- Luhan, miért hisztizel? Válaszolj, kérlek! Miért fél év után jut eszedbe?
- Mégis mi az, hogy ne hisztizzek? Nem hisztizek! Szerinted normális dolog viszonyt folytatni egy diákommal? - magyarázta fojtott hangon. - Fél év... fél év elég volt, hogy tisztán lássam a dolgokat!
- Először is; most érettségizem. Másodszor; Luhan, valld be őszintén, hogy miért akarsz eltaszítani... kérlek. - könnyek gyűltek a szemeimbe. Annyit táncsak megérdemlek, hogy nem hazudik az arcomba. - Ha van valaki más, akkor...
- Én... - rögtön elhallgatott. Gondolkozott egy kicsit, végül kibökte. - Mert én nem szeretlek téged igazából. Erre akkor jöttem rá, mikor legutóbb nálam aludtál. Túl kislány vagy nekem, akitől a testén kívül nem sokat kér egy korombeli férfi. - még hogy korabeli. Huszonnégy évesen úgy beszél, mint egy nyugdíjas...
- Értem. - lehunytam pilláimat, hogy viszonylag lenyugodjak, majd a szertár ajtajához lépkedtem, hogy az én részemről is megszakadjon a kapcsolat a kínaitanárom és köztem. Amint innen kiteszem a lábam, nem lesz más, csak az iskola. - Akkor holnap találkozunk az órán... seonsaengnim.
- Igen. Viszlát, Park kisasszony. Ne felejtse el a beadandót. - és abban a pillanatban mindent elintéztünk ennyivel.
Az utolsó ember is kilépett az életemből. Egyedül maradtam.
***
Úgy sípolt az ébresztőórám vasárnap reggel kilenckor, mintha kínoztak volna valamit. Kénytelen voltam órát állítani, mert hajlamosságot mutattam a lustaságra.
Fáradtan és morcosan vertem le a földre azt a rohadt ketyegőt, hogy aztán még idegesebben csoszogjak ki a konyhába, készíteni magamnak egy kávét.
Mikor már az asztalnál ittam a fekete nedűt, magam elé meredtem és felsóhajtottam.
- Megint ugyanaz az álom. - muszáj volt összeszorítanom a szemem, hogy ne sírjak, így egy év után is.
Egy hónappal a szakítás után leérettségiztem, azóta nem is láttam őt. - Csak ennyit kellett volna várnod, ha szerettél volna... - megráztam a fejem, hogy kiverjem az aljas gondolatokat a fejemből és valami értelmessel töltsem a szép júniusi vasárnapomat. Az egyetlen szabadnapom.
Gondoltam, azért nem ártana kivinni a kiskutyámat sétálni, mert igen, azóta vettem egy kutyát, hogy ne legyek egyedül. A kis yorkshire terrier farkát csóválva kaparta a bejárati ajtót, így nem is várattam sokáig; felkaptam egy laza baseball pólót, egy rövidnadrágot és a kedvenc tornacipőm, kezembe vettem a játékot és a pórázt, és már lent is voltam.
Szerettem itt lakni, hiszen a park közel volt
- Kapd el, Kijeok! - hajítottam el a labdát, de a fantasztikus képességeimnek köszönhetően eltaláltam vele egy nekem háttal álló férfit. - Basszus! - nyögtem. - Úristen, ne haragudjon, annyira sajnálom, én nem akartam, tényleg! - már ezeket a szavakat óbégatva rohantam a sértetthez, de mikor megláttam ki az, visszaszívtam mindent. Elkomorodva húztam ki magam.
Valahogy magasabbnak és szabadabbnak tűnt, haja fekete árnyalatban játszott, ami sokkal jobban állt neki, mint a világos, pedig azt hittem, annál nincs jobb. Egy fehér pólót viselt csőfarmerral, tornacipővel. Kicsit elkalandoztak a gondolataim, pláne, hogy tudtam, mit rejtenek a ruhák. - Üdvözlöm, seonsaengnim. - illően biccentettem, de többet nem voltam hajlandó tenni.
- Ne legyél ilyen formális. - kért.
- Elnézést. Luhan, örvendek. - gyülemlett bennem a harag.
- Haneul, mondom ne legyél formális.
- Süket vagy? Nem vagyok formális. - válaszoltam kimérten, amin látszólag nem esett neki túl jól. Hát nesze, megérdemled. - Ha megbocsátasz, sétáltatnám a kutyámat. - már kerültem volna ki, de elkapta a csuklóm.
- Haneul. Maradj itt.
- Tűnj már innen, nem látod hogy dolgom van? - förmedtem rá. Már nem is egy ember nézett minket.
- Jogos a haragod, de én még mindig tanár vagyok és akárki felismerhet, úgyhogy legyél kicsit visszafogottabb. - sziszegte egyre idegesebbe, én pedig abban a pillanatban kevertem le neki egy őrült nagy pofont.
- Ezzel szerintem mindent elmondtam. Most pedig vedd le rólam a kezedet, mert nem akarok a közeledben lenni. - rángattam meg felső végtagom, de nem engedett. Helyette húzni kezdett, és áldottam Kijeok eszét, hogy mindig utánam koslatott, így pillanatokon belül meghallottam, ahogy mögöttem szedi fürge kis tappancsait. - Hova viszel? - nyöszörögtem. Egy lépcsőház előtt állt meg, beütötte a kódot, majd már indult is volna fel a lépcsőn, mikor megéreztem egy hatalmas húzódást a bokámban. - Luhan, fáj a lábam... - mikor megemlítettem neki ezt az aprócska tényt, megállt és aggódva felém fordult.
- Hol fáj?
- A bokám... kicsit meghúztam.
- Sajnálom. - hirtelen minden úgy tűnt, mint régen. Kiskutya szemeket meresztett rám, amitől olvadni kezdett a jégszívem.
- Ugyan... ne-nem történt semmi.
- Hogyne történt volna? Hiszen megint bántottalak, mint akkor. - nyelt egyet.
- Hé! Ez semmi! Csak a lábam, és az helyrejön...
- A szíved is rendben van? - araszolt közelebb hozzám, mellkasunk összeért. Nem válaszoltam neki, egyszerűen nem ment. Ő sem várt semmit, viszont karjaiba kapott, hogy úgy cipeljen tovább a lépcsőn. Azt hiszem, túlságosan szerettem az elmúlt időszakban is, hogy haragudni tudjak rá...
~~~
- Fáj még? - helyezkedett el mellettem a kanapén, átnyújtva egy pohár szőlőlevet. Megráztam a fejem.
- Már nem annyira. Köszönöm, hogy leápoltál, de nekem lassan mennem-
- Szeretlek.
- Tessék? - kérdésemre lecsúszott a kanapéról, letérdelt a földre és apró csókot hintett combomra.
- Szeretek, Park Haneul. Mindig.
- Ne szórakozzunk... - nevettem el magam. - Hogy is mondtad akkor? "Túl kislány vagyok, akitől a testén kívül nem akar mást egy korodbeli férfi.". Pontosan emlékszem rá.
- Az fájt a legjobban, hogy azonnal elhitted. - mosolygott szomorkásan.
- Mégis mit lehet ebben kételkedni?! - emeltem meg a hangom. - Ne vigyél a sírba, Xiao Luhan! El ne felejtsd, hiába szeretlek, az a hat év még mindig megvan köztünk, simán-
- Szóval te is szeretsz még? - csillantak fel a szemei.
- Én...
- Az előbb jelenidőben beszéltél, nem vagyok hülye és azt se mondd, hogy nyelvbotlás volt! - keményedett meg a hangja. - Ha szeretsz, akkor ígérem, sosem hagylak el többé! Bármit megteszek, hogy újra megbízz bennem! - miért ilyen őszinte a szeme? A fenébe is!
- Megígéred? - haraptam be alsó ajkam bizonytalanul. Elnevette magát és felhajolt hozzám egy szenvedélyes csókra.
- Hiszen már mondtam, nem igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése