végignyal alsó ajkamon, mire akaratlanul is elnyitom a számat, így nedves izmával azonnal táncolni hívja az enyémet. Belenyögök a csókba, és karjaimat a nyaka köré fonom. Amennyire a kocsiban lehetett, lehámozom róla a sapkát, kabátot és sálat, ugyanígy magamról is, majd a csípőjére ülve folytatjuk tovább. Ha ez egy álom... nem akarok belőle felébredni. Ennyit tán csak elvárhatok az ünneptől.

***MinHo POV***

Ahogy szerelemtől fűtötten csókolom dús ajkait, én is rájövök, hogy Onew hyungnak igaza volt. Tényleg szeretem, de annyira berögzülten kerestem benne a maknaet, hogy ezt testvéri szeretetként vetítettem rá. Észrevehettem volna, hogy ez a túlzott gondoskodás, amivel elhalmozom, sosem egy testvéré volt...
Eltolom őt magamtól, mire ijedten pislog kettőt. Eszméletlen édes, szinte már fájdalmasan.
- Szeretlek, Vakarcs. - simogatom a haját, és nyomok még egy puszit a szájára. Elpirulva fúrja a fejét a vállamba, az orromat pedig megcsapja a kellemes vaníliaillata. - Ne haragudj rám, amiért akaratlanul is bántottalak és lekezeltelek.
- Én is szeretlek, hyung. - motyogja halkan, én mégis értettem.
- Menjünk haza. Hozom a kocsimat. - átszállok, és immár csendben, eseménytelenül hazamegyünk.

~~~

- Megjöttünk! - üvöltök. - Azt hiszem, tartozol mindenkinek egy kis magyarázattal. - közlöm vele.
- Hyung...
- Majd ÉN leszek a magyarázatod. - húzom magamhoz a hihetetlenül vékony derekát. Mennyit fogyókúráztatták szerencsétlent? Gebe, mint egy ló a sivatagban. - Gyere. - magam után húzom a nappaliba, ahol az a frusztráló látvány uralkodik, amit sejtettem. Key bámul, Onew olvas, Jonghyun pedig Keyhez beszél, tök reménytelenül.
- Omma... - szól félénken vékonyka szerelmem, mire az említett összerezzen, és dühösen felpattan. Már-már ott tart, hogy megüti, de ezt én persze nem hagyhatom.
- Ha megteszed, nem lesz mivel adnod a következőt, Kiuum. - Key fújtatva néz Taeminre.
- Mit akarsz?
- Omma... sajnálom. Csak felhúztam magam és...
- Miattam volt. - veszem át a szót. Ő ijedten kapja a fejét rám, szájával némán tátogva azt, hogy "Ne!". Mosolyogva megrázom a fejem. - Az volt a baj, hogy nem vettem észre, mekkora kincs van az orrom előtt. Szeretem a kis hisztigépet. - mondom, majd ott mindenki előtt hirtelen magamhoz húzom és mindent beleadva csókolom meg. Érzelmesen, gyengéden, szinte bepótolva az elmúlt hat év veszteségét, amit nélküle töltöttem el.
- Szóval sikerült. Hát azt hittem, már soha nem jönnek össze. - sóhajtott fel Jonghyun.

***Taemin POV***

Minden helyrejött. Teljesült a kívánságom. Lehet, hogy a család nem ünnepelhet velünk, de itt vagyunk egymásnak, arról nem is beszélve, hogy velem van életem szerelme, akinek a csókjait most már érezhetem mindig. Talán ez volt megírva. Minden, amit gondoltam, valóra vált. És remélem, ez az álom soha nem fog eltűnni.



BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK! ^^