Fantáziám által megalkotott K-pop történetek halmaza. Így tudnám leginkább megfogalmazni azt, ami ezen az oldalon jelen van. Többségük EXO, de akad más is a lepel mögött. Jó szórakozást kívánok mindhez! Csigusz ~ *3*
2017. augusztus 30., szerda
I see You - 6. rész
- Mit főzzek vacsorára? - a konyhapult szélére támaszkodva bámultam a kikészített húst, rizst és különböző zöldségek kavalkádját. Este nyolcat ütött már az óra, legnagyobb meglepetésemre, de annyi dolgom volt egész nap, hogy alig álltam meg, így azért érthető lehetett ez a gyors tempó. Takarítás, mosás, kertészkedés és néhány orvosi szakvélemény elemzése az ideiglenes vakságról, amit ki lehet ugyan küszöbölni, de Kyungsoonál egyre kevesebb eséllyel. Rajta múlik majd, hogy engedi a műtétet vagy sem, de kockázatos.
- Nem tudom. - vont vállat és szokás szerint meredt maga elé, kezeivel a könyvet keresve, amelyből a braille írást és olvasást tanulta az utóbbi időben. Kezdtem egyre jobban sajnálni, hiszen mindent elveszített egy nap alatt, amiért olyan keményen dolgozott. És amiket a szórakoztatóipari ügynökségekről olvastam, arra a megállapításra jutottam, hogy egy ideig sajnáltatják majd szegényt, aztán idióta okokra hivatkozva rövidesen eltávolítják a csillagok sorából...
- Figyelj, oké, hogy haragszol rám meg minden, de...
- Hagyjuk, oké? Nem vagyok éhes. - sóhajtott, majd felállt, szorongatva azt a szerencsétlen könyvet. - Visszamegyek a szobámba. És nem! Nem kell a segítséged, megoldom. Volt időm feltérképezni a lakást, más dolgom sincs. - vigyorodott el keserűen.
- Várj! - muszáj volt előhozakodnom a dologgal, ha már így eszembe jutott, túl kellett esni rajta. - Olvastam pár... információt rólad és erről a...
- Vakságomról. - bólintott. - Nyugodtan kimondhatod, kezdem megszokni.
- Gondolkoztál már a műtéten?
- Hogy micsoda? - kezdett benne felmenni a pumpa, ami nem jelentett számomra túl sok pozitív reakciót a részéről. - Semmi közöd hozzá!
- De visszanyerheted a látásodat! - ellenkeztem. - Nem azért mondtam, hogy bántsalak vele, de vannak olyanok amiket érdemes kock-...
- Te csak ne aggódj értem! Mi lett az érzéketlen nővel aki alig akarta elvállalni ezt a szerencsétlent...? - bökött hüvelykujjával mellkasára, nekem pedig megdobbant a szívem. - Azt hiszed, nem tudom? Chanyeol mindent elmondott, amiket te nem mertél a sze... Ráadásul az első találkozásunk alkalmával sem voltál a helyzet magaslatán, hogy osztogathasd itt nekem a jó tanácsaidat! - az a rohadék Dumbó... Sehun keze is benne lehetett, vagyis inkább a szája. Ezek ketten bármit megtennének azért, hogy keserűséget okozzanak nekem.
- Most az egyszer tényleg csak a pozitív kimenetelre akartam célozni! Ha sikerülne a műtét... újra a színpadon állhatnál és azt tehetnéd, ami az álmod. Vagy nem fontos neked?
- Teszek a véleményedre. Ostoba nőszemély...
- Tudod mit? Azt hittem, legalább van annyi eszed, mint amennyit mutatsz magadból, de ha másért nem, legalább azért vállald el, hogy tőlem megszabadulj! Idióta! - azzal otthagyva csapot-papot, elviharzottam mellette és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót. Az utcára vettem az irányt, nyár lévén lassan sötétedett, de azért világos sem volt már. Ki kellett szellőztetnem a fejem és erre nem volt elég a kerti ücsörgés. Miért érdekelt egyáltalán ennyire a hülyesége? Miért nem tudom úgy kezelni, mint egy púpot a hátamon, akit csak a fizetés miatt viselek el, na meg azért, hogy anyám végre békén hagyjon? Kezdetben is ezt terveztem, és a legjobban az bosszantott, hogy még az érzéseimet sem sikerült kordában tartani.
Talán ideje lett volna bevallanom, mekkora csődtömeg vagyok. Régóta többet éreztem már a tuskó iránt, mint sajnálat. Minden nappal egyre többet gondoltam rá. Az ajkaira, a hatalmas szemeire, mindenére. Arra, hogy vajon milyen amikor nevet, mikor boldog, ha szeret valakit, ha átölel. Az illata pedig, amit volt szerencsém egyszer-kétszer érezni, csak növelte bennem a kíváncsiságot. Milyen is az igazi Do Kyungsoo?
~~~
Elveszett az időérzékem és fogalmam sem volt, mióta bolyongtam már az utcán. Korom sötét volt, tehát elmúlhatott este tíz.
- Mekkora idióta vagyok! - csaptam arcon magam. Egyedül hagytam őt, magára maradt és nem tud gondoskodni egyedül az ételről vagy bármiről... Idióta idióta idióta! - idegesen kezdtem el visszafelé szaladni, legalább kétszer el is tévedtem. Viszont ahogy a ház előtt lefékeztem, már nem azért csesztem fel magam, mert nem találtam rendesen haza, hanem mert gyanúsan sötét volt odabent, egy villany sem égett, pedig én úgy hagytam ott mindent...
- Kyungsoo? - lépkedtem beljebb, de senki nem felelt. A nappaliban találtam őt, békésen aludt a kanapén. Közelebb merészkedtem hozzá és akkor hasított belém a felismerés, mikor felkapcsoltam a kislámpát és megláttam a gyötrelmes arcát, amit rengeteg könny szánthatott végig nem is olyan rég. Hiszen fél a sötétben... lehet, egész életére sötétség fogja körülvenni és most még egy idegenre, rám kell támaszkodnia. Én meg itthagyom egyedül... - Sajnálom... - szipogtam. - Kérlek, ne haragudj... - óvatosan megérintettem az arcát, szemeivel kezdve. Akármilyen üresek is voltak most azok a szemek, nekem olyanok voltak, mint két ékkő. Orrára vándoroltam, onnan pedig szájára. Most értettem csak meg, milyen segíteni valakin, aki valószínűleg képtelen lenne ellátni magát. Valakin, akiért annyi idő után mintha újra felolvadt volna a jégszívem. Hogy tudnám én őt tönkretenni a saját zsörtölődésemmel, mikor nem tehet róla? Sírni kezdtem. A saját nyomoromon sírtam, és Kyungsooén, aki helyett én érdemeltem volna meg ezt a büntetést. Én, aki minden körülötte lévőt eltaszított maga mellől.
- Ne sírj. - szólalt meg hirtelen, engem meg a szívroham kerülgetett. - Kérlek, ne. - teljesen mozdulatlanná dermedtem, mikor ő is hasonlóképpen cselekedett, mint az előbb én. Óvatosan felült, kitapintva a kanapé szélét és megtámaszkodott rajta, majd ujjai lassan kalandozni kezdtek az arcomon. Tenyerével átfogta, amibe akaratlanul is belebújtam, mosolyra késztetve ezzel őt. Hüvelykujja ajkaimon állapodott meg, mintha csak azt kereste volna.
Feltevésem beigazolódott, mikor feje hirtelen közeledni kezdett felém, majd ajkait óvatosan az enyémekre tapasztotta. Olyan mértékű megdöbbenésben még sosem volt részem. Tágra nyíltak a szemeim, ő pedig nem mert megmozdulni. Nagyon lassan csúsztam hozzá közelebb, hogy kényelmesebben hozzáférjek, észre sem vettem, mikor landolt a tenyerem mellkasán, ujjaim mikor kezdték el görcsösen szorítani a pólója nyakát.
Szánk úgy mozgott egymáson, mintha attól félnénk, hogy valamelyikünk hirtelen összetörik, vagy mintha két általános iskolás élete első csókját élné át. Előhozakodhatnék most a szokásos filmes klisékkel, miszerint "az íze mint a méz, párnái annyira édesek, hogy nem lehet igaz", de akkor hazudnék. Semmihez nem tudtam hasonlítani ezt a mámort, ami körbeölelt. Való igaz, tényleg puhák és jóízűek voltak ezek az ajkak, amiket Kyungsoo birtokolt.
Szinte óráknak tűntek azok a rövid kis másodpercek, mire elváltunk egymástól,a hirtelen sokktól azt sem tudtam, hová legyek. Mintha teljesen másik bolygón lettem volna, és most tértem volna vissza a Föld nevű planétára. Döbbenetes.
- Aggódtam érted. Vártam rád egy darabig és mivel nem látom az órát, nem tudom, mennyi az idő. De vártam, és reménykedtem, hogy bocsánatot kérhetek a kirohanásomért és elmondhatom, mennyire... szeretném, ha több lenne ez az egész, mint egy huza-vona, amit az eddigi időben produkáltunk. Nevetséges, hogy milyen hirtelen változnak az emberi érzések. - dünnyögte mély hangján, teljesen komolyan. Most az egyszer - nagyon szemét dolog ilyet mondani - örültem, hogy nem látta azt a vörös valamit, ami a nyakamon helyezkedett el és fejnek hívják.
- Fogalmad nincs, mennyire utálom magam, amiért itthagytalak. Ettél egyáltalán? Fürödtél? Ugye nem sérültél meg? Az egész az én hibám, nagyon sajnálom. - eredtek meg ismét a könnyeim, de most nem csak a mai napért. Az eddigi évek összes felgyülemlett feszültsége kicsattant most bennem. A legjobb barátnőm árulása, életem első szerelmének a mocsok dolgai, a középiskola... a rengeteg csalódás. És most itt volt ő, aki egy pillanat alatt érzéseket váltott ki belőlem, aki fényt hozott az életembe. Talán mert neki is kegyetlen sors jutott, talán mert túlságosan egymásra voltunk utalva, de kezdtem őt megszeretni.
- Ne sírj. - ismételte el. - És ne sajnálj semmit, pláne engem ne. Te vagy az első, aki fittyet hány a fogyatékosságomra és úgy kezel, mint bármelyik másik szemetet a világon.
- Nem vagy szemét. Csak... én vagyok türelmetlen. Mindezidáig azt hittem, nem való nekem az olyan, mint a segítségnyújtás. Aztán hirtelen itt vagy te, aki teljesen felkavart bennem mindent. Azt hittem, gyűlölök mindenkit, mégis... most annyira nyugodtnak érzem magam.
- Kedvellek. - motyogta álmodozó sóhajjal. - Pont ezért kedvellek, mert egy idióta, forróvérű nőszemély vagy. Kiszámítható, de mégsem. És el sem hiszed, milyen sokat jelent nekem a most történt csók. Meséld el, mi történt veled, hogy megérthessem végre, ki is vagy valójában.
Így történt, hogy töviről hegyire minden egyes momentumát az elmúlt két évemnek, csak úgy, könnyed lelki békével elmondtam Neki. Egy pillanatig szégyelltem ezeket a dolgokat, ő mégsem csóválta a fejét, nem cseszett le semmiért és megértően simogatva adta tudtomra, mennyire érdektelen a múltam felé.
- Nem számít már, mi történt veled. És az sem, hogy hogyan ismerkedtünk meg mi ketten. Szeretném előlről kezdeni veled Yeonmi. Szeretnék melletted elaludni és úgy felkelni reggelente, hogy a te illatodat érzem, a hajadba fúrhatom az arcom és érinthetlek. Szeretnélek téged megcsókolni, és a fenébe is, látni végre.
- Nem tudom, mit mondhatnék, komolyan. Olyan hirtelen jött minden. Délelőtt még utáltál, én pedig...
- Egyáltalán nem utáltalak. Ugyanannyit gondoltam rád, mint te rám. Néha be kéne fejezned a motyogást magadban. - kuncogta. - Nekem is furcsa az egész. De mikor este eltűntél, életemben először ideges voltam és borzasztóan aggódtam érted. Szinte lepergett előttem, hogy elveszíthetlek, hogy esetleg feladod az egészet és egy intézetben fogom leélni az életem, hogy a fiúk és te is nyugodtan éljetek tovább.
- Szóval... az bátorított fel ennyire, hogy órákra eltűntem?
- Mondhatjuk így is. Boldog akarok lenni és nem a vakságomat akarom akadályként magam elé gördíteni. Ha... ha nem undorodsz tőlem és nem fáraszt az, hogy mindig velem kell lenned, kérlek próbáld meg velem. Csak egy próbát.
- Még mindig hülye vagy. - hajoltam hozzá közelebb, hogy puszit nyomjak lehunyt szemeire, majd egy gyengéd csókot ajkaira. - Boldog vagyok, hogy melletted kötöttem ki.
2017. május 12., péntek
I see You - 5. Rész
Reggel eszeveszett dörömbölés rángatott ki a szép kis álmaimból, muszáj volt végre felkelnem, borzasztóan zavart. Egyáltalán hogy lehet ilyen hangosan verni az ajtót? Csengőt nem ismerik?
A Nap égette a retinámat, mikor az ablakhoz léptem, így kénytelenné váltam likvidálni a fényt egy sötétítő függönnyel, kizárva ezzel a D-vitamin forrását.
Órámra pillantva kicsit megijedtem, hiszen már elhagyta a mutató a kilencet, Kyungsoo pedig már biztosan fent dorbézolt, ki tudja mit tákolt össze a makacsságával...
Kipattantam az ágyból, és úgy simán pizsamában rohantam az ajtóhoz, hogy kinyissam és véget vessek az idióta lármának.
A vendégekre, egész pontosan nyolc kíváncsi szempárra egyáltalán nem számítottam. Még csak nem is szólt Suho vagy valamelyikük, hogy jönnek...
- Jó reggelt! Látom, felkeltettünk. - pislogott mosolyogva, ugyanakkor bűnbánó arckifejezéssel Xiumin, mire megráztam a fejem.
- Igazából tegnap nagyon sokáig nem tudtam elaludni... később sikerült ébrednem a szokottnál.
- És Kyungsooval mi van? Esetleg eszedbe jutott már a lustálkodás közepette? - vágta hozzám Chanyeol ellenségesen, mire lehunytam a szemem és elszámoltam háromig. De nálam ez nem jött be...
- Ide figyelj, Dumbó. Nincs most kedvem az elmés kis poénjaidhoz, kímélj meg magadtól. Egyáltalán mit kell csesztetni? Repülj haza a túlméretezett füleiddel.
- Oké, elég lesz a veszekedésből, nem ezért jöttünk. Te is hűtsd le magad, Chan. - próbálta menteni a menthetőt Baekhyun, sajnos kevés sikerrel; úgy néztünk egymás szemébe a legmagasabb taggal, hogy ha szemmel ölni lehetne, mindketten holtan feküdnénk a földön.
- Gyertek be. - morogtam kedvtelenül és elindultam megkeresni Kyungsoot. Nem érdekelt, hogy jönnek utánam vagy sem.
Az említettet meg is találtam a konyhában, pont ülőhely után kutatott. - Yah! Hoztam pár vendéget. Remélem, nekik örülni fogsz.
- Kiket? - kapta fel a fejét, de mire megfejthette volna a titokzatos látogatók kilétét, Kai a nyakán is volt.
- Hyung!
- Jongin-ah? Itt az egész banda? - a vak fiú szemeiben mintha könnyeket véltem volna felfedezni, ahogy sorban magukhoz ölelték.
- Csak nem hitted, hogy elfelejtünk?!
- Nem, én csak...
Az ajtóból figyeltem az eseményeket, nem volt kedvem oda pofátlankodni közéjük, mikor egy kéz megérintette a vállamat. Mielőtt megfordulhattam volna és jól megvertem volna az illetőt, ő megelőzött és halkan a fülembe kezdett suttogni.
- Ne zavarj meg minket. Jobb lesz, ha most kimész innen. - hát persze, ki más lehetett volna...
- El tudom dönteni, hogy mit csinálok, Colos.
- Semmi közöd a magánéletünkhöz. Így is jobban beleártottad már magad a kelleténél.
- Nem tettem semmi olyat, ami sértheti a személyes tereteket. Feladatot kaptam, észlény. - sziszegtem immár az arcába, majd -mivel nem érdekeltek a további sértései, elhagytam a helyiséget. Célom az udvar volt, ahol Kyungsoo minden délután ücsörgött. Egyáltalán miért pont ide jöttem.
Megintcsak eszembe jutott a férfi... A vastag, puhának tűnő ajkai, a hatalmas sötétbarna szemei, amelyekben egykor biztosan élettel teli fény csillogott.
Minden egyes porcikája az eszembe vésődött, pedig alig pár napja ismertem közelebbről. Vagyis... Ismertem a fenéket. Csak... annyira bonyolult. Olyan érzéseket tápláltam, amelyekre tapasztalat híján aligha találtam megfelelő magyarázatot.
- Hé. Minden rendben?
- Mi? Hogy...? Oh. Nem kellene inkább a barátoddal foglalkoznod, Sehun-sshi? - dünnyögtem nem létező bajszom alatt a lehető legtöbb haraggal. Mit akar ez itt?
- Csak kíváncsi voltam, hová tűnhetett az egyetlen lány a házból. Bár sejtésem van, kinek köszönhetjük a távozásod.
- Kettőt találhatsz. Neked vagy a bunkó fenyőfának.
- Ez bonyolult ügy.
- Igazad van. Az óvodában is így szoktak udvarolni a fiúk annak a lánynak, aki tetszik nekik. - gúnyolódtam.
- Ne beszélj baromságokat... Mondjuk... Nézz körül és rájöhetsz egy-két dologra, miért vagyunk veled olyanok amilyenek. Nem csak én és Chanyeol hyung, de mindenki más is a csapatban. Csak hát, Suho hyung mindenkit megkért, hogy legyünk veled rendesek. Yeol és én még vissza is fogjuk magunkat, de egyikünk sem szereti ha betolakodók háborgatják a banda nyugalmát.
- Ezt hogy értsem? Hova nézzek körül? Kezd elegem lenni a rébuszaidból!
- Meglátod. - indult vissza a házba, de mielőtt eltűnt volna a szemem elől, még egyszer megszólalt. - Amúgy keresnek téged a többiek, ideje lenne végezned a munkádat ahelyett, hogy itt lopod a napot.
Úgy megfojtottam volna.
***
Dél körül járt az idő, mire elmentek és vehettem egy nagy levegőt. Leginkább a két zsiráfra volt jellemző, hogy sportot űzzenek a bunkó megnyilvánulásaikból, de nem kellett félteni Baekhyunt sem, aki nem igazán tudta, kinek a pártján álljon, vagy Kait, akin csodálkoztam, hogy sokkal rendesebb volt mint két társa. Őt persze jobban is toleráltam, énis bizalmatlan lennék, ha a legjobb barátnőmet egy ismeretlen kezeire bíztam volna.
Khm. A nem létező legjobb barátnőmet.
- Mit eszel ebédre? A haverjaid elhozták a saját hűtőjük teljes tartalmát, ahogy látom. - pislogtam a nyitott frigóba, ahol ételes dobozok tömkelege foglalta a helyet.
- Nem tudom. Együtt főzték az összeset, át kell gondolnom, merjek-e belőlük egyáltalán egy falatot is enni. - motyogta, kicsalva ezzel belőlem egy nevetést.
- Biztos szeretet van benne.
- Ja. Jó sok. Pláne Yixing hyungtól. Nézd mit kaptam tőle. - lengette meg a plüsst maga felett. - elméletileg egy kék unikornis.
- Az. - röhögtem, majd elvettem tőle a játékot, nehogy leverjen valamit véletlenül.
- Egyébként mi ez az egyes szám, hogy én mit ennék? Te...?
- Csinálok magamnak valamit. - vontam vállat.
- Suho hyung azt mondta, mindkettőnknek hozták.
- De...
- Eltűntél és nem hallottad. Sehun azt mondta, kint voltál az udvaron. Értem én, hogy nem szereted őket, de a tisztelet jele, ha a házigazda foglalkozik a vendégekkel... - szóval a maknae elferdítte az igazságot.
- Csak... Lényegtelen. Nem a te dolgod. Megmelegítem a kajád.
Miért van az, hogy ennyire hihetetlenül tudnak viselkedni úgy, hogy azt sem tudják, ki vagyok és mit miért teszek?
Mire vagy kire utalt Oh Sehun?
Annyi hülye és felesleges idegbajt tudnak okozni...
2017. április 17., hétfő
I see You - 4. Rész
Bár az első éjszakai kívánsága - miszerint maradjak vele - nem fordult elő többször, az okát nem tudtam meg. Talán félt? De mitől? Logikus szemmel nézve sem láttam értelmét, hiszen azt az alkalmat leszámítva mindig egyedül tartózkodott a saját szobájában, nem aludtam ott. Ha hozzám is szólt, inkább arra kért, hogy nyissak ablakot éjszakára, vagy csak egyszerűen kapcsoljam fel a kislámpát. Megmaradtam a jó öreg "legegyszerűbb variációnál": biztosan csak az első este miatt volt ideges és szüksége volt egy kis társaságra.
Az evéssel sem boldogultunk mindig könnyen; ő ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül étkezzen, pálcikákat használva, de ez sosem sikerült neki. Órákat vitatkoztam vele, mire hagyta, hogy leerőltessek én magam pár falatot a torkán. Ha pedig fürdés került szóba, ugyanezt az önállóságról szóló veszekedést eljátszottuk a víz megnyitásával és szabályozásával.
Semmivel sem haladtunk előrébb, ő ugyanúgy makacs volt, én meg önfejű és ingerült. Elegem volt belőle.
Az egyetlen dolog, amikor teljesen lenyugodott, ha kiment az udvarra és leült a barackfa alá gondolkozni. Az oda vezető utat kívülről megtanulta és minden délután vagy lefekvés előtt kint ült egy vagy két órát, kedvétől függően. Olyankor én is tehettem a dolgom, néhányszor ránéztem, majd felhívtam az anyámat, hogy beszámoljak a nem létező fejleményekről. Természetesen hazudtam neki, jónak állítottam be a dolgokat, megpróbáltam elhitetni vele - persze a saját természetemhez mérten -, hogy tudom kezelni a helyzetet. Jobb a békesség, és az anyámat ismerve a kegyes hazugság is...
A csapat tagjaival viszont még nem beszéltem. Illetve Suho érdeklődött a többiek nevében és azt mondta, nem sokára terveznek egy látogatást, amint lesz idejük. Jaj de várom már Chanyeol és Sehun kedves kis arcát, az aranyos és hízelgő szavakat... már csak a gondolat is melengette a szívem...
~~~
- Az udvarra készülsz menni? - intéztem felé szavaimat és letettem a könyvemet a dohányzóasztalkára. A nappaliban üldögéltünk ebéd után, jócskán elmúlt négy óra, mire végeztünk. Kinyújtóztattam az üléstől elmacskásodott tagjaimat, megcsavargattam a nyakam, a csuklóimat és a bokáimat, pislogtam párat, megtornáztattam a szemeimet, ugyanis a sok betűtől és sortól, amik szinte összefolytak már előttem, rettenetesen megfájdultak. Talán nem ártott volna az az olvasószemüveg, amit magammal hoztam.
- Friss levegőre van szükségem. - vágta hozzám, majd tovább tapogatózott, mire felálltam és igyekeztem kivételesen megakadályozni a szokásos délutáni tevékenységét. Azért mégsem hagyhattam őt egyedül szaladgálni, mivel az eső lába nagyon lógott már. Hatalmas, szürke felhők úsztak egyenesen a mi irányunkba, a hőmérséklet a felére csökkent, a szélről nem is beszélve.
- Jobb lenne, ha most inkább idebent maradnál. Vihar közeleg. Ha beteg leszel...
- ...téged csesznek le, felfogtam. De ne "aggódj", nem fogok tüdőgyulladást kapni, a saját érdekemben.
Nem szóltam semmit. Sütött a hangjából a gúny, gondolom mert mindig azzal jöttem, hogy nekem lesz bajom az ő sérülései miatt. De hát ez így is volt... Vagy csak megint elragadott a bunkóság szörnye.
Csendben mentem utána és figyeltem, ahogy kislattyog az előszobába és nyitja a bejárati ajtót. Nem volt lépcső, amin egyensúlyoznia kellett volna, egyszerűen kisétált. Mintha megkönnyebbülést véltem volna felfedezni az arcán, ahogy megérezte a bőrén a szél simogatását, hallotta a természeti hangokat és orrába is befurakodhattak a különböző kellemesebbnél kellemesebb illatok. Még nem volt alkalmam látni az arckifejezését ilyenkor; Ilyen pocsék időben is örült, hogy kimehet. Egy intézetben mi lett volna vele, ahol a folyosóra se engedik ki, nemhogy az udvarra? Kezdtem örülni, hogy nem kellett azt a megoldást választották. Megkattantam...
Miután legalább öt percig állt egyhelyben lehunyt szemekkel, ismét megindult. Fogalmam sem volt, hogy tudott-e az ittlétemről, de bátorkodtam a sarkában maradni, kezemben immár egy esőkabáttal.
Leheveredett a barackfa alá, csuklóján támaszkodott meg a háta mögött, fejét hátra hajtotta és továbbra is csukott szemekkel élvezte a kintlétet.
Én meg bambán álltam mellette és olyan batár nagy idiótaságok jutottak eszembe, hogy "Kyungsoonak milyen helyes arca van, vagy hogy Kyungsoonak kifejezetten jól áll a kis súlyfelesleg, amit összeszedett. Sőt, Kyungsoo amúgy is egész jól néz ki." Gondolatban már összevertem saját magamat de úgy, mint egy lovat szokás.
- Még mindig itt vagy? - zökkentett ki hangja a gondolataimból. "Kellemesen mély, lágy, dallamos... és azokon az ajkakon jön ki, amit minden rajongó pirosra csókolna, érthető módon. YEONMI, KUSSOLJ MÁR EL, KÖNYÖRGÖM."
- Hm. Legalább egy esőkabátot hoztam, ha bejönni nem vagy hajlandó.
- Nem esik.
- Később fog.
- ...
- Hát akkor én me-
- Maradj itt.
- He?
- Ha be tudod fogni, akkor maradj itt.
- Minek nézel te engem?
- Nézni éppenséggel nem tudlak, de elképzelni igen. És mindig egy lepcses csőrű liba jut eszembe...
- Yah! - háborogtam. Azért mindennek van egy határa... - Ez bunkó húzás volt! - legszívesebben beletapostam volna a talpammal az arcába a becsületem védelme érdekében, de ekkor megláttam a nevetését. Azt az őszinte nevetést, amit egészen idáig nem mutatott, helyette a zord külsejével próbált elmarni magától mindenkit aki csak segíteni akart neki. Kis híján magamról is elfelejtkeztem, annyira bámultam és bunkó dolog, de most örültem, hogy nem látja a reakciómat. Ajkai szív alakban görbültek felfelé, és meg mertem volna esküdni rá, hogy legalább három percig csak bámultam és bámultam... és bámultam.
Úgy döntöttem, maradok - teljesen ártatlan szándékkal -, így leültem mellé. Vagyis három méter távolságtartást megengedtem azért. Kényelmesen elhelyezkedtem, a kabátot az ölembe fektettem, majd Kyungsoohoz hasonló pózban a felhőket kezdtem bámulni. Az undorító, lassan már fekete felhőket.
- Szép, nem igaz? - dünnyögte mellettem. Hát, ha szerinte ez szép...
- Most is a te pofád jár...
- Most is te vagy paraszt.
- Oké, befogom. Egyébként is... honnan. Szóval. Öhm.
- Honnan tudom, hogy szép?
- Olyasmi. - motyogtam szégyenemben.
- Tudod... amíg el nem vesztettem a látásom, nem értettem még a saját filmemet sem, ahol vakot kellett alakítanom. Képtelen voltam megérteni, mert nem volt benne részem. És mintha csak a sors fintora lett volna, rögtön meg is kaptam a magamét érte. Ekkor minden világos lett. Kiéleződött a hallásom és a többi érzékszervem, a képzelőerőm minimum a tízszeresére nőtt. És meglepő, de... még így is képes vagyok látni.
- Viszont most rosszul "látod". - jelentettem ki magabiztosan. - Mondtam neked az előbb, hogy vihar közeleg és elhiheted, nem cuki bárányfelhők mosolyognak ránk az égen.
- Te nem érted. - nevetett fel. - Nem vagy tisztában a "szép" szó fogalmával, Yeonmi-yah. Amikor azt mondom, Szép, akkor nem a külsőségekre értem. Tulajdonképpen a természetnek megvan a maga szépsége, minden kis hibával együtt. Vihar nélkül nem lenne napfény, és fordítva. Eső nélkül szivárvány sincs. Ha nem esel pofára és nem tanulod meg az élet rossz oldalát... ha elbújsz előle... a munkád gyümölcsének is rohadt íze lesz.
- Úgy beszélsz, mintha nem ugyanezt tetted volna, te bölcs öreg remete...
- Tudom, mit tettem. De te...
- Mi van velem?
- Te sem voltál mindig ilyen taszító személyiséggel megáldva, ahogy én sem. Történnie kellett valaminek, nem igaz?
- Hm. - morogtam. - A... lényegtelen.
- Mondd csak el.
- Egyszer majd. Ha eljutunk odáig, hogy te is teljes mértékben bízz bennem, akkor én is megteszem. Úgy vélem, ez így fair.
- Legyen. - sóhajtott. - Tudod, az első napokhoz képest azért megismertem egy rendesebb oldaladat is. - és ekkor kezdett el esni az eső. Mintha az időjárás is tudta volna, hogy a kettőnk egyre kínosabbá váló beszélgetésének itt és most kéne végződnie.
- Be kéne mennünk. - jelentettem ki. - Mind a ketten az ágyban fogunk kikötni ötven fokos lázzal, ha így folytatjuk.
- Menjünk. - bólintott. Bár sikerült normális keretek között beszélgetnünk, a segítségemből még mindig nem kért, én pedig nem szóltam rá érte. Ha tudja, mit csinál, csak hajrá. Amúgy is itt voltam mögötte, ha netán baj történne vele azon az öt méteren.
Úgy éreztem, a mai napon sikerült áttörni egy falat Kyungsoo és köztem. Egy arasznyival közelebb kerültünk egymáshoz, és én ennek valamilyen oknál fogva mélyen, legbelül örültem. Örültem, mert ijesztő érzések kavarogtak bennem, amiknek nem szabadott volna.
Mégsem akartam őket kiirtani magamból...
2017. január 28., szombat
I see You - 2. Rész
Nehezebb, mint gondoltam
Nem mintha lett volna más választása - lévén nem lát -, de én még így is forgattam volna a fejem a hangok irányába, kerestem volna valami támpontot és kérdezősködtem volna. De ő... semmi. Nem érdekelte hová megy, mit fognak csinálni vele, egyáltalán lesz-e rajtam kívül bárki is, aki a segítségére sietne. Eljutunk majd arra a szintre, hogy engem elviseljen, vagy már az első héten feladom? Az én személyiségemet ismerve az utóbbi.
***FLASHBACK***
Miután sikerült kirobbantani a szobájából, nem szólt hozzám egy szót sem, ez pedig egy jó ideig nem is történt másképp. Borzasztóan megmakacsolta magát és esze ágában sem volt elszakadni a bandától; azoktól, akik még megmaradtak neki és akikkel még hajlandóságot mutatott a kommunikációra. Minden nap ott szobroztam náluk, megbirkóztam Chanyeol kompromittáló beszólásaival és Sehun flegma, lenéző tekintetével, mert anyámnak újabban annyira sem lehetett nemet mondani, mint eddig. Elviseltem Baekhyun nyavalygását, Kai depresszióját, Chen feszültségoldásra tett kísérleteit a hülye poénjaival...
Lay és Suho, illetve Xiumin voltak azok, akik úgy igazán kedvesek szerettek volna lenni velem és nem volt velük különösebb bajom. Ezért hálás voltam - még ha nem is vált szokásommá ezt kimutatni. Minden áldott nap segítettek szóra bírni Kyungsoot, mert valószínűleg sejtették, mennyire nincsen türelmem. Teljes mértékben elfogadták az én hozzáállásomat és boldogok voltak már a puszta ténytől, hogy valaki végre nem adta fel. Még jó, hogy eszük ágában sem volt belekötni a dolgaimba, mert ha elüldöznek, vége a dalnak és az a törpe egyedül szárad el a szobájában. Ez a komor igazság, akár szép, akár csúnya ilyet mondani.
Amint végre sikerült rávennünk az indulásra (illetve ők vették rá), a legtöbben teljesen átváltoztak aggódó üzemmódba a társuk felé. Úgy engedték csak el velem, hogy előtte fél órás ölelkezési rituálét műveltek le a folyosón, magasról téve arra, ki látja meg őket és ki nem. Hozzám csak a vezető és Kai intézett pár rendes szót, na meg az örökké beszívott Lay. A többiek meg vagy mosolyogtak, vagy sírtak, vagy ki akartak nyírni - utóbbi kategóriába a két colos rapper tartozott, előszeretettel feszegetve a határaim tűrőképességét. Meg is könnyebbültem, mikor végre ott hagyhattam őket, na meg anyámat.
***FLASHBACK END***
Nem számoltam az időt, de másfél órát biztosan utazhattunk, míg ki nem értünk egy kevésbé forgalmas helyre, majd további egy órával később teljesen vidékre kerültünk. Ameddig elláttam, föld volt, illetve gyümölcsfák, takaros házak, amelyek a környék egyik felén a tradicionális Korea jellegzetes épületei voltak - gondolom itt olyan emberek éltek, akik ezeket a földeket nap mint nap művelik -, míg a másikon, kissé elszigeteltebb területen modernül berendezett puccos építészeti csodák, nyaralók a teljes nyugalmi állapotra vágyóknak. Nagy valószínűséggel mi a második opcióhoz tartoztunk.
A büszkesége azt is cseszett megengedni hogy a csomagtartót felnyissam, bezzeg amikor a sofőr magyarázott neki, arra még megerőltette a hangját.
Megvártuk, amíg az autó elhajt az első sarkon, ahonnan már biztosan nem látjuk. De azt nem gondoltam volna, hogy amint kettesben maradok Vele, rám telepedik a tanácstalanság keserű érzése.
Mégis hogy fogom én ezt végigcsinálni? Ki fog borítani ez a srác, eszében sincs együttműködni, így meg aztán végképp magamra lettem utalva. Egyáltalán ő belegondolt, hogy a közös munka megkönnyíti az életét? Hiszen ezt gyakorolja az ügynökségnél több éve...
- Menjünk be. - dünnyögtem lemondóan, várva valami elutasító vagy bármilyen választ, amely nem érkezett. - Én... a bőröndöket viszem be. Te meg addig ülj le valahol. - meg se próbáltam megkérdezni, hogy elnavigáljam-e egy ülőalkalmatosság felé odabent, mert felesleges lett volna.
Előre mentem, a kapott kulccsal megbabráltam az ajtó zárját, mígnem bejutottam.
Rögtön kiszúrta a szemem, hogy nem a legnagyobb házat bérelték ki, viszont annál kevesebb és modernebb bútorral szerelték fel. Az is feltűnt, hogy valaki már intézkedett, hogy Kyungsoonak kényelmesebb legyen.
Én személy szerint elindultam körbenézni és teljesen megfeledkeztem a rám bízott "betegről". Ez - mint utólag kiderült - szarvashiba volt.
Míg azzal voltam elfoglalva, hogy feltérképezzek minden egyes zugot, beleértve a fürdőt, a konyhát és étkezőt, a nappalit, végül a két hálószobát, addig ő úgy döntött, kissé önkényesen egyedül indul neki. Két perc sem telt bele és egy akkora csattanás rázta meg a házat, hogy még a hátrahagyott banda is tökéletesen hallhatta a produkciót.
Kisiettem az egyik hálóból és keresni kezdtem ezt a szerencsétlent, aki a konyhában terült el a földön. Nem érdekelt most, hogy egyáltalán milyen módszerrel talált el a helyiségig, lényegtelen volt. Valószínűleg megbotlott egy székben, vagy nekiment az asztalnak. Már azon gondolkoztam, hogy hívom a mentőket, mert ő csak a hátán feküdt nyitott szemmel, a plafonra meredve.
- Jól vagy? Kyungsoo, válaszolj már!
- Semmi közöd hozzá. Megkeresem a szobámat.
- A szart keresed meg! Ülj le és ne merészelj megmozdulni, amíg én azt nem mondom, mert esküszöm, ha megteszed még mást is elveszítesz a látásodon kívül.
- Mondom, semmi közöd hozzá! Egyedül is boldogulok!
- De...
- Istenem, hagyj már békén! - kiabált.
- Velem te ne emeld meg a hangod! Azt hiszed, én ide akartam jönni? Hogy veled akarom tölteni az időmet és rád akarok figyelni a nap minden percében?! Mégis mi a rohadt életet hiszel te?
- Nocsak, kibújt a szög a zsákból. - vigyorgott gúnyosan. - A terhet már a puszta gondolat is nehezíti a válladon, hogy egy ilyen szerencsétlen vaknak kell főznöd és mosnod. Akkor mi lesz veled később?
- Tudod mit? Csináld egyedül... - motyogtam, majd elfoglaltam az egyik hálót, ahová bezártam magam. Kit érdekel, hogyan töri össze magát. Legalább anyám szeme is felnyílik végre, hogy alkalmatlan vagyok erre a szakmára. Legyen minden olyan nyugis és semmilyen, mint eddig. Csak ezt akarom.
***Kyungsoo POV***
Teljesen tönkrement az életem. Még csak esélyem sem volt, hogy folytassam az éneklést, hiszen ki akar együtt dolgozni egy fogyatékossal?
Most meg Suho hyung rám küldte ezt a csitrit aki az idegeimre akar menni és érezteti velem, hogy rohadtul segítségre szorulok. És még ő sértődött meg!
Dühöngésemet egy csengőhang szakította félbe. Sóhajtva vettem elő a készüléket, amit még Jongintól kaptam, hogy könnyebben megtaláljam a gombokat. Az egyetlen dolog, amit nagy becsben tartottam, hiszen a legjobb barátom küldte és tudtam, hogy nagyon szeretné viszonozni azt, amit én tettem érte. Talán ő lehetett az, aki tudja, milyen segítségre szorulni. Viszont az ő törött lába meggyógyult... én valaha meg fogok?
- Igen?
- Kyungsoo-yah~!
- Mit akarsz, Chanyeol? - dünnyögtem, de azért mégis jól esett, hogy gondolnak rám. Még ha eszem ágában sem volt kimutatni ezt az utóbbi időben.
- Csak gondoltam, megkérdezem, milyen az új hely. A csaj normálisan viselkedik veled?
- Ami azt illeti...
- Tudtam, hogy nem jó ötlet erre a némberre bízni... - hallottam Sehunnie hangját a távolban, szokás szerint kimért és hideg a baleset óta.
- Már nem azért, de van egy olyan érzésem, hogy a te viselkedésed is közrejátszik az ő bánásmódjában. - morogta Baekhyun. - Nem igaz, hogy most az egyszer nem fogadnád el a segítségét! Hogy fogsz enni? Hogy fogod megszokni, mi merre van a lakásban, teljesen egyedül!? A ruháidat ki tudnád mosni? A fürdést még csak-csak megoldanád, de...
- Ezért kellett volna veletek maradnom! Akkor nem lenne ennyi problémám! Vagy nektek is akkora terhet jelentettem...
- Ez nem igaz! - tiltakozott Yixing is hevesen. Szegénykém, mindig olyan kis ártatlan volt. - Nem vagy teher egyikünknek sem, de olyan szoros a napirendünk, hogy ha valami történik veled, akkor képtelenek lennénk odaérni vagy elszabadulni... ha nem figyel rád senki nem éled túl egyedül...
- Talán az lenne a legjobb.
- Yah!
- Bocsi srácok, de nem érek rá. Még ki kell tapogatnom, hol fogok aludni, ha már kiborítottam Yeonmit. Sziasztok. - azzal egy jól becélzott gombnyomással megszakítottam a vonalat. Talán tényleg messzire mentem és nem ártana megkérnem őt, hogy néhány dolgot mutasson meg, vagy legalább mondja el, hogy melyik irányba tapogatózzak. Mint mikor édesanyámtól kértem gyerekkoromban, hogy kösse meg a cipőfűzőm, vagy ápoljon, mikor beteg voltam.
Nem viselkedek a legszebb módon senkivel, ezt jól tudom, de mindenkinek az lenne a legjobb, ha nem kerülne hozzám közel. Hiszen én már nem leszek a régi, de még csak olyan sem, aki nem szorul támogatásra a nap minden percében. Nem akarok azért barátságokat kötni, mert másképp nem tudnám megállni a helyem.
És én nem akarok senki terhe lenni.
2017. január 8., vasárnap
I see You - 1. Rész
Hogyan kerültem én a képbe
- Yeonmi! - anya kiabálását hallottam a földszintről, így bosszankodva ugyan, de megszakítottam roppant fontos elfoglaltságomat - a drámák maratonját -, és elhagytam a kényelmes ágyamat. Amióta megszereztem az érettségit, nem igazán csináltam mást, mint sorozatnézést, ugyanis teljesen elveszett az érdeklődésem az emberek iránt az utóbbi évben.
Ha nem ilyen enyhén fejezném ki magam azt mondanám, hogy gyűlöltem minden nyomorult emberi lényt, de a visszafogott verzió jobban hangzik. Teljesen biztos voltam benne, hogy édesanyám megint egy lehetőséggel jött haza, hiába mondtam el neki ezerszer, hogy nekem nincs türelmem az olyan munkákhoz, mint a beteggondozás. A gimiben is megmondta az osztályfőnököm, hogy túl van tárgyalva a jövőm az egészségügyben, ergo tegyek le még egy szakmát amint lehet, és üljek be egy csendes irodába, hogy elkerüljek mindenkit.
Unottan foglaltam el a konyhában lévő székemet, gondolatban már felkészülve a hegyi prédikációra. Ó, én naiv. Még ha csak az lett volna.
- Ez így nem mehet tovább! - csapta az asztalra a bögrét szülőm, amiből eredetileg kávét szeretett volna inni, de a lötty fele kivándorolt a helyéről. - Annyi helyet ajánlottam már, de te mindent visszautasítasz! Elég lenne megemlíteni a nevemet és rögtön kihagyhatnád a munka legalját, de neked semmi nem jó! Nem fogunk apáddal örökké eltartani, az Isten verjen meg! Mi lesz, ha történik valami? Ha már csak magadra számíthatsz az életben?!
- Elmondtam már párszor anya, hogy nem érdekel ez a szakma. Te erőltetted, pedig nagyon jól tudtad és tudod is a mai napig, hogy nem szimpatizálok a segítség fogalmával! Rajtam se segít senki...
- Én próbálnék! - vágta rá, majd elmosolyodott olyan "nem menekülsz anyád elől" mosollyal. Itt kezdődött a probléma. - Amit most mondok, jól vésd az eszedbe! Holnaptól keményen dolgozni fogsz, de nem akárhogyan.
- Mégis mi a...
- Édesapáddal tegnap éjjel megvitattuk a sorsod és arra jutottunk, az én egyik betegemmel fogsz foglalkozni.
- Hogy mi? - olyan magasra szökött a hangom, hogy én is meglepődtem. Ezt nem gondolhatják komolyan. Ez egy rémálom kell, hogy legyen.
- Yeonmi, ez a fiú vak. Segítségre van szüksége, neked meg empátiát kell gyakorolnod. Nem olyan régen veszítette el a látását, a családjáról hallani sem akar, a barátai pedig túl elfoglaltak, hogy minden nap ott legyenek mellette. Szegény ki sem mozdul a szobájából. - anya szemeibe könnyek gyűltek, ahogy a srácról beszélt. Ha valakiről azt lehet mondani, hogy empatikus, akkor az az anyám.
- Ez nem lesz jó ötlet...
- Szóval elvállalod? - szemei felcsillantak, eddig görcsben tartott kezei kilazultak, merev, ideges tartása szintén felengedett. És én életemben először olyat mondtam, amiről tudtam, hogy meg fogom bánni.
- Mondtam, hogy nem lesz jó ötlet. - meredtem a hetedik emeleti lakás ajtajára. Anya előre figyelmeztetett, hogy rendkívüli titoktartás van, ami azért akkora gondot nem jelentett, tekintve hogy nem lett volna kinek árulkodnom. Viszont ami a legjobban kiverte nálam a biztosítékot, az az összeköltözés volt.
- Magát küldték? - ettől a formális beszédtől is nagyon kirázott a hideg. Már most.
- Engem. - bólogattam serényen, mint valami kutya, mert kezdett kicsit kényelmetlen lenni a folyosón álldogálás.
- Jöjjön beljebb. És ne hangoskodjon.
- Már miért hangoskod-... - a szám is tátva maradt, mikor az előtérben nyolc ismerős arcot pillantottam meg. Abban a szent minutumban kezdtem érteni a pletykákat, amik a napokban terjedtek.
- Talán folytathatnánk a nappaliban. - indítványozta Suho.
Mikor már mindannyian kényelmesen ültünk, és a kínos csend is kellőképpen beállt, a vezető kisebb torokköszörülés után újra megszólalt.
- Beavattak a fontosabb részletekbe igen. Gondolom, a hiányzó kilencedik az aki...
- Az egyik koncertünk próbáján volt valami az egyik füstgéppel, másnap pedig arra kelt, hogy az égvilágon semmit nem lát. Az orvos szerint elképzelhető, hogy örökre vak marad. - Baekhyun szipogni kezdett, Chanyeol vigasztalóan megszorongatta, és kissé én is sajnáltam a törpét. Mégsem lehet könnyű, hogy egyik pillanatról a másikra tönkremegy az életed.
- Ne kérdezd meg tőle, hogyan történt, mert csak akkor fogja elmondani, ha megbízik benned. Egyelőre azt kéne elérni, hogy kimásszon a szobájából és engedje, hogy átköltöztessük veled egy nyugalmasabb térbe. - magyarázott Xiumin.
- Tehát elsősorban szedjem ki a barlangjából? Bárhogy próbálkozhatok?
- Csak szedd ki D.O hyungot, kérlek. - motyogta Kai megtörten. - Ő a legjobb barátom.
Halkan nyitottam be a szobába, de kis híján visszafordultam; az a szag émelyítő volt. Tuti nem szellőztettek itt egy ideje. Két ágyat láttam, de az egyiken nem volt se ágynemű, se semmilyen használati tárgy, csak az üres matrac. A bútorokon vastag porréteg uralkodott, a szőnyeget régóta nem porszívózhatták, ahogy a padló sem láthatott felmosót, a függöny minden fényt kizárt a helyiségből. Néhány tányért és poharat is felfedeztem, de meg sem lepett már. Volt egy olyan érzésem, hogy a fiú senkinek nem engedte a takarítást idebent, különben nem lenne ekkora szemétdomb. Feltenném a kérdést, hogy ez az életmód mire jó, de nem piszkálódni jöttem.
- Hahó! - pislogtam. A félhomály rettenetesen irritálta a szememet, ezért minden mindegy alapon az ablak felé indultam és elhúztam a függönyöket. Úgyse látja... Az ágy felé vándorolt a pillantásom, ahol megláttam egy kupacot, amely aprókat emelkedett, majd süllyedt, de ezen kívül nem vettem észre több mozgást. Mintha félig már meghalt volna. - Te vagy Kyungsoo, nem igaz? - egy szót se szólt. - Válaszolnál, b...kérlek?
- Kifelé. - a jó hír, hogy legalább élt. A rossz, hogy pont nekem nem fog itt parancsolgatni.
- Na te majd megmondod nekem, mit csináljak...
- Mondom, kifelé. - egyre idegesebb volt, én meg egyre jobban meg akartam ütni.
- Másszál ki az ágyból és megfontolom, hogy kimegyek-e vagy nem. Engem azért hívtak ide, hogy segí-...
- Ki ne merd mondani! - kiabált és azzal a lendülettel felült, lerántva magáról a takarót. Az arca meggyötört volt, a szemei üvegesen meredtek előre, kezei az ölében pihentek ökölbe szorítva, száján grimasz uralkodott. - Ha ezért hívtak, akkor pláne tűnj el!
- Meg a jó édes... azt! Ha nem mászol ki, én viszlek, de azt nem köszönöd meg! Ki kell jönnöd! Egészségtelen itt!
- Ugyan mit tudsz te az én életemről? Ugyanannyit, mint én a tiedről, úgyhogy fogd be!
- Csillapodjatok! - emelte meg a hangját Suho. - Chanyeol, tudom min mész keresztül, de Yeonmi-sshi álláspontját is megértem. De megoldunk bármit is azzal, ha üvöltözünk?
- Srácok, legalalább próbálkozzunk! Ki fog jönni onnan és elérjük, hogy ugyanolyan boldog legyen, mint ezelőtt. - egyem is meg Layt meg a bizakodó természetét. - Kérlek, maradj! Legalább csak ma!
- Hát én... - legnagyobb döbbenetünkre azonban nyílt az egyik szoba ajtaja és kilépett rajta Kyungsoo.
2017. január 2., hétfő
I see You - Szereplők


2017. január 1., vasárnap
I see You - (EXO - D.O) Prológus
Kedves olvasóim! :)
Új év, új minifiction, ezúttal egy film által megihletve.
Aki látta a "My annoying brother/hyung" című filmet, az bizonyára tudni fogja a dolgot:)
Nem is szaporítom tovább a szót! *3*
2017 január vége nem mindenkinek az újévi fogadalmak betartásáról szólt, nem a "tiszta lapokról", de mégcsak nem is a boldogságról.
Az EXO nagy sikereket ért el ugyan, a világranglistán is megelőzték a hatalmas hírű amerikai előadókat, egyszóval taroltak... viszont immár csak nyolc taggal. Azt a bizonyos kilencediket pedig elnyelte a föld. Senki sem tudta, hová tűnt Kyungsoo, az imádott Dyo, a legalacsonyabb tag aki soha egyetlen koncertről vagy fellépésről sem hiányzott és nem mellesleg egészséges terrorban tartotta Park Chanyeol nagyra törő álmait, amelyeket a törpe idegesítésével kapcsolatban dédelgetett.
Látszólag mindenki teljes tudatlanságban élt, a tagokat az SM igazgatóságát és a családot kivéve.
Azon a januári napon a fanok megőrültek és követelték az információkat a fiúról - persze nem tudtak meg semmit.
A banda igyekezett megkönnyíteni társuk helyzetét, de csak azt érték el, hogy Kyungsoo bezárkózott a dormban lévő szobájába és ki sem mozdult onnan hetekig... Talán hónapokig is, ugyan ki számolja. A saját családját is kizárta az életéből, és az egyetlen ok, amiért egyáltalán a dormban maradt az volt, hogy nem lát és egyedül nem menne semmire.
Egy idő után azonban Suho is belátta, hogy a rengeteg munka miatt nem tudnak eleget segíteni és mind a nyolc fiú belefáradt az ingázásba a munka és a... munka között. Igen. Kyungsoo utolsó mondata csupán annyi volt társaihoz, hogy ki ne merjenek ejteni a szájukon olyasmit mint "segítségnyújtás" vagy "gondoskodás", ez túl megalázó lett volna.
De ha minden fáradozás hiábavalónak bizonyul, ha valaki nem fogad el a hozzá legközelebb állóktól egy pici segítséget sem, akkor az illető hogy marad életben?
Nos... Itt jövök a képbe én, Jung Yeonmi.
New Year Present (EXO - Suho) +18!
Joonmyunt egy rendkívül szerény férfinak ismertem meg a gimiben. Ő már dolgozott és a céghez kerestek diák gyakornokokat a nyári szünetre. Jelentkeztem és minden jött magától. Még akkor is hálás voltam a cégnek miatta, ha egyébként borzasztóan megutáltam a rendkívül szigorú menetrend és a folyamatos rabszolgamunka miatt. Nem is értettem meg soha, hogy Ő hogy bír minden egyes nap itt robotolni.
Joonmyun okos, kedves, udvarias és nem utolsó sorban odaadó. Tudta mindennek a mértékét, hogy mikor szabad elengedni magát és mikor nem.
Két dologban mégsem volt tökéletes; az egyik köztünk elterülő hét év, ami nem az ő hibája volt, mégis ezt adta a sors.
A szüleim sosem tudtak róla, hogy én egy huszonöt éves férfival érzem jól magam, de nem is terveztem elmondani nekik sosem; nem volt jó a kapcsolatunk.
A második dolog a túlzott féltése volt. Milliószor próbáltam becsalogatni az ágyba, hogy végre teljesen az övé lehessek, de mintha nem is vette volna a lapot. Ha meg végleg kihúztam a gyufát, akkor elintézte egy gyengéd csókkal és annyival, hogy "túl fiatal vagy még hozzá".
- Én is szeretlek, de nem lehet. Meg kell értened, hogy-...
- Nem értem meg. - morogtam továbbra is, ugyanolyan elszántsággal ostromolva ezúttal az ajkait. Arra viszont nem számítottam, hogy a szokottnál erélyesebben tol el magától, szigorúan a szemeimbe bámulva.
- Márpedig meg kell értened. Ne legyél ilyen...
- Milyen? Talán gyerekes? Gyerekesnek tartod, hogy végre le akarok feküdni veled ennyi idő után? Fáj neked ha bízni akarok benned? Tudod te, hogy egy lánynak mennyire lerombolja az önbecsülését, ha az akit szeret, elutasítja? Akkor szakítsunk, Joonmyun! Ha te nem... nem akarod ezt az egészet és csak terhet jelentek akkor... akkor... - még csak gondolni sem bírtam arra, hogy nélküle kelljen élnem, kimondani is szörnyű volt.
- Először is, makacsat akartam mondani. Másodszor - itt eltűrt egy tincset a fülem mögé és letörölte a könnyeimet -, semmi köze a szexnek ahhoz, hogy képes vagyok-e boldog lenni melletted vagy sem. El sem tudod képzelni, mennyit fantáziálok rólad, de... az én álláspontomat is figyelembe kell venned a sajátodon kívül.
- Mi olyan nehéz neked abban, hogy szeress? - nyögtem megtörten.
- Annyira fiatal vagy... miért venné el az ártatlanságod egy olyan, mint én? - szóval innen fúj a szél.
- Esküszöm neked, hogy sokkal hülyébb vagy, mint ahogy kinézel!
- Tényleg muszáj felfognod valamit, Haemin-ah. Ami köztünk van, nem puszta szórakozás, igenis komoly. Viszont jó lenne, ha tisztában lennél a kérésed súlyával. Olyan embernek próbálod odadobni magad, akivel korántsem biztos a dolog. Akármelyik pillanatban rájöhetsz, hogy nincs szükséged ekkora korkülönbségre, vagy megbánhatsz mindent, amit tenni készülsz.
- Az Isten szerelmére, Suho! - soha nem hívtam így - túl személytelennek tartottam -, kivéve, ha borzalmasan haragudtam rá. Ez is egy olyan alkalom volt. - Megtanultam valamit az életben, méghozzá azt, hogy rohadtul semmi nem biztos! Honnan tudod, hogy holnap nem tudják meg a titkunkat a szüleim, vagy két perc múlva ugyanúgy halat akarsz vacsorára, vagy hogy jövőhéten elcsap egy vonat... egyszerűen nem értem a logikádat, ennyi az egész. - megintcsak könnyek szöktek a szemembe, mikor lepergett az elmémben minden lehetséges megoldás a férfi problémájára. Az egyetlen és legésszerűbb mégis az volt, hogy nincs ideje egy hisztis kislánnyal foglalkozni. Mi másra gondolhattam volna?
- Annyira buta vagy, Haemin-ah. - felpattant a fotelből és jobbjával óvón átölelte derekamat, szabadon maradt baljával pedig arcomat simogatta. - Tudom, mire lyukadtál ki mindannyiszor a témával kapcsolatban és tudom, hányszor átrágtad magad az egészen. Teljesen jogosnak tartom a kiakadásod. De... nem szeretnék fájdalmat okozni vagy elérni, hogy bármit is megbánj.
- Akkor vésd már a hülye fejedbe, hogy téged akarlak! Azt bánnám meg, ha nem tennénk semmit. Már csak egyetlen dolog hiányzik, hogy teljesen a tiéd legyek...
Egy darabig csendben fürkészte a szemeimet, próbálva találni valami kiskaput, ami mondani sem kell, hogy nem jött össze. Végül hatalmasat sóhajtott, elengedett és az ablakhoz sétált. Nem fordult felém, a beszéde közben is háttal állt. Biztosan így könnyebb volt kimondani.
- Rendben. Tudom, mennyit jelent ez neked és őszintén, nekem is. Viszont nem most és nem így. Ehhez... megfontolt előkészületekre van szükség.
Persze a nézeteltérés megvolt az elején, mint a "Suho hyung, komolyan? Egy gimissel?" "Hova lett a felelősségteljes hyung?" és hasonló szépségek, de túltették magukat a kezdeti sokkon.
- Hagyjál! - visítottam. - Joonmyun kinyír, ha meglátja, mit akarsz a barátnőjével! - fenyegettem nevetve, azonban őt ezt nem hatotta meg, pláne részegen.
- Ugyan, Haeminnie, csak egyeeet~!
- Nem! Csókolgasd a fagyöngyöd!
- Mi a fene folyik itt? - csoszogott be pislogva a társaság lelke, Chanyeol, kezében egy üres süteményes tálcával, háta mögött egy borzasztóan kielégült fejet vágó Baekhyunnal. Bele sem mertem gondolni, mit művelhettek ezek ketten az édességekkel a konyhában.
Kapva kaptam az alkalmon és azzal az ürüggyel hagytam ott a banda szívtipróját, hogy újra feltöltöm a készletet a piskótatekercsekkel.
- Köszi, hogy jöttetek. - motyogtam a Yoda fülébe. - Nem lehet vele bírni, végigivott mindent aminek alkoholtartalma van és még éjfél sincs...
- Kai már csak ilyen. - röhögött fel Baek. - Egyébként Lay azt kérte, keressünk meg. Biztosan valamiért szüksége van rád, az erkélyen megtalálod.
Értetlenül, bambán kullogtam hát a megadott irányba.
- Igen, fontos lenne. - vakargatta a tarkóját. - Nem akartam a többiek előtt mondani nehogy baromságokra gondoljanak. Ezt Suho hyung nyomta a kezembe úgy negyed órája. Nem akart megzavarni a beszélgetésben Kyungsooval és amúgy is meglepetést akart neked csinálni. - miközben magyarázott, előhalászott egy hóemberes borítékot a zsebe mélyéről, majd felém nyújtotta. - Nem tudom, mi történhetett köztetek és közöm sincsen hozzá, de elég komoly volt hyung arca, mikor átadta a leveledet. Legalábbis gondolom én, hogy ez egy levél, mert olyan alakja van. - kuncogott. - Én mennék is, ha nem bánod. Chen és Xiumin meg fogja enni az összes túrós rétest. Boldog Újévet, Haemin-ah!
Kis fáziskésés után rögtön szedelőzködni kezdtem; felkaptam a csizmám és a kabárom, leoperáltam a rózsaszín sálamat a pezsgősüveggel éneklő Sehun derekáról, majd hálásan pillantottam Kyungsoora, aki utánam dobott egy kocsikulcsot. Egy kiabálás kíséretében pedig már ott sem voltam.
- Hogyne, kisasszony. Csak menjen fel a lifttel a legfelső szintre és forduljon balra a 1701-es számú ajtóhoz, a mágneskártya nyitja a zárat. Ha gondolja, küldhetek egy kísérőt...
- Nem fontos, köszönöm. - motyogtam, majd elvettem a kulcsot, amit felém tartottak.
Biztos voltam benne, mire készül Joonmyun, túl jól ismertem. Ahogy a liftben várakoztam arra, hogy megérkezzek az emeletre, a gombóc csak növekedett a torkomban. Végre ma megtörténhet...
A kártyával való bejutással sem volt gondom, már csak azon kaptam magam hogy egy teljesen sötét szoba ajtaját zárom be magam mögött. Az orromig sem láttam, csak a hallásra és a tapintásra hagyatkozhattam, rövidesen pedig egy másik ajtóba ütköztem; tehát ez volt az előtér.
- Joonmyun? Odabent vagy? - nagyon reméltem, hogy nem valami tréfa lesz a dolog, de amint megszólaltam, az ajtó hangtalanul kinyílt és egy félhomályba burkolt helyiséggel találtam szemben magam, a világítást csupán az a rengeteg gyertya nyújtotta, amiket a hatalmas franciaágy körül, az éjjeliszekrényen és az ágy előtti kis dohányzóasztalon pillantottam meg.
Beljebb léptem, hogy körülnézzek és kis híján el is bőgjem magam, de ekkor két kar a derekam körül megállította bennem a levegőt majdnem sikítottam egyet.
- Tetszik? - a számomra oly' megnyugtató és dallamos hangot azonnal felismertem.
- Joonmyun... Ennyire gyönyörű dolgot még életemben nem láttam... Annyira de annyira... boldog vagyok. - pityeregtem, majd megpördültem, hogy magamhoz szoríthassam Őt. Pillanatok alatt vett erőt rajtam a bűntudat; rengeteg pénzt kidobhatott az én hisztijeim miatt, csak mert nem bírtam befogni.
És ő mindezt elviselte, sőt, ennyire felkészülten várt rám. - Ne haragudj, hogy követelőző és gyerekes barátnőd van. Szégyellem magam... Annyira szeretlek, nem ezt érdemled.
- Én is szeretlek, Haemin-ah.
Csókolózva, ölelkezve botladoztunk el az ágyig, ahová óvatosan döntött le, hogy megszabadíthasson a ruháimtól, na meg persze a sajátjait is elhajítsa jó messzire.
Addig meg sem mozdult amíg én azt nem mondtam, ez pedig még több bizalommal és szerelemmel töltötte meg a szívemet.
- Abbahagyjam?
- Ne! Mindjárt...
- Biztos ne vegyem ki?
- Fogd már... be. Mozdulj meg inkább. Kérlek...
Nem szólt egy szót sem, csak eleget tett a kérésemnek, még ha a tekintetében azt is véltem felfedezni, hogy legszívesebben abbahagyta, volna nem törődve a saját vágyaival.
Elsőre bőven elég volt nekem a lassú, vigyázó és szerelmes tempó, hogy ölelt, vagy összekulcsolta az ujjainkat, miközben gyengéden csókolt, de ahogy az érzés fokozódott, egyre többet akartam Joonmyunból. Dereka köré fontam lábaimat, karjaimat a hátára vezettem és finoman karmolásztam azt ösztönzőleg.
- Gyorsabban, kérlek!
Minél erősebb és mélyebb lökések érték azt a bizonyos pontomat, annál hangosabban és magasabban nyögtem alatta, talán már véresre is karmolhattam őt - nem mintha érdekelte volna jelen helyzetben.
Ahogy megéreztük mindketten a vég közeledtét, Ő is kezdte elveszíteni a józan eszét, ezert sokkal izgatóbb dolgokat tett velem. Eluralkodott rajta az ösztön.
A tempó miatt férfiassága teljesen kicsúszott belőlem, de ez neki nem jelentett tulajdonképpen semmit. Néhányszor ő maga húzódott ki szándékosan, makkjával megdörzsölve párszor lüktető bejáratom torokhangon nyögve, majd egy mély és határozott lökéssel ismét belém hatolt ütközésig.
Az sem segített a hatalmas extázison amit okozott, hogy Kim Joonmyun bizony nem kis mérettel rendelkezett; teljesen kitöltött, érezhettem péniszének minden lüktetését, a súrlódást, ahogy hüvelyem rászorult a lökések közben.
- Mondd a nevem, bébi... - harapott nyakamba, mire ismét sikítottam egyet.
- Joonmyun!
- Még egyszer!
- Joon... Joon... Myun! Szeretlek Joonmyun...
- Haemin-ah...
Ebben a pillanatban egyszerre kiáltottunk egy hatalmasat, majd a férfi a zihaló testemre dőlt. Nem húzódott ki belőlem, de nem bántam. Amúgy is érzékeny voltam még.
Kellett pár perc, míg összeszedtük magunkat annyira, hogy a fürdő felé vegyük az irányt, jobban mondva Joonmyun vigyen engem, ugyanis a lábaim nem bírták és úgy döntöttek, kiveszik a szabadságot.
Mikor kimásztunk a kádból és felöltöztünk, kisétáltunk a szoba erkélyére egy-egy pohár pezsgő társaságában, hogy le ne késsük a visszaszámlálást.
- Kívánj valamit. - suttogta a fülembe. Én csak mosolyogva lehunytam a szemem.
... Nem akarok mást, csak örökké melletted maradni!
Az óra elütötte az éjfélt, mi pedig épp csókot készültünk váltani, ám a telefonom hangos zenebonába kezdett, kibillentve minket a romantikus hangulatból. Szerelmem előzékenyen nyomta kezembe a mobilt, amin Jongin neve díszelgett. Ó, Jézus.
- Boldoggújévettt drága bárrrányaimm! - biztosak voltunk benne, hogy a talajszintig elázott, de csak röhögtünk rajta, majd mi is köszöntöttük a többieket, végignéztük a tűzijátékot és elvonultunk aludni. Nem kellett ennél több, nem kellett nagy buli, sem reggelig tartó ivás. Csak mi ketten.
- Hm? - fordult felém és megigazította rajtam a takarót.
- Szeretlek.
- Én is téged. A világon mindennél jobban. - egy utolsó puszit kaptam a homlokomra, majd végleg az álmok mezejére léptem.
2016. szeptember 11., vasárnap
Kiszámíthatatlan (EXO - Baekhyun)
A következő kérés is megérkezett, ezúttal egy kis morcos Baekhyun képében :D Remélem, tetszeni fog az illetőnek, megpróbáltam minden általa megadott információval élni és használni a hitelesség érdekében :) Jó olvasást kívánok Nektek! Hwaiting! *3*
***
Ha valaki gyerekkoromban azt mondja nekem, hogy Dél-Korea egyik legismertebb csapatának edzője leszek, körberöhögöm és elhajtom a francba.
De mégis így történt. Hogyan? Fogalmam sincs. Mi volt ennek az egésznek a kezdete? A választ csak kerestem, egészen addig, míg fel nem adtam. Ez vezetett célra.
~~~
Édesanyám magyar, édesapám koreai származású. Akkor ismerkedtek meg, mikor apa idejött, hogy egy kicsit jobb sorsa lehessen. Itt is éltünk születésemtől kezdve, nem dúskáltunk a pénztől, mégis sokszor fordultunk meg a keleti országban nyaranta a nagyszülők által küldött jegyek jóvoltából. Második anyanyelvemmé vált a koreai.
Kicsiként ráharaptam a kézilabda művészetére, ezért a szüleim edzésekre írattak be, sokáig titkolva előlem, hogy a költségek miatt duplán dolgoztak. Élveztem, ahogy az adrenalin felpörget, ahogy rohanhatok és pontot szerezhetek, ahogy a labda a kezembe simul és egy percre sincs megállás. Hajtott a győzelem és a csapatmunka iránti vágy, hogy együtt örülhettünk vagy éppen tárgyalhattuk ki, mégis mit rontottunk el. Ez mind hozzájárult az életcélom kirajzolódásához; a sporthoz. A kemény hajtás a tanulás és a sport részéről is gyakran kimerített, amint középiskolás lettem, különböző diákmelókat is vállaltam. Azt akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek arra, amit egymagam értem el.
Mire leérettségiztem, már profiként könyveltek el, nem volt hát meglepő, mikor hirtelen a postaládával szemeztem, azon belül is egy vastag borítékkal, melyben egy felkérés állt; csatlakozzak a dél-koreai női válogatottba.
Hetekig rágódtam rajta, szinte minden nap a sírásig forgolódtam az ágyamban: mi az amit veszíthetek és mi az, amit nyerhetek? Ha belevágok, a szüleimet itt fogom hagyni az eddigi életemmel együtt, és ez még akkor is gondot okozott ha tudtam, azért nem lennének teljesen egyedül. Így sem pénzzel, se munkával nem tudom majd őket támogatni. De itt perpillanat egyáltalán nem akadt lehetőségem kézilabdázni - az itteni női válogatott elég profival rendelkezett és nem volt szükség több cserére. Ugyan ki lenne az a hülye, aki kísérletezget egy zöldfülűvel, ha a jól bevált játékosok tökéletesen megállják a helyüket? -, így végül megszületett a döntés. Hiszen a saját lábamra kellett állnom lassacskán, meg kellett találnom a saját utam. Anyám persze nagyon kiborult, de tiszteletben tartotta a nézeteimet, apám pedig megveregette a hátam és egy hatalmas vigyor kíséretében fejezte ki tetszését.
Összepakoltam hát a bőröndjeimet és aláírtam egy tíz évre szóló szerződést a válogatottban.
Szinte észre sem vettem, ahogy az első év el is repült. Folyamatosan küldtem bizonyos összegeket haza, többször telefonáltam, vagy régies módon levelet írtam, képeket készítettem és dokumentáltam az életem, hogy semmiről se maradjanak le.
Ezután újabb felkérés érkezett, miszerint felfigyeltek a csapat különleges energiára és az edző engem személyesen ajánlott, ezért ha az edzések mellett van időm, vállalhattam egy fiúkból álló idolcsapat fizikai felkészítését.
Na, itt kezdődött csak igazán az élet.
***FLASHBACK***
Rettenetesen izgatott voltam. Vajon elfogadnak? Megszeretnek? Érdekesnek fognak találni? Meg fog felelni nekik az edzésterv? Mennyire fogják tolerálni, hogy egy külföldivel van dolguk, ráadásul egy olyannal aki a tizenkilencet is éppen, hogy elhagyta?
Nem voltak biztos gondolataim, pláne mivel az elmúlt egy évnek amióta itt vagyok, a fele azzal ment el, hogy keményen edzettem és próbáltam elfogadtatni magamat a csapattal. Valljuk be, az itteni lányok meglehetősen előítéletesek - még ha egytől egyig kemény sportolókról van is szó, nem pedig csitrikről.
Felmutattam a borítékban kiküldött rózsaszín beléptetőt, mellyel az SM Entertainment falai közé kerülhettem. Mondanom sem kell, hogy a sok ott ácsorgó rajongó leszúrt volna akár egy darab radírral is, ha tehette volna. Ijesztőek...
- Jézusom. - képedtem el, amint megláttam az épületet belülről. Végül is mi ez nekem? Hiszen életemben nem láttam a menedzserüket sem, sőt, hogy merjek messzebb menni; a nyamvadt helyiség közelében nem voltam még, és akkor most igazodjak el úgy, hogy kegyeskedtek küldeni egy rózsaszín kártyát.
Kevés türelemmel, viszont nagyon lassan - legalábbis odafigyeltem, hogy ne hadarjak - megkérdeztem a portást, hogy ugyan hol találom az igazgatóságot. Kaptam érte egy fura pillantást. Oké, van pár anyajegy, de nem a kifutóra jöttem, ember!
Aztán mégis csak sikerült felkászálódni a legfelső emeletre, természetesen lifttel, mert egy dolog a sport és egy másik a lépcső. Lefordultam balra, majd elmentem egészen a végéig és láss csodát, ki volt írva lóbetűkkel, hogy bizony jó helyen vagyok. Fogalmam sem volt, mit tegyek, ezért bekopogtam. Fél percen belül kaptam egy kiabálást, hogy szabad.
~~~
Amint megkaptam a szükséges papírokat és információkat, mosolyogva baktattam a kettőszáz-tizenkettes táncterem felé, halálosan izgatottan. Heti háromszor - hétfőn szerdán és pénteken - reggel hétre kell megjelennem ugyanebben az épületben és az általam kiválasztott erőnléti edzéstervet alkalmazhatom. Még abban is dönthettem, hogy egy vagy két órát foglalkoznék velük. Bátorkodtam a kettőre szavazni, mivel egy óra alatt a kutya se tudná kiélni magát. Ahhoz, hogy rendes bemelegítést és eredményeket kapjunk, idő kell.
Illedelmesen kopogtattam, de szerintem nem hallották meg a kifelé is tisztán hallható akkordoktól, így bátorkodtam kinyitni a térelválasztó lapot.
- Ó, amint látom, megérkezett, üdvözöljétek, fiúk! - az eddig ezer decibelen óbégató zene rögtön kikapcsolt, majd rögtön jött a sugdolózás, a pusmogás. Ezt utáltam a legjobban,amikor ahelyett hogy hozzám szólnának, látványosan kibeszélnek a jelenlétemben. - Ha jól tudom, ön lesz az EXO erőnléti edzéséért felelős.
- I-igen. A nevem Jung Daerin! A válogatott edzője ajánlotta az én segítségemet.- hajoltam meg kilencven fokban és próbáltam továbbra is fapofát vágni.
- Én pedig a csapat tánctanára, Park Wanghoon vagyok, nagyon örvendek. - mosolyogva viszonozta az üdvözlésemet, de amint a mögötte állókra tévedt a pillantása, elkomorodott. - Én voltam, aki felvetette ezt az ötletet. Mostanában nagyon lusta a banda, rájuk férne a rendszeres edzés, ha már maguktól a sarokra se mennek le. Tudod, a legutóbbi koncert kicsit jól sikerült és azt hiszik, lazsálhatnak. - suttogta bizalmasan a fülembe, de nem eléggé halkan ahhoz, hogy a kilenc férfinek ne jusson el a füléig.
- Ez nem igaz! Hyung! - egy, a többiekhez képest egész alacsony fiú méltatlankodott, amit nem bírtam ki mosolygás nélkül. - Yah! Te mit vigyorogsz?
- Nyugodj le, Baekhyun. Tudod, hogy igazam van.
- De akkor is, hyung! - illett hozzá a hiszti, úgy viselkedett mint egy... ötéves.
~~~
Egy hónap elteltével remekül összehangoltam az edzéseket és a neveket is megjegyeztem, azonban sosem tudtunk többet egymásról. Ők nem kérdezősködtek, hát én sem. Ám ez a legközelebbi alkalommal megváltozott.
- Legyen egy kis szünet. - mosolyogtam, végignézve a lihegő bandán. Szerencsétleneket háromnegyed óra alatt úgy megizzasztottam, hogy látni lehetett, ahogy a nyaki artériájuk minden egyes pillanatban hevesen próbál kiszakadni a helyéről. A vizet hatalmas kortyokban nyelték, a törülközők pedig pillanatok alatt teljesen átáztak.
- Végre, ivóvíz! - dőlt hanyatt Chen. - Daerin-sshi, néha gyilkos módszereid vannak...
- Ettől lesztek fittek, mint a gladiátorok. - kacsintottam.
- Mesélj magadról! - csatlakozott be Kai, ami meglepett. Eddig egyáltalán nem úgy tűnt, mint akik különösen érdeküket lelik abban, ha bármit megtudnak a magánéletemről. - Tudod, hány éves vagy, mit szeretsz meg ilyenek. Nem muszáj, ha nem akarod.
- Hát '96-os vagyok, félig magyar. - gondolkoztam.
- Azta, olyan fiatal? - képedt el rögtön Lay, bután pislogva. Annyira nevethetnékem támadt tőle, hogy vissza sem bírtam tartani. Tipikus, félig csukott szemek, lámafej és fáradt csücsörítés. Ez az oldala rendkívül aranyos volt. - Most mit mondtam?
- Semmit, semmit. - legyintettem, még mindig kuncogva. - Csak olyan furcsán néztél.
- Hogy hogy ennyi idősen edző vagy? - tette fel a következőt Xiumin.
- Hivatalosan nem vagyok az, de ezen én is elgondolkodtam. Nem bántam meg, hogy elvállaltam.
- Kézilabdázol, ugye? Nem veszélyes egy kicsit? Olyan... törékenynek tűnsz. - nézett végig rajtam tétován Suho. Köszönöm szépen, ezt majd akkor is mondd, ha izomból eltalállak egy labdával.
- Nem minden olyan, amilyennek kívül látszik. - válaszoltam bölcsen.
- Amúgy... ki a leghelyesebb közülünk? - mászott az intim-szférámba Chanyeol olyan ijesztő vigyorral, amilyet még egy dinoszaurusz is megirigyelne. Köpni-nyelni nem tudtam, de mikor Baekhyun felállt és kirohant, legszívesebben a homlokomra csaptam volna. Ja, és azt se hagyjuk ki, hogy éppen rá gondoltam. Megköszörültem a torkom, majd felpattantam a laminált padlóról.
- Ha nem gond, kimennék a mosdóba.
Az aranytorkú énekes után rohantam és el is értem. Megfogtam a csuklóját, hogy feltűnjön neki a jelenlétem, de esélyem sem volt megszólalni.
- Nem tudnád elengedni a kezemet?
- Bae-Baekhyun? - néztem rá összevont szemöldökkel.
- Igen, én. De mi ebben a fura? Engedélyt kellett volna kérnem, ha vécére mennék?
- Mi bajod van? - még mindig semmit nem értettem az egész kis balhéjából.
- Semmi. Menj odébb...
- Nem, amíg nem tudom, mi bánt!
- Túl irritáló, ahogy viselkedsz. - sziszegte. Kikerekedtek a szemeim. Irritáló? - Ahogy teszed-veszed magad a fiúk körül, ahogy mosolyogsz rájuk és próbálsz aranyos lenni, egyszerűen felfordul a gyomrom tőled.
- Yah! Én nem csinálom ezt!
- Dehogynem. Csak gondolkodj el. Most pedig ajánlom, hogy menj arrébb.
***FLASHBACK END***
- Daerin? Yah! - valaki a kezét lengette előttem, és mire felfogtam, hogy Kai az, már az ölemben landolt egy üveg ásványvíz. Gyorsan visszatértem a valóéletbe a nosztalgiázásból és az egyik legjobb barátomra emeltem a tekintetem. Kétségkívül ő és Sehun lettek azok, akiknek sikerült közel férkőzniük a szívemhez. Ezt a kis korkülönbségnek tudtam be. Mindkét fiú ezerszer jobban megnyílt, mint legelőször és ez jólesett a lelkemnek.
- Igen? - meredtem rá. Ő csak sóhajtott egyet és letekerte a kupakot, hogy még azzal se bajlódjak.
- Öt perc van a szünetből, te meg úgy bambulsz, mint akinek áramszünet van az agyában. - mutogatott, mire elnevettem magam. - Nem vicces! Azt hittük, bekrepáltál... Meg ne itassalak?
- Bocsi. - mosolyodtam el.
- Mi a baj? - ült le mellém, sokkal komolyabb hangszínt megütve. Hamarosan csatlakozott a maknae is, immár ketten vizslattak.
- Semmi. Tényleg.
- Fogadjunk, "Baekhyun-szindrómád" van. - röhögött fel mind a kettő.
- Nem tudom, mit teszek rosszul. Próbálom az edzéstervet a lehető legjobbra alakítani, de...
- Nem felelhetsz meg mindenkinek. - vágott a szavamba Sehun. - Nem kell, hogy mindenki elfogadjon vagy szeressen.
- De akkor is! Ha mondjuk... utálnátok öten a bandából, elgondolkodnék, hogy én tényleg hülye vagyok. De az az egy szerencsétlen böki a csőrömet!
- Tetszik, mi? - hunyorgott Jongin ördögi vigyorral. - Tudom én, hogy van ez...
- Nem! - tagadtam. Igazság szerint fülig bele voltam zúgva, mint vak szamár a szakadékba, de eszemben sem volt ezt pont a csapattársai orrára kötni. - Csak... ő az egyetlen, akinek semmi nem jó. Ha azt mondom, fekvőtámasz, akkor leül és néz. Ha felküldöm az emelőgépre, biztos a súlyzót vesz elő!
- Komolyan, ti ketten egy éve szívatjátok egymást. Mint két dedós.
- Nem igaz! - duzzogtam karba tett kézzel.
- Ki tett műpókot a törölközőjére?
- Én...
- Ki sózta el a Lattéját?
- Én...
- Ki öntött vizet a cipőjébe?
- Jól van már, felfogtam! - adta meg magam, és rögtön hadakozni kezdtem. - Nem csak én vagyok ilyen! Ő, mint mondtam, folyton az ellenkezőjét csinálja mindennek. Azt se felejtsük el, hogy kettőnk közül nem én vágtam olyan dolgokat a fejéhez...
- Nézd, Sehun... csóri hogy elvörösödött! - hahotázta Kai nagy beleéléssel, de tényleg olyan szinten, hogy sírt. Ezt látva az én röhögőgörcsöm is megtalált, így már hárman fetrengtünk a földön.
- Nem akarok zavarni, de folytatódik az edzés. - gúnyolódott Baekhyun, amitől azonnal abbahagytam.
- Ó, valaki hirtelen szeretne csinálni valamit? Mi történt veled?
- Csak ha már egyszer azt mondtad, hogy negyed óra szünet, akkor negyed óra! - emelte fel a hangját.
- Mintha téged bármikor érdekelne, hogy mit mondok! Soha nem azt csinálod!
- Mert hülyeség!
- Te vagy az egyetlen, aki szerint az!
- Te meg... - csak hápogott, ezért büszkén kihúztam magam, még ha belül nagyon fájt is. - Aish! - valamiért ez a kirohanós jelenet nagyon ismerős volt korábbról. Sóhajtva utána rohantam és keresgélni kezdtem, de jobban eltűnt, mint múltkor.
- Baekhyun! Byun Baekhyun! - kiabáltam. - Gyere elő, tudom hogy itt vagy valahol! Kérlek!
- Mit akarsz? Ne ordítozz már, azt hiszik, megvertelek... - lépett ki a mosdóból a kezét törölgetve egy zsebkendőbe, amit dolga végeztével lazán kidobott a kukába.
- Csak... tudni szeretném, miért.
- Mit miért?
- Szerintem nagyon is tisztában vagy vele! - vesztettem el a türelmem. Két másodperc volt az egész, de képtelen voltam felfogni, ami történt. Olyan erősen kenődtem a falra, hogy a gerincem fájdalmas roppanással jelezte, hogy még egy ilyen és eltörik az egész oszlopom.
- Tudod, most már nagyon zavarsz! Komolyan... komolyan ennyire hülye vagy?!
- Engedj el, beverem a képed! Hülye a nénikéd! Mit kellett volna észrevennem? Tudom, hogy utálsz, nem volt nehéz rájönni!
- Nem utállak...
- Persze. Én meg a József Attila vagyok... - nyögtem fel magyarul, ami neki nagyon nem lehetett érthető.
- Tessék?
- Tökmindegy. Csak engedj el, hogy visszamehessek.
- Nem. Daerin-ah, én. Én. Szóval én. Kedvellek. Úgy.
- He? Bocs, asz'szem félrehallottam...
- Nem! - csattant fel és újra a falhoz nyomott, ezúttal sokkal gyengédebben. Felsőteste az enyémnek simult, lehelete újfent az enyémmel szórakozott. - Jung Daerin, tetszik a zöldesbarna szemed, a rövid hajad, az összes anyajegyed, hogy még nálam is kisebb vagy, mintha megvédhetnélek mindentől. Még az idióta személyiséged is bejön. Olyan vagy néha, mint egy sárkány...
- Yah! Nem vagyok sárkány!
- De igen!
- Te meg... te meg mint egy hisztis picsa!
- Mit mondtál?
- Igen. Jól hallottad. - húztam fel az orrom. - Mint akinek megjött, vagy nem is tudom...
- Hallottad egyáltalán amit mondtam, vagy csak a veszekedés jutott el a füledig? - türelmetlenkedett.
- Hallottam...
- Nagyszerű. Akkor?
- Mi van?
- Istenem, te milyen egy lassú felfogású nő vagy.... - forgatta meg a szemeit és azzal a lendülettel az ajkaimra tapadt. Kétszeresére tágultak a szemeim, de be kellett vallani, hogy csodálatos érzés volt azzal csinálni, akibe beleestem. Szája finom volt és puha, amikor pedig nyelve is belépett a játékba, még csodálatosabbá vált az egész. Azon kaptam magam, hogy átkarolom a nyakát és visszacsókolok, teljesen megfeledkezve mindenről. Csak a levegőhiány miatt váltunk szét, Baekhyun pedig már folytatta volna, de leállítottam. Nem volt itt valami stimmel. - Mi történt? - zihált.
- Ez így nem jó. - nyögtem.
- Valamit rosszul csináltam?
- Nem, csak... miért bunkóztál velem?
- Ez egyszerű. - vont vállat, majd derekamnál magához húzott és egy szexi félmosollyal a szemembe nézett. - Mert nem akartam, hogy a többiekkel jópofizz. Mert idegesített, hogy a gyönyörű szemeid nem rajtam állapodnak meg, hanem mondjuk Sehunon vagy Jonginon. Túl sokat voltál velük...
- Na és?
- Mint mondtam... - hajolt a fülemhez, apró puszit adva rá. - ...kedvellek. És te is kedvelsz engem.
- Ho-honnan veszed?
- Legközelebb nézz körül, ha magadban beszélsz. - nevette el magát.
- Fogd be. - húztam magamhoz és ezúttal én kezdtem a csókot, hogy ne kelljen a kínos részleteket hallgatnom.
- Baekhyun...
- Hm?
- T-tényleg szépnek tartasz? - motyogtam, mire erősebben húzott magához és megpuszilta a hajamat.
- Te vagy a leggyönyörűbb, aki valaha létezett.
- Túlzásba esel.
- Most meg az a baj, hogy bókolok?
- Nem! Csak... túl zavarbaejtő.
- Szóval a nagyszájú kisasszony most zavarban van? Kiteszem a Twitterre...
- Nekem te ne, hisztigép.
- Fogd be.
- Te fogd be.
- Csak... maradj velem.
- Eddig is ezt akartam, Baekhyun. - motyogtam, belefúrva a fejemet nyakhajlatába, beszívva édes illatát.
Kiszámíthatatlan a viselkedése, talán ez vonzott benne ennyire. Azt hiszem, jó kis veszekedőpartnerre találtam az elkövetkezendő időszakra.
2016. augusztus 25., csütörtök
Changes (EXO - Chanyeol)
Ismét kérésre írtam most, Chanyeol főszereplésével egy One Shotot, amely remélem, elnyeri a címzett tetszését, na meg persze a többi kedves olvasóét is! :)
Hwaiting! *3*
***
- Szeretlek! - nyögte, majd legördült rólam, hogy utána szerelmesen magához húzzon és a mellkasára hajtsa a fejem, lustán simogatva izzadt tincseimet. - Ez... egyszerűen csodálatos volt.
- Az összes többire is ezt mondtad...
- Mert veled minden szeretkezés felér a Mennyországgal. - villantotta rám harminckét fogas, Colgate reklámba illő vigyorát.
- Ez túl hízelgő. Nem gondolod, hogy a megvesztegetést a tárgyalásokon kéne alkalmaznod? - hunyorogtam rá, imádtam ezzel húzni az agyát.
- És te, Kim kisasszony, nem gondolod, hogy túl csábító vagy ezzel a szexi, csapzott külsővel?
- Ez nem ér. - nevettem. - Ha nem te segítettél volna akkor az esszémben, talán nem lenne köztünk semmi és nem lennék ilyen csábító... - nevettem.
- Ilyen ez az egyetem. - puszilta meg a homlokom. - Összehozza azokat, akik egymásnak lettek teremtve.
- Mégis válóperes ügyvéd vagy. - ezt a poént azért vétek lett volna kihagyni. Mondjuk, meg is lett ennek a böjtje, mert hatalmas csikizést kaptam.
- Meg se szólalj, kedvesem. Milyen érzés a friss diploma?
- Imádom. - vigyorodtam el. - De ebből mégis milyen poént szándékoztál szülni?
- Nem tudom, csak ha már te is kimondtad, én sem hagyhattam szó nélkül. De most, hogy itt tartunk... beperelhetnéd az óvszer vállalatot, amiért túl keveset gyártanak nekünk... Jó lenne első ügyednek.
Épp vissza akartam vágni egy csípős megjegyzéssel, ám ebben a pillanatban szólalt meg a mobilom az éjjeliszekrényen, ezért egy nagy sóhajtás kíséretében elszakadtam páromtól, hogy válaszoljak a bátyám, Jongin hívására.
~~~
- Yoon, biztos jól vagy? - térdelt mellettem aggódva Kai, miközben az ebédemet adtam ki magamból. Ő lelkiismeretesen fogta a hajamat és simogatta a hátam, amiért pillanatnyilag nagy hálát éreztem iránta.
- Biztosan csak rosszat ettem... - motyogtam, majd lehúztam a vécét és a mosdókagyló felé vettem az irányt, hogy kiöblíthessem a szám és megmoshassam a fogam. Sokkal jobb érzésem lett utána, bár az a bizonyos gyanúm nem múlt el. De amíg nem száz százalék, addig nem mondhattam el Chanyeolnak. Így is féltem, mit reagálna rá. - Kyungsoo hol van? - próbáltam terelni a témát, de Kim Jongin nem arról volt híres, hogy hagyja is.
- Nézd, nem vagyok hülye. Két hete ezt csinálod. Nem védekeztetek, igaz?
- Jongin! - kiabáltam rá, mire elnevette magát.
- Hé, lassan a testtel, Hercegnő! Azt mondtam, hogy ha megbánt, kitekerem a nyakát, nem azt, hogy nem okozhat neked örömöt egy babával...
- De tudod, hogy...
- Tudom. Viszont biztosan változnak majd a nézetei, ha szépen közlöd vele a tényeket és megbeszélitek normális pár módján. - húzta a száját. - Azért nem ártana elmenni egy orvoshoz, mert nem szeretném, hogy esetleg beteg legyél. A húgom vagy, Yoon és aggódom érted.
- Szeretlek. - mosolyogtam rá és belebújtam a nyakába, pont mint gyerekkorunkban.
- Akkor holnap reggel együtt megyünk el, úgy megfelel?
~~~
- Szeretnék önöknek gratulálni. - mosolygott a doktor.
- Ami azt illeti, én a bátyja vagyok, de ezek szerint tényleg nagybácsi leszek. - olyan büszkén vigyorgott, könnycseppekkel a szemeiben, hogy nekem is követnem kellett a példáját. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy valóban bővülhet a család és édesanya válhat belőlem. Egyszerűen... felfoghatatlan és fenomenális érzés volt, ahogy tudatosult az elmémben, hogy bizony hordok a szívem alatt egy kis embert.
- Ahogy mondja, fiatalember, egy babának örvendhetnek hamarosan. Bár még csak három hetes a magzat, két hónap múlva már megállapítható a neme is.
- Tényleg? Ez nagyszerű! - ujjongott a testvérem. - Ha ezt Yoda megtudja, tuti zokogni fog a boldogságtól!
Azért erre nem vettem volna mérget... Jonginon is látszott, hogy kételkedik a saját szavaiban, mert be kell látni, Neki minden lesz a reakciója csak a boldogság nem.
Hogy ezt honnan tudtam?
Ismertem Park Chanyeolt. Volt oka erre...
- M-mit mondtál?
- Channie, terhes vagyok, jól hallottad. Kérlek, örülj neki... - motyogtam könnyeimmel küszködve, még csak a szemébe sem mertem nézni. Hogy is tehettem volna, amikor már a kisugárzása szikrákat szórt?
- Az nem lehet... védekeztünk. Használtunk... minden egyes alkalommal...
- Talán az egyik elszakadt és nem vettük észre. - harapdáltam az alsó ajkam, mire ő belecsapott egyet a falba. Megugrottam és végre ránéztem. Ijedten pislogtam az idegtől eltorzult arcára és vérző öklére. Legszívesebben azonnal hoztam volna az elsősegély ládát, hogy lekezeljem, de csak ültem tovább az ágy szélén. Még mindig reménykedtem legbelül, hogy befejezi az őrjöngést és valóban megfontoljuk kettesben a családalapítás fogalmát.
Olyan két perccel később aztán felém fordult, közelebb jött és leguggolt elém.
- Tudom, hogy még nem készültünk erre fel. Te... te még csak most végezted el az egyetemet, a karrieredre kell koncentrálnod. Én pedig... éppen azon igyekszem, hogy saját irodát nyissak. Ebbe egy gyerek nem fér bele.
- Te-tessék? - kerekedtek ki a szemeim. Ez nem Chanyeol volt. Az, akibe beleszerettem, mosolygott, sőt, vigyorgott, örült mindennek, fülig ért a szája és szeretettel gondoskodott a családjáról. Ez viszont kikelt magából, nem számolt el tízig sem, mielőtt elkezdett beszélni és mellé még durva dolgokat is mondott.
- Yoona, jobb lesz, ha nem tartjuk meg. Még csak a kórházba sem kell elmenned. Van... van egy gyógyszerfajta, amitől két héten belül megszüntethetjük a terhességet. Nem lesz tőle semmi bajod. Minden olyan lesz, mint eddig. Mit szólsz?
- Én... de hát esélyt sem adsz neki? Nekünk? Meg sem hat a tény, hogy apa lehetsz? Mások... másoknak ez nem adatik meg...
- Yoona... szeretlek. Te is engem, igaz?
- Igen, Chanyeol. Szeretlek...
- Akkor csak egy dolgot kértem tőled, ami szerintem teljesíthető. - válaszolt hidegen. Nagyot nyeltem.
- Be-beveszem a gyógyszereket.
~~~
- Hány nap van még hátra? - nézett fel a reggelijéből. Csak meredtem magam elé és hozzá sem szóltam. Rosszul voltam az abortusz gondolatától. Tényleg megért nekem ennyit a gyerek apja, hogy gyilkos váljon belőlem? - Yoon... jobb lesz így. Nekünk nem kell gyerek. Jól megvagyunk kettesben, nem igaz?
- Még tíz napig kell szednem a tablettákat. - kortyoltam bele a kávémba egy sóhajtás kíséretében, ignorálva az eddigi mondókáját. Nem lett volna értelme veszekedni vele, de egyetérteni meg nem volt gyomrom. - Nem lesz semmi baj, yeobo. Lehet még gyerekünk... egyszer. - tudtam, hogy az az egyszer soha a büdös életben nem jön el. Tudtam... de reménykedtem az ellenkezőjében. - Nekem mennem kell, megígértem Baekhyunnak, hogy bemegyek helyette egy napot.
- Miért, mi történt?
- Taeyeon...
- Baj van?
- ... ikreket szült neki. - válaszolt csendesen. Itt szakadt meg a szívem, de ahogy láttam, ő is gondolkodott, hogy vajon elmondja-e. - Tényleg mennem kell. Igyekszem haza vacsorára, de lehet, késni fogok. Nagyon szeretlek. - apró csókot nyomott az ajkaimra, amit egyáltalán nem viszonoztam. Még állt felettem egy darabig, majd mikor látta, hogy semmi értelme, feladta és már csak az ajtó csapódása emlékeztetett rá, hogy itthon volt tíz másodperccel ezelőtt.
Amint kitette a lábát a lakásból, tárcsáztam Jongin számát. Muszáj volt találni valami megoldást, mert én akartam a babát. Még ha Ő nem is szándékozott így velem maradni.
- Igen?
- Kyungsoo?
- Nahát, Yoon-sshi! - derült fel a hangja. - Rég láttalak. Jongin mondta, hogy voltál nálunk néhány napja, de sajnos pont a szüleimmel kirándultam. Gratulálok a ba-...
- Erről szeretnék beszélni Jonginnal. Odaadnád, kérlek?
- Ő most éppen tusol. De Yoon, mi a baj? Nekem is nyugodtan elmondhatod...
- Nem telefontéma, de rettentően fontos... egy élet múlik rajta.
- ...
- Átmehe-...
- Húsz perc és ott vagyunk. - azzal lecsapta a telefont, én pedig elengedtem az eddig visszatartott könnyeimet és a padlóra csúszva zokogtam.
Mit tegyek? Van olyan biztos a jövőm Chanyeol mellett, hogy ekkora áldozatot hozzak miatta és elvetéljek? Jó, persze, ezt fordítva is kérdezhetném, csak az a baj, hogy ha megszülném, akkor Ő biztos elhagyna. Feszítették az agyamat a gondolatok, ezért megváltásnak éreztem a csengő hangját.
Magamra húztam a nyuszis mamuszomat és ajtót nyitottam a két lihegő és aggódó férfinak. Bátyám egyből magához húzott és a nappali felé kezdett terelgetni, Kyungsoo pedig becsukta a térelválasztót és szorosan a nyomunkban követett minket.
Amint kényelembe helyezkedtünk és a kezünkbe kaptunk egy-egy bögre forró zöld teát, a beállt csendet Kai törte meg egy ideges torokköszörüléssel.
- Tehát? Miről van szó? Hol van Chanyeol?
- Az egyik munkatársának a felesége nem rég szült és Chan helyettesíti a srácot.
- Kyungsoo azt mondta nekem, hogy valami életről hablatyoltál. Mi a franc folyik itt?
- Ő nem... nem akarja. Mármint a b-babát.
- Azt ne mondd, hogy elmentetek egy kórházba és...
- Nem. - vágtam a szavába. - A kicsi még él, de egy... tablettát kell szednem, hogy megszakítsam a terhességet.
- Ezt az az eszement találta ki?! - hördült fel bátyám és azonnal pattogni kezdett a lakásban. - Hogy' a francba' lehet valaki ekkora gerinctelen... áh! Ő csinálta, akkor vállalja! Szeret téged, vagy tévedek?!
- Csak... biztosan nem szeretne ekkora kötelezettséget. - motyogtam.
- Miről van szó? - kérdezett bele Kyungsoo.
- Yeol középiskolás volt, mikor az apja és az édesanyja között kihűlt a szerelem és békében elváltak. Park úrnak hamarosan új felesége lett, akitől született egy gyereke. Az a barom természetesen jó kapcsolatot ápolt a faterjával és nagyon várta a féltestvérét, de végül túl korán született és sajnos nem élt meg egy hónapot sem. Ha ez még nem volna elég, a nővéréről kiderült, hogy meddő és maximum örökbe fogadhatnak a férjével. - sóhajtott Jongin.
- Ez borzasztó. - hüledezett az alacsonyabb. - Akkor ezért nem akarja...
- Ezért. - bólintottam.
- Nézzétek... annak idején a pszichológia szakon tanultunk már lelki traumák által kiváltott dolgokról és ez tipikus példa rájuk. Chanyeol féltestvére sajnos meghalt pici korában. A nővérének nem is adatott meg, hogy anya legyen, így ahelyett, hogy boldog apa akarna lenni, valószínűleg retteg attól, hogy a saját gyerekének is baja esne a szülés során, vagy esetleg Yoon-sshit érné valami. Ezért inkább nem is hagyja, hogy ez megtörténjen.
- Legszívesebben bemosnék egy kurva nagyot annak a túlméretezett...
- Jongin, hűtsd le magad. - szólt rá a párja higgadtan. - Nem fogsz segíteni a húgodon azzal, ha dúvad módjára nekiesel a srácnak, főleg, hogy komoly okok állnak a háttérben. Én azt javasolnám, hogy beszélj Chanyeollal még egyszer értelmesen, ha pedig így sem sikerül, jobb lenne, ha kitalálnátok valami más megoldást. De a döntésetek, hogy hagytok-e élni egy, még meg nem született magzatot, vagy pedig nem adtok neki esélyt, rettentően felelősségteljes dolog.
***Chanyeol POV***
Egy világi seggfejnek éreztem magam, amikor Yoon közölte, hogy terhes, én meg képtelen voltam visszafogni a gondolataimat és betámadtam. De így lesz a legjobb. Mi lenne, ha ugyanaz történne a kisfiúval vagy kislánnyal, mint anno az öcsémmel? Vagy ha mondjuk életem szerelmével esne meg valami szülés közben? Még nem készültem erre fel. Talán egyszer sikerülne, de nem most. Jobb lesz, ha bevetetem Yoonnal a gyógyszert és nem lesz gyerek.
De akkor miért fájt belül ez az egész? Miért foglalkoztam most mégis azzal, hogy lehetnék apa? Miért szorult össze a gyomrom?
Mindezt természetesen elmondtam Baekhyunnak is, mikor lehetősége volt felhívnia a kórházból, természetesen a gyógyszert kihagyva.
- Haver, te egy világi nyomorék vagy. - morgott fojtott hangon, gondolom, nem kiabálhatott a gyerekei közelében. - Ah, Taeyeonnie, te csak pihenj. Chanyeollal beszélek. Átadom. TaeTae üdvözöl és üzeni, hogy látogasd meg a kicsiket ha ráérsz.
- Én is üdvözlöm. Mindenképpen. - mosolyogtam.
- Mindegy, szóval a lényeg. Én is megzavarodtam, mikor kiderült, hogy kilenc hónap múlva bizony nagy feladatom lesz. Felnevelni két életet nem éppen olyan, mint az ügyfelek dolgát elsimítani. Persze az is felelősség, de ez... ráadásul az a boldogság, amit most érzek, felülmúlhatatlan.
- Nem féltél, hogy baj lesz?
- Dehogyisnem! - nevetett. - De egy pár dolga, hogy vigyázzon az anyaméhben növekvő csöppségre. Együtt, ketten biztonságot nyújtanak neki. Remélem, nem csináltál semmi baromságot a születendő gyerekeddel!
- Én...
- Chanyeol!
- Abortusztablettát adtam neki. - temettem az arcom a tenyerembe.
- Esküszöm, agyonverlek, ha megtalállak. - döbbent le. - Hogy lehetsz ilyen rohadék? Tudod, hogy ezt perre lehet vinni? Ha mondjuk Yoon nem is, de Jongin ezt biztos gatyáig perli rajtad! És ezzel tudod mi lesz? Elveszíted az állásod és börtönbe kerülsz, igen. De a legfontosabb, hogy oda a szerelmed és annak gyümölcse is. Gratulálok, baszd meg!
- Ezt te nem érted!
- De igenis értem! Kis gyökér korunk óta a legjobb barátok vagyunk, tudom az összes kis titkod és azt is, miért csinálod ezt. De öregem, úgy akarsz megdögleni, hogy féltél családot alapítani egész életedben? Nőj már fel! Yoona egy olyan nő, akit nem érdemes elveszíteni. Tökéletes neked minden szempontból, jó anya lenne, gondoskodik rólad és megért. Hagyj fel a felesleges aggódással és dobd ki azokat a tetves tablettákat, amíg szépen mondom! - azzal dühösen lecsapta a készüléket, én meg csak lestem.
Lehet, hogy igaza volt. Sőt, biztos. Ez a beszélgetés mindent megváltoztatott bennem. Száznyolcvan fokos fordulatot vett a gondolkodásom...
***Yoona POV***
Amint Jongin és Kyungsoo elment, elkezdtem összeszedni a gondolataimat szépen és logikusan. Meg akartam beszélni ezt Yeollal, akármi is történjen.
Időközben próbáltam azért el is terelni a figyelmem olyasmikkel, mint hogy felhívtam Baekhyunékat, hogy gratuláljak, főztem vacsorát, takarítottam, fürödtem, mosogattam.
Persze megannyiszor a hasamra siklott a kezem, mert miért ne?
Éppen asztalt terítettem, mikor a kezembe akadt a gyógyszer. Meredtem rá egy darabig és fogalmam sem volt, hogy akkor most bevegyem-e vagy ne.
Ám legnagyobb döbbenetemre egy kéz kirántotta azt a vackot az enyémből és... kidobta az ablakon.
- Chanyeol? - hüledeztem. - Te meg...
- Ne szedd azt a szart. - lihegte elvörösödött arccal. - Ugye nem vetted be a mai adagot? Köpöd ki, de rögtön?!
- Most meg mi bajod? Lázas vagy? - aggódóan tettem a kezem a homlokára, de nem igazán tűnt lázasnak.
- Csak ne szedd azt az izét! Meghal a gyerekünk! - ritkán láttam ilyen megtörtnek Őt. Leginkább akkor, amikor elvesztette az apját két évvel ezelőtt.
- De hiszen te mondtad, hogy vegyem be. - próbáltam nyugtatni.
- Most meg azt mondom, hogy ne! Szeretném...
- Ki vert észt a fejedbe? - mosolyogtam rá.
- Baekhyun...
- Ó, értem. - immár nevettem. - Furcsa is volt a hangja a telefonban, mikor gratuláltam az ikrekhez... - gondolkoztam el, majd az Ő szemeibe néztem. - Talán hülyén hangzik, de nagyon sokszor megfordult a fejemben, hogy itt hagylak és megszülöm a gyereket, mégsem tudtam megtenni.
- Miért?
- Mert szeretlek, te ökör. - kuncogtam.
- És ha... ha sikerült volna a megszakítás?
- Talán akkor tényleg elmentem volna tőled, talán nem. Erre már nem tudok neked választ adni.
- És most?
- Mit most? - értetlenkedtem.
- Most velem maradnál?
- Hülye kérdés. - sóhajtottam. - Miért ne maradnék veled?
- Mert meg akartam ölni a gyerekemet, azért! - csattant fel. - Ne vedd már ennyire félvállról!
- Chanyeol, hé! Nem veszem félvállról. Csak egyszerűen boldog vagyok, hogy megadtad a lehetőséget a családalapításra. Sokat jelent nekem és tudom, hogy csodás apa leszel. - muszáj volt őt megcsókolnom, mert eszméletlen édes volt ezzel a megszeppent, gyerekes pillantásával. Arról nem is beszélve, hogy most úgy is sírt, mint egy gyerek. - Mi baj van?
- Boldog vagyok. Sajnálom, hogy ezt tettem! - borult a nyakamba, vállai párszor megrázkódtak és hangosan szipogott.
- Én is nagyon boldog vagyok...
- Tökéletes család leszünk! - mintha elfújták volna a könnyeit, megint a reklámvigyor foglalt helyet az arcán.
- Örülök, hogy így gondolod, yeobo. - röhögtem ki.
- Byeonhwa.
- Tessék?
- Ez legyen a neve. Byeonhwa. Változás.
- Miért?
- Mert te vagy az én változásom. Akiről tudom, hogy örökre velem lesz.





