A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. augusztus 30., szerda

I see You - 6. rész

Kyungsoo még mindig haragudott rám, amiért "szemét voltam a bandával és inkább elmentem a közelükből", de legalább hozzám szólt, én pedig valamennyire örültem, hogy fejlődött a kapcsolatnak nevezhető akármi közöttünk.



- Mit főzzek vacsorára? - a konyhapult szélére támaszkodva bámultam a kikészített húst, rizst és különböző zöldségek kavalkádját. Este nyolcat ütött már az óra, legnagyobb meglepetésemre, de annyi dolgom volt egész nap, hogy alig álltam meg, így azért érthető lehetett ez a gyors tempó. Takarítás, mosás, kertészkedés és néhány orvosi szakvélemény elemzése az ideiglenes vakságról, amit ki lehet ugyan küszöbölni, de Kyungsoonál egyre kevesebb eséllyel. Rajta múlik majd, hogy engedi a műtétet vagy sem, de kockázatos.
- Nem tudom. - vont vállat és szokás szerint meredt maga elé, kezeivel a könyvet keresve, amelyből a braille írást és olvasást tanulta az utóbbi időben. Kezdtem egyre jobban sajnálni, hiszen mindent elveszített egy nap alatt, amiért olyan keményen dolgozott. És amiket a szórakoztatóipari ügynökségekről olvastam, arra a megállapításra jutottam, hogy egy ideig sajnáltatják majd szegényt, aztán idióta okokra hivatkozva rövidesen eltávolítják a csillagok sorából...
- Figyelj, oké, hogy haragszol rám meg minden, de...
- Hagyjuk, oké? Nem vagyok éhes. - sóhajtott, majd felállt, szorongatva azt a szerencsétlen könyvet. - Visszamegyek a szobámba. És nem! Nem kell a segítséged, megoldom. Volt időm feltérképezni a lakást, más dolgom sincs. - vigyorodott el keserűen.
- Várj! - muszáj volt előhozakodnom a dologgal, ha már így eszembe jutott, túl kellett esni rajta. - Olvastam pár... információt rólad és erről a...
- Vakságomról. - bólintott. - Nyugodtan kimondhatod, kezdem megszokni.
- Gondolkoztál már a műtéten?
- Hogy micsoda? - kezdett benne felmenni a pumpa, ami nem jelentett számomra túl sok pozitív reakciót a részéről. - Semmi közöd hozzá!
- De visszanyerheted a látásodat! - ellenkeztem. - Nem azért mondtam, hogy bántsalak vele, de vannak olyanok amiket érdemes kock-...
- Te csak ne aggódj értem! Mi lett az érzéketlen nővel aki alig akarta elvállalni ezt a szerencsétlent...? - bökött hüvelykujjával mellkasára, nekem pedig megdobbant a szívem. - Azt hiszed, nem tudom? Chanyeol mindent elmondott, amiket te nem mertél a sze... Ráadásul az első találkozásunk alkalmával sem voltál a helyzet magaslatán, hogy osztogathasd itt nekem a jó tanácsaidat! - az a rohadék Dumbó... Sehun keze is benne lehetett, vagyis inkább a szája. Ezek ketten bármit megtennének azért, hogy keserűséget okozzanak nekem.
- Most az egyszer tényleg csak a pozitív kimenetelre akartam célozni! Ha sikerülne a műtét... újra a színpadon állhatnál és azt tehetnéd, ami az álmod. Vagy nem fontos neked?
- Teszek a véleményedre. Ostoba nőszemély...
- Tudod mit? Azt hittem, legalább van annyi eszed, mint amennyit mutatsz magadból, de ha másért nem, legalább azért vállald el, hogy tőlem megszabadulj! Idióta! - azzal otthagyva csapot-papot, elviharzottam mellette és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót. Az utcára vettem az irányt, nyár lévén lassan sötétedett, de azért világos sem volt már. Ki kellett szellőztetnem a fejem és erre nem volt elég a kerti ücsörgés. Miért érdekelt egyáltalán ennyire a hülyesége? Miért nem tudom úgy kezelni, mint egy púpot a hátamon, akit csak a fizetés miatt viselek el, na meg azért, hogy anyám végre békén hagyjon? Kezdetben is ezt terveztem, és a legjobban az bosszantott, hogy még az érzéseimet sem sikerült kordában tartani.

Talán ideje lett volna bevallanom, mekkora csődtömeg vagyok. Régóta többet éreztem már a tuskó iránt, mint sajnálat. Minden nappal egyre többet gondoltam rá. Az ajkaira, a hatalmas szemeire, mindenére. Arra, hogy vajon milyen amikor nevet, mikor boldog, ha szeret valakit, ha átölel. Az illata pedig, amit volt szerencsém egyszer-kétszer érezni, csak növelte bennem a kíváncsiságot. Milyen is az igazi Do Kyungsoo?

~~~

Elveszett az időérzékem és fogalmam sem volt, mióta bolyongtam már az utcán. Korom sötét volt, tehát elmúlhatott este tíz.
- Mekkora idióta vagyok! - csaptam arcon magam. Egyedül hagytam őt, magára maradt és nem tud gondoskodni egyedül az ételről vagy bármiről... Idióta idióta idióta! - idegesen kezdtem el visszafelé szaladni, legalább kétszer el is tévedtem. Viszont ahogy a ház előtt lefékeztem, már nem azért csesztem fel magam, mert nem találtam rendesen haza, hanem mert gyanúsan sötét volt odabent, egy villany sem égett, pedig én úgy hagytam ott mindent...

- Kyungsoo? - lépkedtem beljebb, de senki nem felelt. A nappaliban találtam őt, békésen aludt a kanapén. Közelebb merészkedtem hozzá és akkor hasított belém a felismerés, mikor felkapcsoltam a kislámpát és megláttam a gyötrelmes arcát, amit rengeteg könny szánthatott végig nem is olyan rég. Hiszen fél a sötétben... lehet, egész életére sötétség fogja körülvenni és most még egy idegenre, rám kell támaszkodnia. Én meg itthagyom egyedül... - Sajnálom... - szipogtam. - Kérlek, ne haragudj... - óvatosan megérintettem az arcát, szemeivel kezdve. Akármilyen üresek is voltak most azok a szemek, nekem olyanok voltak, mint két ékkő. Orrára vándoroltam, onnan pedig szájára. Most értettem csak meg, milyen segíteni valakin, aki valószínűleg képtelen lenne ellátni magát. Valakin, akiért annyi idő után mintha újra felolvadt volna a jégszívem. Hogy tudnám én őt tönkretenni a saját zsörtölődésemmel, mikor nem tehet róla? Sírni kezdtem. A saját nyomoromon sírtam, és Kyungsooén, aki helyett én érdemeltem volna meg ezt a büntetést. Én, aki minden körülötte lévőt eltaszított maga mellől.
- Ne sírj. - szólalt meg hirtelen, engem meg a szívroham kerülgetett. - Kérlek, ne. - teljesen mozdulatlanná dermedtem, mikor ő is hasonlóképpen cselekedett, mint az előbb én. Óvatosan felült, kitapintva a kanapé szélét és megtámaszkodott rajta, majd ujjai lassan kalandozni kezdtek az arcomon. Tenyerével átfogta, amibe akaratlanul is belebújtam, mosolyra késztetve ezzel őt. Hüvelykujja ajkaimon állapodott meg, mintha csak azt kereste volna.
Feltevésem beigazolódott, mikor feje hirtelen közeledni kezdett felém, majd ajkait óvatosan az enyémekre tapasztotta. Olyan mértékű megdöbbenésben még sosem volt részem. Tágra nyíltak a szemeim, ő pedig nem mert megmozdulni. Nagyon lassan csúsztam hozzá közelebb, hogy kényelmesebben hozzáférjek, észre sem vettem, mikor landolt a tenyerem mellkasán, ujjaim mikor kezdték el görcsösen szorítani a pólója nyakát.
  Szánk úgy mozgott egymáson, mintha attól félnénk, hogy valamelyikünk hirtelen összetörik, vagy mintha két általános iskolás élete első csókját élné át. Előhozakodhatnék most a szokásos filmes klisékkel, miszerint "az íze mint a méz, párnái annyira édesek, hogy nem lehet igaz", de akkor hazudnék. Semmihez nem tudtam hasonlítani ezt a mámort, ami körbeölelt. Való igaz, tényleg puhák és jóízűek voltak ezek az ajkak, amiket Kyungsoo birtokolt.
  Szinte óráknak tűntek azok a rövid kis másodpercek, mire elváltunk egymástól,a hirtelen sokktól azt sem tudtam, hová legyek. Mintha teljesen másik bolygón lettem volna, és most tértem volna vissza a Föld nevű planétára. Döbbenetes.
- Aggódtam érted. Vártam rád egy darabig és mivel nem látom az órát, nem tudom, mennyi az idő. De vártam, és reménykedtem, hogy bocsánatot kérhetek a kirohanásomért és elmondhatom, mennyire... szeretném, ha több lenne ez az egész, mint egy huza-vona, amit az eddigi időben produkáltunk. Nevetséges, hogy milyen hirtelen változnak az emberi érzések. - dünnyögte mély hangján, teljesen komolyan. Most az egyszer - nagyon szemét dolog ilyet mondani - örültem, hogy nem látta azt a vörös valamit, ami a nyakamon helyezkedett el és fejnek hívják.
- Fogalmad nincs, mennyire utálom magam, amiért itthagytalak. Ettél egyáltalán? Fürödtél? Ugye nem sérültél meg? Az egész az én hibám, nagyon sajnálom. - eredtek meg ismét a könnyeim, de most nem csak a mai napért. Az eddigi évek összes felgyülemlett feszültsége kicsattant most bennem. A legjobb barátnőm árulása, életem első szerelmének a mocsok dolgai, a középiskola... a rengeteg csalódás. És most itt volt ő, aki egy pillanat alatt érzéseket váltott ki belőlem, aki fényt hozott az életembe. Talán mert neki is kegyetlen sors jutott, talán mert túlságosan egymásra voltunk utalva, de kezdtem őt megszeretni.
- Ne sírj. - ismételte el. - És ne sajnálj semmit, pláne engem ne. Te vagy az első, aki fittyet hány a fogyatékosságomra és úgy kezel, mint bármelyik másik szemetet a világon.
- Nem vagy szemét. Csak... én vagyok türelmetlen. Mindezidáig azt hittem, nem való nekem az olyan, mint a segítségnyújtás. Aztán hirtelen itt vagy te, aki teljesen felkavart bennem mindent. Azt hittem, gyűlölök mindenkit, mégis... most annyira nyugodtnak érzem magam.
- Kedvellek. - motyogta álmodozó sóhajjal. - Pont ezért kedvellek, mert egy idióta, forróvérű nőszemély vagy. Kiszámítható, de mégsem. És el sem hiszed, milyen sokat jelent nekem a most történt csók. Meséld el, mi történt veled, hogy megérthessem végre, ki is vagy valójában.

Így történt, hogy töviről hegyire minden egyes momentumát az elmúlt két évemnek, csak úgy, könnyed lelki békével elmondtam Neki. Egy pillanatig szégyelltem ezeket a dolgokat, ő mégsem csóválta a fejét, nem cseszett le semmiért és megértően simogatva adta tudtomra, mennyire érdektelen a múltam felé.
- Nem számít már, mi történt veled. És az sem, hogy hogyan ismerkedtünk meg mi ketten. Szeretném előlről kezdeni veled Yeonmi. Szeretnék melletted elaludni és úgy felkelni reggelente, hogy a te illatodat érzem, a hajadba fúrhatom az arcom és érinthetlek. Szeretnélek téged megcsókolni, és a fenébe is, látni végre.
- Nem tudom, mit mondhatnék, komolyan. Olyan hirtelen jött minden. Délelőtt még utáltál, én pedig...
- Egyáltalán nem utáltalak. Ugyanannyit gondoltam rád, mint te rám. Néha be kéne fejezned a motyogást magadban. - kuncogta. - Nekem is furcsa az egész. De mikor este eltűntél, életemben először ideges voltam és borzasztóan aggódtam érted. Szinte lepergett előttem, hogy elveszíthetlek, hogy esetleg feladod az egészet és egy intézetben fogom leélni az életem, hogy a fiúk és te is nyugodtan éljetek tovább.
- Szóval... az bátorított fel ennyire, hogy órákra eltűntem?
- Mondhatjuk így is. Boldog akarok lenni és nem a vakságomat akarom akadályként magam elé gördíteni. Ha... ha nem undorodsz tőlem és nem fáraszt az, hogy mindig velem kell lenned, kérlek próbáld meg velem. Csak egy próbát.
- Még mindig hülye vagy. - hajoltam hozzá közelebb, hogy puszit nyomjak lehunyt szemeire, majd egy gyengéd csókot ajkaira.  - Boldog vagyok, hogy melletted kötöttem ki.

2017. május 12., péntek

I see You - 5. Rész

Reggel eszeveszett dörömbölés rángatott ki a szép kis álmaimból, muszáj volt végre felkelnem, borzasztóan zavart. Egyáltalán hogy lehet ilyen hangosan verni az ajtót? Csengőt nem ismerik?

A Nap égette a retinámat, mikor az ablakhoz léptem, így kénytelenné váltam likvidálni a fényt egy sötétítő függönnyel, kizárva ezzel a D-vitamin forrását.
Órámra pillantva kicsit megijedtem, hiszen már elhagyta a mutató a kilencet, Kyungsoo pedig már biztosan fent dorbézolt, ki tudja mit tákolt össze a makacsságával...
Kipattantam az ágyból, és úgy simán pizsamában rohantam az ajtóhoz, hogy kinyissam és véget vessek az idióta lármának.
A vendégekre, egész pontosan nyolc kíváncsi szempárra egyáltalán nem számítottam. Még csak nem is szólt Suho vagy valamelyikük, hogy jönnek...
- Jó reggelt! Látom, felkeltettünk. - pislogott mosolyogva, ugyanakkor bűnbánó arckifejezéssel Xiumin, mire megráztam a fejem.
- Igazából tegnap nagyon sokáig nem tudtam elaludni... később sikerült ébrednem a szokottnál.
- És Kyungsooval mi van? Esetleg eszedbe jutott már a lustálkodás közepette? - vágta hozzám Chanyeol ellenségesen, mire lehunytam a szemem és elszámoltam háromig. De nálam ez nem jött be...
- Ide figyelj, Dumbó. Nincs most kedvem az elmés kis poénjaidhoz, kímélj meg magadtól. Egyáltalán mit kell csesztetni? Repülj haza a túlméretezett füleiddel.
- Oké, elég lesz a veszekedésből, nem ezért jöttünk. Te is hűtsd le magad, Chan. - próbálta menteni a menthetőt Baekhyun, sajnos kevés sikerrel; úgy néztünk egymás szemébe a legmagasabb taggal, hogy ha szemmel ölni lehetne, mindketten holtan feküdnénk a földön.
- Gyertek be. - morogtam kedvtelenül és elindultam megkeresni Kyungsoot. Nem érdekelt, hogy jönnek utánam vagy sem.
Az említettet meg is találtam a konyhában, pont ülőhely után kutatott. - Yah! Hoztam pár vendéget. Remélem, nekik örülni fogsz.
- Kiket? - kapta fel a fejét, de mire megfejthette volna a titokzatos látogatók kilétét, Kai a nyakán is volt.
- Hyung!
- Jongin-ah? Itt az egész banda? - a vak fiú szemeiben mintha könnyeket véltem volna felfedezni, ahogy sorban magukhoz ölelték.
- Csak nem hitted, hogy elfelejtünk?!
- Nem, én csak...
Az ajtóból figyeltem az eseményeket, nem volt kedvem oda pofátlankodni közéjük, mikor egy kéz megérintette a vállamat. Mielőtt megfordulhattam volna és jól megvertem volna az illetőt, ő megelőzött és halkan a fülembe kezdett suttogni.
- Ne zavarj meg minket. Jobb lesz, ha most kimész innen. - hát persze, ki más lehetett volna...
- El tudom dönteni, hogy mit csinálok, Colos.
- Semmi közöd a magánéletünkhöz. Így is jobban beleártottad már magad a kelleténél.
- Nem tettem semmi olyat, ami sértheti a személyes tereteket. Feladatot kaptam, észlény. - sziszegtem immár az arcába, majd -mivel nem érdekeltek a további sértései, elhagytam a helyiséget. Célom az udvar volt, ahol Kyungsoo minden délután ücsörgött. Egyáltalán miért pont ide jöttem.
Megintcsak eszembe jutott a férfi... A vastag, puhának tűnő ajkai, a hatalmas sötétbarna szemei, amelyekben egykor biztosan élettel teli fény csillogott.
Minden egyes porcikája az eszembe vésődött, pedig alig pár napja ismertem közelebbről. Vagyis... Ismertem a fenéket. Csak... annyira bonyolult. Olyan érzéseket tápláltam, amelyekre tapasztalat híján aligha találtam megfelelő magyarázatot.
- Hé. Minden rendben?
- Mi? Hogy...? Oh. Nem kellene inkább a barátoddal foglalkoznod, Sehun-sshi? - dünnyögtem nem létező bajszom alatt a lehető legtöbb haraggal. Mit akar ez itt?
- Csak kíváncsi voltam, hová tűnhetett az egyetlen lány a házból. Bár sejtésem van, kinek köszönhetjük a távozásod.
- Kettőt találhatsz. Neked vagy a bunkó fenyőfának.
- Ez bonyolult ügy.
- Igazad van. Az óvodában is így szoktak udvarolni a fiúk annak a lánynak, aki tetszik nekik. - gúnyolódtam.
- Ne beszélj baromságokat... Mondjuk... Nézz körül és rájöhetsz egy-két dologra, miért vagyunk veled olyanok amilyenek. Nem csak én és Chanyeol hyung, de mindenki más is a csapatban. Csak hát, Suho hyung mindenkit megkért, hogy legyünk veled rendesek. Yeol és én még vissza is fogjuk magunkat, de egyikünk sem szereti ha betolakodók háborgatják a banda nyugalmát.
- Ezt hogy értsem? Hova nézzek körül? Kezd elegem lenni a rébuszaidból!
- Meglátod. - indult vissza a házba, de mielőtt eltűnt volna a szemem elől, még egyszer megszólalt. - Amúgy keresnek téged a többiek, ideje lenne végezned a munkádat ahelyett, hogy itt lopod a napot.

Úgy megfojtottam volna.

***

Dél körül járt az idő, mire elmentek és vehettem egy nagy levegőt. Leginkább a két zsiráfra volt jellemző, hogy sportot űzzenek a bunkó megnyilvánulásaikból, de nem kellett félteni Baekhyunt sem, aki nem igazán tudta, kinek a pártján álljon, vagy Kait, akin csodálkoztam, hogy sokkal rendesebb volt mint két társa. Őt persze jobban is toleráltam, énis bizalmatlan lennék, ha a legjobb barátnőmet egy ismeretlen kezeire bíztam volna.
Khm. A nem létező legjobb barátnőmet.

- Mit eszel ebédre? A haverjaid elhozták a saját hűtőjük teljes tartalmát, ahogy látom. - pislogtam a nyitott frigóba, ahol ételes dobozok tömkelege foglalta a helyet.
- Nem tudom. Együtt főzték az összeset, át kell gondolnom, merjek-e belőlük egyáltalán egy falatot is enni. - motyogta, kicsalva ezzel belőlem egy nevetést.
- Biztos szeretet van benne.
- Ja. Jó sok. Pláne Yixing hyungtól. Nézd mit kaptam tőle. - lengette meg a plüsst maga felett. - elméletileg egy kék unikornis.
- Az. - röhögtem, majd elvettem tőle a játékot, nehogy leverjen valamit véletlenül.
- Egyébként mi ez az egyes szám, hogy én mit ennék? Te...?
- Csinálok magamnak valamit. - vontam vállat.
- Suho hyung azt mondta, mindkettőnknek hozták.
- De...
- Eltűntél és nem hallottad. Sehun azt mondta, kint voltál az udvaron. Értem én, hogy nem szereted őket, de a tisztelet jele, ha a házigazda foglalkozik a vendégekkel... - szóval a maknae elferdítte az igazságot.
- Csak... Lényegtelen. Nem a te dolgod. Megmelegítem a kajád.

Miért van az, hogy ennyire hihetetlenül tudnak viselkedni úgy, hogy azt sem tudják, ki vagyok és mit miért teszek?
Mire vagy kire utalt Oh Sehun?
Annyi hülye és felesleges idegbajt tudnak okozni...

2017. január 28., szombat

I see You - 2. Rész

Nehezebb, mint gondoltam


Frusztráltan gubbasztottam a hátsó ülésen. Lábaim szorosan összezáródtak, tenyereim a térdeimen pihentek, hátamat az ülésnek támasztottam. Sosem üldögéltem még sehol ennyire fegyelmezetten, de a mellettem lévő Kyungsoo kiváltotta ezt a feszültséget. Folyamatosan előre meredt, mint egy hal. Jobb szót nem találtam rá.
Nem mintha lett volna más választása - lévén nem lát -, de én még így is forgattam volna a fejem a hangok irányába, kerestem volna valami támpontot és kérdezősködtem volna. De ő... semmi. Nem érdekelte hová megy, mit fognak csinálni vele, egyáltalán lesz-e rajtam kívül bárki is, aki a segítségére sietne. Eljutunk majd arra a szintre, hogy engem elviseljen, vagy már az első héten feladom? Az én személyiségemet ismerve az utóbbi.

***FLASHBACK***

Miután sikerült kirobbantani a szobájából, nem szólt hozzám egy szót sem, ez pedig egy jó ideig nem is történt másképp. Borzasztóan megmakacsolta magát és esze ágában sem volt elszakadni a bandától; azoktól, akik még megmaradtak neki és akikkel még hajlandóságot mutatott a kommunikációra. Minden nap ott szobroztam náluk, megbirkóztam Chanyeol kompromittáló beszólásaival és Sehun flegma, lenéző tekintetével, mert anyámnak újabban annyira sem lehetett nemet mondani, mint eddig. Elviseltem Baekhyun nyavalygását, Kai depresszióját, Chen feszültségoldásra tett kísérleteit a hülye poénjaival...
Lay és Suho, illetve Xiumin voltak azok, akik úgy igazán kedvesek szerettek volna lenni velem és nem volt velük különösebb bajom. Ezért hálás voltam - még ha nem is vált szokásommá ezt kimutatni. Minden áldott nap segítettek szóra bírni Kyungsoot, mert valószínűleg sejtették, mennyire nincsen türelmem. Teljes mértékben elfogadták az én hozzáállásomat és boldogok voltak már a puszta ténytől, hogy valaki végre nem adta fel. Még jó, hogy eszük ágában sem volt belekötni a dolgaimba, mert ha elüldöznek, vége a dalnak és az a törpe egyedül szárad el a szobájában. Ez a komor igazság, akár szép, akár csúnya ilyet mondani.
Amint végre sikerült rávennünk az indulásra (illetve ők vették rá), a legtöbben teljesen átváltoztak aggódó üzemmódba a társuk felé. Úgy engedték csak el velem, hogy előtte fél órás ölelkezési rituálét műveltek le a folyosón, magasról téve arra, ki látja meg őket és ki nem. Hozzám csak a vezető és Kai intézett pár rendes szót, na meg az örökké beszívott Lay. A többiek meg vagy mosolyogtak, vagy sírtak, vagy ki akartak nyírni - utóbbi kategóriába a két colos rapper tartozott, előszeretettel feszegetve a határaim tűrőképességét. Meg is könnyebbültem, mikor végre ott hagyhattam őket, na meg anyámat.

***FLASHBACK END***

Nem számoltam az időt, de másfél órát biztosan utazhattunk, míg ki nem értünk egy kevésbé forgalmas helyre, majd további egy órával később teljesen vidékre kerültünk. Ameddig elláttam, föld volt, illetve gyümölcsfák, takaros házak, amelyek a környék egyik felén a tradicionális Korea jellegzetes épületei voltak - gondolom itt olyan emberek éltek, akik ezeket a földeket nap mint nap művelik -, míg a másikon, kissé elszigeteltebb területen modernül berendezett puccos építészeti csodák, nyaralók a teljes nyugalmi állapotra vágyóknak. Nagy valószínűséggel mi a második opcióhoz tartoztunk.
Utazótársam végre valahára megmozdult, pontosan egy időben a kocsi motorjának leállásával. Pislogott kettőt, majd apró sóhajt hallatott.
Kezeivel megkereste a kilincset és kinyitotta az ajtót. Már nekem fájt, ahogy bizonytalan mozgásával próbált valami támpontot keresni a célja érdekében. Nem kért segítséget, tulajdonképpen teljesen ignorált, felvette a napszemüvegét, és ez engem roppantul bosszantott. Nekem meg kötelességemben állt volna rákényszeríteni az akaratomat, viszont tudtam, milyen érzés ez valójában, így nem erőlködtem.
A büszkesége azt is cseszett megengedni hogy a csomagtartót felnyissam, bezzeg amikor a sofőr magyarázott neki, arra még megerőltette a hangját. 
- Uram, szüksége van valamire? Esetleg elkísérjem az ajtóig? 
- Nem akarom. Köszönöm.
- A kisasszonyért tehetek valamit? - fordult felém kedvesen mosolyogva. Jelen pillanatban ettől egyenesen megkönnyebbültem. Legalább egy mondat erejéig nem kell némán lesnem k a fejemből mint egy kukának. 
- Megoldom egyedül. - sóhajtottam, majd kioperáltam a három hatalmas bőröndömet, hogy lecuccoljam újdonsült lakótársamé mellé. Most már értettem, miért egy olyan brutális méretű autóval érkeztünk, másikban el sem fért volna ennyi holmi.


Megvártuk, amíg az autó elhajt az első sarkon, ahonnan már biztosan nem látjuk. De azt nem gondoltam volna, hogy amint kettesben maradok Vele, rám telepedik a tanácstalanság keserű érzése.
Mégis hogy fogom én ezt végigcsinálni? Ki fog borítani ez a srác, eszében sincs együttműködni, így meg aztán végképp magamra lettem utalva. Egyáltalán ő belegondolt, hogy a közös munka megkönnyíti az életét? Hiszen ezt gyakorolja az ügynökségnél több éve...
- Menjünk be. - dünnyögtem lemondóan, várva valami elutasító vagy bármilyen választ, amely nem érkezett. - Én... a bőröndöket viszem be. Te meg addig ülj le valahol. - meg se próbáltam megkérdezni, hogy elnavigáljam-e egy ülőalkalmatosság felé odabent, mert felesleges lett volna.
Előre mentem, a kapott kulccsal megbabráltam az ajtó zárját, mígnem bejutottam.
Rögtön kiszúrta a szemem, hogy nem a legnagyobb házat bérelték ki, viszont annál kevesebb és modernebb bútorral szerelték fel. Az is feltűnt, hogy valaki már intézkedett, hogy Kyungsoonak kényelmesebb legyen.
Én személy szerint elindultam körbenézni és teljesen megfeledkeztem a rám bízott "betegről". Ez - mint utólag kiderült - szarvashiba volt.
Míg azzal voltam elfoglalva, hogy feltérképezzek minden egyes zugot, beleértve a fürdőt, a konyhát és étkezőt, a nappalit, végül a két hálószobát, addig ő úgy döntött, kissé önkényesen egyedül indul neki. Két perc sem telt bele és egy akkora csattanás rázta meg a házat, hogy még a hátrahagyott banda is tökéletesen hallhatta a produkciót.
Kisiettem az egyik hálóból és keresni kezdtem ezt a szerencsétlent, aki a konyhában terült el a földön. Nem érdekelt most, hogy egyáltalán milyen módszerrel talált el a helyiségig, lényegtelen volt. Valószínűleg megbotlott egy székben, vagy nekiment az asztalnak. Már azon gondolkoztam, hogy hívom a mentőket, mert ő csak a hátán feküdt nyitott szemmel, a plafonra meredve.
- Jól vagy? Kyungsoo, válaszolj már!
- Semmi közöd hozzá. Megkeresem a szobámat.
- A szart keresed meg! Ülj le és ne merészelj megmozdulni, amíg én azt nem mondom, mert esküszöm, ha megteszed még mást is elveszítesz a látásodon kívül.
- Mondom, semmi közöd hozzá! Egyedül is boldogulok!
- De...
- Istenem, hagyj már békén! - kiabált.
- Velem te ne emeld meg a hangod! Azt hiszed, én ide akartam jönni? Hogy veled akarom tölteni az időmet és rád akarok figyelni a nap minden percében?! Mégis mi a rohadt életet hiszel te?
- Nocsak, kibújt a szög a zsákból. - vigyorgott gúnyosan. - A terhet már a puszta gondolat is nehezíti a válladon, hogy egy ilyen szerencsétlen vaknak kell főznöd és mosnod. Akkor mi lesz veled később?
- Tudod mit? Csináld egyedül... - motyogtam, majd elfoglaltam az egyik hálót, ahová bezártam magam. Kit érdekel, hogyan töri össze magát. Legalább anyám szeme is felnyílik végre, hogy alkalmatlan vagyok erre a szakmára. Legyen minden olyan nyugis és semmilyen, mint eddig. Csak ezt akarom.

***Kyungsoo POV***

Teljesen tönkrement az életem. Még csak esélyem sem volt, hogy folytassam az éneklést, hiszen ki akar együtt dolgozni egy fogyatékossal?
Most meg Suho hyung rám küldte ezt a csitrit aki az idegeimre akar menni és érezteti velem, hogy rohadtul segítségre szorulok. És még ő sértődött meg!
Dühöngésemet egy csengőhang szakította félbe. Sóhajtva vettem elő a készüléket, amit még Jongintól kaptam, hogy könnyebben megtaláljam a gombokat. Az egyetlen dolog, amit nagy becsben tartottam, hiszen a legjobb barátom küldte és tudtam, hogy nagyon szeretné viszonozni azt, amit én tettem érte. Talán ő lehetett az, aki tudja, milyen segítségre szorulni. Viszont az ő törött lába meggyógyult... én valaha meg fogok?
- Igen?
- Kyungsoo-yah~!
- Mit akarsz, Chanyeol? - dünnyögtem, de azért mégis jól esett, hogy gondolnak rám. Még ha eszem ágában sem volt kimutatni ezt az utóbbi időben.
- Csak gondoltam, megkérdezem, milyen az új hely. A csaj normálisan viselkedik veled?
- Ami azt illeti...
- Tudtam, hogy nem jó ötlet erre a némberre bízni... - hallottam Sehunnie hangját a távolban, szokás szerint kimért és hideg a baleset óta.
- Már nem azért, de van egy olyan érzésem, hogy a te viselkedésed is közrejátszik az ő bánásmódjában. - morogta Baekhyun. - Nem igaz, hogy most az egyszer nem fogadnád el a segítségét! Hogy fogsz enni? Hogy fogod megszokni, mi merre van a lakásban, teljesen egyedül!? A ruháidat ki tudnád mosni? A fürdést még csak-csak megoldanád, de...
- Ezért kellett volna veletek maradnom! Akkor nem lenne ennyi problémám! Vagy nektek is akkora terhet jelentettem...
- Ez nem igaz! - tiltakozott Yixing is hevesen. Szegénykém, mindig olyan kis ártatlan volt. - Nem vagy teher egyikünknek sem, de olyan szoros a napirendünk, hogy ha valami történik veled, akkor képtelenek lennénk odaérni vagy elszabadulni... ha nem figyel rád senki nem éled túl egyedül...
- Talán az lenne a legjobb.
- Yah!
- Bocsi srácok, de nem érek rá. Még ki kell tapogatnom, hol fogok aludni, ha már kiborítottam Yeonmit. Sziasztok. - azzal egy jól becélzott gombnyomással megszakítottam a vonalat. Talán tényleg messzire mentem és nem ártana megkérnem őt, hogy néhány dolgot mutasson meg, vagy legalább mondja el, hogy melyik irányba tapogatózzak. Mint mikor édesanyámtól kértem gyerekkoromban, hogy kösse meg a cipőfűzőm, vagy ápoljon, mikor beteg voltam.

Nem viselkedek a legszebb módon senkivel, ezt jól tudom, de mindenkinek az lenne a legjobb, ha nem kerülne hozzám közel. Hiszen én már nem leszek a régi, de még csak olyan sem, aki nem szorul támogatásra a nap minden percében. Nem akarok azért barátságokat kötni, mert másképp nem tudnám megállni a helyem.
És én nem akarok senki terhe lenni.



2017. január 8., vasárnap

I see You - 1. Rész

Hogyan kerültem én a képbe


- Yeonmi! - anya kiabálását hallottam a földszintről, így bosszankodva ugyan, de megszakítottam roppant fontos elfoglaltságomat - a drámák maratonját -, és elhagytam a kényelmes ágyamat. Amióta megszereztem az érettségit, nem igazán csináltam mást, mint sorozatnézést, ugyanis teljesen elveszett az érdeklődésem az emberek iránt az utóbbi évben.
Ha nem ilyen enyhén fejezném ki magam azt mondanám, hogy gyűlöltem minden nyomorult emberi lényt, de a visszafogott verzió jobban hangzik. Teljesen biztos voltam benne, hogy édesanyám megint egy lehetőséggel jött haza, hiába mondtam el neki ezerszer, hogy nekem nincs türelmem az olyan munkákhoz, mint a beteggondozás. A gimiben is megmondta az osztályfőnököm, hogy túl van tárgyalva a jövőm az egészségügyben, ergo tegyek le még egy szakmát amint lehet, és üljek be egy csendes irodába, hogy elkerüljek mindenkit.


Unottan foglaltam el a konyhában lévő székemet, gondolatban már felkészülve a hegyi prédikációra. Ó, én naiv. Még ha csak az lett volna.
- Ez így nem mehet tovább! - csapta az asztalra a bögrét szülőm, amiből eredetileg kávét szeretett volna inni, de a lötty fele kivándorolt a helyéről. - Annyi helyet ajánlottam már, de te mindent visszautasítasz! Elég lenne megemlíteni a nevemet és rögtön kihagyhatnád a munka legalját, de neked semmi nem jó! Nem fogunk apáddal örökké eltartani, az Isten verjen meg! Mi lesz, ha történik valami? Ha már csak magadra számíthatsz az életben?!
- Elmondtam már párszor anya, hogy nem érdekel ez a szakma. Te erőltetted, pedig nagyon jól tudtad és tudod is a mai napig, hogy nem szimpatizálok a segítség fogalmával! Rajtam se segít senki...
- Én próbálnék! - vágta rá, majd elmosolyodott olyan "nem menekülsz anyád elől" mosollyal. Itt kezdődött a probléma. - Amit most mondok, jól vésd az eszedbe! Holnaptól keményen dolgozni fogsz, de nem akárhogyan.
- Mégis mi a...
- Édesapáddal tegnap éjjel megvitattuk a sorsod és arra jutottunk, az én egyik betegemmel fogsz foglalkozni.
- Hogy mi? - olyan magasra szökött a hangom, hogy én is meglepődtem. Ezt nem gondolhatják komolyan. Ez egy rémálom kell, hogy legyen.
- Yeonmi, ez a fiú vak. Segítségre van szüksége, neked meg empátiát kell gyakorolnod. Nem olyan régen veszítette el a látását, a családjáról hallani sem akar, a barátai pedig túl elfoglaltak, hogy minden nap ott legyenek mellette. Szegény ki sem mozdul a szobájából. - anya szemeibe könnyek gyűltek, ahogy a srácról beszélt. Ha valakiről azt lehet mondani, hogy empatikus, akkor az az anyám.
- Ez nem lesz jó ötlet...
- Szóval elvállalod? - szemei felcsillantak, eddig görcsben tartott kezei kilazultak, merev, ideges tartása szintén felengedett. És én életemben először olyat mondtam, amiről tudtam, hogy meg fogom bánni.

~~~

- Mondtam, hogy nem lesz jó ötlet. - meredtem a hetedik emeleti lakás ajtajára. Anya előre figyelmeztetett, hogy rendkívüli titoktartás van, ami azért akkora gondot nem jelentett, tekintve hogy nem lett volna kinek árulkodnom. Viszont ami a legjobban kiverte nálam a biztosítékot, az az összeköltözés volt. 
Egy elég csendes külvárosba kell majd berendezkednem a szerencsétlen sráccal, ez pedig rengeteg felelősséget jelentett. És ezt pont rám merték bízni. Fel tudtam volna robbanni a bennem tomboló dühtől. Kényszeresnek éreztem ezt az egészet és nem akartam ezt ilyen könnyen teljesíteni.

A csengőt is nagyon nehezen sikerült megnyomni, most meg itt vártam, hogy valaki kinyissa azt az átkozott térelválasztót.
- Még nem késő a futáshoz... - haraptam be alsó ajkam. Egyáltalán minek adtam be a derekam? Hová lett a hatalmas kitartásom? Talán most már tényleg megijedtem anyámtól. 

Nagyjából két-három percig néztem ki a fejemből, mikor kattogást hallottam. Elég spéci biztonsági zár lehetett, mert én ennyi idő alatt kétszer bejutottam volna. Végül az ajtó résnyire kinyílt.
- Magát küldték? - ettől a formális beszédtől is nagyon kirázott a hideg. Már most.
- Engem. - bólogattam serényen, mint valami kutya, mert kezdett kicsit kényelmetlen lenni a folyosón álldogálás.
- Jöjjön beljebb. És ne hangoskodjon.
- Már miért hangoskod-... - a szám is tátva maradt, mikor az előtérben nyolc ismerős arcot pillantottam meg. Abban a szent minutumban kezdtem érteni a pletykákat, amik a napokban terjedtek.
- Talán folytathatnánk a nappaliban. - indítványozta Suho. 
Teljesen tisztában voltam vele, hogy én bizony az egykori kedvenc bandám lakhelyén múlatom az időm. A debütálásukkor szerettem meg őket, akkor még nem bújt elő az antiszociális énem. Majd amikor az érettségim évébe kerültem és sok volt a stressz, ráadásul a legjobb barátnőm is csúnyán hátba szúrt, vége lett a szép korszakomnak. Ezért kissé rosszul éreztem magam a fiúk társaságában. Rengeteget változtak az én rajongásom óta.

Mikor már mindannyian kényelmesen ültünk, és a kínos csend is kellőképpen beállt, a vezető kisebb torokköszörülés után újra megszólalt. 
- Úgy gondolom, hagyjuk a formalitásokat és tegeződjünk. Tudod, kik vagyunk? 
- Igen. - jelentettem ki kurtán, ami inkább kelthetett bennük ellenszenvet, mint az ellenkezőjét. Sőt, Sehun és Chanyeol szinte sugározta ezt a kellemetlen légkört. Az utóbbi azért engem is meglepett, hiszen a végtelen szeretetéről ismert, de nem mertem ennek túl nagy medret keríteni. 
- Rajongó vagy? 
- Hát... Ez kicsit bonyolult. - morogtam. Nem azért jöttem hogy rólam tartsunk előadást. 
- Értem. - mosolyodott el. - Nem mondom, hogy azonnal megbízunk benned, és borzasztóan nehéz lesz rád bízni az egyik testvérünket. Remélem, megérted. - újabb bólogatással jeleztem feléjük, mert az önfeledt beszélgetéshez még mindig nem fűlött a fogam. - Sejted, miért maradtunk nyolcan?
- Beavattak a fontosabb részletekbe igen. Gondolom, a hiányzó kilencedik az aki...
- Az egyik koncertünk próbáján volt valami az egyik füstgéppel, másnap pedig arra kelt, hogy az égvilágon semmit nem lát. Az orvos szerint elképzelhető, hogy örökre vak marad. - Baekhyun szipogni kezdett, Chanyeol vigasztalóan megszorongatta, és kissé én is sajnáltam a törpét. Mégsem lehet könnyű, hogy egyik pillanatról a másikra tönkremegy az életed.
- Ne kérdezd meg tőle, hogyan történt, mert csak akkor fogja elmondani, ha megbízik benned. Egyelőre azt kéne elérni, hogy kimásszon a szobájából és engedje, hogy átköltöztessük veled egy nyugalmasabb térbe. - magyarázott Xiumin.
- Tehát elsősorban szedjem ki a barlangjából? Bárhogy próbálkozhatok?
- Csak szedd ki D.O hyungot, kérlek. - motyogta Kai megtörten. - Ő a legjobb barátom.


Halkan nyitottam be a szobába, de kis híján visszafordultam; az a szag émelyítő volt. Tuti nem szellőztettek itt egy ideje. Két ágyat láttam, de az egyiken nem volt se ágynemű, se semmilyen használati tárgy, csak az üres matrac. A bútorokon vastag porréteg uralkodott, a szőnyeget régóta nem porszívózhatták, ahogy a padló sem láthatott felmosót, a függöny minden fényt kizárt a helyiségből. Néhány tányért és poharat is felfedeztem, de meg sem lepett már. Volt egy olyan érzésem, hogy a fiú senkinek nem engedte a takarítást idebent, különben nem lenne ekkora szemétdomb. Feltenném a kérdést, hogy ez az életmód mire jó, de nem piszkálódni jöttem.
- Hahó! - pislogtam. A félhomály rettenetesen irritálta a szememet, ezért minden mindegy alapon az ablak felé indultam és elhúztam a függönyöket. Úgyse látja... Az ágy felé vándorolt a pillantásom, ahol megláttam egy kupacot, amely aprókat emelkedett, majd süllyedt, de ezen kívül nem vettem észre több mozgást. Mintha félig már meghalt volna. - Te vagy Kyungsoo, nem igaz? - egy szót se szólt. - Válaszolnál, b...kérlek?
- Kifelé. - a jó hír, hogy legalább élt. A rossz, hogy pont nekem nem fog itt parancsolgatni.
- Na te majd megmondod nekem, mit csináljak...
- Mondom, kifelé. - egyre idegesebb volt, én meg egyre jobban meg akartam ütni.
- Másszál ki az ágyból és megfontolom, hogy kimegyek-e vagy nem. Engem azért hívtak ide, hogy segí-...
- Ki ne merd mondani! - kiabált és azzal a lendülettel felült, lerántva magáról a takarót. Az arca meggyötört volt, a szemei üvegesen meredtek előre, kezei az ölében pihentek ökölbe szorítva, száján grimasz uralkodott. - Ha ezért hívtak, akkor pláne tűnj el!
- Meg a jó édes... azt! Ha nem mászol ki, én viszlek, de azt nem köszönöd meg! Ki kell jönnöd! Egészségtelen itt! 
- Nekem már mindegy... - hihetetlen. 
- Csak a látásodat vesztetted el, nem az összes végtagodat! 
- Kifelé. Utoljára mondom.
- Oké. Kimegyek. De én a helyedben elgondolkodnék rajta, hogy odakint várnak és nem csak magammal foglalkoznék. A saját társaid életét is tönkreteszed a sajátoddal együtt. - köptem és már kint se voltam. Úgy viselkedik mintha nem lehetne így is élni, más bármit megadna, ha csak ennyi prolémája lenne. Kiskoromban rengeteget voltam anyával a munkahelyén és látássérültek egytől egyig próbálkoztak teljes életet élni. Ő meg itt pazarolja az értékes időt. Ez tudott a legjobban felidegesíteni. Jó, nem érthettem meg a helyzetét maximálisan, hiszen én nem voltam vak.

- Na? - az első aki reménykedve feltette ezt a kérdést, Chen volt. 
- Kiküldött. - pufogtam. - Sajnálom, de legszívesebben megvertem volna. 
- Ugye nem mész el? - ijedt meg azonnal Lay. - Eddig mindenki feladta... Ha te is, akkor oda minden remény. 
- Ugyan, őt ez mit érdekli? Az ő élete biztosan csodálatos. Nem hiányzott a nyakába egy teher. - gúnyolódott Chanyeol, Sehun elismerően hümmögött, én pedig felkaptam a vizet.
- Ugyan mit tudsz te az én életemről? Ugyanannyit, mint én a tiedről, úgyhogy fogd be!
- Csillapodjatok! - emelte meg a hangját Suho. - Chanyeol, tudom min mész keresztül, de Yeonmi-sshi álláspontját is megértem. De megoldunk bármit is azzal, ha üvöltözünk?
- Srácok, legalalább próbálkozzunk! Ki fog jönni onnan és elérjük, hogy ugyanolyan boldog legyen, mint ezelőtt. - egyem is meg Layt meg a bizakodó természetét. - Kérlek, maradj! Legalább csak ma!
- Hát én... - legnagyobb döbbenetünkre azonban nyílt az egyik szoba ajtaja és kilépett rajta Kyungsoo.




2017. január 2., hétfő

I see You - Szereplők

Do Kyungsoo (D.O)



Épphogy betöltötte huszonnegyedik évét, azzal kellett szembesülnie, hogy
egy baleset következtében a látása nélkül kell boldogulnia - talán élete végéig. Magába fordult, eddigi barátaival is megszakított minden kapcsolatot, a nyilvánosság elől teljesen elzárkózott.
A családjával sem beszél, mivel nem akar ilyen állapotban a terhükre lenni, pedig édesanyját
ez borzasztóan megviseli. Eddig a banda tagjaira számíthatott, ám az egyik nap vezetője, Suho
parancsa mindent megváltoztatott. A környezetét, a hozzáállását és az egész életét.


Jung Yeonmi


Tizenkilenc éves, anyja befolyása miatt ápolónőnek tanult, bár az érettségije óta csak lézeng az életben és nem érti, mi értelme van egyáltalán.
Édesanyjának magánklinikája van, látássérültekkel foglalkozik, és alig bírja nézni, hogy a lánya
éppen a léhűtők népes táborát erősíti.
Ebből kifolyólag Yeonmi hirtelen egy vak fiú segítésére lesz kényszerítve, aki nem más, mint az EXO egykori aranytorkú énekese.
A titoktartás miatt össze kell költözniük egy csendes helyen, és Yeonmi cseppet sem türelmes lelkének ez elég nagy teher.


Az EXO


Nem sorolok fel külön-külön minden tagot, mert mindenkit szeretnék szerepeltetni,
nem emelnék ki a tagok közül lényegesebbet.
Mindannyian ugyanúgy próbálnak segíteni a társukon, valaki ezt nehezebben viseli, valaki kicsit
könnyebben.


További szereplők a történet folyamán, meglepetésként fognak felbukkanni. :)
Jó szórakozást! :)
Hwaiting! *3*













2016. szeptember 25., vasárnap

Mates (EXO - Chanyeol)

Sziasztok!:)
Következő kérés egy Chanyeol One Shot volt, amelyet Seolhee Byun olvasóm kért tőlem!:)
Köszönöm, hogy megint megkértél, és ne haragudj a hosszú várakozás miatt!:)
Remélem, elnyeri a tetszéseteket! <3
Hwaiting! *3*

***

Az ősz bizony hideget is hozott magával a sárguló, egyre gyorsabban eltünedező faleveleken kívül. Minden egyre szürkébb volt, az október közeledte mindenki kedvére rányomta a bélyegét; morcos üzletemberek az aktatáskáikkal az összes útjukba akadó lényt lehurrogták - legyen az akár egy kutya vagy macska -, közben hadarva valamit a fülükhöz tartott headset-be, a virágboltokban az élet sokkal fakóbbá vált, a gyönyörű, nyári illatos növények már sokkal ritkábban érkeztek, nem beszélve a megnövekedett árról, a pékségek elől eltüntették az asztalokat, túl hideg volt már ahhoz, hogy odakint egyenek az emberek. Meg hát amúgy sem maradt rá idejük, hogy nyugodtan üldögéljenek. Szeptemberrel bizony beindult a szorgalmi időszak, nem csak az iskolások számára.
"Nem tud vigyázni?" "Ne ténferegjen már az orrom előtt! Nem látja, hogy valaki munkába menne?" "Hol van már az átkozott kávém?! Ha maguk miatt elkésem, kifizetik!" - ilyen és hasonló megjegyzések repkedtek az utcán, nem beszélve a cifra és választékos visszaszólásokról, amiket már épeszű embernek nincs kedve részletezni.

Én valahogy mégis tökéletesnek éreztem a napjaimat. Nem voltam ideges, nem aggodalmaskodtam felesleges dolgokon, és ha nagyon akartam, akkor bőven ráértem mindenre, amit meg szándékoztam tenni a munkám előtt és után. Nem beszélve arról, hogy volt valaki, aki meghitté varázsolta a mindennapjaimat.
- Jó reggelt, virágszálam! - Park Chanyeollal a munkám, egészen pontosan közös munkánk során ismerkedtem meg. Középiskolában mindenki az úgynevezett "ulzzang"-ra volt rákattanva, de nagyon keveseknek sikerült ebből valódi munkát, megélhetést csinálni.
Első pillanattól kezdve, mikor beléptem a magam tizenhét évével az ügynökséghez, az Ő mosolya fogott meg. Ő volt az, aki segítette a gyakornoki időszakom, és ő volt a párom a szalagavatómon. Ő volt mellettem, mikor úgy éreztem, borzasztó lennék ulzzang modellnek, és végül vele készültek az első képeim is. A legmeglepőbb dolog az volt, hogy rajongóink lettek, imádták a párosunkat, ez pedig ahhoz vezetett, hogy minden valósággá vált. Most pedig, négy röpke évvel később, tökéletesen boldogan keltem fel. Megint. Sőt, két hónapja még boldogabban is, mint eddig...
- Neked is szép jó reggelt. - kuncogtam, mikor megéreztem száját a nyakamon kalandozni. - Nem gondolod, hogy korán van még ehhez?
- Ehhez sosincs korán. De ugye nem fázol? Hűlik a levegő... feljebb vegyem a fűtést? Éhes vagy? Nem fáj a fejed?
- Nyugodj le. Nem beteg vagyok, csak kismama. - tört ki belőlem a nevetés. - Még több, mint öt hónap van hátra, nem is látszik.
- De igen... ha nagyon megnézzük, mondjuk így... - hajolt le a hasamhoz, simogatásokkal kedveskedve a kis bentlakónak, - ... akkor látszik.
- Tehát azt mondod, kövér vagyok? - incselkedtem, szándékosan kiforgatva a szavait.
- Isten mentsen meg attól, hogy kövérnek nevezzelek. Bár nekem akkor is tetszenél, ha gurulnál.
- Jól van, elég legyen! Yah, mássz le rólam! Reggelit kell csinálni, rendbe kell szedni magunkat, fel kell öltözni, különben elkésünk.
- Aish, muszáj nekünk munkába menni? - sóhajtott.
- Nocsak, azt hittem, imádod a modellkedést.
- Nem arról van szó... de annyira nincs kedvem. Szeretem csinálni, meg minden. De... most jönnek az apai ösztönök. Egyre jobban szeretnék itthon főzőcskézni veled vagy filmezni, meg ilyenek.
- Tudom. De már csak egy hét, és lesz egy szabad hétvége. Bírd ki egy kicsit.
- Jó... - dünnyögte.

Végre sikerült kiimádkoznom őt az ágyból, de még mindig teljesen kedvtelenül rágcsálta a kikészített ételt.
- Oké Channie, látom rajtad, hogy valami bánt, és nem csak a szabadnap hiánya. Munkával kapcsolatos?
- Hm. Olyasmi.
- Tudod, hogy mindent elmondhatsz. - ráncoltam a homlokom, enyhe sértettséggel a hangomban. Letettem a forró teával megtöltött lila, kiscicás bögrémet - amit még tőle kaptam tavaly karácsonykor -, majd karba tett kézzel vártam valami magyarázatot. Ha Park Chanyeol valami miatt nem mosolygott, akkor ott tényleg probléma ütötte fel a fejét.
- Egyszerűen csak az új fotózások. - túrta össze egyébként is szanaszét álló, vörös loboncát, majd keserű tekintettel méregette a rántottáját.
- Mi van velük? Nem jó az összeállítás? Nem szereted az őszi kollekciót?
- Két dolog. Az egyik Taeyeon. Folyton próbál flörtölni velem, hiába pofázom el neki húszmilliószor, hogy köszönöm, de nagyon is boldog vagyok melletted...
- Ugyan, emiatt ne kapd fel a vizet. Megbízom benned és eszem ágában sincs feltételezni, hogy megcsalsz vele. Taeyeon elég összetett személyiség és nem szereti, ha elutasítják. De ha azért vagy rosszkedvű, mert azt hiszed, féltékeny vagyok, akkor tévedsz. - mosolyogtam rá. Utáltam, ha Ő rosszul érzi magát. - És mi a másik dolog?
- Az... az az idióta Jongin! - fakadt ki idegesen, amin még én is meglepődtem. - Úgy mászik rád, mint egy pióca! Ennyire beindul a terhes nőkre, vagy mi a franc?!
- Nyugodj már le. Emlékeztetnélek, hogy a főnökségen kívül senki nem tud még a babáról.. azt beszéltük meg, hogy csak a jövő hónapban jelentjük be. Te nem bízol bennem?
- Nem benned, hanem Kaiban! Rúgjuk fel a megegyezést és mondjuk el mindenkinek most! - a kirohanásán muszáj volt nevetnem. Ahogy dühös, grimaszba torzult arcát még ráadásként fel is fújta, egyszerűen édesen vicces volt. - Most min röhögsz?
- Rajtad. Mint egy kis ördögfióka, úgy nézel ki ezzel a fejjel, meg a vörös hajaddal. - hátra toltam a széket, majd felálltam és mögé sétálva hajoltam le, hogy csókot nyomjak az arcára. - Szeretlek, a világon mindennél jobban. És ezt sem Taeyeon, sem pedig Jongin nem tudja tönkretenni. Az a srác egyidős velem, a legjobb barátomként tekintek rá, nem többként. Vele nem szoktam összebújni esténként és nem lakom vele együtt. Nem az ő gyerekét hordom a szívem alatt, hanem a tiédet.
- Az én Sehunomat. - kuncogta el magát.
- Hagyjál már, az se biztos, hogy fiú! - csaptam meg a vállát.
- De ha fiú lesz, akkor Sehunnak fogjuk hívni.
- És ha lány lesz? Akkor is? - gúnyolódtam. Mindenképpen fiút akart, ez pedig engem tett egy kicsit félénkebbé a baba nemét illetően.
- Nem. Ha lány lesz, akkor Haneul. - húzta ki magát büszkén ültében.
- Kérdezhetek valamit? - harapdáltam idegesen az alsó ajkamat. Vajon jó ötlet előhozakodni a dologgal? - Miért hajtogatod mindig, hogy fiút szeretnél? Nem örülnél egy lánynak?
- Jaj, dehogyisnem örülnék! Ne beszélj butaságokat, Seolhee-yah. De ha először fiam lenne, megvédené a húgát, mert hát szeretnénk mi neki testvért is, nem? Nincs szó semmi olyasmiről, hogy én márpedig csak azt fogadom el, ha kis tökös lesz. Csak... érted.
- Persze. - mosolyogtam rá, ő pedig felállt velem szembe, átkarolta a derekam és gyengéd csókkal jutalmazott. Imádtam ezeket a pillanatokat. Vele.

~~~

- Seolhee-sshi!
- Jongin? - lepődtem meg a felém szaladó fiún, aki egy hatalmas fékezéssel csúszott be elém.
- Nagyon feltartalak?
- Dehogy, már volt fotózásom, csak Chanyeolra várok. - magyaráztam neki kedvesen. Furcsálltam is, hogy nem keresett délelőtt, csak most, ebéd után talált meg.
- A-akkor beszélhetnénk? - motyogta idegesen. Mi a fene ütött ebbe a fiúba?
- Nem kellene neked is dolgozni? Úgy tudtam, közös képeket csinálnak rólad és Krystalról.
- Most van egy óra szünet. Valami nem stimmel a gépekkel... tehát ráérsz? Fontos.
- Persze. Hová szeretnél menni?
- Az öltöző tökéletes. Mindenképpen négyszemközt szeretném. - hangja a mondat végére fokozatosan halkult el. Valami nagyon nem klappolt ma. Mindenki teljes rosszkedvvel állít elém.

Az öltözőbe érve Jongin gondosan becsukta az ajtót, míg én leültem a székemre, elővettem a ráakasztott táskámból a vitaminos italomat - Chanyeol nem volt hajlandó elengedni anélkül -, és azt kortyolgatva vártam, hogy a srác kibökje, mi bántja a csőrét. Frusztráltan tett pár kört a kis helyiségben, ujjaival folyamatosan barna tincsei közé túrva. Kis idő kellett neki valószínűleg, hogy rendesen összekaparja a gondolatait.
- Seolhee-sshi, én... én jól tudom, hogy te foglalt vagy, de én... én nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel. Annyira megőrjít minden mostanában...
- Te-tessék? - nyeltem nagyot. Túlságosan is beigazolódni látszott párom elmélete. - J-jongin-ah...
- Én... folyton ostorozom magam, amiért nem léptem hamarabb. A gimiben... ott kellett volna, a kezdetekkor. És ma nem érezném úgy, hogy a saját hülyeségem miatt az a fülesmókus lecsapott a kezemről...
- Először is a fülesmókus az, akit szeretek, Jongin. Teljes szívemből szeretem Őt.
- De mi lett volna, ha én hívlak el randizni hamarabb?! - csattant fel, szinte a sírás szélén állva. - Én...
- Felesleges azon rágódni, hogy "mi lett volna, ha...". Mert ezt nem mondhatom meg. Talán lett volna esélyed, de ez mellékes. - ahogy ezeket kiejtettem, csak annyit vettem észre, hogy átölelt. Nem birtoklóan, nem erőszakosan, csak gyengéden. Vállai aprót rázkódtak, az én szívem pedig teljesen összefacsarodott.
- Szeretlek, Seolhee... annyira nehéz olyan érzésekkel ébredni minden nap, amikről tudom, hogy soha nem lesznek viszonozva. Látni titeket minden egyes nap... pokoli.
- Kedvellek, Jongin-ah, de én-...
- Esetleg megzavartam valamit? - az ismerős, mély és kissé rekedt hangra úgy rebbentünk szét, mint a kismadarak. Jongin a szemét törölgette a felsője szélével, én pedig a virágos szoknyám alját birizgáltam és próbáltam mindent értelmesen megmagyarázni.
- Chanyeol, ez-...
- Nem az, aminek látszik? Persze, gyertek csak a sablonszöveggel. - nevette el magát gúnyosan, majd végignézett mindkettőnkön, de olyan bíráló és lenéző tekintettel, hogy rendes kurvának éreztem magam. Még egyszer hitetlenül elmosolyodott, majd megfordult és elindult volna kifelé. Annyira csodáltam benne, hogy soha senkit nem ütött meg, mindig higgadtan kezelte a helyzeteket és sokszor nekem sem mutatta ki, ha fájdalmat érzett lelkileg. Most viszont... ez túl nagy félreértés volt.
- Kérlek, Channie! - csuklója után kaptam, hátha még végighallgatná, amit mondani akartam, de legnagyobb döbbenetemre kitépte magát a kezeim közül.
- Hagyj most, Seolhee-yah... - és kisétált. Park Chanyeol két perc alatt olyanná vált, mint aki legalább tíz évvel idősebb, görnyedt, megfáradt testtartással hagyott ott az öltözőben. Még pislogni sem tudtam, nem hogy még sírni.

- Seolhee, én...
- Nem a te hibád, Jongin-ah. - jeleztem neki, hogy hagyjon fel a mentegetőzéssel, amúgy sem mennénk most vele semmire. - Félreérthetőek voltunk mindketten. - fáradtan roskadtam le a székemre, igyekezve nem elbőgni magam. - De meg kell értened, amit elkezdtem mondani, mielőtt Ő berontott. Kedvellek, mint egy nagyon jó és odaadó barátot. Yeolliet viszont annyira szeretem, hogy fizikai fájdalmat okozna, ha elveszíteném. És az sem mellékes tény, hogy... az ő gyerekét várom.
- Seolhee... úristen, én... aish! Komolyan...
- Sajnálom, Jongin. - szipogtam. - De már soha nem fog kiderülni, mi lenne köztünk. Csak a barátságomat tudom neked adni, semmi többet.
- Bár minden tökéletes lenne... - motyogta, majd leguggolt elém és megfogta a kezem. Biztató mosolyt küldött felém, végül sóhajtott egyet és csendesen kinyögte:
- Hogy fogják hívni a babát?
- Ha lány lesz, Haneul.
- Szép. - bólintott. - A füles választotta? - bökött az ajtó felé, ahol "füles" az imént kitrappolt. Egy fájdalmas nevetés kíséretében bólintottam. - Gondoltam. Jó érzéke van a gyerekekhez. És mi lesz, ha fiú?
- Sehun. Szerintem ez is aranyos név.
- Olyan... erőteljes. Azt hiszem... jó szülők lesztek ti ketten.
- Köszönöm, Jongin-ah.
- Ugyan mit?
- Hogy nem erőlteted. Szükségem van a barátságodra, még ha tudom, milyen önző is vagyok.
- Nem vagy önző. Csak máshogy szeretsz, mint én téged. - paskolta meg a combom, végül egy nyújtózkodással egybekötött felállást produkált. - Hazaviszlek, beszéljétek meg. Nem hiszem, hogy Yoda képes lenne elhagyni, de nem tettél semmi olyat, amiért oka is lenne rá.
- Köszönöm szépen, Jongin. És kérlek... ne mondd el még senkinek a dolgot.
- Bízhatsz bennem.

~~~

- Chanyeol? - óvatos léptekkel nyitottam ki a hálószobánk ajtaját, amelyben az az ember tartózkodott, akivel az életemet készültem leélni. Mivel az előszobában már láttam a kabátját és a cipőjét, a lakás többi pontján viszont nem találtam, logikusan a háló maradt.
Valóban ott ült, az ágy szélén támaszkodott, a térdein könyökölt, arcát tenyereibe temette.
- Channie... - a hangomra felkapta a fejét, de amint meglátott, elfordult. - Kérlek, hallgass már meg! Nincs köztem és Jongin között semmi! Sőt, még haza is hozott, hogy megbeszéljük, miután leléptél.
- Miért nem egyből magához vitt? - röhögött fel cinikusan, újabb kést forgatva meg a szívemben.
- Mert az egész egy félreértés, azért!
- Azt mondtad neki, hogy kedveled! Tisztán hallottam! - pattant fel, közelebb viharzott hozzám és megállt, tőlem alig két centire.
- És hallottál bármi mást is? Mondjuk azt, hogy mi történt az előtt, hogy kihallgattál!
- Nem, de tök félreérthető volt! Mégis mit gondoljak?! Épp ma mondtam, hogy Kai állandóan körülötted sunnyog, erre tessék! Csak mondani kellett... Kedveled őt?
- Mi? Hülye vagy? - képedtem el.
- Kedveled. Őt?
- Igen. - jelentettem ki. - De mielőtt nekiálltál cirkuszolni mint egy ötéves, azt próbáltam megértetni vele, hogy nem érzek úgy, ahogy ő, Chanyeol. Kedvelem, mint egy tökéletes barátot. Megbízható, kedves és aranyos. De... nem több. Gondolod, hogy képes lennék beleszeretni másba, aki nem te vagy? Felnevelném mással a közös gyerekünket? Mit szívtál, Chanyeol?
- Én nem tudom. - motyogta. - Talán egyszerűen csak félek.
- Mitől? - pislogtam.
- Attól, hogy elveszítelek. Annyi ember van, aki jobb nálam! Mégis mit akarnál te tőlem, aki... mintha semmit nem venne komolyan?
- Bolond vagy. Azért szeretlek, mert Te Te vagy. Park Chanyeol, aki egy idióta, aki mindig mosolyog, aki ha szeret valakit, akkor mindenével szeret. Nélküled nagyon unnám az életem. Imádom, amikor énekelgetsz este nekem és a babának, vagy ha gitározol. Képes lennél értünk mindenedet feláldozni, ahogy én is érted. Szeretlek és nincs szükségem másra, ezt jól jegyezd meg.
- Szeretlek, Seolhee-yah. - mosolygott rám könnyes tekintettel, én pedig eddig bírtam. Ajkaira tapadtam, de olyan hevesen, hogy mindketten az ágyra borultunk. Ettől persze a röhögőgörcs is elkapott minket, de természetesen ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Szerettem Chanyeolt, a saját életemnél is jobban, és ez akkor sem fog változni, ha ötven év múlva egymás nevére sem emlékszünk majd.

~

Neve: Park Sehun
Születési idő: 2016. április 12.
Szeme színe: sötétbarna
Haja színe: sötétbarna
Testsúlya: 3200 g
Édesanya neve: Byun Seolhee
Édesapa neve: Park Chanyeol




2016. augusztus 25., csütörtök

Changes (EXO - Chanyeol)

Sziasztok! :)
Ismét kérésre írtam most, Chanyeol főszereplésével egy One Shotot, amely remélem, elnyeri a címzett tetszését, na meg persze a többi kedves olvasóét is! :)
Hwaiting! *3*

*** 

- Szeretlek! - nyögte, majd legördült rólam, hogy utána szerelmesen magához húzzon és a mellkasára hajtsa a fejem, lustán simogatva izzadt tincseimet. - Ez... egyszerűen csodálatos volt.
- Az összes többire is ezt mondtad...
- Mert veled minden szeretkezés felér a Mennyországgal. - villantotta rám harminckét fogas, Colgate reklámba illő vigyorát.
- Ez túl hízelgő. Nem gondolod, hogy a megvesztegetést a tárgyalásokon kéne alkalmaznod? - hunyorogtam rá, imádtam ezzel húzni az agyát.
- És te, Kim kisasszony, nem gondolod, hogy túl csábító vagy ezzel a szexi, csapzott külsővel?
- Ez nem ér. - nevettem. - Ha nem te segítettél volna akkor az esszémben, talán nem lenne köztünk semmi és nem lennék ilyen csábító... - nevettem.
- Ilyen ez az egyetem. - puszilta meg a homlokom. - Összehozza azokat, akik egymásnak lettek teremtve.
- Mégis válóperes ügyvéd vagy. - ezt a poént azért vétek lett volna kihagyni. Mondjuk, meg is lett ennek a böjtje, mert hatalmas csikizést kaptam.
- Meg se szólalj, kedvesem. Milyen érzés a friss diploma?
- Imádom. - vigyorodtam el. - De ebből mégis milyen poént szándékoztál szülni?
- Nem tudom, csak ha már te is kimondtad, én sem hagyhattam szó nélkül. De most, hogy itt tartunk... beperelhetnéd az óvszer vállalatot, amiért túl keveset gyártanak nekünk... Jó lenne első ügyednek.

Épp vissza akartam vágni egy csípős megjegyzéssel, ám ebben a pillanatban szólalt meg a mobilom az éjjeliszekrényen, ezért egy nagy sóhajtás kíséretében elszakadtam páromtól, hogy válaszoljak a bátyám, Jongin hívására.

~~~

- Yoon, biztos jól vagy? - térdelt mellettem aggódva Kai, miközben az ebédemet adtam ki magamból. Ő lelkiismeretesen fogta a hajamat és simogatta a hátam, amiért pillanatnyilag nagy hálát éreztem iránta.
- Biztosan csak rosszat ettem... - motyogtam, majd lehúztam a vécét és a mosdókagyló felé vettem az irányt, hogy kiöblíthessem a szám és megmoshassam a fogam. Sokkal jobb érzésem lett utána, bár az a bizonyos gyanúm nem múlt el. De amíg nem száz százalék, addig nem mondhattam el Chanyeolnak. Így is féltem, mit reagálna rá. - Kyungsoo hol van? - próbáltam terelni a témát, de Kim Jongin nem arról volt híres, hogy hagyja is.
- Nézd, nem vagyok hülye. Két hete ezt csinálod. Nem védekeztetek, igaz?
- Jongin! - kiabáltam rá, mire elnevette magát.
- Hé, lassan a testtel, Hercegnő! Azt mondtam, hogy ha megbánt, kitekerem a nyakát, nem azt, hogy nem okozhat neked örömöt egy babával...
- De tudod, hogy...
- Tudom. Viszont biztosan változnak majd a nézetei, ha szépen közlöd vele a tényeket és megbeszélitek normális pár módján. - húzta a száját. - Azért nem ártana elmenni egy orvoshoz, mert nem szeretném, hogy esetleg beteg legyél.  A húgom vagy, Yoon és aggódom érted.
- Szeretlek. - mosolyogtam rá és belebújtam a nyakába, pont mint gyerekkorunkban.
- Akkor holnap reggel együtt megyünk el, úgy megfelel?

~~~

- Szeretnék önöknek gratulálni. - mosolygott a doktor.
- Ami azt illeti, én a bátyja vagyok, de ezek szerint tényleg nagybácsi leszek. - olyan büszkén vigyorgott, könnycseppekkel a szemeiben, hogy nekem is követnem kellett a példáját. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy valóban bővülhet a család és édesanya válhat belőlem. Egyszerűen... felfoghatatlan és fenomenális érzés volt, ahogy tudatosult az elmémben, hogy bizony hordok a szívem alatt egy kis embert.
- Ahogy mondja, fiatalember, egy babának örvendhetnek hamarosan. Bár még csak három hetes a magzat, két hónap múlva már megállapítható a neme is.
- Tényleg? Ez nagyszerű! - ujjongott a testvérem. - Ha ezt Yoda megtudja, tuti zokogni fog a boldogságtól!
Azért erre nem vettem volna mérget... Jonginon is látszott, hogy kételkedik a saját szavaiban, mert be kell látni,  Neki minden lesz a reakciója csak a boldogság nem.
Hogy ezt honnan tudtam?
Ismertem Park Chanyeolt. Volt oka erre...


- M-mit mondtál?
- Channie, terhes vagyok, jól hallottad. Kérlek, örülj neki... - motyogtam könnyeimmel küszködve, még csak a szemébe sem mertem nézni. Hogy is tehettem volna, amikor már a kisugárzása szikrákat szórt?
- Az nem lehet... védekeztünk. Használtunk... minden egyes alkalommal...
- Talán az egyik elszakadt és nem vettük észre. - harapdáltam az alsó ajkam, mire ő belecsapott egyet a falba. Megugrottam és végre ránéztem. Ijedten pislogtam az idegtől eltorzult arcára és vérző öklére. Legszívesebben azonnal hoztam volna az elsősegély ládát, hogy lekezeljem, de csak ültem tovább az ágy szélén. Még mindig reménykedtem legbelül, hogy befejezi az őrjöngést és valóban megfontoljuk kettesben a családalapítás fogalmát.
Olyan két perccel később aztán felém fordult, közelebb jött és leguggolt elém.
- Tudom, hogy még nem készültünk erre fel. Te... te még csak most végezted el az egyetemet, a karrieredre kell koncentrálnod. Én pedig... éppen azon igyekszem, hogy saját irodát nyissak. Ebbe egy gyerek nem fér bele.
- Te-tessék? - kerekedtek ki a szemeim. Ez nem Chanyeol volt. Az, akibe beleszerettem, mosolygott, sőt, vigyorgott, örült mindennek, fülig ért a szája és szeretettel gondoskodott a családjáról. Ez viszont kikelt magából, nem számolt el tízig sem, mielőtt elkezdett beszélni és mellé még durva dolgokat is mondott.
- Yoona, jobb lesz, ha nem tartjuk meg. Még csak a kórházba sem kell elmenned. Van... van egy gyógyszerfajta, amitől két héten belül megszüntethetjük a terhességet. Nem lesz tőle semmi bajod. Minden olyan lesz, mint eddig. Mit szólsz?
- Én... de hát esélyt sem adsz neki? Nekünk? Meg sem hat a tény, hogy apa lehetsz? Mások... másoknak ez nem adatik meg...
- Yoona... szeretlek. Te is engem, igaz?
- Igen, Chanyeol. Szeretlek...
- Akkor csak egy dolgot kértem tőled, ami szerintem teljesíthető. - válaszolt hidegen. Nagyot nyeltem.
- Be-beveszem a gyógyszereket.

~~~

- Hány nap van még hátra? - nézett fel a reggelijéből. Csak meredtem magam elé és hozzá sem szóltam. Rosszul voltam az abortusz gondolatától. Tényleg megért nekem ennyit a gyerek apja, hogy gyilkos váljon belőlem? - Yoon... jobb lesz így. Nekünk nem kell gyerek. Jól megvagyunk kettesben, nem igaz?
- Még tíz napig kell szednem a tablettákat. - kortyoltam bele a kávémba egy sóhajtás kíséretében, ignorálva az eddigi mondókáját. Nem lett volna értelme veszekedni vele, de egyetérteni meg nem volt gyomrom. - Nem lesz semmi baj, yeobo. Lehet még gyerekünk... egyszer. - tudtam, hogy az az egyszer soha a büdös életben nem jön el. Tudtam... de reménykedtem az ellenkezőjében. - Nekem mennem kell, megígértem Baekhyunnak, hogy bemegyek helyette egy napot.
- Miért, mi történt?
- Taeyeon...
- Baj van?
- ... ikreket szült neki. - válaszolt csendesen. Itt szakadt meg a szívem, de ahogy láttam, ő is gondolkodott, hogy vajon elmondja-e. - Tényleg mennem kell. Igyekszem haza vacsorára, de lehet, késni fogok. Nagyon szeretlek. - apró csókot nyomott az ajkaimra, amit egyáltalán nem viszonoztam. Még állt felettem egy darabig, majd mikor látta, hogy semmi értelme, feladta és már csak az ajtó csapódása emlékeztetett rá, hogy itthon volt tíz másodperccel ezelőtt.

Amint kitette a lábát a lakásból, tárcsáztam Jongin számát. Muszáj volt találni valami megoldást, mert én akartam a babát. Még ha Ő nem is szándékozott így velem maradni.
- Igen?
- Kyungsoo?
- Nahát, Yoon-sshi! - derült fel a hangja. - Rég láttalak. Jongin mondta, hogy voltál nálunk néhány napja, de sajnos pont a szüleimmel kirándultam. Gratulálok a ba-...
- Erről szeretnék beszélni Jonginnal. Odaadnád, kérlek?
- Ő most éppen tusol. De Yoon, mi a baj? Nekem is nyugodtan elmondhatod...
- Nem telefontéma, de rettentően fontos... egy élet múlik rajta.
- ...
- Átmehe-...
- Húsz perc és ott vagyunk. - azzal lecsapta a telefont, én pedig elengedtem az eddig visszatartott könnyeimet és a padlóra csúszva zokogtam.
Mit tegyek? Van olyan biztos a jövőm Chanyeol mellett, hogy ekkora áldozatot hozzak miatta és elvetéljek? Jó, persze, ezt fordítva is kérdezhetném, csak az a baj, hogy ha megszülném, akkor Ő biztos elhagyna. Feszítették az agyamat a gondolatok, ezért megváltásnak éreztem a csengő hangját.
Magamra húztam a nyuszis mamuszomat és ajtót nyitottam a két lihegő és aggódó férfinak. Bátyám egyből magához húzott és a nappali felé kezdett terelgetni, Kyungsoo pedig becsukta a térelválasztót és szorosan a nyomunkban követett minket.
Amint kényelembe helyezkedtünk és a kezünkbe kaptunk egy-egy bögre forró zöld teát, a beállt csendet Kai törte meg egy ideges torokköszörüléssel.
- Tehát? Miről van szó? Hol van Chanyeol?
- Az egyik munkatársának a felesége nem rég szült és Chan helyettesíti a srácot.
- Kyungsoo azt mondta nekem, hogy valami életről hablatyoltál. Mi a franc folyik itt?
- Ő nem... nem akarja. Mármint a b-babát.
- Azt ne mondd, hogy elmentetek egy kórházba és...
- Nem. - vágtam a szavába. - A kicsi még él, de egy... tablettát kell szednem, hogy megszakítsam a terhességet.
- Ezt az az eszement találta ki?! - hördült fel bátyám és azonnal pattogni kezdett a lakásban. - Hogy' a francba' lehet valaki ekkora gerinctelen... áh! Ő csinálta, akkor vállalja! Szeret téged, vagy tévedek?!
- Csak... biztosan nem szeretne ekkora kötelezettséget. - motyogtam.
- Miről van szó? - kérdezett bele Kyungsoo.
- Yeol középiskolás volt, mikor az apja és az édesanyja között kihűlt a szerelem és békében elváltak. Park úrnak hamarosan új felesége lett, akitől született egy gyereke. Az a barom természetesen jó kapcsolatot ápolt a faterjával és nagyon várta a féltestvérét, de végül túl korán született és sajnos nem élt meg egy hónapot sem. Ha ez még nem volna elég, a nővéréről kiderült, hogy meddő és maximum örökbe fogadhatnak a férjével. - sóhajtott Jongin.
- Ez borzasztó. - hüledezett az alacsonyabb. - Akkor ezért nem akarja...
- Ezért. - bólintottam.
- Nézzétek... annak idején a pszichológia szakon tanultunk már lelki traumák által kiváltott dolgokról és ez tipikus példa rájuk. Chanyeol féltestvére sajnos meghalt pici korában. A nővérének nem is adatott meg, hogy anya legyen, így ahelyett, hogy boldog apa akarna lenni, valószínűleg retteg attól, hogy a saját gyerekének is baja esne a szülés során, vagy esetleg Yoon-sshit érné valami. Ezért inkább nem is hagyja, hogy ez megtörténjen.
- Legszívesebben bemosnék egy kurva nagyot annak a túlméretezett...
- Jongin, hűtsd le magad. - szólt rá a párja higgadtan. - Nem fogsz segíteni a húgodon azzal, ha dúvad módjára nekiesel a srácnak, főleg, hogy komoly okok állnak a háttérben. Én azt javasolnám, hogy beszélj Chanyeollal még egyszer értelmesen, ha pedig így sem sikerül, jobb lenne, ha kitalálnátok valami más megoldást. De a döntésetek, hogy hagytok-e élni egy, még meg nem született magzatot, vagy pedig nem adtok neki esélyt, rettentően felelősségteljes dolog.

***Chanyeol POV***

Egy világi seggfejnek éreztem magam, amikor Yoon közölte, hogy terhes, én meg képtelen voltam visszafogni a gondolataimat és betámadtam. De így lesz a legjobb. Mi lenne, ha ugyanaz történne a kisfiúval vagy kislánnyal, mint anno az öcsémmel? Vagy ha mondjuk életem szerelmével esne meg valami szülés közben? Még nem készültem erre fel. Talán egyszer sikerülne, de nem most. Jobb lesz, ha bevetetem Yoonnal a gyógyszert és nem lesz gyerek.
De akkor miért fájt belül ez az egész? Miért foglalkoztam most mégis azzal, hogy lehetnék apa? Miért szorult össze a gyomrom?
Mindezt természetesen elmondtam Baekhyunnak is, mikor lehetősége volt felhívnia a kórházból, természetesen a gyógyszert kihagyva.
- Haver, te egy világi nyomorék vagy. - morgott fojtott hangon, gondolom, nem kiabálhatott a gyerekei közelében. - Ah, Taeyeonnie, te csak pihenj. Chanyeollal beszélek. Átadom. TaeTae üdvözöl és üzeni, hogy látogasd meg a kicsiket ha ráérsz.
- Én is üdvözlöm. Mindenképpen. - mosolyogtam.
- Mindegy, szóval a lényeg. Én is megzavarodtam, mikor kiderült, hogy kilenc hónap múlva bizony nagy feladatom lesz. Felnevelni két életet nem éppen olyan, mint az ügyfelek dolgát elsimítani. Persze az is felelősség, de ez... ráadásul az a boldogság, amit most érzek, felülmúlhatatlan.
- Nem féltél, hogy baj lesz?
- Dehogyisnem! - nevetett. - De egy pár dolga, hogy vigyázzon az anyaméhben növekvő csöppségre. Együtt, ketten biztonságot nyújtanak neki. Remélem, nem csináltál semmi baromságot a születendő gyerekeddel!
- Én...
- Chanyeol!
- Abortusztablettát adtam neki. - temettem az arcom a tenyerembe.
- Esküszöm, agyonverlek, ha megtalállak. - döbbent le. - Hogy lehetsz ilyen rohadék? Tudod, hogy ezt perre lehet vinni? Ha mondjuk Yoon nem is, de Jongin ezt biztos gatyáig perli rajtad! És ezzel tudod mi lesz? Elveszíted az állásod és börtönbe kerülsz, igen. De a legfontosabb, hogy oda a szerelmed és annak gyümölcse is. Gratulálok, baszd meg!
- Ezt te nem érted!
- De igenis értem! Kis gyökér korunk óta a legjobb barátok vagyunk, tudom az összes kis titkod és azt is, miért csinálod ezt. De öregem, úgy akarsz megdögleni, hogy féltél családot alapítani egész életedben? Nőj már fel! Yoona egy olyan nő, akit nem érdemes elveszíteni. Tökéletes neked minden szempontból, jó anya lenne, gondoskodik rólad és megért. Hagyj fel a felesleges aggódással és dobd ki azokat a tetves tablettákat, amíg szépen mondom! - azzal dühösen lecsapta a készüléket, én meg csak lestem.
Lehet, hogy igaza volt. Sőt, biztos. Ez a beszélgetés mindent megváltoztatott bennem. Száznyolcvan fokos fordulatot vett a gondolkodásom...

***Yoona POV***

Amint Jongin és Kyungsoo elment, elkezdtem összeszedni a gondolataimat szépen és logikusan. Meg akartam beszélni ezt Yeollal, akármi is történjen.
Időközben próbáltam azért el is terelni a figyelmem olyasmikkel, mint hogy felhívtam Baekhyunékat, hogy gratuláljak, főztem vacsorát, takarítottam, fürödtem, mosogattam.
Persze megannyiszor a hasamra siklott a kezem, mert miért ne?
Éppen asztalt terítettem, mikor a kezembe akadt a gyógyszer. Meredtem rá egy darabig és fogalmam sem volt, hogy akkor most bevegyem-e vagy ne.
Ám legnagyobb döbbenetemre egy kéz kirántotta azt a vackot az enyémből és... kidobta az ablakon.
- Chanyeol? - hüledeztem. - Te meg...
- Ne szedd azt a szart. - lihegte elvörösödött arccal. - Ugye nem vetted be a mai adagot? Köpöd ki, de rögtön?!
- Most meg mi bajod? Lázas vagy? - aggódóan tettem a kezem a homlokára, de nem igazán tűnt lázasnak.
- Csak ne szedd azt az izét! Meghal a gyerekünk! - ritkán láttam ilyen megtörtnek Őt. Leginkább akkor, amikor elvesztette az apját két évvel ezelőtt.
- De hiszen te mondtad, hogy vegyem be. - próbáltam nyugtatni.
- Most meg azt mondom, hogy ne! Szeretném...
- Ki vert észt a fejedbe? - mosolyogtam rá.
- Baekhyun...
- Ó, értem. - immár nevettem. - Furcsa is volt a hangja a telefonban, mikor gratuláltam az ikrekhez... - gondolkoztam el, majd az Ő szemeibe néztem. - Talán hülyén hangzik, de nagyon sokszor megfordult a fejemben, hogy itt hagylak és megszülöm a gyereket, mégsem tudtam megtenni.
- Miért?
- Mert szeretlek, te ökör. - kuncogtam.
- És ha... ha sikerült volna a megszakítás?
- Talán akkor tényleg elmentem volna tőled, talán nem. Erre már nem tudok neked választ adni.
- És most?
- Mit most? - értetlenkedtem.
- Most velem maradnál?
- Hülye kérdés. - sóhajtottam. - Miért ne maradnék veled?
- Mert meg akartam ölni a gyerekemet, azért! - csattant fel. - Ne vedd már ennyire félvállról!
- Chanyeol, hé! Nem veszem félvállról. Csak egyszerűen boldog vagyok, hogy megadtad a lehetőséget a családalapításra. Sokat jelent nekem és tudom, hogy csodás apa leszel. - muszáj volt őt megcsókolnom, mert eszméletlen édes volt ezzel a megszeppent, gyerekes pillantásával. Arról nem is beszélve, hogy most úgy is sírt, mint egy gyerek. - Mi baj van?
- Boldog vagyok. Sajnálom, hogy ezt tettem! - borult a nyakamba, vállai párszor megrázkódtak és hangosan szipogott.
- Én is nagyon boldog vagyok...
- Tökéletes család leszünk! - mintha elfújták volna a könnyeit, megint a reklámvigyor foglalt helyet az arcán.
- Örülök, hogy így gondolod, yeobo. - röhögtem ki.
- Byeonhwa.
- Tessék?
- Ez legyen a neve. Byeonhwa. Változás.
- Miért?
- Mert te vagy az én változásom. Akiről tudom, hogy örökre velem lesz.


2016. augusztus 22., hétfő

My childhood love (EXO - Sehun)

Na sziasztok! :)
Hosszabb kihagyás után új kéréssel érkeztem, egy Sehun központú OS-sel!:)
Remélem, tetszeni fog mindenkinek, főként a címzettnek! :)
Sok szeretettel küldöm DooRinak! ^^
A többiről sem feledkeztem meg, igyekszem velük! :)
Hwaitig! *3*


~~~1998. július 12.~~~

- Ne húzd a copfomat! - kiabáltam hangosan, miközben a fiú nem még mindig nem engedte el a hajam, amit anyukám nagy gonddal szépen két copfba fogott reggel.
- Miért ne húzhatnám? - vetette oda, de azért elengedett. A kezeit összefonta a mellkasa előtt és felfújt arccal meredt rám.
- Mert fáj, és mert megmondalak anyának! - megremegett a szám és lefelé kezdett görbülni, miközben a hatalmas krokodilkönnyeknek sem kellett már sok.
- Árulkodó Júdás vagy! Most meg miért sírsz? Bőgőmasina! - nevetett.
- Nem sírok és nem vagyok bőgőmasina! A nevem Kim Haneul és nem szoktam sírni! Ennyi erővel én is kicsúfolhatnálak, mert pösze vagy! Nyuszi! - kiabáltam rá, toppantottam kettőt és csípőre tettem a kezem, hogy legalább komolyan vegyen. Már amennyire egy négyévest komolyan lehet venni...
- T-tényleg fájt, hogy meghúztam a copfod? - úgy látszott, hogy a kis műsorom hatásos volt, mert egyből megbánó kiskutyaszemeket meresztett rám és közelebb totyogott, hogy ellenőrizze, nem fájt-e nagyon.
- Ühüm...
- Ne haragudj... a nevem Oh Sehun. Ne árulj be a mamádnak, oké? Neked adom a kavicsgyűjteményem! Legyünk barátok! - vigyorgott rám azzal a négy fogával.

~~~2001. szeptember 1.~~~

- Sehun, ne ficeregj már! Le kell fertőtleníteni a sebed! És még én bőgök... - motyogtam, majd újra megnéztem a térdén és a karján lévő horzsolásokat. Elég csúnyán elbántak vele a hatodikosok...
- Nem bőgök! Csak... nagyon leizzadtam... - mentette magát.
- Persze. De kicsit messzire mentél... második osztály első napján verekedni... ez csúnya dolog volt, Sehun-ah! El is küldhettek volna téged, és akkor nem találkozunk többet!
- Csak téged akartalak megvédeni, hogy ne bántsanak... annyira nagy baj, hogy szerettem volna megmenteni a fiúktól a legjobb barátomat? - azt hiszem, itt néztem rá máshogyan...

~~~2008. május 8.~~~

- Oh Sehun! Mit keresel te itt? Tudod te, mennyi az idő? Hajnal három! Értem én, hogy szeretsz tanulni, de még a suli sincs nyitva... - háborogtam.
- Szeretnék neked mondani, valami nagyon fontosat. Ma nem megyek iskolába. - sóhajtott. Az arcát látva valami tényleg nem stimmelhetett vele, elég gondterhelt volt. Az álom egyből kiment a szememből és mellé kucorodtam, hogy átöleljem a derekát. Egyre férfiasabb volt és ez eléggé szembe is tűnt.
- Na és vajon miért nem? Ugye nem a hülye cimboráiddal lógtok? - vontam fel a szemöldököm vádlón, mire keserűen elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Nem, ez most más! Én... elmegyek az SM Entertainment meghallgatására. Tudod, amit annyira reklámoznak.
- Tessék? Jól értettem? - olyan mértékű büszkeség töltött el, ahogy ránéztem, hogy el sem lehetett volna mondani szavakkal.
- Halálosan jól értetted. Tudod, hogy ez nagy álmom...
- Persze, hogy tudom... biztos sikerülni fog! Hwaiting! - öleltem át, de belül majd szétvetett a zavar.

~~~2012. április 7.~~~

- Haneul-ah, ugye tudod, hogy holnap debütál a banda...
- Persze, hogy tudom. És nagyon büszke vagyok rád, Sehun-ah. De hiába a te fellépésed, délelőtt én akkor is témazárót írok, ráadásul érettségi lesz a jövő hónapban. - próbáltam terelni, mert tényleg fontos volt számomra az iskola, ha akartam vinni valamire.
- Fi-figyelj már rám egy percre! Tedd le azt a könyvet! - csattant fel.
- Jó, leteszem, de ne ordibálj!  - vágtam vissza, mégis óhaja szerint ignoráltam a tananyagot.
- Bocsánat, de túl feszült vagyok... szóval öhm... attól tartok, nem találkozhatunk tovább. Az ügynökség szerződésében világosan benne van, hogy nem mutatkozhatunk lánnyal egy megadott ideig, úgyhogy... 
- Mi a jó életről beszélsz? Most... most komolyan azt akarod mondani, hogy vége a barátságunknak? Sehun, pisis korunk óta ismerjük egymást, ez egyszerűen... nevetséges! - keltem ki magamból, próbálva valami normális hangnemet megütni, de hát...
- Ne kapd fel a vizet, kérlek! 
- Ne kapjam fel? Mondom én mindjárt, hogy mit kapok fel! A baltát, azt kapom fel és majd jól agyonverlek vele! Mi bajod lett? Me-megfogadtuk egymásnak, hogy mindig barátok leszünk... akkor m-miért?
- Yah, Haneul-ah! Ne sírj, nem szeretem mikor sírsz... 
- Akkor miért? T-talán nem vagyok elég jó, hogy Oh Sehunnal, az EXO egyik tagjával barátkozzak? Ez a probléma? Hogy nem nézek ki elég jól ahhoz, hogy egy idol legjobb barátja legyek!? 
- Nem! Ehhez ennek semmi köze! Csak egyszerűen meg van tiltva a randi.
- Mi nem randizunk, te seggfej! Mi a legjobb barátok vagyunk... testvérek! Ha nem akarnál lerázni, megoldanánk ezt is! Ilyen könnyen feladnád?!
- Hát ez itt a baj, Haneullie. Én nem... én nem így érzek. Szeretlek, Kim Haneul, nagyon is. - rendben, itt egy kis sokkhatás ért, ezért néhány mondat kiesett az emlékezetemből. - Ezért nem lennék képes azt hangoztatni, hogy a barátom vagy, mert nem vagy az. Nem is beszélve arról, hogy féltelek, mert lány vagy, a rajongók pedig féltékeny lányok, tehát én... aish, az a lényeg, hogy szeretlek!
- S-sehun...
- Nagyon vigyázz magadra!  - itt kaptam életem első csókját és itt is csalódtam először.

***

Morogva csuktam be a naplómat, amik ezeket a bejegyzéseket takarták. Volt még rengeteg a kis könyvben, de ezek mellett nem tudtam elmenni, hiszen... a négy dátum emlékeztetett legerősebben arra, hogy mennyire is jók voltunk mi együtt: Oh Sehun és Kim Haneul, a legjobb barátok, tesók örökre. Na persze, annak a seggfejnek a debütálásig tartott az örökre... Megértettem én, hogy  védeni akart, de én tökéletesen meg tudtam védeni magam mindig is. Nem véletlenül üvöltöttem le a fejét, amikor megrángatta a loboncomat az első találkozásunkkor, nem véletlenül szálltam be a verekedésbe, mikor engem próbált menteni. Csak három hónappal voltam nála fiatalabb, nem öt évvel...
Olyan érzés volt akkor, mintha csak ócska kifogásokat keresett volna, hogy az idolkodás mellett ne kelljen még velem is foglalkozni. Később visszagondolva pedig ez a meggyőződésem cáfolódott, mivel eszembe jutott, hogy azt is mondta, szeret...
- Rohadj meg! - fújtattam. - Francért kellett nekem veled kezdeni a reggelemet... ha miattad fogom rosszul végezni a munkámat, megöllek. - sziszegtem az ártatlan kis naplónak, majd magamra kaptam a cipőmet és kiléptem a nyári friss levegőre. Még az utcán is az EXO Lotto című száma üvöltött a tizenéves suhancok telefonjából, némelyik elvetemült még hangszórót is hurcolászott reggel hatkor. Jó, huszonkét évesen a gondolkodásom megegyezett egy vénasszonyéval, de amíg nem jutottam éltető kávéhoz, addig ne is várjanak tőlem semmi kedveset. Túl fáradt voltam. Megint Rajta járt az eszem...

~~~

- Jó reggelt, Haneul sunbae! - integetett az arcomba a kis nővérgyakornok, Soah. Megpróbáltam kierőltetni valami aranyosat magamból, elvégre nem egy tizennégy éves középiskolás tehetett arról, hogy én rosszul keltem.
- Neked is jó reggelt. Mi járatban erre?
- Augusztus elseje óta itt vagyok gyakorlaton, sunbae. - kuncogott. - Nagyon fáradt vagy?
- Eléggé. - sóhajtottam. - Csoda is, hogy még nem kapartam ki a szemed...
- Biztos én vagyok a kedvenced. - nevetett fel, én pedig elmosolyodtam. - De sunbaenim, tényleg... én hozzád kerültem a legközelebb és... amíg a többi nővér elment mellettem, te segítettél nekem betanulni a rám bízott feladatokat. Köszönöm neked, Haneul sunbaenim!
- Mi ez az őszinteség hirtelen? Nem mintha nem értékelném.
- Hát... kérni szeretnék tőled valamit.
- Mi lenne az? - ráncoltam a szemöldököm. Soah szégyenlősen elmosolyodott és a recepció felé nézett, ahol egy vele egykorú fiú álldogálhatott fehér kórházi egyenruhában. Valószínűleg ő is a gyakorlatát töltötte.
- A neve Park Bogum. Lassan két hete beszélek vele, de egyszerűen nem tudom, hogy viselkedjek a közelében... pedig el szokott hívni kávéra is, meg minden...- ebben a pillanatban a fiú mintha megérezte volna, hogy róla beszélünk, hátrafordult és intett egyet. Soah pedig elpirulva kapta arrébb a fejét.
- Szerintem csak add önmagad, mint ahogy mindenkivel teszed. Tetszel neki, hidd el. - simogattam meg a hátát. - Most viszont mennem kell, mert beteglátogatásra indulunk egy óra múlva az orvossal.
- Rendben. És köszönöm, sunbae! - hajolt meg.
Ami azt illeti, tényleg tegnap délután telefonáltak be, hogy valakinek súlyos problémája van a lábával, de csak ma reggel tudtunk kimenni, ugyanis éppen utaztak. Most ki találja ebben a logikát? Ha utaznak, akkor miért nem ott látják el?

Mindenesetre egy elég érdekes környék volt ez. Lépten-nyomon fura figurákkal találkoztunk, akiknek rózsaszín kártya lógott a nyakában. Bosszúságomra viszont annyira rohantak, hogy képtelenség volt kiolvasni.
A hetedik emeletre vitt az utunk egy panellakásba. Volt rajta elektromos kódzár, ahogy elnéztem, egy kis kamera is, meg spéci kaputelefon. Nagyon fontos ember lakhatott itt... A doktor felcsengetett, később pedig egy nagyon mély hang szólt bele.
- Igen?
- Az orvos vagyok, akiért tegnap küldettek. Egy nővér van velem.
- A nővér biztonságos? - kikérem magamnak...
- Nem tudok róla, hogy rohamai lennének, ha idolt lát. - szóval innen fúj a szél.
- Ez esetben azonnal nyitom.
Valóban; néhány másodpercet kellett várni, míg az illető feloldotta az összes kódot meg zárat, ami létezett, majd kitárult a bejárati  ajtó és egy legalább két méteres, manófülű, szélesen vigyorgó, Park Chanyeol nevezetű egyén bukkant fel. Csak ezt ne! Magamban ötször sírva fakadtam, amiért elvállaltam ezt a melót.
- Üdvözlöm önöket. Sajnáljuk, hogy még külön időpontot is kellett megszabni, de már a repülőn ültünk, Kai-sshi pedig amúgy is utál kórházakban lenni, nem hogy még éjjel...
- Nem gond. Merre találom a beteget? - mosolyodott el biztatóan Ahn Doktor, mire a füles rögtön arrébb állt és mutogatni kezdett nekünk, hogy merre kell menni, melyik szobában tartózkodik a Kai nevezetű tag. Mint kiderült, a nappaliban leledzett. Csak Ő ne legyen itthon, mert a végén el találnám törni a nyakát...
Levettük a cipőnket, kezet mostunk és beljebb merészkedtünk.

- Üdvözöljük önöket! - hajolt meg még nyolc ember, mikor beestünk az Istenverte nappaliba. Mindenki itthon van? Éljen a Koreai nemzet! Tekintetemmel rögtön, ösztönösen keresni kezdtem és nem csalódtam; csak nem felismert?
- A nevem Ahn Songjun doktor, a hölgy pedig Kim Haneul, kórházunk egyik nővére. - mi is derékszögbe vágtuk magunkat, de mielőtt elkezdhettük volna, Suho beleszólt.
- Ugye itt maradhatunk? Szeretnénk tudni, mi lesz Jonginnal...
- Természetesen. Haneul kisasszony, kérném a szemüvegem.
- Azonnal! - pattantam és a táskában kezdtem kotorászni. Addig is elfoglaltam magam. Mikor kikerült az okuláré, a doktor úr kezébe nyomtam és folytattam tovább a dolgom. Mint kiderült, enyhe szalagszakadása volt az érintettnek, ezért szépen egy hűtő pakolást, végül egy szoros kötést kanyarítottunk Kai lábára.
Már épp elköszönni készültünk, amikor egy olyan rántást éreztem meg a csuklómon, hogy azt hittem, az egész karom kiszakad tőből.
- Mi a... Sehun!? - még csak meg sem hallotta, csak ráncigált el a döbbent társaságtól. - Eressz már el, hallod? Y-yah! - egy szobába vezetett, gondolom a sajátjába, becsapta az ajtaját, végre elengedett és szembe fordult velem. - Minek hoztál ide?
- Te minek jöttél? - vont vállat. Azt a bunkó eget neki...
- Nem tudom észrevetted-e, de nővér vagyok, kötelességem a betegellátás, észlény!
- Akkor máshogy kérdezem. Miért pont IDE jöttél?
- Hidd el, ha tudtam volna, hogy pont veled futok össze, inkább péknek megyek... amúgy meg mi ez a tajparaszt stílus? Valakire hatással van a sok lóvé? A hírnév esetleg? Mindkettő?
- Nem! - vágta hozzám.
- Érdekes, a tévében valahogy kedvesnek és cukinak tűnsz a magad pösze stílusával. Na, az legalább semmit nem változott...
- Hé! Nem vagyok pö-...Te néztél a tévében? - kerekedtek ki a szemei. Ki tudta ragadni a lényeget, az biztos.
- Egy időben... - bólogattam.
- És azután?
- Leszoktam róla, hogy téged bámuljalak naphosszat. A munka lekötött, a többi meg nem számít.
- Már hogyne számítana! Érdekel... érdekel, mi van veled...
- Hát persze. Nekem meg harminchatos a lábam, szeretem a csemegeuborkát és tudok gyomlálni. Most, hogy ezt megvitattuk, mi lenne, ha őszinte lennél és közölnéd velem, hogy valójában jó ürügy volt ez az idol téma, hogy lekoptass?
- Ez nem igaz. - motyogta. - Sosem akartalak lekoptatni. De mindenkivel történnek dolgok, amik... változtatnak az emberen.
- És? Én is sokat változtam. Kezdve azzal, amikor hajnal háromkor ott hagytál egy csókkal, egy vallomással meg egy búcsúval. Négy évre eltűntél, most meg tolod ide a képed, elrángatsz a felettesemtől, ledöbbented a hyungjaidat és próbálod a magad köcsöggé változott módján beadni, hogy érdekeltelek. Ez aztán a parasztvakítás.
- Akartalak keresni. De... a főnökség nem értette meg, hogy csak barátok voltunk. Amúgy meg igazuk volt, mert én...
- Te mi? - vontam fel a szemöldököm?
- Amikor megcsókoltalak, halálosan komolyan gondoltam. Aztán mikor megszakadt a kapcsolat, szinte megőrültem, mert egy fasznak éreztem magam. Luhan... ő volt az első és egyetlen, aki valamennyire pótolta az általad hagyott űrt. De... aish, utálom ezt a nyálas és nyomorék szöveget. - fintorgott. - Azt próbálom elmondani, hogy nem kerestelek, mert az igazgatóság azt is tudja, mikor megyek vécére. Igazából Lulu kilépése után lettem ennyire bunkó. Mert utánad őt is elvesztettem és akkor értettem meg, te mit érezhettél, amikor leléptem.
- Szép vallomás. - bólintottam elismerően.
- Most komolyan, Haneul? Én itt mondok neked egy komplett prózát, te meg ide szúrsz nagy kegyesen fél mondatot? Ennyi?!
- Mert mit mondjak? Megérdemled!
- Hát kösz...
- Még naplót is vezettem...
- Miről? - lepődött meg, majd óvatosan mellém csoszogott... vagyis tőlem úgy két méterre, mert gondolom félt, hogy meg találom verni.
- Az első találkozásunktól az utolsóig le vannak jegyezve dolgok. Amikor megrángattad a hajam és felajánlottad a kavicsgyűjteményed... amikor verekedtél értem... amikor közölted, hogy megpróbálsz idol lenni... és amikor megtörtént az a csók is. Minden. Mert te mindig az életem része maradsz. Amikor láttam a műsorokban, hogy mennyire boldog voltál, hiszen azt csináltad, amit szeretsz, akkor én is boldog voltam. Megtettél mindent az álmodért. Elérted.
- Haneul-ah. Megint sírsz.
- Nem érdekel. - nevettem fájdalmasan és egy hirtelen ötlettől vezérelve jól pofon csaptam.
- Ezt most...? - szerencsétlen olyan értelmes fejet vágott, miközben fogta az arcát, hogy le kellett volna fényképezni és el kellett volna küldeni egy oldalnak.
- Remélem, tudod, hogy utállak!
- Sajnálom...
- Sokra megyek a sajnálatoddal, hülye gyerek! Hogy roha...- még azt sem hagyta, hogy egy mondatot befejezzek, mert olyan csókot kanyarított le, hogy majdnem összeestem, ha nem tartott volna meg. Még a nyálam is kifolyt. A nyelvem a sokktól leblokkolt, pedig azt a finom ízt, ami szétterjedt bennem, egy percre sem szabadott volna kihagyni. Mikor rájöttem, hogy mit művel, egy darabig vertem a mellkasát, hogy ugyan tűnjön már el a negyven kilométeres körzetemből, de az elmém és a szívem is megadta magát, ezért a nyaka köré fontam a karjaimat és olyan szorosan húztam magamhoz, amennyire csak tudtam. A könnyeim közben úgy folytak, mint egy vízesés, vissza kellett volna fognom őket...
- Szeretlek... szeretlek... szeretlek... - minden egyes ismétlés után apró csókokat adott az arcom különböző pontjaira. - Ígérem neked... hogy nem leszek olyan ökör még egyszer, hogy eltűnök... ígérem!
- Csak nem előjött "Oh Romantikus Sehun"? - kuncogtam, de azért boldogan szívtam be az illatát.
- Ne szokj hozzá. Csak pár nap és visszajövök ÉN.
- Nem is te lennél, ha nem rondítanál bele a pillanatba. - néztem rá csúnyán. - De az a helyzet, hogy így szeretlek...
- Tényleg nagyon sajnálom azt a hülyeséget...
- Csak fogd be és maradj így...
- Meddig?
- Örökké is ölelnél? - motyogtam.
- Téged? Egyértelműen...