I see You - 1. Rész

Hogyan kerültem én a képbe

- Yeonmi! - anya kiabálását hallottam a földszintről, így bosszankodva ugyan, de megszakítottam roppant fontos elfoglaltságomat - a drámák maratonját -, és elhagytam a kényelmes ágyamat. Amióta megszereztem az érettségit, nem igazán csináltam mást, mint sorozatnézést, ugyanis teljesen elveszett az érdeklődésem az emberek iránt az utóbbi évben.
Ha nem ilyen enyhén fejezném ki magam azt mondanám, hogy gyűlöltem minden nyomorult emberi lényt, de a visszafogott verzió jobban hangzik. Teljesen biztos voltam benne, hogy édesanyám megint egy lehetőséggel jött haza, hiába mondtam el neki ezerszer, hogy nekem nincs türelmem az olyan munkákhoz, mint a beteggondozás. A gimiben is megmondta az osztályfőnököm, hogy túl van tárgyalva a jövőm az egészségügyben, ergo tegyek le még egy szakmát amint lehet, és üljek be egy csendes irodába, hogy elkerüljek mindenkit.

Unottan foglaltam el a konyhában lévő székemet, gondolatban már felkészülve a hegyi prédikációra. Ó, én naiv. Még ha csak az lett volna.
- Ez így nem mehet tovább! - csapta az asztalra a bögrét szülőm, amiből eredetileg kávét szeretett volna inni, de a lötty fele kivándorolt a helyéről. - Annyi helyet ajánlottam már, de te mindent visszautasítasz! Elég lenne megemlíteni a nevemet és rögtön kihagyhatnád a munka legalját, de neked semmi nem jó! Nem fogunk apáddal örökké eltartani, az Isten verjen meg! Mi lesz, ha történik valami? Ha már csak magadra számíthatsz az életben?!
- Elmondtam már párszor anya, hogy nem érdekel ez a szakma. Te erőltetted, pedig nagyon jól tudtad és tudod is a mai napig, hogy nem szimpatizálok a segítség fogalmával! Rajtam se segít senki...
- Én próbálnék! - vágta rá, majd elmosolyodott olyan "nem menekülsz anyád elől" mosollyal. Itt kezdődött a probléma. - Amit most mondok, jól vésd az eszedbe! Holnaptól keményen dolgozni fogsz, de nem akárhogyan.
- Mégis mi a...
- Édesapáddal tegnap éjjel megvitattuk a sorsod és arra jutottunk, az én egyik betegemmel fogsz foglalkozni.
- Hogy mi? - olyan magasra szökött a hangom, hogy én is meglepődtem. Ezt nem gondolhatják komolyan. Ez egy rémálom kell, hogy legyen.
- Yeonmi, ez a fiú vak. Segítségre van szüksége, neked meg empátiát kell gyakorolnod. Nem olyan régen veszítette el a látását, a családjáról hallani sem akar, a barátai pedig túl elfoglaltak, hogy minden nap ott legyenek mellette. Szegény ki sem mozdul a szobájából. - anya szemeibe könnyek gyűltek, ahogy a srácról beszélt. Ha valakiről azt lehet mondani, hogy empatikus, akkor az az anyám.
- Ez nem lesz jó ötlet...
- Szóval elvállalod? - szemei felcsillantak, eddig görcsben tartott kezei kilazultak, merev, ideges tartása szintén felengedett. És én életemben először olyat mondtam, amiről tudtam, hogy meg fogom bánni.

~~~

- Mondtam, hogy nem lesz jó ötlet. - meredtem a hetedik emeleti lakás ajtajára. Anya előre figyelmeztetett, hogy rendkívüli titoktartás van, ami azért akkora gondot nem jelentett, tekintve hogy nem lett volna kinek árulkodnom. Viszont ami a legjobban kiverte nálam a biztosítékot, az az összeköltözés volt. 

Egy elég csendes külvárosba kell majd berendezkednem a szerencsétlen sráccal, ez pedig rengeteg felelősséget jelentett. És ezt pont rám merték bízni. Fel tudtam volna robbanni a bennem tomboló dühtől. Kényszeresnek éreztem ezt az egészet és nem akartam ezt ilyen könnyen teljesíteni.

A csengőt is nagyon nehezen sikerült megnyomni, most meg itt vártam, hogy valaki kinyissa azt az átkozott térelválasztót.

- Még nem késő a futáshoz... - haraptam be alsó ajkam. Egyáltalán minek adtam be a derekam? Hová lett a hatalmas kitartásom? Talán most már tényleg megijedtem anyámtól. 

Nagyjából két-három percig néztem ki a fejemből, mikor kattogást hallottam. Elég spéci biztonsági zár lehetett, mert én ennyi idő alatt kétszer bejutottam volna. Végül az ajtó résnyire kinyílt.
- Magát küldték? - ettől a formális beszédtől is nagyon kirázott a hideg. Már most.
- Engem. - bólogattam serényen, mint valami kutya, mert kezdett kicsit kényelmetlen lenni a folyosón álldogálás.
- Jöjjön beljebb. És ne hangoskodjon.
- Már miért hangoskod-... - a szám is tátva maradt, mikor az előtérben nyolc ismerős arcot pillantottam meg. Abban a szent minutumban kezdtem érteni a pletykákat, amik a napokban terjedtek.
- Talán folytathatnánk a nappaliban. - indítványozta Suho. 

Teljesen tisztában voltam vele, hogy én bizony az egykori kedvenc bandám lakhelyén múlatom az időm. A debütálásukkor szerettem meg őket, akkor még nem bújt elő az antiszociális énem. Majd amikor az érettségim évébe kerültem és sok volt a stressz, ráadásul a legjobb barátnőm is csúnyán hátba szúrt, vége lett a szép korszakomnak. Ezért kissé rosszul éreztem magam a fiúk társaságában. Rengeteget változtak az én rajongásom óta.

Mikor már mindannyian kényelmesen ültünk, és a kínos csend is kellőképpen beállt, a vezető kisebb torokköszörülés után újra megszólalt. 

- Úgy gondolom, hagyjuk a formalitásokat és tegeződjünk. Tudod, kik vagyunk? 

- Igen. - jelentettem ki kurtán, ami inkább kelthetett bennük ellenszenvet, mint az ellenkezőjét. Sőt, Sehun és Chanyeol szinte sugározta ezt a kellemetlen légkört. Az utóbbi azért engem is meglepett, hiszen a végtelen szeretetéről ismert, de nem mertem ennek túl nagy medret keríteni. 

- Rajongó vagy? 

- Hát... Ez kicsit bonyolult. - morogtam. Nem azért jöttem hogy rólam tartsunk előadást. 

- Értem. - mosolyodott el. - Nem mondom, hogy azonnal megbízunk benned, és borzasztóan nehéz lesz rád bízni az egyik testvérünket. Remélem, megérted. - újabb bólogatással jeleztem feléjük, mert az önfeledt beszélgetéshez még mindig nem fűlött a fogam. - Sejted, miért maradtunk nyolcan?
- Beavattak a fontosabb részletekbe igen. Gondolom, a hiányzó kilencedik az aki...
- Az egyik koncertünk próbáján volt valami az egyik füstgéppel, másnap pedig arra kelt, hogy az égvilágon semmit nem lát. Az orvos szerint elképzelhető, hogy örökre vak marad. - Baekhyun szipogni kezdett, Chanyeol vigasztalóan megszorongatta, és kissé én is sajnáltam a törpét. Mégsem lehet könnyű, hogy egyik pillanatról a másikra tönkremegy az életed.
- Ne kérdezd meg tőle, hogyan történt, mert csak akkor fogja elmondani, ha megbízik benned. Egyelőre azt kéne elérni, hogy kimásszon a szobájából és engedje, hogy átköltöztessük veled egy nyugalmasabb térbe. - magyarázott Xiumin.
- Tehát elsősorban szedjem ki a barlangjából? Bárhogy próbálkozhatok?
- Csak szedd ki D.O hyungot, kérlek. - motyogta Kai megtörten. - Ő a legjobb barátom.


Halkan nyitottam be a szobába, de kis híján visszafordultam; az a szag émelyítő volt. Tuti nem szellőztettek itt egy ideje. Két ágyat láttam, de az egyiken nem volt se ágynemű, se semmilyen használati tárgy, csak az üres matrac. A bútorokon vastag porréteg uralkodott, a szőnyeget régóta nem porszívózhatták, ahogy a padló sem láthatott felmosót, a függöny minden fényt kizárt a helyiségből. Néhány tányért és poharat is felfedeztem, de meg sem lepett már. Volt egy olyan érzésem, hogy a fiú senkinek nem engedte a takarítást idebent, különben nem lenne ekkora szemétdomb. Feltenném a kérdést, hogy ez az életmód mire jó, de nem piszkálódni jöttem.
- Hahó! - pislogtam. A félhomály rettenetesen irritálta a szememet, ezért minden mindegy alapon az ablak felé indultam és elhúztam a függönyöket. Úgyse látja... Az ágy felé vándorolt a pillantásom, ahol megláttam egy kupacot, amely aprókat emelkedett, majd süllyedt, de ezen kívül nem vettem észre több mozgást. Mintha félig már meghalt volna. - Te vagy Kyungsoo, nem igaz? - egy szót se szólt. - Válaszolnál, b...kérlek?
- Kifelé. - a jó hír, hogy legalább élt. A rossz, hogy pont nekem nem fog itt parancsolgatni.
- Na te majd megmondod nekem, mit csináljak...
- Mondom, kifelé. - egyre idegesebb volt, én meg egyre jobban meg akartam ütni.
- Másszál ki az ágyból és megfontolom, hogy kimegyek-e vagy nem. Engem azért hívtak ide, hogy segí-...
- Ki ne merd mondani! - kiabált és azzal a lendülettel felült, lerántva magáról a takarót. Az arca meggyötört volt, a szemei üvegesen meredtek előre, kezei az ölében pihentek ökölbe szorítva, száján grimasz uralkodott. - Ha ezért hívtak, akkor pláne tűnj el!
- Meg a jó édes... azt! Ha nem mászol ki, én viszlek, de azt nem köszönöd meg! Ki kell jönnöd! Egészségtelen itt! 

- Nekem már mindegy... - hihetetlen. 

- Csak a látásodat vesztetted el, nem az összes végtagodat! 

- Kifelé. Utoljára mondom.

- Oké. Kimegyek. De én a helyedben elgondolkodnék rajta, hogy odakint várnak és nem csak magammal foglalkoznék. A saját társaid életét is tönkreteszed a sajátoddal együtt. - köptem és már kint se voltam. Úgy viselkedik mintha nem lehetne így is élni, más bármit megadna, ha csak ennyi prolémája lenne. Kiskoromban rengeteget voltam anyával a munkahelyén és látássérültek egytől egyig próbálkoztak teljes életet élni. Ő meg itt pazarolja az értékes időt. Ez tudott a legjobban felidegesíteni. Jó, nem érthettem meg a helyzetét maximálisan, hiszen én nem voltam vak.

- Na? - az első aki reménykedve feltette ezt a kérdést, Chen volt. 

- Kiküldött. - pufogtam. - Sajnálom, de legszívesebben megvertem volna. 

- Ugye nem mész el? - ijedt meg azonnal Lay. - Eddig mindenki feladta... Ha te is, akkor oda minden remény. 

- Ugyan, őt ez mit érdekli? Az ő élete biztosan csodálatos. Nem hiányzott a nyakába egy teher. - gúnyolódott Chanyeol, Sehun elismerően hümmögött, én pedig felkaptam a vizet.
- Ugyan mit tudsz te az én életemről? Ugyanannyit, mint én a tiedről, úgyhogy fogd be!
- Csillapodjatok! - emelte meg a hangját Suho. - Chanyeol, tudom min mész keresztül, de Yeonmi-sshi álláspontját is megértem. De megoldunk bármit is azzal, ha üvöltözünk?
- Srácok, legalalább próbálkozzunk! Ki fog jönni onnan és elérjük, hogy ugyanolyan boldog legyen, mint ezelőtt. - egyem is meg Layt meg a bizakodó természetét. - Kérlek, maradj! Legalább csak ma!
- Hát én... - legnagyobb döbbenetünkre azonban nyílt az egyik szoba ajtaja és kilépett rajta Kyungsoo.