A következő címkéjű bejegyzések mutatása: annyeong. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: annyeong. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. szeptember 11., vasárnap

Kiszámíthatatlan (EXO - Baekhyun)

Sziasztok!:)
A következő kérés is megérkezett, ezúttal egy kis morcos Baekhyun képében :D Remélem, tetszeni fog az illetőnek, megpróbáltam minden általa megadott információval élni és használni a hitelesség érdekében :) Jó olvasást kívánok Nektek! Hwaiting! *3* 

***

Ha valaki gyerekkoromban azt mondja nekem, hogy Dél-Korea egyik legismertebb csapatának edzője leszek, körberöhögöm és elhajtom a francba.
De mégis így történt. Hogyan? Fogalmam sincs. Mi volt ennek az egésznek a kezdete? A választ csak kerestem, egészen addig, míg fel nem adtam. Ez vezetett célra.

~~~

Édesanyám magyar, édesapám koreai származású. Akkor ismerkedtek meg, mikor apa idejött, hogy egy kicsit jobb sorsa lehessen.  Itt is éltünk születésemtől kezdve, nem dúskáltunk a pénztől, mégis sokszor fordultunk meg a keleti országban nyaranta a nagyszülők által küldött jegyek jóvoltából. Második anyanyelvemmé vált a koreai.
Kicsiként ráharaptam a kézilabda művészetére, ezért a szüleim edzésekre írattak be, sokáig titkolva előlem, hogy a költségek miatt duplán dolgoztak. Élveztem, ahogy az adrenalin felpörget, ahogy rohanhatok és pontot szerezhetek, ahogy a labda a kezembe simul és egy percre sincs megállás. Hajtott a győzelem és a csapatmunka iránti vágy, hogy együtt örülhettünk vagy éppen tárgyalhattuk ki, mégis mit rontottunk el. Ez mind hozzájárult az életcélom kirajzolódásához; a sporthoz. A kemény hajtás a tanulás és a sport részéről is gyakran kimerített, amint középiskolás lettem, különböző diákmelókat is vállaltam. Azt akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek arra, amit egymagam értem el.
Mire leérettségiztem, már profiként könyveltek el, nem volt hát meglepő, mikor hirtelen a postaládával szemeztem, azon belül is egy vastag borítékkal, melyben egy felkérés állt; csatlakozzak a dél-koreai női válogatottba.
Hetekig rágódtam rajta, szinte minden nap a sírásig forgolódtam az ágyamban: mi az amit veszíthetek és mi az, amit nyerhetek? Ha belevágok, a szüleimet itt fogom hagyni az eddigi életemmel együtt, és ez még akkor is gondot okozott ha tudtam, azért nem lennének teljesen egyedül. Így sem pénzzel, se munkával nem tudom majd őket támogatni. De itt perpillanat egyáltalán nem akadt lehetőségem kézilabdázni - az itteni női válogatott elég profival rendelkezett és nem volt szükség több cserére. Ugyan ki lenne az a hülye, aki kísérletezget egy zöldfülűvel, ha a jól bevált játékosok tökéletesen megállják a helyüket? -, így végül megszületett a döntés. Hiszen a saját lábamra kellett állnom lassacskán, meg kellett találnom a saját utam. Anyám persze nagyon kiborult, de tiszteletben tartotta a nézeteimet, apám pedig megveregette a hátam és egy hatalmas vigyor kíséretében fejezte ki tetszését.

Összepakoltam hát a bőröndjeimet és aláírtam egy tíz évre szóló szerződést a válogatottban.
Szinte észre sem vettem, ahogy az első év el is repült. Folyamatosan küldtem bizonyos összegeket haza, többször telefonáltam, vagy régies módon levelet írtam, képeket készítettem és dokumentáltam az életem, hogy semmiről se maradjanak le.
Ezután újabb felkérés érkezett, miszerint felfigyeltek a csapat különleges energiára és az edző engem személyesen ajánlott, ezért ha az edzések mellett van időm, vállalhattam egy fiúkból álló idolcsapat fizikai felkészítését.
Na, itt kezdődött csak igazán az élet.

***FLASHBACK***

Rettenetesen izgatott voltam. Vajon elfogadnak? Megszeretnek? Érdekesnek fognak találni? Meg fog felelni nekik az edzésterv? Mennyire fogják tolerálni, hogy egy külföldivel van dolguk, ráadásul egy olyannal aki a tizenkilencet is éppen, hogy elhagyta? 
Nem voltak biztos gondolataim, pláne mivel az elmúlt egy évnek amióta itt vagyok, a fele azzal ment el, hogy keményen edzettem és próbáltam elfogadtatni magamat a csapattal. Valljuk be, az itteni lányok meglehetősen előítéletesek - még ha egytől egyig kemény sportolókról van is szó, nem pedig csitrikről.
Felmutattam a borítékban kiküldött rózsaszín beléptetőt, mellyel az SM Entertainment falai közé kerülhettem. Mondanom sem kell, hogy a sok ott ácsorgó rajongó leszúrt volna akár egy darab radírral is, ha tehette volna. Ijesztőek...

- Jézusom. - képedtem el, amint megláttam az épületet belülről. Végül is mi ez nekem? Hiszen életemben nem láttam a menedzserüket sem, sőt, hogy merjek messzebb menni; a nyamvadt helyiség közelében nem voltam még, és akkor most igazodjak el úgy, hogy kegyeskedtek küldeni egy rózsaszín kártyát. 
Kevés türelemmel, viszont nagyon lassan - legalábbis odafigyeltem, hogy ne hadarjak - megkérdeztem a portást, hogy ugyan hol találom az igazgatóságot. Kaptam érte egy fura pillantást. Oké, van pár anyajegy, de nem a kifutóra jöttem, ember! 
Aztán mégis csak sikerült felkászálódni a legfelső emeletre, természetesen lifttel, mert egy dolog a sport és egy másik a lépcső. Lefordultam balra, majd elmentem egészen a végéig és láss csodát, ki volt írva lóbetűkkel, hogy bizony jó helyen vagyok. Fogalmam sem volt, mit tegyek, ezért bekopogtam. Fél percen belül kaptam egy kiabálást, hogy szabad.

~~~

Amint megkaptam a szükséges papírokat és információkat, mosolyogva baktattam a kettőszáz-tizenkettes táncterem felé, halálosan izgatottan. Heti háromszor - hétfőn szerdán és pénteken - reggel hétre kell megjelennem ugyanebben az épületben és az általam kiválasztott erőnléti edzéstervet alkalmazhatom. Még abban is dönthettem, hogy egy vagy két órát foglalkoznék velük. Bátorkodtam a kettőre szavazni, mivel egy óra alatt a kutya se tudná kiélni magát. Ahhoz, hogy rendes bemelegítést és eredményeket kapjunk, idő kell. 
Illedelmesen kopogtattam, de szerintem nem hallották meg a kifelé is tisztán hallható akkordoktól, így bátorkodtam kinyitni a térelválasztó lapot.
- Ó, amint látom, megérkezett, üdvözöljétek, fiúk! - az eddig ezer decibelen óbégató zene rögtön kikapcsolt, majd rögtön jött a sugdolózás, a pusmogás. Ezt utáltam a legjobban,amikor ahelyett hogy hozzám szólnának, látványosan kibeszélnek a jelenlétemben. - Ha jól tudom, ön lesz az EXO erőnléti edzéséért felelős. 
- I-igen. A nevem Jung Daerin! A válogatott edzője ajánlotta az én segítségemet.- hajoltam meg kilencven fokban és próbáltam továbbra is fapofát vágni.
- Én pedig a csapat tánctanára, Park Wanghoon vagyok, nagyon örvendek. - mosolyogva viszonozta az üdvözlésemet, de amint a mögötte állókra tévedt a pillantása, elkomorodott. - Én voltam, aki felvetette ezt az ötletet. Mostanában nagyon lusta a banda, rájuk férne a rendszeres edzés, ha már maguktól a sarokra se mennek le. Tudod, a legutóbbi koncert kicsit jól sikerült és azt hiszik, lazsálhatnak. - suttogta bizalmasan a fülembe, de nem eléggé halkan ahhoz, hogy a kilenc férfinek ne jusson el a füléig.
- Ez nem igaz! Hyung! - egy, a többiekhez képest egész alacsony fiú méltatlankodott, amit nem bírtam ki mosolygás nélkül. - Yah! Te mit vigyorogsz?
- Nyugodj le, Baekhyun. Tudod, hogy igazam van.
- De akkor is, hyung! - illett hozzá a hiszti, úgy viselkedett mint egy... ötéves.

~~~

Egy hónap elteltével remekül összehangoltam az edzéseket és a neveket is megjegyeztem, azonban sosem tudtunk többet egymásról. Ők nem kérdezősködtek, hát én sem. Ám ez a legközelebbi alkalommal megváltozott.
- Legyen egy kis szünet. - mosolyogtam, végignézve a lihegő bandán.  Szerencsétleneket háromnegyed óra alatt úgy megizzasztottam, hogy látni lehetett, ahogy a nyaki artériájuk minden egyes pillanatban hevesen próbál kiszakadni a helyéről. A vizet hatalmas kortyokban nyelték, a törülközők pedig pillanatok alatt teljesen átáztak.
- Végre, ivóvíz! - dőlt hanyatt Chen. - Daerin-sshi, néha gyilkos módszereid vannak...
- Ettől lesztek fittek, mint a gladiátorok. - kacsintottam.
- Mesélj magadról! - csatlakozott be Kai, ami meglepett. Eddig egyáltalán nem úgy tűnt, mint akik különösen érdeküket lelik abban, ha bármit megtudnak a magánéletemről. - Tudod, hány éves vagy, mit szeretsz meg ilyenek. Nem muszáj, ha nem akarod.
- Hát '96-os vagyok, félig magyar. - gondolkoztam.
- Azta, olyan fiatal? - képedt el rögtön Lay, bután pislogva. Annyira nevethetnékem támadt tőle, hogy vissza sem bírtam tartani. Tipikus, félig csukott szemek, lámafej és fáradt csücsörítés. Ez az oldala rendkívül aranyos volt. - Most mit mondtam?
- Semmit, semmit. - legyintettem, még mindig kuncogva. - Csak olyan furcsán néztél.
- Hogy hogy ennyi idősen edző vagy? - tette fel a következőt Xiumin.
- Hivatalosan nem vagyok az, de ezen én is elgondolkodtam. Nem bántam meg, hogy elvállaltam.
- Kézilabdázol, ugye? Nem veszélyes egy kicsit? Olyan... törékenynek tűnsz. - nézett végig rajtam tétován Suho. Köszönöm szépen, ezt majd akkor is mondd, ha izomból eltalállak egy labdával.
- Nem minden olyan, amilyennek kívül látszik. - válaszoltam bölcsen.
- Amúgy... ki a leghelyesebb közülünk? - mászott az intim-szférámba Chanyeol olyan ijesztő vigyorral, amilyet még egy dinoszaurusz is megirigyelne. Köpni-nyelni nem tudtam, de mikor Baekhyun felállt és kirohant, legszívesebben a homlokomra csaptam volna. Ja, és azt se hagyjuk ki, hogy éppen rá gondoltam. Megköszörültem a torkom, majd felpattantam a laminált padlóról.
- Ha nem gond, kimennék a mosdóba.

Az aranytorkú énekes után rohantam és el is értem. Megfogtam a csuklóját, hogy feltűnjön neki a jelenlétem, de esélyem sem volt megszólalni.
- Nem tudnád elengedni a kezemet?
- Bae-Baekhyun? - néztem rá összevont szemöldökkel.
- Igen, én. De mi ebben a fura? Engedélyt kellett volna kérnem, ha vécére mennék?
- Mi bajod van? - még mindig semmit nem értettem az egész kis balhéjából.
- Semmi. Menj odébb...
- Nem, amíg nem tudom, mi bánt!
- Túl irritáló, ahogy viselkedsz. - sziszegte. Kikerekedtek a szemeim. Irritáló? - Ahogy teszed-veszed magad a fiúk körül, ahogy mosolyogsz rájuk és próbálsz aranyos lenni, egyszerűen felfordul a gyomrom tőled.
- Yah! Én nem csinálom ezt!
- Dehogynem. Csak gondolkodj el. Most pedig ajánlom, hogy menj arrébb.

***FLASHBACK END***

- Daerin? Yah! - valaki a kezét lengette előttem, és mire felfogtam, hogy Kai az, már az ölemben landolt egy üveg ásványvíz. Gyorsan visszatértem a valóéletbe a nosztalgiázásból és az egyik legjobb barátomra emeltem a tekintetem. Kétségkívül ő és Sehun lettek azok, akiknek sikerült közel férkőzniük a szívemhez. Ezt a kis korkülönbségnek tudtam be. Mindkét fiú ezerszer jobban megnyílt, mint legelőször és ez jólesett a lelkemnek.
- Igen? - meredtem rá. Ő csak sóhajtott egyet és letekerte a kupakot, hogy még azzal se bajlódjak.
- Öt perc van a szünetből, te meg úgy bambulsz, mint akinek áramszünet van az agyában. - mutogatott, mire elnevettem magam. - Nem vicces! Azt hittük, bekrepáltál... Meg ne itassalak?
- Bocsi. - mosolyodtam el.
- Mi a baj? - ült le mellém, sokkal komolyabb hangszínt megütve. Hamarosan csatlakozott a maknae is, immár ketten vizslattak.
- Semmi. Tényleg.
- Fogadjunk, "Baekhyun-szindrómád" van. - röhögött fel mind a kettő.
- Nem tudom, mit teszek rosszul. Próbálom az edzéstervet a lehető legjobbra alakítani, de...
- Nem felelhetsz meg mindenkinek. - vágott a szavamba Sehun. - Nem kell, hogy mindenki elfogadjon vagy szeressen.
- De akkor is! Ha mondjuk... utálnátok öten a bandából, elgondolkodnék, hogy én tényleg hülye vagyok. De az az egy szerencsétlen böki a csőrömet!
- Tetszik, mi? - hunyorgott Jongin ördögi vigyorral. - Tudom én, hogy van ez...
- Nem! - tagadtam. Igazság szerint fülig bele voltam zúgva, mint vak szamár a szakadékba, de eszemben sem volt ezt pont a csapattársai orrára kötni. - Csak... ő az egyetlen, akinek semmi nem jó. Ha azt mondom, fekvőtámasz, akkor leül és néz. Ha felküldöm az emelőgépre, biztos a súlyzót vesz elő!
- Komolyan, ti ketten egy éve szívatjátok egymást. Mint két dedós.
- Nem igaz! - duzzogtam karba tett kézzel.
- Ki tett műpókot a törölközőjére?
- Én...
- Ki sózta el a Lattéját?
- Én...
- Ki öntött vizet a cipőjébe?
- Jól van már, felfogtam! - adta meg magam, és rögtön hadakozni kezdtem. - Nem csak én vagyok ilyen! Ő, mint mondtam, folyton az ellenkezőjét csinálja mindennek. Azt se felejtsük el, hogy kettőnk közül nem én vágtam olyan dolgokat a fejéhez...
- Nézd, Sehun... csóri hogy elvörösödött! - hahotázta Kai nagy beleéléssel, de tényleg olyan szinten, hogy sírt. Ezt látva az én röhögőgörcsöm is megtalált, így már hárman fetrengtünk a földön.
- Nem akarok zavarni, de folytatódik az edzés. - gúnyolódott Baekhyun, amitől azonnal abbahagytam.
- Ó, valaki hirtelen szeretne csinálni valamit? Mi történt veled?
- Csak ha már egyszer azt mondtad, hogy negyed óra szünet, akkor negyed óra! - emelte fel a hangját.
- Mintha téged bármikor érdekelne, hogy mit mondok! Soha nem azt csinálod!
- Mert hülyeség!
- Te vagy az egyetlen, aki szerint az!
- Te meg... - csak hápogott, ezért büszkén kihúztam magam, még ha belül nagyon fájt is. -  Aish! - valamiért ez a kirohanós jelenet nagyon ismerős volt korábbról. Sóhajtva utána rohantam és keresgélni kezdtem, de jobban eltűnt, mint múltkor.
- Baekhyun! Byun Baekhyun! - kiabáltam. - Gyere elő, tudom hogy itt vagy valahol! Kérlek!
- Mit akarsz? Ne ordítozz már, azt hiszik, megvertelek... - lépett ki a mosdóból a kezét törölgetve egy zsebkendőbe, amit dolga végeztével lazán kidobott a kukába.
- Csak... tudni szeretném, miért.
- Mit miért?
- Szerintem nagyon is tisztában vagy vele! - vesztettem el a türelmem. Két másodperc volt az egész, de képtelen voltam felfogni, ami történt. Olyan erősen kenődtem a falra, hogy a gerincem fájdalmas roppanással jelezte, hogy még egy ilyen és eltörik az egész oszlopom.
- Tudod, most már nagyon zavarsz! Komolyan... komolyan ennyire hülye vagy?!
- Engedj el, beverem a képed! Hülye a nénikéd! Mit kellett volna észrevennem? Tudom, hogy utálsz, nem volt nehéz rájönni!
- Nem utállak...
- Persze. Én meg a József Attila vagyok... - nyögtem fel magyarul, ami neki nagyon nem lehetett érthető.
- Tessék?
- Tökmindegy. Csak engedj el, hogy visszamehessek.
- Nem. Daerin-ah, én. Én. Szóval én. Kedvellek. Úgy.
- He? Bocs, asz'szem félrehallottam...
- Nem! - csattant fel és újra a falhoz nyomott, ezúttal sokkal gyengédebben. Felsőteste az enyémnek simult, lehelete újfent az enyémmel szórakozott. - Jung Daerin, tetszik a zöldesbarna szemed, a rövid hajad, az összes anyajegyed, hogy még nálam is kisebb vagy, mintha megvédhetnélek mindentől. Még az idióta személyiséged is bejön. Olyan vagy néha, mint egy sárkány...
- Yah! Nem vagyok sárkány!
- De igen!
- Te meg... te meg mint egy hisztis picsa!
- Mit mondtál?
- Igen. Jól hallottad. - húztam fel az orrom. - Mint akinek megjött, vagy nem is tudom...
- Hallottad egyáltalán amit mondtam, vagy csak a veszekedés jutott el a füledig? - türelmetlenkedett.
- Hallottam...
- Nagyszerű. Akkor?
- Mi van?
- Istenem, te milyen egy lassú felfogású nő vagy.... - forgatta meg a szemeit és azzal a lendülettel az ajkaimra tapadt. Kétszeresére tágultak a szemeim, de be kellett vallani, hogy csodálatos érzés volt azzal csinálni, akibe beleestem. Szája finom volt és puha, amikor pedig nyelve is belépett a játékba, még csodálatosabbá vált az egész. Azon kaptam magam, hogy átkarolom a nyakát és visszacsókolok, teljesen megfeledkezve mindenről. Csak a levegőhiány miatt váltunk szét, Baekhyun pedig már folytatta volna, de leállítottam. Nem volt itt valami stimmel. - Mi történt? - zihált.
- Ez így nem jó. - nyögtem.
- Valamit rosszul csináltam?
- Nem, csak... miért bunkóztál velem?
- Ez egyszerű. - vont vállat, majd derekamnál magához húzott és egy szexi félmosollyal a szemembe nézett. - Mert nem akartam, hogy a többiekkel jópofizz. Mert idegesített, hogy a gyönyörű szemeid nem rajtam állapodnak meg, hanem mondjuk Sehunon vagy Jonginon. Túl sokat voltál velük...
- Na és?
- Mint mondtam... - hajolt a fülemhez, apró puszit adva rá. - ...kedvellek. És te is kedvelsz engem.
- Ho-honnan veszed?
- Legközelebb nézz körül, ha magadban beszélsz. - nevette el magát.
- Fogd be. - húztam magamhoz és ezúttal én kezdtem a csókot, hogy ne kelljen a kínos részleteket hallgatnom.


- Baekhyun...
- Hm?
- T-tényleg szépnek tartasz? - motyogtam, mire erősebben húzott magához és megpuszilta a hajamat.
- Te vagy a leggyönyörűbb, aki valaha létezett.
- Túlzásba esel.
- Most meg az a baj, hogy bókolok?
- Nem! Csak... túl zavarbaejtő.
- Szóval a nagyszájú kisasszony most zavarban van? Kiteszem a Twitterre...
- Nekem te ne, hisztigép.
- Fogd be.
- Te fogd be.
- Csak... maradj velem.
- Eddig is ezt akartam, Baekhyun. - motyogtam, belefúrva a fejemet nyakhajlatába, beszívva édes illatát.

 Kiszámíthatatlan a viselkedése, talán ez vonzott benne ennyire. Azt hiszem, jó kis veszekedőpartnerre találtam az elkövetkezendő időszakra.




2016. szeptember 5., hétfő

TÍZEZER! *3*

Sziasztok!! :)
Bevallom, és amint láthatjátok is, ezen a blogon nem szoktam
megjelölni a látogatottság növekedését, de ez... egyszerűen fantasztikus! :')
Tízezer... még kimondani is sok ezt a szót, na meg elképzelni, hogy ez megtörtént...
Csak kérdezem magamtól, hogy "Jesszus, ez komoly?!"
Aztán szépen lassan realizáltam és... egyszerűen WoW!
Oké, most mondhatnám, hogy ez sem különbözik a többitől, de hazudnék.
Ez az életem első olyan blogja, amit komolyan vettem és itt határoztam el először, hogy
én márpedig író leszek és nem adom fel.
Azóta keresztül ment pár változáson, lassan két évesek is leszünk, egyre többet fejlődik a blog, és úgy érzem én is. Köszönettel tartozom a csendes olvasóknak, az idetévedőknek, a kommentelőknek, az én drága Nővéreimnek és még sok más embernek, akik biztattak a kezdetektől az írásra! :)
A tízezer egy olyan mérföldkő, amelyet egy első blognál nagyon sokra tartok :')
Szeretnék minél többet írni, itt korántsem hagyom abba.
Ti pedig remélem, nem fogtok csalódni bennem! ^-^

Hwaiting! *3*

 

2016. augusztus 6., szombat

Szeretsz? (EXO - Sehun)

Sziasztok! :)
Következő kérésre készült OS-em egy Sehun központú történet, és reményeim szerint az illetőnek tetszeni fog, akinek készült!:)
Jó olvasást mindenkinek! :)
 Hwaiting!*3*

***

Furcsa érintésekre ébredtem korán reggel. Nem volt rossz egyáltalán, de hirtelen fogalmam sem volt, mi az, ami a hajamat fogdossa, vagy éppen az arcomat. Összeráncoltam a homlokom és vágtam egy grimaszt, mire az illető kuncogni kezdett. Na, valahol itt jöttem rá, hogy mi van.
- Szép jó reggelt, álomszuszék. - újabb puszikat kaptam az arcomra, így kinyitottam a szemem és megláttam azt, aki miatt megérte ezt tennem minden reggel.
- Szia, Sehun. - mosolyogtam rá és átkaroltam a nyakát. - Jól aludtál?
- Én tökéletesen. - támaszkodott fölöttem. - Korán van még, csak nyolc óra. Miért nem alszol?
- Most komolyan? - vontam fel a fél szemöldököm amolyan "hülye vagy?" stílusban. - Te csókolgattál itt, még jó hogy felébredtem!
- Elnézést. Nem tudtam, hogy újabban "Sehun-allergiád" van. - nevetett fel, de azért ismét magához rántott, hogy a testünk minden egyes porcikája tökéletesen érintkezzen. Tényleg minden, ugyanis az előző éjszakánk túl jól sikerült ahhoz, hogy ruhában töltsük el. - Ha Jongin rájön, hogy megdugtam a húgát, letépi a farkam...
- Ezt úgy nyolc hónapja kellett volna közölnöd vele, amikor először csináltad. - bólogattam. - Amúgy meg szerintem tudja, mivel több mint egy éve járunk, ő meg nem hülye.
- Nyertél. - sóhajtott. - Na és mit szeretne reggelizni az én Yoonám?
- Ezt nekem kéne kérdeznem, tekintve, hogy a mi lakásunkban terpeszkedsz. - ütlegeltem a párnámmal, de persze ez is hatalmas röhögésbe torkollott, mint mindig. Szerettem, mikor együtt nevettünk, mikor hallgattam a szívverését, ami szinte majdnem egy ütemben dobogott az enyémmel.Vagy mikor énekelt nekem, még ha sokszor hamis hangon is.

Miután kiéltük az óvodás énünket, mindketten felöltöztünk és rendbe hoztuk magunkat, mégsem ülhettünk le reggelizni a bátyámmal olyan tipikus "az előbb szeretkeztünk" kinézettel.

- Jó reggelt. - dudorászott Kai a kávéfőző körül, mosolyogva. Csakhogy az a mosoly inkább tűnt idegesnek, a bal szemének egyenetlen rángatózása pedig komoly okot adott arra, hogy kétségbe vonjuk az elmeállapotát.
- Szia, oppa. Mi a baj? - pislogtam.
- Semmi az égvilágon. - sziszegte, majd egy konyharuhát nyomott a kávéfőzőre. Hát persze, tönkretette.
- Nem kellett volna egyedül nekiállnod a reggelinek, amikor egy normális kávét nem tudsz odatenni, és ezzel mindannyian tisztában vagyunk. - viccelődtem.
- Csak gondoltam, megleplek titeket, mert Kyungsoo megmutatta tegnap, hogy kell használni ezt az izét...
- És mi nagyon hálásak vagyunk, amiért próbálkoztál, de ezt a munkát hagyd rám. Majd én készítek valami reggelit. - nyomtam egy puszit az arcára, majd átöleltem a derekát.
- Köszönöm. Nem is tudom, mit csinálnék nélküled.
- Ott van Kyungsoo. - húztam vigyorra a számat, miközben belegondoltam, hogy az alacsonyabb mennyire tud uralkodni Jonginon.
- De az nem ugyanaz. Vele járok, te meg huszonegy éve a húgom vagy. - vont vállat. - Apropó. Sehun, mi szél hozott erre?
- Mintha tegnap este már nem futottunk volna össze, hyung. - forgatta az említett a szemeit.
- Ja, csak éppen annyira el voltál foglalva Yoon szájával, hogy hozzám se szóltál. - gúnyolódott Kai.
- Tudod, hogy a csodaszép barátnőmhöz jöttem, ahogy mindig. - villantott rám édes mosolyt. Ettől el tudtam volna olvadni. - Viszont most nem tudok maradni reggelire.
- Nem? - kerekedtek ki a szemeim. Oh Sehun eddig egyetlen velem töltött reggelit sem hagyott ki. - Pedig azt hittem, hogy együtt tölthetünk egy kis időt az egyetem előtt. - szomorodtam el.
- Sajnálom, Yoon. De van egy halaszthatatlan dolgom, ami nem várathat magára. Muszáj oda elmennem, mert életbevágóan fontos. - simogatta a hajamat.
- Mi az?
- Nem mondhatom el. De idővel megtudod. Én viszont most rohanok, mert elkésem. - azzal kitrappolt az előszobába, felvette a cipőjét, adott egy csókot, végül kezet fogott Jonginnal és elviharzott.
- Ebbe meg mi ütött? - lestem.
- Gőzöm nincs, de csináljuk meg azt a reggelit mert egy; cseszettül éhen döglök, kettő; kilencre melózni megyek és húsz perc múlva jön értem Chanyeol hyung, hogy elvigyen.

~~~

Egész nap nem láttam Sehunt, még az egyetemen sem. Attól, hogy nem egy szakra jártunk, még meg szokott keresni és ez nagyon bosszantott. Az egyik csoporttársánál és barátjánál, Joonmyunnál is rákérdeztem, ő pedig azt mondta, hogy az a hülye bent volt az előadásokon.
- Aish, mi történt vele? - borzoltam össze a hajam a kínai órám után, Kyungsoo pedig megveregette a vállam.
- Biztosan valami, amit neki kell megoldania és nem szeretne terhelni vele.
- Mondd csak... Jongin csinált ilyet? - kérdeztem, mire megrázta a fejét.
- Nem tűnt el így sosem. Csak elfelejtette az évfordulónkat, a szülinapomra véletlenül egy "őszinte részvétem" tortát hozott el, beszorult a zuhanyzóba és meggyújtotta a függönyt, amikor romantikus gyertyafényes estét akart szervezni. - nevetett, de láttam rajta, milyen szeretettel gondolt ezekre az emlékekre. - Nagy macsó akar lenni, de néha pont az ellenkezője.
- Hm. Mindig is túl akarta szárnyalni önmagát. - kuncogtam.
- Mindenesetre ne aggódj. Sehun biztosan csak a tanulás vagy valami fontos dolog miatt nem keresett. Egész biztosan meg fogod tudni.
- Köszönöm, Kyungsoo. - hálásan pillantottam rá, mivel ő állandóan itt volt nekem, amióta csak megismerte Jongint. Mikor is? Három éve.

Aztán mikor már a nap vége felé közeledtünk és nagyjából két előadásom, egy angol nyelv és egy informatikai ismeretek maradt hátra, megrezzent a telefonom KakaoTalk alkalmazásának jellegzetes hangja.
Egy számomra nagyon gyűlölt személy neve állt a kijelzőn; Krystal Jung. Soha nem tudta megbocsátani Jonginnak, hogy ejtette egy férfi kedvéért és ha adódott valami probléma, szinte csak rá lehetett gondolni.
Azonban az, amit küldött, még engem is kétségbe ejtett.

"Gondoltam, szeretnéd tudni, miért viselkedik furán a te Sehun barátod ma. Íme a megoldás minden kérdésedre, Yoona-sshi."

Megnyitottam a mellékelt fájlt, de bár ne tettem volna; a fotón egy mosolygó nő volt, méghozzá Oh Sehun kezei között és láthatólag lánykérés történt.
Nem volt több egy szimpla "kézbe tett kéznél", semmi csók, semmi intim pillanat. Egyszerűen csak ott volt a nő kezén a gyűrű bizonyítékként, na meg azok a mosolyok.
- Mi történt, Yoon? - rázott meg óvatosan Baekhyun - egy másik közeli barát -, mire az arcába toltam a mobilomat. Az ő feje is hasonlóan sokkos volt, de ez pillanatok alatt váltott át sajnálkozóra. - Yoon...
- Nem kell sajnálni. Biztosan csak valami... félreértés, nem igaz? - röhögtem kínosan, miközben a könnyek úgy ömlöttek a szememből, mintha a Niagara lett volna, ehhez pedig két másodperccel később hangos szipogás is társult.
- Gyere, menjünk ki. - fogta meg a karom, majd egy erős mozdulattal meg is támasztott, nehogy véletlenül összeessek. Kicipelt a folyosóra, ahová később Dyo is csatlakozott, ketten próbálták elérni, hogy lehiggadjak. - Maradjatok itt, felhívom Channiet, hogy jöjjön érted kocsival, vigyen haza és szóljon Jonginnak is. - azzal eltéblábolt, hogy nyugodtan tudjon telefonálni. Ott maradtam a tehetetlen Kyungsooval és a saját idióta érzéseimmel.

Körülbelül fél óra múlva már Park Chanyeol fekete Mercedesének anyósülésén ültem, kinézve a fejemből.
- Baek azt mondta, baj van, de nem tudtam belőle többet kiszedni. Szóval egy kicsit pofátlan leszek és megkérdezem, mi van. - sóhajtott a férfi, de közben azért rám villantotta mind a harminckét hófehér fogát. Rövid tőmondatokban elmagyaráztam neki a bajomat, ő pedig egyre értetlenebbül nézte az utat.
- Ennyi a történet.
- Tehát most azt akarod mondani, hogy Krystal lefényképezte Sehunt, ahogy egy idegen nő kezét kérte meg, ugye? - bólogattam. - De Yoon, ha ez a nő egészen eddig csak a bosszúra szomjazott, miért hisztek neki?
- Az a kép igazi volt. Nem volt megszerkesztve, látszott, hogy egy telefon kamerájával csinálták és még a dátum is rajta volt a képen; 2016. november 20., 13:23. Én fél kettőkor kaptam meg a képet, tehát hét perc alatt nem tudott ilyen profi munkát művelni senki.
- De hát... ez nem stimmel. Sehun már egy éve veled jár, sőt, több is van az egy évnél. Miért venne feleségül a hátad mögött egy nőt?
- Fogalmam sincs...

~~~

Jongin természetesen felhívott a munkahelyéről és megpróbált belőlem mindent kiszedni, még haza is akart jönni, de lenyugtattam, hogy maradjon csak, jól leszek. Meg a nagy francokat.
Viszont nem idegesíthettem a bátyámat tök feleslegesen, mintha óvodásak lennénk, magamnak kellett megoldanom a párkapcsolati problémáimat.
Úgy este nyolcig otthon gondolkoztam, de nem jutottam dűlőre, csak egy dolgot sikerült ebből az egészből kihámoznom; valószínűleg eddig én voltam a harmadik fél, de Sehun túlságosan is szerette azt a lányt, ezért ma csak úgy szó nélkül le akart lépni. De ennek sem volt sok értelme, mert reggel még édes bókokat, csókokat kaptam tőle, úgy ölelt magához, mint az igaz szerelmét.
- Aish, komolyan! Jöjjön már haza Jongin, mert megbolondulok egyedül! - dőltem a párnámba és már éppen megint bőgni akartam, mikor csengettek. - Ki a franc az már... - semmi kedvem nem volt bájcsevegni, és még Kyungsoot is képes lettem volna elhajtani a büdös francba, azonban mikor ajtót nyitottam, már teljesen megváltozott a véleményem.
- Szia, Yoon. - mosolygott rám lágyan az, aki az egész napomat tönkretette, és talán az életemet is. Ahogy meglátta idétlen és dühös ábrázatomat, átváltott aggódóra. - Mi történt?
- Még van képes megkérdezni, mi történt? Komolyan, Sehun?
- Esküszöm neked, hogy halvány Milka gőzöm nincs róla, hogy mi van itt. - rázta a fejét.
- Legszívesebben lekevernék neked egy baszott nagyot. - sziszegtem.
- Nem tudom mit tettem, de ha megbántottalak, akkor csak üss meg. Viszont attól még mindig nem fogom tudni, hogy mit követtem el. Kérlek, áruld el! - egyre kétségbeesettebb fejet vágott és már kezdtem elhinni, hogy igazat mond, amikor bevillant a fotó és rögtön visszaváltottam keményre. Beljebb lépkedtem a nappaliig, hogy ne a folyosón teregessem ki az életem, járkáltam pár kört, majd szembe fordultam barátommal és egyenes kérdést tettem fel neki.
- Mondd, miért csalod velem a menyasszonyod?
- Hogy a kimet? - olyan mértékű döbbenetet fedeztem fel az arcán, hogy majdnem elnevettem magam. - Jól érzed magad, Yoon?
- Ne hívj így! - csattantam fel. - Láttam, amit láttam, Sehun!
- És szabad tudnom, mit láttál? - kezdett ő is egyre dühösebb lenni. Na de ne neki álljon már feljebb!
- Te és egy nő. - morogtam. - A kezét fogtad és úgy vigyorogtál rá, mint egy kisgyerek, akivel közölte az anyja hogy mostantól nem kell több spenótot ennie. Még gyűrűt is húztál az ujjára! Tudod te, mit éltem át, mikor megtudtam? Mintha leszúrtak volna!
- És elárulnád, hogy mit kerestél te ott? - keményedett meg az arca. - Mondd, hogy nem követtél.
- Nem követtelek... üzenetet kaptam.
- És kitől? - tárta szét a karjait.
- Krystal Jung.
- Hát persze. Eddig egyáltalán nem hitt neki senki, ha mondott valamit ami Kai vagy Kyungsoo kapcsolatával volt összehozható, rögtön elküldtétek a faszba. Végül is, tök logikus. - gúnyolódott. - Most meg elhiszed neki, hogy félrekúrok. Mondd már meg, hogy mégis kivel dugtam volna rajtad kívül, amikor lassan több időt töltök nálad mint otthon? Nem értelek, Kim Yoona! - röhögött hisztérikusan, de mielőtt megszólalhattam volna, folytatta. Én pedig körülbelül itt süllyedtem volna el szégyenemben szívem szerint. - Eláruljam, hogy az a ribanc mit küldött? Az, kérlek szépen a bátyám feleségének a húga volt, aki egyidős veled és méretben is megegyeztek. Azt a gyűrűt azért vettem, mert a te kezedet akartam megkérni, de nem tudtam a gyűrű kibaszott méretét! - üvöltött. - Össze akartam veled kötni azt a gyökér életemet, de úgy látszik, marhára nagy pénzkidobás volt, mert az a nő, akit a világon mindennél jobban szeretek, elhord mindennek és kételkedik. Mondj nekem egy okot arra, hogy most ne húzzak el innen a picsába, ne vágjam hozzád a gyűrűt és ne szakítsam meg veled a kapcsolatot! Mert ha rajtam múlna, most mennék inkább kapálni Timbuktuba, mint hogy itt szenvedjek!
- Sehun...
- Most meg már sajnálod, mi? Rohadt sokra megyek ezzel, mondhatom. Én is féltékeny típus vagyok, Yoon. De ha nekem mit tudom én... a tesóm volt nője küldött volna rólad képet, hogy mit csinálsz mondjuk Joonmyunnal, gondolhatod, hogy nem neki hiszek. Istenem,  ne sírj... gyűlölöm, ha sírsz. Yoon, én... ne haragudj, kiabáltam veled.
- Én ne haragudjak? - szipogtam. - Normális vagy? Az előbb akartam letépni a fejed, erre kiderül, hogy mennyire nem érdemelted meg. Ne haragudj! Kérlek, Sehunnie!
- Nem haragszom. - nyújtotta felém a karját, én pedig sietve bújtam hozzá, nehogy csak egy pillanatra is elveszítsem. - Beledöglenék, ha nem látnánk egymást többé...
- Annyira sajnálom! - zokogtam a vállába fúrva fejemet, ám ekkor azt is megéreztem, hogy Sehun válla megrázkódik, végül kisebb és szaporább levegővételeket is meghallottam. Eltoltam kicsit magamtól és letöröltem a könnyeit. Most először sírt és ez azt jelentette, hogy nagyon fontos vagyok neki. Én meg elcsesztem a meglepetését a hülyeségemmel. - Szeretlek, Oh Sehun. Szeretem, mikor mérges vagy, mikor rossz kedved van, szeretek a karjaidban elaludni. Szeretem, mikor szeretkezünk, mikor átölelsz és azt suttogod a fülembe, hogy boldogok leszünk. Még azt is szeretem, mikor egyszerűen csak lélegzel.
- Én pedig szeretem, mikor kócos vagy, mikor szétkenődik a sminket reggel, amit nem mostál le. Sőt, akkor is képes vagyok téged elviselni, amikor megjön és úgy viselkedsz, mint egy sárkány. Szeretlek, Yoon. Szóval... - megköszörülte a torkát és óvatosan térdre ereszkedett. - Megtennéd, hogy hozzám jössz feleségül és együtt öregszel meg velem?
- Francba is, igen! - úgy vetettem a nyakába magam, hogy elterültünk, pont a betoppanó Jongin-Kyungsoo páros lába elé.
- Itt meg mi folyik? Nem úgy volt, hogy Sehun egy szemét? - meredt rám az utóbbi, mire nevetve letöröltem a könnyeimet.
- Ez egy hatalmas félreértés volt, de megoldottuk.
- Tudom, a lépcsőház alján hallottuk. - fintorgott Jongin, majd vonásai ellágyultak, ahogy rám emelte pillantását, végül pedig Sehunra. - Nagyon vigyázz rá, haver.
- Úgy lesz, hyung. Eddig is azt tettem.
- Szeretlek.- suttogtam ajkaira, ő pedig egy mosolygós csókkal pecsételte meg saját vallomását, végigsimítva ujjaival az előbb felhúzott jegygyűrűn.

Soha nem fogok kételkedni abban, hogy Oh Sehun szeret és szeretni fog, míg élünk.


2016. július 15., péntek

Second choice (EXO - Chanyeol)

Sziasztok!:)
Kaptam egy felkérést, méghozzá egy One Shotra Seolhee Byun nevű olvasómtól, és megtisztelő, hogy ismételten számít rám! :) 
A kérés szerint Chanyeol lesz a főszereplő, remélem, tetszeni fog az OS!:) 

***

- Nem vehetlek feleségül, sajnálom.
- Jongin? Mégis miről...
- Seolhee, én még nem tudom elkötelezni magam, kérlek értsd meg. Huszonhárom éves vagyok, úgy érzem, nem vállalhatom ezt. Legjobb lenne, ha lemondjuk az esküvőt és... egymásról is lemondunk.
Nem szóltam semmit, meredtem magam elé, míg újra meg nem szólalt. - Mikor költözzek ki?
- Te-tessék?
- Mikor költözzek ki? - ismételte a kérdést, így lenyeltem a torkomban növekvő gombócot és a sírást, hogy kinyöghessek egy épkézláb mondatot.
- Akkor, mikor nem leszek itthon.
- Értem. Seolhee...
- Igen? - már azt hittem, hogy valami olyat mond, amivel enyhíti a fájdalmamat, de csak rosszabb lett. - Tudom, hogy jövő héten lett volna az esküvő és én...
- Tudod mit? Most pakolj össze. - emeltem rá a tekintetem. Kicsit meglepődött, de szomorúan bólintott. - És lehetőleg soha ne is lássalak.
- Ahogy szeretnéd.

Pár hónappal később tudtam csak meg, hogy az igazi oka egy Do Kyungsoo nevű férfi volt, akivel Amerikában össze is költözött. A sors iróniája, hogy én meg nem találtam senkit.
Legalábbis azt hittem...

~~~

Két hónappal később cég ötvenedik évfordulóját ünnepeltük, ahol egyben a főosztályvezető fia is megjelent, hogy átvegye apjától a helyét.
- Hadd mutassam be önöknek az egyetlen utódomat! Gyere ide fiam, hadd nézzenek meg a jövendő kollégáid. - a férfi büszkén intette magához fiatalabb kiadását és bizony volt is mire büszkének lennie; egy magas, jóképű fiú állt a pódiumra. Öltöny fedte tökéletes, karcsú alakját, vörös haja kiemelte szépen ívelt szemeit, míg ezer wattos, fogkrém-reklámba illő mosolya kiégette a retinámat. Kissé elálló fülei enyhén mókásnak hatottak, így halványan meg is mosolyogtam azokat. Kizárt, hogy huszonkét évesnél több legyen.
- Üdvözlöm önöket! A nevem Park Chanyeol. Remélem, hatékonyan fogunk együtt dolgozni és jól fogják magukat érezni. - hajolt meg. Mindenki tapsolt, amit nem is csodáltam. A nőket elnézve már át is éltek egy orgazmust Chanyeol kinézetétől, hát még akkor a hangjától. Én nem mutattam különösebb lelkesedést, pedig tudtam volna. Azonban Jongin túl mély nyomot hagyott maga után bennem.

~~~

- ... És önt hogy hívják? - mikor ért ide hozzám? Hiszen még csak az előbb jött le külön megismerni az alkalmazottakat, nem lehet, hogy máris...
- H-hogy engem? - makogtam. - S-seolhee... Byun Seolhee.
- Örülök a találkozásnak, Seolhee. - búgta kellemes, lágy hangon, gyermeki mosollyal megkoronázva. Összehúzott szemöldökkel fordítottam el a fejem.
- Ne is foglalkozzon vele, Uram. Tudja, elhagyta a vőlegénye egy héttel az esküvő előtt... szörnyű trauma érte, hagyni kell most. - szólalt fel cinikusan egyik piperkőc, szőke kolléganőm, Kim Taeyeon. Nem régen ment újra férjhez és ő magyaráz... egyelőre tűrtem az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokat, de a birkatürelem is elfogy egyszer.

~~~

Chanyeol ittlétének negyedik hónapjában jártunk. Sokszor hívott el minket pénteken egy vacsorára vagy csak egy jó beszélgetésre munka után, ezáltal én is jobban megismertem, de Taeyeon rend szerint lekötötte a figyelmét. Egy ilyen összejövetelen történt meg, hogy valahol elszakadt bennem a cérna. Levágtam a poharamat az asztalra és a Nő felé fordultam.
- Yah! Nincs jobb dolgod, mint rólam pletykálni? Talán neked olyan kimagasló a helyzeted? Harminc éves vagy és már a második pénzes férjednél tartasz, büszke lehetnél magadra! - mértem végig. - Lehet, hogy Jongin itt hagyott, de sem te, sem más nem tudja az okát, ne is üsd bele az orrod!
- Ne beszélj velem ilyen hangnemben a főnök előtt! Idősebb vagyok, te cafka! - sziszegte.
- Ugyan miért hagynám abba? - ráncoltam a homlokomat. - Lassan fél éve a tönkrement esküvőmről beszélsz, akkor én is elmondhatom a véleményem! Úgy viselkedsz, mint egy kiéhezett ribanc, aki fél, hogy egyedül marad! Még a főnökre is kivetetted a hálód házas nő létedre! - csatt. Akkora pofont kaptam, hogy az megszólalt. Megtartottam a büszkeségem, így nem kaptam a fájó ponthoz, de hogy ez meglátszik majd, az biztos. Nem akartam ennél is nagyobb jelenetet rendezni, így kirohantam a kifőzdéből, hátam mögött hagyva a döbbent bagázst a szerencsétlenül álldogáló Chanyeollal együtt.

Szép, mondhatom... De ha egyszer meguntam ezt a pletykát! Azon voltam hónapok óta, hogy elfelejtsem, viszont ha folyton ezt károgják a fülembe...
És mintha az említett tudott volna róla, megcsörrent a telefonom, rajta a számával. Rettenetesen ledöbbentem - hiszen azt mondtam neki, hogy sose keressen -, de megnyomtam a kijelzőn a fogadó gombot.
- Igen?
- Seolhee-yah?
- Miben segíthetek, Jongin? - mosolyodtam el hangját hallva. Boldogabbnak tűnt, mint mikor velem volt és ez megnyugtatott. Legalább az ő élete megfelelően alakul.
- Nem bírtam tartani magam az ígéretemhez, ne haragudj! Egyszerűen muszáj megmagyaráznom, hogy te egy fantasztikus nő vagy és én...
- Hé, nem kell megmagyaráznod semmit. Tudom.
- De igen, mert én nem akartalak megbá-... Várjunk csak! M-mi? Mióta?
- Egy ideje. Már megértettem, mi történt. Igazán elmondhattad volna, te idióta. - sóhajtottam.
- Ez nem ilyen egyszerű... előítéletesek az emberek, még a családom is megszakította velem a kapcsolatot, talán te is rosszul fogadtad volna.
- Most már mindegy. A múlton nem lehet változtatni.
- Igaz. Valójában csak szerettem volna szólni, hogy Kyungsooval utazunk vissza.
- Tényleg?
- Igen. Amerikai papírokkal talán könnyebb lesz... örökbe fogadni. Odahaza.
- Csak nem...? - a szám elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam a sikolyomat. - Gratulálok, Jongin-ah!
- Tényleg örülsz?
- Nem is tudod, mennyire. - szipogtam.
- Miért sírsz, Seolhee-yah? Talán baj van?
- Dehogy is, én csak bol-...
- Ne meséld ezt be. Tudom, hogy örülsz nekünk, mert ismerlek. De azt is tudom, hogy mikor sírsz szomorúan.
- Semmi baj, komolyan beszélek.
- Majd kiderül. Szeretnénk találkozni veled, ha már visszajövünk, még Kyungsoot is bemutatom, ha szeretnéd. Talán itt is telepedünk le, hogy a kicsi a szülőhazájában nőjön fel.
- Mikor érkeztek?
- Csak a jövő hónapban, december huszadikán. Karácsonyozhatnánk együtt...
- Hát most... tudod ez igazán jó ötlet. - nyögtem, visszanyelve a "most éppen depressziós vagyok megint" mondatomat.
- Túl van tárgyalva. Ugyanott laksz, igaz?
- Hm.
- Akkor szavad ne feledd. - és már le is csapta a telefont. Őszintén örültem a volt páromnak, de ez eszembe juttatta, hogy engem meg valószínűleg most rúgnak ki, ebben a szent pillanatban.

Úgy éjfélig a közeli hófödte parkban mászkáltam, majd leültem egy jéghideg padra. Nem sokkal később egyre sietősebb léptekre lettem figyelmes.
- Seolhee-sshi? - ahogy felnéztem, a hanghoz Chanyeolt sikerült párosítanom. Lehelete tökéletesen látszott a levegőben, a fülei és az orra kipirosodott, kabátját fázósan húzta össze magán. Azt hittem, menten lefordulok a padról. Utánam jött? - Minden rendben? - igyekeztem letörölni a könnyeimet a fejemről. Az kéne még, hogy ennél is szerencsétlenebbnek nézzek ki. - Baj van? Ha Taeyeon-sshi okozott neked problémát, nem kell miatta agg-...
- Semmi gond, legalábbis nem olyan, amin tudna segíteni Park úr, úgyhogy én most...
- Nem hagylak itt, és tegezz kérlek. Mit szólnál, ha feljönnél egy teára és megpróbálnál lehiggadni? Annyira hideg van, talán fel is fáztál...
- Vissza kell utasítanom. Minden bizonnyal ön... neked is vannak saját gondjaid. - és ebben a pillanatban kezdett el szakadni a hó. Hát ezt nem hiszem el.
- Most már nem utasíthatsz vissza. - vigyorodott el. Mintha egy kisgyerek röhögne rajtam...

~~~

- Nem számítottam hirtelen vendégre, úgyhogy nézd el nekem a kis kupit kérlek. - motyogta, miközben összeszedegette a szétdobált ingeket és zoknikat a földről. - Kérsz egy teát? Maradhatnál, míg eláll az eső.
- Elfogadom, köszönöm. - sóhajtottam. - És azt is, hogy szóval. Hm.
- Ne fájjon a fejed emiatt. - kacsintott és eltűnt a konyhában. Én addig leültem a kanapéra, ám ekkor feltűnt valami, a dohányzóasztalka lábánál. Lehajoltam és felvettem, majd jobban megvizgáltam a.... fényképet. Egy fiatal nő volt rajta Chanyeollal és egy kisbabával. Megfordítottam a fotót.

"Soha ne add fel. 
Shanshan"

Gyorsan letettem az asztalra a tárgyat és igyekeztem nem túl nagy figyelmet szentelni annak a gyönyörű nőnek, aki Chanyeol oldalán foglalt helyet. Tíz perc múlva érkezett meg a férfi, két bögre gőzölgő tea kíséretében. Az egyiket átnyújtotta nekem, végül leült mellém és az asztalt kezdte tanulmányozni, míg észre nem vette a képet.
- Tudod, az...
- Igazán szép a feleséged. - motyogtam.
- Nem az. Nem is volt.
- Tessék? - ráncoltam a szemöldököm. Rögtön meg is bántam, mikor a szomorú szemekbe pillantottam. Túl kíváncsi vagyok. - Elnézést.
- Nem kell. - legyintett. - Már ideje lenne elmondani valakinek. Ő Yuan Shanshan Kínai színésznő, talán ismered. Tényleg jártunk és szerettük egymást, mivel én apám kínai üzletei miatt abban az országban tartózkodtam. Aztán négy éve véletlenül teherbe ejtettem. Mondanom sem kell, hogy el akarta vetetni, de nem engedtem. Végül megszületett a fiam, ő viszont nem áldozott érte semmit. Nem akart ilyen fiatalon lemondani az álmairól. Úgyhogy itt maradtam én huszonöt évesen egy gyerekkel úgy, hogy még én sem nőttem fel teljesen. A legjobb barátom, Joonmyun szokott rá vigyázni, mivel lakótársak vagyunk. Ő író. Azt mondja, nőt kéne találnom, de képzelheted, hányan köteleznék el magukat egy kisgyerekes apa mellett, én pedig nem fogok olyan pótanyát keresni, aki nem érdemes rá. Az nekem is és Baekhyunnak is fájna.
- Appa... - ebben a pillanatban egy cérnahang zökkentett ki a beszélgetésből, mielőtt megszólalhattam volna, a hanghoz pedig egy gyönyörű pofi társult. Hülye lettem volna nem elolvadni a látványtól, pláne mikor az édesapja karjaiba mászott, követelve magának a figyelmet.
- Seolhee-sshi... szóval bemutatom a fiamat, Baekhyunt.
- Ki ez a noona? - pislogott rám a kicsi értetlenül, hatalmasra tágult szemekkel.
- A... a kollégám, Byun Seolhee. De neked aludnod kéne, prücsök. Hol a fenében van Joonmyun?
- Joonma elaludt meseolvasás közben és a földön fekszik. - válaszolt készségesen, mutogatva egy irányba, gondolom a szobája felé. Mosolyognom kellett rajta, de megráztam a fejem és szépen lassan felálltam. Ahogy elnéztem a hó is éppen hogy csak hullott már.
- Mennem kéne. Örülök, hogy megismerhettelek, Chanyeol.
- Biztos? - pislogott rám.
- De ugye még feljössz, Seolhee noona? - csimpaszkodott Baekhyun reménykedve, ki tudna neki ellenállni?
- Ha nem zavarok, talán. - adtam be a derekam.



Chanyeol és Yuan Shanshan, a So I married an Anti-fan c. kínai-koreai film főszereplői

*** 

Chanyeol hetekig feltűnően kereste a társaságom, Taeyeont olyan mértékben ignorálva, hogy a nő az időközben feketére festett hajával és egyre idegesebb fejével hasonlított a Sátánra.
Megismertem Joonmyunt, aki egy nagyszerű ember, már ha a humorát nem nézzük, azonban neki el kellett utaznia a szüleihez. Baekhyun egyedül maradt. Így történt, hogy ha főnököm nem ért rá, elmentem érte az óvodába, felvittem magamhoz, főztem neki, olvastam esti meséket, játszótérre vittem és egyebek. Sokkal közelebb kerültem a kis családhoz, mint azt a munkatársaim sejthették, ez pedig megrémisztett. Egyre jobban megszerettem a vakarcsot, de ami még nagyobb problémát okozott, hogy lassan az apját is.
Valahol ott változott meg minden, amikor egyik este készülődtem haza a főnök lakásáról, de Baekhyun utánam rongyolt a folyosón.
- Omma, ne hagyj itt! - a levegő is belém rekedt, hát még Chanyeolba, aki úgy meredt ránk, mintha marslakók lennénk és azt énekelnénk neki, hogy sajtból van a Hold.
- Minek neveztél? - guggoltam le.
- Hát... ommának. Tudod, aki gondoskodik rólam és szeret. - szipogta. - Vagy talán azért mész el, mert nem szeretsz?
- Dehogy is, hogy jutott ilyen az eszedbe, Baekhyunnie? Hiszen csak hazamegyek, mert este van és ilyenkor tudod, hogy nem szoktam tovább maradni.
- De én szeretném, hogy itt maradj velünk. - olyan szívszorító volt a könnyes kis arca, hogy nem sok kellett és elsírtam volna magam. Tanácstalanul meredtem Chanyeolra.
- Maradj. 
- Már te is ezt mondod? - sóhajtottam. - Holnap úgy is én kísérem haza Baeket, talál-...
- Nem. Maradj. 
- Chanyeol... - motyogtam és felegyenesedtem, mikor a férfi közelebb lépkedett hozzám.
- A fiam soha nem mondta egyetlen nőnek sem, hogy maradjon itt, azt meg pláne nem tette meg, hogy anyának szólítja. Leszámítva Joonmyun hyungot, de ő amúgy is egyfolytában anyáskodik.
- De...
- Nézd, én megértem, ha most inkább elmész, hiszen nem kényszeríthetlek bele ebbe az egészbe. Előtted az egész életed, nem kötelezheted el magad egy gyerek mellett, tisztában vagyok vele. De ha... Ha Baeket egy kicsit is szereted, akkor ne okozz neki fájdalmat. Csak most az egyszer maradj.
- Nem érted. - ráztam a fejem, majd a szemébe néztem. - Az a baj, hogy már túlságosan is szeretném elkötelezni magam melletted.
Egy darabig pislogás nélkül nézett, végül olyan hevesen tapadt az ajkaimra, hogy menten össze tudtam volna esni, ha nem tart meg.
A csókja tele volt szeretettel és boldogsággal, szinte perzselt. Automatikusan karoltam át a nyakát, hogy közelebb érezzem magamhoz. Hát ilyen volna az igazi?
Majd hálát kell adnom Jonginnak, amiért rávilágított, hogy mindenki tévedhet. Az az esküvő is hatalmas tévedés lett volna mindkettőnk részéről.
- Ez azt jelenti, hogy omma marad? - vigyorgott ránk Baekhyun fülig érő szájjal. Chanyeol rám pislogott, én pedig egy biztató bólintással jeleztem szándékomat.
- Igen. Omma marad.

Baekhyun kiskori képe. Hát nem édes? OwO

2016. június 25., szombat

Soldier (EXO - Sehun)

- Nézz rám, Eunjin. - emelte fel a fejem, kényszerítve a szemkontaktusa. - Fogunk még találkozni...
- Könnyen beszélsz ahhoz képest, hogy két nyomorult évre hagysz el! - förmedtem rá. - Még nem is töltötted be a korhatárt, miért kell neked a huszonkét éveddel katonának menned?
- Kérlek, értsd meg a helyzetem. Az apám magas rangban áll, nem hozhatok rá szégyent. Viszont... - kotorászni kezdett a zsebében, majd egy apró, félreérthetetlen dobozt rakott elém, végül féltérdre ereszkedett. - Song Eunjin, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel, miután visszajövök?
- Sehun... - a szavam is elakadt.
- Annyira szeretlek, hogy már fáj minden nélküled töltött perc. Mikor holnap elmegyek, abban a tudatban akarlak itt hagyni, hogy biztosan lesz miért visszatérnem.
- Bár itt maradnál velem mindig. - szipogtam. - Ígérd meg, hogy látjuk egymást! - borultam a nyakába. - Hozzád megyek, csak gyere vissza épségben!
- Eunjin...

~~~

- Szóltam Chanyeolnak és Baekhyunnak, hogy figyeljenek rád és ne hagyják, hogy bármi bajod essen. - cirógatta meg az arcomat, miközben a mögöttünk álló fiúk felé pillantott. - Kyungsoo majd főz neked, és lesz kikkel beszélgetned és Yixing...
- Yah, Oh Sehun! Tudtommal nem gyászollak, nem kell ilyen fokozott figyelem! Nem akarom zavarni egyiküket sem, ugyanis emlékeztetnélek, hogy megvan a magánéletük egymással.
- Tudom, de akármilyen hihetetlen is a helyzet, kiéleződött az ellentét a két Korea között, akármi történhet, ráadásul nem lehetek itt, hogy szükség esetén megvédjelek, csak a te javadat akarom! - pillantott rám szigorúan.
- Tudom... - sóhajtottam.
- Írok, amikor csak tudok, meg a telefont is megpróbálom majd megszerezni. Vigyázz magadra, még ha rád állítottam a barátaimat, akkor is. És Eunjin... mielőtt felszállok a vonatra, tudnod kell, hogy bármi történjék velem.
- Ne mondj ilyet!
- Most nagyon fontos dologról van szó és realistán kell látni! - fogta meg mindkét vállam, úgy fordult szembe velem. - Ha bármi történik, ne törj össze, remélem megjegyezted. Nem akarok gyászt, nem akarok semmit, ami neked fájdalmat okoz. Igyekezz minél hamarabb túllépni rajtam, nem fogok megsértődni két méterre a föld alól. - kuncogott saját poénján.
- Hülye! - zokogtam fel, majd szorosan átöleltem, hogy még utoljára beszippanthassam az illatát. Magamhoz szorítottam, ingébe markoltam és halkan sírtam a mellkasán. Finom erőszakkal eltolt magától és letörölte a könnyeimet, miközben szélesen mosolygott.
- Nagyon szeretlek, én kis Menyasszonyom. - suttogta a fülembe, miközben utolsó csókot lehelt a számra. - Fogalmad sincs, milyen boldoggá tettél tegnap. Úgy érzem, elbírnék egy tankkal is.
- Fogd be! Zavarba hozol... - sütöttem le a szemeimet, de csak kuncogott. - Szerettem volna neked adni valamit, hogy szerencsét hozzon.
- Na és mit? - kíváncsiskodott. Leemeltem a sálamat a nyakamból és az övébe akasztottam. - A kedvenced. - emelte orrához, hogy megszimatolja. - Te illata van. Mindig eszembe jutsz majd róla. De tényleg mennem kell, úgyhogy átadlak a fiúknak. Vigyázzatok rá! - kiáltott hátra.
- Te is magadra, hülyegyerek! - integetett neki Chanyeol. Sehun nevetve legyintett, majd elengedte a kezem és hátat fordított. Még néztem, ahogy felszáll a vonatra, az erőm pedig abban a pillanatban elfogyott, mikor a szerelvény elindult.
- Szeretlek, Oh Sehun...
- Eunjin-sshi. - Yixinng hangját hallottam meg egyik oldalamról, másikról pedig két kar ölelt magához. Baekhyun...
- Gyere szépen, hazamegyünk.

~~~

A hónapok csak teltek megállíthatatlanul. Sehun igyekezett minden hónapban felhívni vagy írni egy levelet, de az első év elteltével, a huszadik születésnapom után kezdtek megfogyatkozni ezek a kapcsolatfenntartások. A többiek igyekeztek megnyugtatni azzal, hogy biztosan előléptették és meggyarapodott a munka, de nekem nagyon rossz előérzetem támadt. Kyungsoo tényleg mindig készített valamilyen ételt, hogy ne legyen rá gondom, mikor a sok elvállalt műszak után - ezt tettem, hogy ne csak a vőlegényem körül forogjanak a gondolataim - hazaestem és semmi erőm nem volt, beszélgetett velem és elterelte a gondolataimat. Baekhyun és Chanyeol minden nap bejöttek a kórházba, ahol dolgoztam, míg Yixing kirángatott a lakásból. Gyakran a négy férfi együtt szervezett közös programokat, így könnyebb volt Őt várnom.
A következő évben, pontosan december tizenkettedikén éjfélkor ért véget a műszakom, és én boldog voltam. Boldog, mert ez azt jelentette, hogy alig tíz óra múlva visszajön.

Aludni is alig mertem, attól féltem, talán elalszom és nem leszek ott, mikor a vonat begördül az állomásra.
Azonban Sehun nem jött délelőtt, sem délután és egyszerűen nem tudtuk mi történhetett. Az édesanyja sem tudott semmit. De ha történt volna valami, akkor felhívtak volna, nem igaz?
Rettenetesen ideges voltam, az esti műszak pedig kezdődött, nem várhattam otthon egész nap.

A december tizennegyedikére virradó hajnalban történt az az esemény, ami örökre beleégette magát az elmémbe és megváltoztatta a világhoz való hozzáállásomat.
Az éjjeli betegmegfigyelő őrjáraton voltam éppen, mikor csipogni kezdett a nővérhívó készülékem. Ez egyet jelentett azzal, hogy egy eset érkezett a kórházba, amely nem tűrt halasztást. El sem tudtam képzelni, mi a fene történhetett ilyen későn, de mikor leértem és megláttam a beteget, lecövekeltem; Sehunt hozták be. Arca felismerhetetlen volt a rengeteg vértől, a karja még épphogy a helyén volt, felsőtestéről félig leégett az egyenruha, néhol felsértve a húst.
- Oppa! - nyögtem fel és amint észbe kaptam, mellette termettem, hogy tudja: itt vagyok.
- Eunjin...
- Itt vagyok, ne félj! Minden rendben lesz! Nem szabad megszólalnod, szükséged van az erődre!  - a ruhámat átitatta a szerelmem vére, de nem érdekelt.
- Eunjin-sshi, menjen arrébb, attól tartok, most képtelen lenne koncentrálni. Igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy megmentsük a vőlegényét. - rántott vissza orvos kollégám. - Most jobb lenne, ha várna. - De rühellem ezt a formális beszédet...
- Nem! - kiáltottam hisztérikusan. - Segíteni akarok neki!
- De...
- Nézze, tudom, hogy maga a felettesem, de most az egyszer nem fogok önre hallgatni! Meg fogom menteni, még ha az életem is kell érte adnom!
- Akkor minden tudásara szükség van és egy időre el kell felejtenie, ki fekszik ott.
- Úgy lesz! - Sehunért mindent...

~~~

Halkan pittyegett a gép, amely jelezte, hogy még életben van, ráadásul összeszedte magát annyira, hogy beszélni is tudjon.
- Eunjin... hát itt vagy.
- Még mindig nem kéne megszólalnod. Nagyon gyenge vagy még. - csitítgattam, megfogva ép kezét.
- Ugyan, ez semmi. - mosolygott.
- A nagy francokat. - sóhajtottam frusztráltan. - Kis híján leszakadt a jobb karod, eltört négy bordád, kis mértékben roncsolódott a bal lábad és a felsőtested elsőfokú égési sérülést kapott. Ne mondd, hogy ez...
- ...semmi? De, ez semmi. A testi kínok nem voltak akkorák, mint az a lelki harc, amit abban a pillanatban vívtam érted.
- É-értem?
- Felrobbant mellettem egy csapda és csak te tartottál bennem mindent. Ha nem gondoltam volna arra, hogy az én kis Menyasszonyom vár rám, akkor egyszerűen feladtam volna. De így... nem akartam úgy meghalni, hogy előtte még nem láttalak. Bocsáss meg, kérlek. - apró könnyek kezdtek potyogni a szeméből, ami annyira nem vallott rá. Ő mindig rám vigyorgott és a legdurvább helyzetekben is teljesen lazán vette a dolgokat. Már-már idegőrlően lazán.
- Semmi baj, Sehun. Itt vagyok veled és ez nem fog változni.
- Ugye ezt nem csak szánalomból mondod? Ugye nem találtál már valaki mást, aki boldoggá tehet? Mondd, hogy nem csak azért teszed ezt, hogy lenyugtass!
- Miket beszélsz! Éjjel nappal csak rád gondoltam, érted aggódtam, a te nevedet motyogtam álmomban - igen, Yixingtől tudom -, és csak miattad nem törtem össze. Szeretlek, nem kell ebben kételkedned.
- És ha komplikációk lépnek fel és lebénulok?
- Annyira idióta vagy. Miért nem bízol bennem? - nyögtem fájdalmasan. - Nézz rám!
- Eunjin, attól  félek, hogy ha valami rosszul sül el a gyógyulásomban, akkor soha nem foglak tudni boldoggá tenni... idővel találnál valakit, akit...
- Sehun, akkor is hozzád mennék, ha tolószékbe kényszerülnél, akkor is hozzád bújnék esténként, ha a jobb karodnak több baja lett volna és most nem lenne, akkor is lehetne gyerekünk, ha maradandó sérülést szerzel. Tudod, mikor megláttalak ott vérben úszva, nagyon sok minden megváltozott az életszemléletemben.
- Tényleg?
- Tényleg. - cirógattam a haját egy apró mosollyal. - Még az eddigieknél is jobban féltem, hogy elveszítelek, ezért imádkoztam, hogy minden rendben legyen. Sokkal erősebb lett a kötődésem hozzád, és végül rájöttem valamire. Mondjuk ezt eddig is tudtam, de most már soha nem fogok elbizonytalanodni.
- Mi az?
- Szeretni foglak, míg dobog a szívem, Oh Sehun.
- Eunjin-ah... - befogtam a száját azzal, hogy gyengéden fölé hajolva megcsókoltam, arcát simogatva közben.
- Nagyon szeretlek. - dünnyögtem.
- Én is téged. Ígéred, hogy mellettem maradsz éjjel?
- Persze. Amit csak akarsz, csak gyógyulj meg, hogy minél hamarabb hazamehessünk.

***

Soha nem fogok tudni elég hálát adni azért, hogy végül együtt maradtunk és Sehun elhagyhatta a kórházat, teljesen egészségesen.
Bár utólag kiderült, hogy az édesapja életét vesztette a háborúban, mi csak előre tekintettünk és egy percre sem álltunk meg a tervezgetéssel.
Az esküvő után a nászúton fogadtuk meg végső eskünket egymásnak, szerelmünk gyümölcse pedig azóta csak erősebbé tette a köteléket kettőnk között. A barátaink és a gyermekeink körében pedig már büszkén emlékszünk vissza a hat évvel ezelőtti eseményekre, mert együtt éltük túl, együtt küzdöttünk, együtt kezdtük és együtt is fogjuk befejezni.


2016. június 20., hétfő

FIVE THOUSAND! *3*

Sziasztok!:)
Ötezer oldalmegjelenítésre lépett a számláló,
és itt sem hittem a szememnek először :D
Minden blogomon írok ilyen bejegyzést minden egyes
ezres meglépésekor, de egyszerűen nem tudok nektek elég köszönetet mondani!:)
Köszönöm Unniem, hogy mellettem állsz!
Köszönöm a kommentelőknek, akik figyelemmel követnek!
Köszönöm a csendes olvasóknak, hogy olvassák a blogon szereplő történeteket!:)
Mindenkinek köszönöm mindent, és ezt minden egyes ilyen alkalommal
le fogom írni, hogy tudathassam a világgal, mennyire boldoggá tesztek! <3
Igyekszem továbbra sem feladni és csalódást okozni nektek!^^
Hwaiting!*3*

 

2016. június 6., hétfő

Mydol (EXO - D.O) 1/2

"Ha bármelyikőtök szórakozni mer a húgommal, kiszúrom a szemét az illetőnek! Rád is vonatkozik, Kai!"

Ezekkel a szavakkal mutatott be Joonmyun a csapatának, én pedig csak nevettem rajta, szinte a könnyem is folyt. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy én valaha a banda akármely tagjára is testvérnél többként tekintsek.

Azóta eltelt négy év és mellettük voltam mindig, akkor is, mikor a tizenkét tagból hirtelen kilenc lett. A fülemben csengett Joonmyun kétségbeesett és könnyektől elfúló hangja, előttem van a kép, hogy én voltam az egyetlen, akinek kimutatta a fájdalmát és ez nekem is kegyetlenül megtépázta a lelkem. Tudtam, hogy félt, hogy elveszítheti a szerelmét Yixinget, akivel három éve támaszt nyújtottak egymásnak és félt, mert úgy érezte, nem képes összetartani a többieket.
Ekkoriban még az eddigieknél is többször voltam velük. Folyamatosan tartottam Sehunban a lelket, hogy tartson ki Luhanért, én takarítottam ki a dormot, néha én főztem Kyungsoo helyett és elintéztem a bevásárlásokat és a mosást, hogy ne Baekhyun vesződjön vele és hosszú beszélgetéseket folytattam le Jongdaevel, hogy valamivel könnyebb legyen a lelke. Talán akik a legerősebben viselték ezt, azok Minseok és Yixing voltak, na meg az örökké vigyorgó Chanyeol. Ezt a hármast még egyszer sem láttam szomorúnak vagy komornak, tartották a lelket a bandában.
Szépen és lassan mindenki kilábalt a rossz időszakból, Már semmi nem volt a régi, de képesek voltak röhögni egymáson, különféle szívatásokkal idegesíteni a szobatársaikat, vagy az őrületbe kergetni Joonmyunt, akit rend szerint Lay nyugtatott le, ha túlzásba vitték.

Sőt, még akkor is velük voltam, amikor kiderült, hogy két csepp vér látványától képes vagyok kiesni az öntudatomból és eszméletemet veszteni, olyanokat mondani, amik egyébként ki sem jönnének a számon...

~~~

- Dyo-yaah~!
- Igen, Chanyeol?
- Főzöl, ugye?
- Már miért főznék? - értetlenkedett a megszólított hatalmas szemekkel, összeráncolt homlokkal.
- Mert olyan éhes vagyok? - rebegtette a szempilláit Yoda, de mintha ezzel bármikor képes lenne meghatni a társát. Én csak mosolyogva figyeltem a szokásos vitatkozásukat és elidőzött a tekintetem Kyungsoon. Kicsit meghízott az utóbbi időben, de piszok jól állt neki, nem is beszélve arról, mennyire édes volt, mikor felidegesítették.
Már egy ideje tisztában voltam az érzéseimmel a legalacsonyabb felé, de nem akartam kockáztatni, hogy esetleg megromoljon a barátság kettőnk között és még a tetejébe megutáltassam szegényt Suhoval, aki kijelentette, hogy a tagok közül senkivel nem léphetek ölelésnél tovább.
- Haneul-sshi?
- He? - ráztam meg a fejem és gondolataim tárgyára néztem.
- Azt kérdeztem, te kérsz-e valamit. Ha már ennek az idiótának főzök, akkor te se maradj ki.
- N-nem szükséges. - dünnyögtem.
- Jól érzed magad? - pislogott rám Chanyeol.
- Hogyne. - bólogattam. - Kyungsoo, segíthetek?
- Megköszönném. - mosolygott, majd eltűnt a konyhában, én pedig utána mentem... volna, ha egy kéz nem ránt vissza.
- Biztos jól vagy?
- Persze, köszönöm, hogy figyelsz rám, Chanyeol. - nevettem erőltetetten.
- Én a helyedben elmondanám neki, hogy szerelmes vagyok belé. - biccentett fejével az ajtó irányába, mire én másodpercek alatt váltam falfehérré.
- Tessék?
- Le sem tagadhatnád, hogy odáig vagy érte.
- Ha annyira nyilvánvaló, hogy még neked is feltűnt, akkor el sem tudom képzelni, hogy a többiek és Joonmyun...
- Először is köszönöm, hogy nem csak én nézem vaknak ezt a nagyra nőtt óvodást a szerelmi kapcsolatok terén. - lépkedett be röhögve Baekhyun. - Másodszor pedig helyesbítenék, mert én vettem észre, mivel szobatársak vagyunk, elmondtam neki, ő pedig megfigyelte és rájött, hogy igazam volt. A többiek nem tudják, mert nincs olyan jó szemük, mint nekem.
- Nagyon kevés az önbizalmad, Baekhyun. - gúnyolódtam kuncogva, mire az említett színpadiasan meghajolt. - De...
- Nálad jobb lány nem is vethetett volna szemet Kyungsoora. - vágott a szavamba, - Nézd, ő mindig is csendesebb típus volt, nem is szerzett annyi rajongót, mint mondjuk Kai vagy Sehun. Lebecsüli magát, a múltkor pedig tisztán hallottam, hogy azt ecsetelte Xiuminnak, hogy kövér.
- De nem is kövér. Szerintem nagyon édes. - motyogtam.
- Erről beszélek. Elfogadod őt és neki szerintem nem is kell több, mint hogy őszintén szeressék. Megbízunk benned, Joonmyunnal pedig ne foglalkozz. Most pedig menj főzni. - lökött az ajtó felé, mire elmosolyodtam.
Mindig tudják, mivel vidítsák fel az embert.

~~~

- Felaprítanád ezt, kérlek?
- Persze. - hangtalanul szeleteltem az uborkát, miközben a saját bénaságomon gondolkoztam. Csak meg kéne mondanom neki, hogy mennyire csodálatos és édes vagy csak annyit, hogy szeretem a hangját, de én még arra is képtelen vagyok, hogy a közelében értelmesen megszólaljak, nemhogy szerelmet valljak neki.
- Szótlan vagy. Gondolkozol?
- Hm. - dünnyögtem.
- Talán... haragszol rám?
- Mi? Dehogy! - túl hirtelen válaszoltam neki, ezért nem figyeltem a késre, amely mélyen beleszántott a tenyerembe. Értetlenül meredtem a kezemre, ugyanis olyan félelem és rosszullét fogott el a látványtól, amely eddig még soha, fogalmam sem volt, hirtelen mi ütött belém. Nem kellett sok és elsötétült minden, talán közelebbi viszonyba is kerültem volna a padlóval, ha valaki nem kap el.
- Sajnálom. Mindjárt letörlöm és fertőtlenítem. - búgta a fülembe aggódva, én pedig kábán bújtam a nyakába.

- Mondtam már, hogy milyen jó illatod van?
- Tessék? - meredt rám, miközben feltakarította a vért a padlóról. Én az egyik széken ültem, még mindig kicsit bódultan a látványtól, de nem volt szükségem arra, hogy feküdjek. Legalábbis azt hittem.
- Olyan... édes, férfias és megnyugtató. - soroltam. - Mint te. - hogy én ezért még hogy felpofozom magam, ha kijózanodok!
- Talán mégis le kéne feküdnöd pihenni egy kicsit. - indult meg felém. - Beviszlek. - lehunytam a szemem és hagytam, hogy karjába véve cipeljen be a szobába.
- Mi történt? - hallottam meg a bátyám aggódó és ijedt hangját.
- Elvágta a kezét és kicsit rosszul lett a vértől. - sóhajtotta Kyungsoo. - Beviszem, hogy aludjon. Butaságokat beszél, biztos a kábulat hatása.

- Pihenj. Én kimegyek és befejezem a vacsorát.
- Ne! - ragadtam meg a karját. - Maradj itt. Kérlek.
- De Chanyeol...
- Majd főz magának. - vágtam rá. Bizonytalanul leült mellém, de én még mindig többet akartam. Arrébb csúsztam és pólóját húzgálva kezdtem rávenni, hogy feküdjön le mellém. Szegénynek az arca mindent megért, de végül úgy végezte, hogy én szorosan öleltem a derekát, fejemet mellkasára hajtottam és a szívverését hallgatva aludtam el.
- Szeretlek, Do Kyungsoo...

***

Kipihenten ébredtem, és ami rögtön feltűnt, az a bekötött kezem volt. Természetesen voltak emlékeim arról, hogy Kyungsooval főztem, sőt, Baekhyunnal és Chanyeollal való beszélgetésről is, de ami utána történt, kiesett.
Szememet dörzsölgetve csoszogtam ki a nappaliba, ahol a banda összegyűlve tévézgetett. Ha jobban szétpislogtam, akkor fedeztem fel, hogy egy tag, a legalacsonyabb tűnt el.
- Minden rendben? - pattant fel rögtön Joonmyun, hogy aztán kezébe vegye a kezem és igazi testvéri puszit adjon rá, majd szorosan átöleljen. - Mindenkit megijesztettél.
- Sajnálom. Én sem tudtam róla, hogy ezt váltja ki belőlem a vér látványa... - motyogtam megborzongva.
- Figyelj, van valami, amit meg kell beszélnünk. - húzott félre, egyenesen ki a nappaliból, ki az előszobába. - Amikor Kyungsoo bevitt, utánatok mentem, de hallottam valamit, ami eléggé érdekes volt.
- Mit? - érdeklődtem.
- Szereted Kyungsoot... jól gondolom? - vált egy kissé kimértté a hangja, mire nyeltem egyet.
- Én...
- Ne magyarázkodj, ez természetes. - jelentette ki halkan. - Azt vettem észre, hogy neki sem vagy közömbös, azok után, amit válaszolt neked.
- Mi volt az?
- Tudd meg tőle. - vont vállat. Mi ütött a testvérembe? Már sarkon fordult volna, hogy ott hagyjon, de ekkor megszorítottam a karját.
- Oppa... miért viselkedsz így?
- Haneul, megmondtam, hogy egy taggal sem vagyok hajlandó végignézni, ahogy egymásba gabalyodtok. Tudod, miért? Hát azért, mert akármilyen ártatlan is az a tag - jelen esetben Dyo -, ez a kapcsolat a média és a munka miatt halálra van ítélve. Nem fogom hagyni, hogy a fanok elkapjanak titeket, vagy hogy szépen tönkretegyen mindkettőtöket a kapcsolat súlya.
- Jó ember papol nekem, aki nem hogy kapcsolatban van, de ráadásul meleg is. - sziszegtem vissza. Joonmyun elfehéredett, de folytattam. - Neked az a bajod, hogy nem leszek örökké egy védelmezésre váró kishúg, hanem végre szeretnék más karjaiban is megnyugvást találni, nem csak a tiédben. Ez testvéri féltékenység.
- Hát jó. De én megmondtam, amit megmondtam. Nem fogom áldásom adni erre az egészre, akármennyire is vagyok kedves báty és engedékeny vezető. Ezt nem... - rázta a fejét, majd végleg ott hagyott. Én a konyha felé vettem az irányt, de meglepetésemre még az ajtóban összefutottam egy láthatóan zavart, megbántott és Kyungsooval.

2016. május 21., szombat

Változások (EXO - D.O)

Lediplomáztam. El sem hittem ebben a szent pillanatban, hogy szereztem egy diplomát, bár világéletemben olyan voltam, hogy reggel nyolckor semmit sem fogtam fel.
- Kyungsoo. - suttogtam alvó szerelmemnek.
- "Miva'?" - dünnyögte félálomban, de én tovább rángattam, míg ki nem pattantak a szemei és fújtatva fel nem ült. - Mondd már ahelyett, hogy kiszaggatod a kezemet reggel! - háborgott. Mindig is ijesztő volt...
- Te, figyelj. Lediplomáztunk.
- Most esett le, mi? - enyhült meg az arca, majd nevetni is kezdett, ahogy elkámpicsorodott fejemet nézte. Bólogattam, de hang nem jött ki a torkomon. - Mindig is szerettem benned, mikor napok kellenek, a felfogásodnak.
- Fogd be. - motyogtam. - Aludj vissza!
- Már nem tudok, mert valaki felvert álmomból. - lökött meg finoman. Ekkor vettem észre, hogy bizony ruha sem volt rajtunk. Ő is végignézett magán és abban a szent pillanatban perverzen kezdett vigyorogni. - Attól tartok, meg is ünnepeltük az estét.
- Istenem, amilyen cuki és félénk tudsz lenni, úgy hozol zavarba is! - förmedtem rá. - Apropó. Azt mondtad, ha megszerezzük a diplomát, adsz egy ajándékot. Ide vele. - viccelődtem. Az ő arcáról azonban lefagyott minden érzelem és felpattant, hogy utána idegbeteg módjára kiszaladjon a szobából. - Hát ebbe meg mi ütött?

***

Kyungsoo hetek óta furcsa volt. Mikor megkérdeztem, elmegyünk-e valahová, nemet mondott. Mikor odamentem hozzá főzés közben és puszit adtam a tarkójára, megugrott és kis híján magára húzta az összes forró ételt. Pedig imádta, mikor apró puszikat adtam neki.
Nem volt normális dolog ez az egész.
- Tettem valamit, amiért ezt csinálod? - pislogtam rá szomorúan.
- Ne-nem... csak... én szeretnék...
- Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.
- De ez nem olyan. - rázta a fejét. - Attól félek, kiröhögsz és itt hagysz a francba.
- Yah! Soha nem tettem ilyet! Rád vagyok tapadva, mint egy rágógumi. - próbáltam oldani a feszültséget.
- Mi a garancia rá, hogy nem fogod meg magad és rohansz el? - vonta fel a szemöldökét. - Ne is mondj semmit, mert nem tudod, miről van szó.
- Oké, tudod mit!? Akkor megyek el innen, ha arra sem leszel képes, hogy megbízz bennem! - emeltem fel a hangom megbántottan. Rám emelte hatalmas szemeit, amik könnyektől csillogtak. Do Kyungsoo soha, semmilyen körülmények között nem sírt. Egy pillanatra felsóhajtott és kivett a zsebéből valamit, majd felállt és féltérdre ereszkedett előttem.
- Én izé. - köszörülte meg a torkát és kinyitotta eddig ökölben tartott jobb kezét. A szám is tátva maradt a látványtól. - Kim Junghee, én... én mindig szerettelek, amióta csak ismerlek, ez azóta sem változott semmit. Szeretnélek boldoggá tenni. Megtisztelnél azzal, hogy... hozzám... jössz? - egyre halkabb volt, és annyira édes, hogy azt hittem, cukormérgezést kapok tőle. Felsikkantottam és úgy ahogy voltam, a nyakába vetettem magam, olyan csókba hívva őt, mint még soha.
- És ezt nem merted megkérdezni? Annyit álmodoztam arról, hogy egy nap hozzád mennék... nagyon, nagyon szeretlek. - bőgtem.
- Akkor igen? - tette fel az ártatlan kérdést.
- De még mennyire!


***
Sziasztok! :) 
Ezt a drabble-t úgy írtam, hogy elkapott egy romantikus pillanat és nem bírtam ki, hogy ne vessem gépre. :)
Készülőben van még egy one shot Kyungsooval, ami nem azonos ezzel, ez csupán egy pillanat szösszenete volt. Igyekszem a másikkal is, várjatok rám! :)

2016. május 16., hétfő

Hey, Doctor! - 7. Rendelés

***Sojin POV***

- Ho-hogy mondtad?
- Biztos hülyeségnek tartod. - nevetett zavarában. - Én csak...
- És mi lenne ha bejönnél és én főznék valamit? - vágtam rá meggondolatlanul. Én vagyok a normális emberek gyöngyszeme...
- Tessék? - kikerekedett szemekkel meredt rám, mint aki életében nem látott még embert sem, nem hogy nőt.
- Hát izé. Gondoltam... hm... be-bejöhetnél, ha már itt vagy. - köszörültem meg a torkom, de úgy tűnt, Chanyeolnak ez mérhetetlen örömet okozott; pillanatokon belül szélesebb mosolyt varázsolt az arcára, mint maga a Han-folyó.
- De csak ha nem gond.
- Nem. - ráztam a fejem és arrébb álltam az útból, hogy beljebb jöhessen. - A konyha arra van. - mutattam az utat. Leültettem egy székre a helyiségben, én magam pedig a hűtőben kezdtem kutakodni. Hálát adtam az égnek, hogy mindig tele van kajával ez a nyamvadt szekrény, akármit össze tudtam ütni a colosnak. - Mit ennél? - érdeklődtem.
- Nekem mindegy. - vigyorogva vont vállat. Szerintem ezzel a meghívásommal rettentő boldoggá tettem, és valamiért én is örültem az ő vidámságának. - Tudod mit? Segítek! - csillant fel a szeme, majd olyan gyorsan pattant fel, hogy kellett egy kis idő, hogy magamhoz térjek.
- Tudsz főzni? - értetlenkedtem.
- Egy kicsit. A nővérem állandóan azzal nyúzott, hogy mégis hogyan nézne ki, hogy egy házas ember nem tud főzni. - akkor komorodott el, mikor kimondta. Egyre többször szólta el magát, és ez jót jelentett. Kezdett előtörni az igazi arca. - Inkább felejtsd el, amit az előbb mondtam és főzzünk együtt. - erőltetett magára újabb mosolyt. Bólintottam beleegyezésül.

Egy órával később már mosolyogva, beszélgetve és egymásra hangolódva tettük a dolgunkat. Hihetetlen, mennyire megváltoztam Park Chanyeol által, hiszen már én is éreztem magamon a hatását.
- Kóstold meg. - dugta az arcomba a kanalat, benne egy kis levessel. Engedelmesen kaptam be az egészet és hümmögve ízlelgetni kezdtem. - Milyen?
- Ez finom. - nyammogtam. - Akkor te meg a bulgogit kóstold meg, fél perc és kész. - kivettem a serpenyőből egyet a pálcikámmal, amit aztán a szájába csúsztattam.
- Mesés. - kuncogta.
- Akkor ezzel kész is volnánk. A rizs megfőtt, kimchi a hűtőben, amit ki is veszek. - indultam el az említett irányba, majd kihalásztam az ételt, míg Chanyeol mindent kitett az étkezőasztalra.

Az evés kellemes hangulatban telt, egy üveg bor is előkerült, aminek a háromnegyede el is párolgott valamerre...
A tévé előtt ültünk, kezünkben egy-egy pohár alkohollal, mikor füles valamiért mesélni kezdett. Kis híján kiesett a pohár a kezemből, mikor realizáltam, hogy mégis mit hallok.
- Tudod, eddig csak Haneullel éreztem magam ilyen jól.
- Mi?
- Ő volt az én tökéletes menyasszonyom. - mosolygott. - Meg is kértem a kezét az egyetem alatt, de két éve elhagyott. Nagyon szerettük egymást. - meredt maga elé. - Mindig is szerettem a humort és viccet csináltam saját magamból is, az emberekkel jól megvoltam. Aztán jött Ő, és fenekestül felfordult az életem. Tetszett neki a humorom, nevetett, valahányszor együtt voltunk. Talán nem hiszed el, de akkoriban simán elhívtam egy lányt randira, sosem kellett kerítőt játszania senkinek a kedvemért, és ez Haneullel sem volt másképp. Odamentem hozzá és elhívtam. - nosztalgikusan mesélt, én pedig egyre jobban érdeklődtem. - Az utolsó randinkon is felhőtlenül boldogok voltunk, ezért álmomban sem gondoltam volna, hogy másnap kapok egy levelet, amiben elbúcsúzik. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen egy nőt sem vagyok képes boldoggá tenni, ennyire szerencsétlen vagyok. - hátravetette a fejét a kanapén és rekedtesen felnevetett. - De nem is értem, miért mondom el ezt én pont neked, akinek nincs is köze ahhoz, hogy mi történt velem két éve. Ne haragudj, hogy a hülyeségemmel traktállak.
- Chanyeol...
- Mennem kell! - felpattant és kisietett az előszobába, majd felkapta a cipőjét. Utána siettem, de már csak annyit kaptam el, hogy nyitja az ajtót. - Nagyon örültem, Sojin-ah!
- Hé! - kiabáltam, de meg sem hallotta. Csak rohant, én pedig megkövülten néztem.
Első dolgom volt tárcsázni Baekhyunt.
.
.
.
Vedd már fel...
- Igen?
- Baekhyun!
- Sojin-ah?
- Elmondott mindent!
- Mi?
- Chanyeol feljött hozzám, hogy megkérdezze, elmennék-e vele vacsorázni. Gondoltam egyet és behívtam, jól éreztük magunkat, főztünk, ettünk és leültünk tévézni. Nem tudom, hogy azért nyílt meg, mert felbontottunk egy üveg bort, vagy csak őszinteségi rohama volt, de elmondta, aztán elszaladt.
- Baszki... ez nem a legjobb. Amikor zaklatott, sosem megy haza. - hallottam a hangján, hogy ideges.
- Én megkeresem. - vágtam rá.
- Ne menj ilyenkor sehová, már besötéte-
- Nézd, Baekhyun. Utálom bevallani, de Chanyeol miatt megváltoztam és én is észrevettem magamon, hogy nem vagyok olyan bunkó, mint eddig. Megkeresem őt. - vitatkoztam és mielőtt megszólalt volna, lecsaptam a kagylót.

~~~

- Chanyeol! Merre vagy? - kiáltoztam. Első utam a cseresznyefaligetbe vezetett, hiszen azt mondta, az a kedvenc helye. - Kérlek, szólalj meg, ha itt vagy! - a sok szaladgálástól kifogyott belőlem a szusz, az eső elkezdett esni, de az a hülye még mindig nem került elő. Tovább rohantam, hátha megtalálom.
Végül egy padon vettem észre a liget végében ülve, lehajtott fejjel. Átfutott rajtam a megkönnyebbülés, és rögtön felé vettem az irányt. - Hát megvagy.
- Sojin? Te mit keresel itt? - kapta fel a fejét.
- Téged, te ökör! Hogy tehetted ezt?! Tudod, mennyire aggódtam miattad? Átszaladtam érted az egész ligetet! Azt hittem... azt hittem, már csináltál magaddal valamit és...
Nem igazán fogtam fel a történteket, hiszen olyan hirtelen történt. Felpattant, majd magához húzott és átölelt. Kis fáziskéséssel végül én is átkaroltam a nyakát, arcomat a mellkasába fúrva. Kicsit filmbe illett ez az "esőben-állva-ölelkezünk" dolog, de jól esett.
- Menjünk haza. Ha megfázol, az az én hibám lesz. - csak bólogattam, megszólalni viszont egyáltalán nem volt kedvem. Hagytam, hogy irányítson, és mire feléledtem, már a lakásán ültünk.

- Hozok neked valami száraz cuccot, aztán aludhatsz az ágyamban. - indult el. Teljesen máshogy viselkedett. Nyoma sem volt a szerencsétlen idiótának. Néhány percig tartott csak, amíg visszatért egy pólóval és egy rövidnadrággal. - Vedd csak fel, a háló arra van. - mutogatott.
- Chanyeol...
- Igen?
- Alszom én a kanapén, ha gondolod. - motyogtam, pedig egyáltalán nem ez volt a nyelvemen.
- Hülye lennék egy nőt kivágni a kanapéra. - nevetett.
- De...
- Nyugi. Egy éjszakába nem halok bele a kanapén.

Ahogy az ágyban feküdtem a teljes sötétség homályába burkolózva, felrémlett a szüleim képe előttem. Soha nem szerettek, nem voltak kíváncsiak rám, és már Chanyeol többet tett értem azzal, hogy az ágyába engedett, mint ők egész életem során. Régóta először vett erőt rajtam a zokogás. Igyekeztem halk lenni, de nem ment olyan könnyen.
- Sojin? Minden rendben? - a villany felkapcsolódott, de én csak a párnába fúrtam a fejem és sírtam tovább, mint egy kisgyerek. Éreztem, hogy közelebb jön és a hátamat kezdi simogatni, én pedig kaptam az alkalmon és felpattantam, hogy a karjaiba vetődhessek. - Yah, mi történt? Rosszat álmodtál?
- Chanyeol... én csak...
- Mondd el. Meghallgatom.

És mesélni kezdtem.


2016. május 14., szombat

Hey, Doctor! - 6. Rendelés

***Sojin POV***

Tőlem szokatlan módon kicsit idegesen várakoztam szombaton, tíz óra ötvenöt perckor. Nem is értettem, minek mentem bele Baekhyun hülyeségébe, de van abban az emberben valami megmagyarázhatatlan, amitől képes rávenni az embereket dolgokra. Talán köze van ehhez annak a ténynek, hogy pszichológus.
Ráadásul nem is személyesen Chanyeollal beszéltem meg találkozót, hanem Baekhyun felhívott, ledarált egy szöveget, aztán letette. Utána meg küldött egy SMS-t, hogy ne mondjak semmit a colos titkáról. Szépen vagyunk. Egyáltalán minek jöttem én el ide? Simán megtehetném, hogy egyszerűen otthon maradok, utána hétfőn ugyanúgy elmegyek a munkába, mint eddig. Csak egy hiba volt itt, mégpedig hogy tisztában voltam bizonyos gátló tényezőkkel; Chanyeol segített nekem.
Bűntudatom lenne.
- Sojin! - egy mély hangra lettem figyelmes, ami egyre közelebb ért hozzám. Megfordultam, hogy odapillantsak az illetőre, és ekkor láttam meg Őt. Haja kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába, az öltözködésére sem fektethetett túl sok időt; egy halványrózsaszín ing virított rajta fekete farmerrel és fekete cipővel. Idétlen vigyora piszok jól állt neki, és mintha egy kicsit megdobbant volna a szívem a közelségére, de ezt a gondolatot azonnal el is hessegettem. - Késtem? - lihegte. Megráztam a fejem. - Akkor jó. Elaludtam és tíz percem volt elkészülni. - fújta ki a levegőt, majd önfeledt mosoly terült szét az arcán, ami az arcomat látva kicsit lekonyult. - Tudom, hogy Baek rángatott el és ne haragudj. Ha gondolod, hazakísérlek és ezzel le is tudjuk a randizást. Vagy akár azt sem erőltetem rád, ha nem akarod... - vakargatta a tarkóját és egyre aranyosabb volt, ahogy szóról szóra jobban bekavarodott. Oké, ezért még megkövezem magam, de...
- Elmegyünk valamerre, vagy próbálod még kimenteni magad?
- Tessék? Én nem... vagyis... Hová szeretnél menni? - mire leesett neki, merre hány méter, elmosolyodtam. Akkora szerencsétlen.
- Nekem bárhol megfelel. Van kedvenc helyed?
- Van! - ragyogott fel a szeme. - Jó hogy mondod! - megfogta a kezem, hogy maga után húzzon, Park Chanyeol megfogta a kezem és észre sem vette saját magát. Nekem pedig tetszett.


- És megérkeztünk! - zihálta, arcára pedig önfeledt boldogság ült ki.
- Ez a cseresznyefaliget? - pislogtam. Gyerekkorom óta nem voltam itt.
- Ahogy mondod. - bólogatott. - Még mostanában is szoktam ide jönni a nővéremmel. Két éve a... - itt elkomorodott és elharapta a mondat végét. - Szóval szeretem ezt a ligetet. - pillanatok alatt visszavarázsolta a vidám arcát, mintha nem történt volna semmi.
Furcsa érzés volt, meg kellett hagyni. Baekhyun pedig igazat állított, mikor Chanyeolról beszélt. Vajon milyen lehet ez az óriás, ha az igazi arcát mutatja?

***

- Szóval azt mondod, majdnem kikotyogta, mi történt két éve?
- Azt. - bólogattam, miközben próbáltam ignorálni azt a tényt, hogy Byun Baekhyun az arcomba hajolt.
- Jó úton haladunk. - hümmögött. - Még néhány találkozás, és dalolni fog.
- Tudod, nagyon szemét dolognak érzem ezt az álszenteskedést, pedig én is elég bunkó vagyok. - jegyeztem meg.
- Tudom, és én sem szoktam ilyen módszerekhez folyamodni, elhiheted. De meg kell törnünk a jeget. Chanyeol a legjobb barátom, nem engedem, hogy tönkretegye magát.
- Azt hiszem, fordított esetben én is megtenném ugyanezt a legjobb barátnőmért. - morfondíroztam.
- Na látod. És?
- Mi van?
- Történt valami a randin azon kívül, hogy megmutatta a kedvenc helyét és majdnem eljárt a szája?
- Kellett volna történnie bárminek is?
- Tudod, mire gondolok. - húzta sunyi vigyorra a száját.
- Nem! Fúj, te nevezed magad pszichológusnak? Perverz!
- Megtudhatnám, hogy te ki vagy? - mordult rám egy nem épp kedves férfihang. Szemöldökráncolva fordultam meg, nem értve, miért sápadt le Baekhyun annyira. Meglepetésemre, egy húszas évei elején járó fiúval néztem farkasszemet. Talán még nagykorúnak sem mondtam volna. A haján látszott, hogy nem olyan régen lett barna, de nagyon jól állt neki. Egyszerű fekete pólója és farmerja alapján nem nézném ki belőle, hogy hihetetlenül elegáns stílust képviselne. Viszont a tekintete még engem is meghökkentett. Talán megszokhatta, hogy az emberek mindig meghátráltak tőle, de túl rossz emberrel akadt össze.
- És te ki vagy?
- Én kérdeztem előbb, úgyhogy válaszolj! - sziszegte.
- Nekem meg ne pattogj. - feleseltem.
- Baekhyun, ki ez? Talán a szeretőd? - úgy tűnt, ellenem feladta a harcot. De még mindig nem értettem, ki ez, hogy itt kérdőre vonjon.
- Dehogy! - ellenkezett a megszólított. Sosem láttam még ilyen idegesnek.
- Akkor mégis ki a fene ez a liba itt?! Elmegyek néhány hétre és te máris...
- Fogd már be a szád! - rivalltam rá. - Akkor se jönnék vele össze, ha fenyegetnének, azt meg, hogy a "szeretője" vagyok, szívd vissza öregem!
- Velem így senki nem beszél! - förmedt rám.
- Én mégis itt vagyok. - vontam vállat.
- Oké, hagyjátok abba! - Baekhyun próbálta megakadályozni, hogy kitépjük egymás haját. - Lulu, ő itt Sojin, már meséltem róla neked. Sojin, ő pedig itt Luhan, az én... szóval a barátom.
- Várj. A barátbarátod, vagy a haverbarátod? - ráztam meg a fejem.
- Meleg vagyok. - vigyorgott rám erőltetetten.
- Értem. - még a lélegzetem is elakadt, miközben a tekintetem Luhan és Baekhyun között cikázott. Most, hogy mondják, tényleg melegeknek tűnnek...
- Szerintem két percen belül elszalad.
- Nem. - hunytam le a szemem, hogy véletlenül se fojtsam meg Luhant. - Vannak melegek ott is, ahol dolgozom, szóval egyáltalán nem ítélem el őket. A te akcentusod viszont borzasztó, szinte egyből leszűrtem, hogy kínai vagy.
- Te kis...
- Luhan hyung! - na tessék. Egyedül én fogom utálni ezt az embert, mert még Chanyeol is örült a jelenlétének. Kivágta az iroda ajtaját és jól megfojtogatta a kínait. - Mikor érkeztél haza?
- Két napja. - mosolygott rá.
- Hyung? - értetlenkedtem. - Hány éves is vagy? - döntöttem oldalra a fejem.
- Huszonöt, tehát tuti nálad idősebb. - húzta ki magát.
- Ne legyél olyan nagy arcú. A te korodban én aggódnék. - ilyenkor szerettem bunkó lenni.
- Az én... meghalsz! - már emelte volna a kezét, de a colos gyorsan cselekedett és megállította.
- Ugyan, ne veszekedjetek. - nevetgélt. - Biztos csak félreértettétek egymást!
- Olyasmi. Lulu azt hitte, hogy szeretőt tartok. - dünnyögte Baekhyun. Még egy ilyen bolondokházát...
- Mindegy is, én megyek. Jó szórakozást. - gúnyolódtam, majd egy intés kíséretében kiviharzottam onnan. Annyira felidegesített az a szemét, hogy legszívesebben lekevertem volna neki egy akkorát, hogy megszólaljon.
Még hazaérve is csak fortyogtam magamban, és a világért sem adtam volna igazat Luhannak.
Készítettem magamnak egy teát, elővettem a laptopot, és átnéztem a jövő heti menetrendet, majd nekiláttam a szerződés böngészéséhez, amit az új srác, Oh Sehun részére kellett kiállítani, hogy véglegesen is az ügynökség tagja lehessen.
Már az emaileket nézegettem, amelyek a srác ajánlásait taglalták, mikor csengettek.
Megdörzsöltem a szemem és kicsoszogtam a bejárati ajtóhoz, hogy azt kinyitva teljes sokkot kapjak.
- Hát te meg hogy a francba találtad ki hol lakom? - akadtam ki.
- Utánanéztem. - villantotta rám mind a harminckét fogát.
- De...
- Figyelj, Luhan hyung rettentően kiborító tud lenni, de ha megismeri az ember, akkor nagyon megszereti.
- És azért jöttél, hogy mindezt elmondd?
- Nem egészen. - fújta ki a levegőt. - Nem... nem jönnél el velem vacsorázni?

 

2016. május 9., hétfő

FOUR THOUSAND *3*

Sziasztok!
Megérkezett a négyezer látogató az oldalra!:)
Nagyon nagyon boldog vagyok, hogy elértem idáig, méghozzá
a Ti segítségetekkel, amiért rettenetesen hálás vagyok! :)
Köszönöm szépen a bizalmatokat és igyekszem mindent úgy írni, hogy ne csalódjatok
semmiben!^^
Tényleg nagyon köszönöm a megtekintéseket és a kommenteket is, 
azok meg aztán pláne jól estek! <3
Hwaiting! *3*


Véres kötelék ( EXO - Kai )

***Hana POV***

Már megint egyedül mászkáltam az utcán valami érdekes után kutatva, de a buliidőszakok mindig borzasztóak és legfőképp ilyenkor lehet a legtöbbet diétázni.
Hogy miért? Hát azért, mert vámpír vagyok.
De tisztázzuk egy kicsit a "vámpír" fogalmát. Nem csillogunk a napon, nem égünk el a napon és nincsenek vegetáriánusok, akik állatot szívogatnak. Egyszerűen abszurd dolog ezt feltételezni rólunk. Nem vagyunk vérszomjasak, hetente egyszer eszünk, nem hat ránk a telihold és nem érdekel senkit a fokhagyma. A templomok nyilvánvalóan nem a mi reszortunk, ahogy a kereszt sem, de ennyi, nem több.
Ami a vámpírok naptól való irtózását illeti, bizonyos mértékben azért ártalmas; ha sok időt töltünk el, meglátszik rajtunk, kik vagyunk és azt senki nem akarná.
Drakula viszont létezett. Tényleg. Csak hát a buta emberek jobban elhiszik azt, amit abban a hülye filmben látnak, ahol mindenki mártírnak hiszi magát, de legfőképpen az a csaj aki a középpontban van. Irritáló. Csak egyszer kéne összefutnunk...

Tehát róttam az utcákat és kerestem valami "ehetőt", viszont nem fűlött a fogam az ittas állapotban lévő egyedekhez, sem a kurvákhoz. Kellett nekem ilyen későn kelni, pedig Joonmyun megmondta, hogy ez lesz belőle, ráadásul már elég sokszor megtapasztalhattam, mennyire rossz is.
Az okos ember a más kárából tanul, a hülye meg a sajátjából sem. Tökéletes a mondás.

Ahogy rohangáltam, érdekes dolgot hallottam meg úgy két kilométerre egy sikátor felől. Valaki nyögdécselt, miközben még négy másik eszeveszetten vihogott - és nem, nem rosszra kell gondolni.
Azonnal felgyorsultam és keresni kezdtem az illetőket, és ilyenkor áldottam a képességeimet.
Odaérve aztán elég gusztustalan látványban volt részem; két izmos torony lefogott egy szerencsétlen fiút, aki hiába kapálózott, a másik két gorilla ellen nem tehetett semmit. A táskáját kiborították és elrugdosták a szélrózsa minden irányába, a ruháját megtépték és ordibáltak vele, miközben röhögtek. Hiába ez Korea, ritkán láttam ilyen mértékű megaláztatást, ráadásul ahogy megbújtam a falnál, olyat hallottam meg, amitől még az én vámpírgyomrom is felfordult.
- Szóval kisfiam, hogy szereted? Keményen... vagy keményebben? - fúj.
- Hagyjatok...
- Az nem úgy megy. - emelte fel a mutatóujját a másik és a srác szájába nyomta, aki eszeveszetten kezdett újfent tiltakozni. Eddig bírtam. Óvatosan mögéjük lopóztam és megkocogtattam a benga állat vállát. - Mi van? - fordult hátra, ám ekkor meglátott engem. Kivette az ujját az előbbi - nem rendeltetésszerű - helyéről és lenéző, ugyanakkor éhes pillantásokkal mért végig. - Nocsak, szeretnél valamit, kiscica? 
- Igen, szeretnék. - bólintottam. - Engedjétek el őt. - szegény gyerekre mutogattam.
- Még mit nem! - horkantott egy nagyot az egyik fogvatartó.
- Nem téged kérdeztelek! - ripakodtam rá. - Engedjétek el!
- Na jó, ebből elég, ribanc!

Mondanom sem kell, mennyi ideig tartott mind a négyet elintézni. Élvezettel törtem el mindenüket, kinek a karját, kinek a lábát, orrát, esetleg gerincét. A csontok ropogása zene volt érzékeny füleimnek, na de nem azért, mert egy szadista vámpír volnék, hanem mert a bűnözők kínzása számomra mindig jogos érzés volt, nem éreztem megbánást utána. Ártatlan embereket a táplálkozási időn kívül sosem bántottam és igyekeztem mindig olyanokat keresni, akik elkövettek valamit. Ahogyan a többiek is pontosan ezt az elvet követték.
Dolgom végeztével szemeim azonnal a fiút keresték, aki rémülten húzódott be egy sarokba és olyan szaporán lélegzett, amennyire csak sérült tüdejével lehetett.
- Hé... minden rendben? - ez kérdés, kérem szépen.
- Ne... ne gyere közelebb! - nyöszörögte elfúlóan.
- Nem bántalak, látod? - fejem mellé emeltem két kezemet, hogy megbizonyosodjon a fegyvertelenségemről, majd merészkedtem megtenni felé még néhány lépést. Nyugodtabbnak látszott mint az előbb.
- M-mi vagy te?
- Hát... szerintem nem tudnék úgy fogalmazni, hogy ne ijesszelek meg, úgyhogy kerek perec elmondom, utána eldöntheted, hogy megmenthetlek-e, vagy sem. Így megfelel? - még végignézett rajtam és bizonytalanul bólintott. - Vámpír.
- A vérszívó? - mosolyodott el saját gyenge kérdésén.
- Olyasmi. - viszonoztam görbületét. - Te pedig életveszélyben vagy és nem tudom, hogy a kórház mennyit tudna segíteni ennyi sérülésen. Ebbe emberi lény belehalhat. - szusszantottam.
- Miért nem ölsz meg? Nekem már mindegy, neked meg gondolom, ebédidő van.
- Olyasmi. - motyogtam. - De te ártatlan ember vagy, képtelen lennék gyilkolni. - ráztam a fejem. Most mit csináljak? Miben másabb ő, mint egy átlagos ember? Miért kéne megmentenem? Hiszen történt már ehhez hasonló eset és mégsem éreztem semmit. Egyszerűen hagytam meghalni a halandót - szégyen vagy nem szégyen.
- Mielőtt meghalok... elárulod a neved? - már éreztem a felé közelgő vég szagát, a pulzusa kezdett lassulni, ő maga egy fehérre meszelt fal színét vette fel lassan, szinte világított a sötétben.
- Miért? - ráncoltam a szemöldököm.
- Mert... tudnom kell, ki ez a gyönyörű lény itt előttem, aki rám áldozta az ebédre szánt idejét. Tisztára mintha egy elcsépelt szöveget mondtam volna az egyetemen. - kuncogott szaggatottan, az én jéggé fagyott szívem pedig pocsolyává olvadt. Ez a fiú még a halála előtt is mosolyog.
- A nevem Choi Hana. - leguggoltam hozzá, hogy könnyebben kommunikálhassak vele.
- Kim... Jongin vagyok, örvendek. - nyújtotta remegő kezeit. Én meg gondolatban felpofoztam magam. Mit beszélgetek itt, mintha a falusi pletykás vénasszonyokkal tárgyalnám meg, mit főzök másnap?! Meg kell őt mentenem!
- Nos, ez esetben... bocsáss meg nekem, Kim Jongin. - suttogtam nyakára utolsó, emberi fülével hallott szavaimat, majd mély harapást ejtettem a gyengén lüktető aortán.

~~~Hét évvel később~~~

- Jongin! Hagyd már abba! - morogtam, miközben igyekeztem lefejteni karjait magamról.
- De miért? Tudtommal a Védetted vagyok, úgy nyúlok hozzád, ahogy kedvem tartja. - duzzogott. Semmit nem vesztett gyerekességéből, ahhoz képest, hogy huszonkét éves egyetemistaként hagyta itt az emberi világot és ebben a korban is ragadt meg.
- Csak nem, és kész. Mi ütött beléd mostanában? Nem ragaszkodtál ennyire amióta ismerlek.
- Az mindegy. - sütötte le szemeit. - Mondd... mit gondolsz rólam?
- H-hogy? - pillogtam. Ekkor robbant be Chanyeol a képbe.
- Mi van itt?
- Istenem, mekkora szemét vagy, hyung. - lépkedett utána Sehun Joonmyunnal az oldalán.
- De miért? Tudtommal ez mindenki nappalija. - bámult körbe széttárt karokkal tanácstalanul.
- Azért, én egyetlen értetlen halhatatlanom, mert egy idilli pillanatot zavartál meg Mester és Védett között.
- Mi bajod van? - kerekedtek ki szemei, ahogy párjára sandított.
- Akkor én lefordítom neked, hogy te is értsd. - unta meg Kyungsoo, majd Chanyeol elé lépett és kimondta az arcpirító mondatot. - Megzavartál két lényt az enyelgésben.
- Nem! Ez nem... - tiltakoztam, de már késő volt. Mindenki egyöntetűen ránk meredt, Jongin pedig ismételten kiskutyának képzelte magát. Egyszerűen vámpírésszel sem fogható fel, mit éreznek ezek ilyenkor.
- Mi nem? - érdeklődött Joonmyun.
- Yah! Én megértem, hogy te vagy a klán vezetője, de nincs jogod még nagyobb zavarba hozni engem!
- Zavarba hoz a gondolat, miszerint mi szerelmesek lennénk? - villantotta rám Jongin angyali - vagy inkább ördögi? - mosolyát, amitől a falat tudtam volna kaparni.
- Csak... csak...
- Ne aggódj, Hana. - éreztem, ahogy egyre közelebb kerül hozzám, és éreztem a gyenge szellőt, ahogy a klán többi tagja egyszerűen köddé vált, hogy kettesben hagyhasson minket.
- So-sosem hívtál még ennyire közvetlenül...
- És? Nem esik jól?
- Nem azt mondtam. - ráztam a fejem.
- Attól tartok, te vagy az idősebb, mégis nekem kell megtanítanom téged pár alapvető dologra. - harapta be alsó ajkát, miközben orromra hintett egy puszit. Nyeltem egy nagyot.
- Éspedig? - nem szólt, csak arcomra simított és ajkaimra forrasztotta sajátjait. Percekig ücsörögtünk ebben a pózban; én a fotelban, ő pedig felettem, miközben átkaroltam a nyakát. Szinte hiányt éreztem, mikor elvált tőlem és homlokát az enyémnek támasztotta.
- Látod? Jól tetted, hogy átváltoztattál egy ilyen szexi és csábító tökéletességet, mint én.
- KIM JONGIN, TE HANGULATGYILKOS!