A következő címkéjű bejegyzések mutatása: csigusz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: csigusz. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. május 12., péntek

I see You - 5. Rész

Reggel eszeveszett dörömbölés rángatott ki a szép kis álmaimból, muszáj volt végre felkelnem, borzasztóan zavart. Egyáltalán hogy lehet ilyen hangosan verni az ajtót? Csengőt nem ismerik?

A Nap égette a retinámat, mikor az ablakhoz léptem, így kénytelenné váltam likvidálni a fényt egy sötétítő függönnyel, kizárva ezzel a D-vitamin forrását.
Órámra pillantva kicsit megijedtem, hiszen már elhagyta a mutató a kilencet, Kyungsoo pedig már biztosan fent dorbézolt, ki tudja mit tákolt össze a makacsságával...
Kipattantam az ágyból, és úgy simán pizsamában rohantam az ajtóhoz, hogy kinyissam és véget vessek az idióta lármának.
A vendégekre, egész pontosan nyolc kíváncsi szempárra egyáltalán nem számítottam. Még csak nem is szólt Suho vagy valamelyikük, hogy jönnek...
- Jó reggelt! Látom, felkeltettünk. - pislogott mosolyogva, ugyanakkor bűnbánó arckifejezéssel Xiumin, mire megráztam a fejem.
- Igazából tegnap nagyon sokáig nem tudtam elaludni... később sikerült ébrednem a szokottnál.
- És Kyungsooval mi van? Esetleg eszedbe jutott már a lustálkodás közepette? - vágta hozzám Chanyeol ellenségesen, mire lehunytam a szemem és elszámoltam háromig. De nálam ez nem jött be...
- Ide figyelj, Dumbó. Nincs most kedvem az elmés kis poénjaidhoz, kímélj meg magadtól. Egyáltalán mit kell csesztetni? Repülj haza a túlméretezett füleiddel.
- Oké, elég lesz a veszekedésből, nem ezért jöttünk. Te is hűtsd le magad, Chan. - próbálta menteni a menthetőt Baekhyun, sajnos kevés sikerrel; úgy néztünk egymás szemébe a legmagasabb taggal, hogy ha szemmel ölni lehetne, mindketten holtan feküdnénk a földön.
- Gyertek be. - morogtam kedvtelenül és elindultam megkeresni Kyungsoot. Nem érdekelt, hogy jönnek utánam vagy sem.
Az említettet meg is találtam a konyhában, pont ülőhely után kutatott. - Yah! Hoztam pár vendéget. Remélem, nekik örülni fogsz.
- Kiket? - kapta fel a fejét, de mire megfejthette volna a titokzatos látogatók kilétét, Kai a nyakán is volt.
- Hyung!
- Jongin-ah? Itt az egész banda? - a vak fiú szemeiben mintha könnyeket véltem volna felfedezni, ahogy sorban magukhoz ölelték.
- Csak nem hitted, hogy elfelejtünk?!
- Nem, én csak...
Az ajtóból figyeltem az eseményeket, nem volt kedvem oda pofátlankodni közéjük, mikor egy kéz megérintette a vállamat. Mielőtt megfordulhattam volna és jól megvertem volna az illetőt, ő megelőzött és halkan a fülembe kezdett suttogni.
- Ne zavarj meg minket. Jobb lesz, ha most kimész innen. - hát persze, ki más lehetett volna...
- El tudom dönteni, hogy mit csinálok, Colos.
- Semmi közöd a magánéletünkhöz. Így is jobban beleártottad már magad a kelleténél.
- Nem tettem semmi olyat, ami sértheti a személyes tereteket. Feladatot kaptam, észlény. - sziszegtem immár az arcába, majd -mivel nem érdekeltek a további sértései, elhagytam a helyiséget. Célom az udvar volt, ahol Kyungsoo minden délután ücsörgött. Egyáltalán miért pont ide jöttem.
Megintcsak eszembe jutott a férfi... A vastag, puhának tűnő ajkai, a hatalmas sötétbarna szemei, amelyekben egykor biztosan élettel teli fény csillogott.
Minden egyes porcikája az eszembe vésődött, pedig alig pár napja ismertem közelebbről. Vagyis... Ismertem a fenéket. Csak... annyira bonyolult. Olyan érzéseket tápláltam, amelyekre tapasztalat híján aligha találtam megfelelő magyarázatot.
- Hé. Minden rendben?
- Mi? Hogy...? Oh. Nem kellene inkább a barátoddal foglalkoznod, Sehun-sshi? - dünnyögtem nem létező bajszom alatt a lehető legtöbb haraggal. Mit akar ez itt?
- Csak kíváncsi voltam, hová tűnhetett az egyetlen lány a házból. Bár sejtésem van, kinek köszönhetjük a távozásod.
- Kettőt találhatsz. Neked vagy a bunkó fenyőfának.
- Ez bonyolult ügy.
- Igazad van. Az óvodában is így szoktak udvarolni a fiúk annak a lánynak, aki tetszik nekik. - gúnyolódtam.
- Ne beszélj baromságokat... Mondjuk... Nézz körül és rájöhetsz egy-két dologra, miért vagyunk veled olyanok amilyenek. Nem csak én és Chanyeol hyung, de mindenki más is a csapatban. Csak hát, Suho hyung mindenkit megkért, hogy legyünk veled rendesek. Yeol és én még vissza is fogjuk magunkat, de egyikünk sem szereti ha betolakodók háborgatják a banda nyugalmát.
- Ezt hogy értsem? Hova nézzek körül? Kezd elegem lenni a rébuszaidból!
- Meglátod. - indult vissza a házba, de mielőtt eltűnt volna a szemem elől, még egyszer megszólalt. - Amúgy keresnek téged a többiek, ideje lenne végezned a munkádat ahelyett, hogy itt lopod a napot.

Úgy megfojtottam volna.

***

Dél körül járt az idő, mire elmentek és vehettem egy nagy levegőt. Leginkább a két zsiráfra volt jellemző, hogy sportot űzzenek a bunkó megnyilvánulásaikból, de nem kellett félteni Baekhyunt sem, aki nem igazán tudta, kinek a pártján álljon, vagy Kait, akin csodálkoztam, hogy sokkal rendesebb volt mint két társa. Őt persze jobban is toleráltam, énis bizalmatlan lennék, ha a legjobb barátnőmet egy ismeretlen kezeire bíztam volna.
Khm. A nem létező legjobb barátnőmet.

- Mit eszel ebédre? A haverjaid elhozták a saját hűtőjük teljes tartalmát, ahogy látom. - pislogtam a nyitott frigóba, ahol ételes dobozok tömkelege foglalta a helyet.
- Nem tudom. Együtt főzték az összeset, át kell gondolnom, merjek-e belőlük egyáltalán egy falatot is enni. - motyogta, kicsalva ezzel belőlem egy nevetést.
- Biztos szeretet van benne.
- Ja. Jó sok. Pláne Yixing hyungtól. Nézd mit kaptam tőle. - lengette meg a plüsst maga felett. - elméletileg egy kék unikornis.
- Az. - röhögtem, majd elvettem tőle a játékot, nehogy leverjen valamit véletlenül.
- Egyébként mi ez az egyes szám, hogy én mit ennék? Te...?
- Csinálok magamnak valamit. - vontam vállat.
- Suho hyung azt mondta, mindkettőnknek hozták.
- De...
- Eltűntél és nem hallottad. Sehun azt mondta, kint voltál az udvaron. Értem én, hogy nem szereted őket, de a tisztelet jele, ha a házigazda foglalkozik a vendégekkel... - szóval a maknae elferdítte az igazságot.
- Csak... Lényegtelen. Nem a te dolgod. Megmelegítem a kajád.

Miért van az, hogy ennyire hihetetlenül tudnak viselkedni úgy, hogy azt sem tudják, ki vagyok és mit miért teszek?
Mire vagy kire utalt Oh Sehun?
Annyi hülye és felesleges idegbajt tudnak okozni...

2017. április 17., hétfő

I see You - 4. Rész

Három hét észrevétlenül elrepült, bár nem igazán írnám ezt a pozitív élmények számlájára. Kyungsoo nem bizonyult érdekes társaságnak... nagy csendben ült mindig, ritkán szólt vagy kért tőlem valamit, de az utóbbit már akkor tette, ha teljesen elérte a határait.

Bár az első éjszakai kívánsága - miszerint maradjak vele - nem fordult elő többször, az okát nem tudtam meg. Talán félt? De mitől? Logikus szemmel nézve sem láttam értelmét, hiszen azt az alkalmat leszámítva mindig egyedül tartózkodott a saját szobájában, nem aludtam ott. Ha hozzám is szólt, inkább arra kért, hogy nyissak ablakot éjszakára, vagy csak egyszerűen kapcsoljam fel a kislámpát. Megmaradtam a jó öreg "legegyszerűbb variációnál": biztosan csak az első este miatt volt ideges és szüksége volt egy kis társaságra.

Az evéssel sem boldogultunk mindig könnyen; ő ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül étkezzen, pálcikákat használva, de ez sosem sikerült neki. Órákat vitatkoztam vele, mire hagyta, hogy leerőltessek én magam pár falatot a torkán. Ha pedig fürdés került szóba, ugyanezt az önállóságról szóló veszekedést eljátszottuk a víz megnyitásával és szabályozásával.
Semmivel sem haladtunk előrébb, ő ugyanúgy makacs volt, én meg önfejű és ingerült. Elegem volt belőle.
Az egyetlen dolog, amikor teljesen lenyugodott, ha kiment az udvarra és leült a barackfa alá gondolkozni. Az oda vezető utat kívülről megtanulta és minden délután vagy lefekvés előtt kint ült egy vagy két órát, kedvétől függően. Olyankor én is tehettem a dolgom, néhányszor ránéztem, majd felhívtam az anyámat, hogy beszámoljak a nem létező fejleményekről. Természetesen hazudtam neki, jónak állítottam be a dolgokat, megpróbáltam elhitetni vele - persze a saját természetemhez mérten -, hogy tudom kezelni a helyzetet. Jobb a békesség, és az anyámat ismerve a kegyes hazugság is...
A csapat tagjaival viszont még nem beszéltem. Illetve Suho érdeklődött a többiek nevében és azt mondta, nem sokára terveznek egy látogatást, amint lesz idejük. Jaj de várom már Chanyeol és Sehun kedves kis arcát, az aranyos és hízelgő szavakat... már csak a gondolat is melengette a szívem...

~~~

- Az udvarra készülsz menni? - intéztem felé szavaimat és letettem a könyvemet a dohányzóasztalkára. A nappaliban üldögéltünk ebéd után, jócskán elmúlt négy óra, mire végeztünk. Kinyújtóztattam az üléstől elmacskásodott tagjaimat, megcsavargattam a nyakam, a csuklóimat és a bokáimat, pislogtam párat, megtornáztattam a szemeimet, ugyanis a sok betűtől és sortól, amik szinte összefolytak már előttem, rettenetesen megfájdultak. Talán nem ártott volna az az olvasószemüveg, amit magammal hoztam.
- Friss levegőre van szükségem. - vágta hozzám, majd tovább tapogatózott, mire felálltam és igyekeztem kivételesen megakadályozni a szokásos délutáni tevékenységét. Azért mégsem hagyhattam őt egyedül szaladgálni, mivel az eső lába nagyon lógott már. Hatalmas, szürke felhők úsztak egyenesen a mi irányunkba, a hőmérséklet a felére csökkent, a szélről nem is beszélve.
- Jobb lenne, ha most inkább idebent maradnál. Vihar közeleg. Ha beteg leszel...
- ...téged csesznek le, felfogtam. De ne "aggódj", nem fogok tüdőgyulladást kapni, a saját érdekemben.
Nem szóltam semmit. Sütött a hangjából a gúny, gondolom mert mindig azzal jöttem, hogy nekem lesz bajom az ő sérülései miatt. De hát ez így is volt... Vagy csak megint elragadott a bunkóság szörnye.
Csendben mentem utána és figyeltem, ahogy kislattyog az előszobába és nyitja a bejárati ajtót. Nem volt lépcső, amin egyensúlyoznia kellett volna, egyszerűen kisétált. Mintha megkönnyebbülést véltem volna felfedezni az arcán, ahogy megérezte a bőrén a szél simogatását, hallotta a természeti hangokat és orrába is befurakodhattak a különböző kellemesebbnél kellemesebb illatok. Még nem volt alkalmam látni az arckifejezését ilyenkor; Ilyen pocsék időben is örült, hogy kimehet. Egy intézetben mi lett volna vele, ahol a folyosóra se engedik ki, nemhogy az udvarra? Kezdtem örülni, hogy nem kellett azt a megoldást választották. Megkattantam...

Miután legalább öt percig állt egyhelyben lehunyt szemekkel, ismét megindult. Fogalmam sem volt, hogy tudott-e az ittlétemről, de bátorkodtam a sarkában maradni, kezemben immár egy esőkabáttal.
Leheveredett a barackfa alá, csuklóján támaszkodott meg a háta mögött, fejét hátra hajtotta és továbbra is csukott szemekkel élvezte a kintlétet.
Én meg bambán álltam mellette és olyan batár nagy idiótaságok jutottak eszembe, hogy "Kyungsoonak milyen helyes arca van, vagy hogy Kyungsoonak kifejezetten jól áll a kis súlyfelesleg, amit összeszedett. Sőt, Kyungsoo amúgy is egész jól néz ki." Gondolatban már összevertem saját magamat de úgy, mint egy lovat szokás.
- Még mindig itt vagy? - zökkentett ki hangja a gondolataimból. "Kellemesen mély, lágy, dallamos... és azokon az ajkakon jön ki, amit minden rajongó pirosra csókolna, érthető módon. YEONMI, KUSSOLJ MÁR EL, KÖNYÖRGÖM."
- Hm. Legalább egy esőkabátot hoztam, ha bejönni nem vagy hajlandó.
- Nem esik.
- Később fog.
- ...
- Hát akkor én me-
- Maradj itt.
- He?
- Ha be tudod fogni, akkor maradj itt.
- Minek nézel te engem?
- Nézni éppenséggel nem tudlak, de elképzelni igen. És mindig egy lepcses csőrű liba jut eszembe...
- Yah! - háborogtam. Azért mindennek van egy határa... - Ez bunkó húzás volt! - legszívesebben beletapostam volna a talpammal az arcába a becsületem védelme érdekében, de ekkor megláttam a nevetését. Azt az őszinte nevetést, amit egészen idáig nem mutatott, helyette a zord külsejével próbált elmarni magától mindenkit aki csak segíteni akart neki. Kis híján magamról is elfelejtkeztem, annyira bámultam és bunkó dolog, de most örültem, hogy nem látja a reakciómat. Ajkai szív alakban görbültek felfelé, és meg mertem volna esküdni rá, hogy legalább három percig csak bámultam és bámultam... és bámultam.
Úgy döntöttem, maradok - teljesen ártatlan szándékkal -, így leültem mellé. Vagyis három méter távolságtartást megengedtem azért. Kényelmesen elhelyezkedtem, a kabátot az ölembe fektettem, majd Kyungsoohoz hasonló pózban a felhőket kezdtem bámulni. Az undorító, lassan már fekete felhőket.
- Szép, nem igaz? - dünnyögte mellettem. Hát, ha szerinte ez szép...
- Most is a te pofád jár...
- Most is te vagy paraszt.
- Oké, befogom. Egyébként is... honnan. Szóval. Öhm.
- Honnan tudom, hogy szép?
- Olyasmi. - motyogtam szégyenemben.
- Tudod... amíg el nem vesztettem a látásom, nem értettem még a saját filmemet sem, ahol vakot kellett alakítanom. Képtelen voltam megérteni, mert nem volt benne részem. És mintha csak a sors fintora lett volna, rögtön meg is kaptam a magamét érte. Ekkor minden világos lett. Kiéleződött a hallásom és a többi érzékszervem, a képzelőerőm minimum a tízszeresére nőtt. És meglepő, de... még így is képes vagyok látni.
- Viszont most rosszul "látod". - jelentettem ki magabiztosan. - Mondtam neked az előbb, hogy vihar közeleg és elhiheted, nem cuki bárányfelhők mosolyognak ránk az égen.
- Te nem érted. - nevetett fel. - Nem vagy tisztában a "szép" szó fogalmával, Yeonmi-yah. Amikor azt mondom, Szép, akkor nem a külsőségekre értem. Tulajdonképpen a természetnek megvan a maga szépsége, minden kis hibával együtt. Vihar nélkül nem lenne napfény, és fordítva. Eső nélkül szivárvány sincs. Ha nem esel pofára és nem tanulod meg az élet rossz oldalát... ha elbújsz előle... a munkád gyümölcsének is rohadt íze lesz.
- Úgy beszélsz, mintha nem ugyanezt tetted volna, te bölcs öreg remete...
- Tudom, mit tettem. De te...
- Mi van velem?
- Te sem voltál mindig ilyen taszító személyiséggel megáldva, ahogy én sem. Történnie kellett valaminek, nem igaz?
- Hm. - morogtam. - A... lényegtelen.
- Mondd csak el.
- Egyszer majd. Ha eljutunk odáig, hogy te is teljes mértékben bízz bennem, akkor én is megteszem. Úgy vélem, ez így fair.
- Legyen. - sóhajtott. - Tudod, az első napokhoz képest azért megismertem egy rendesebb oldaladat is. - és ekkor kezdett el esni az eső. Mintha az időjárás is tudta volna, hogy a kettőnk egyre kínosabbá váló beszélgetésének itt és most kéne végződnie.
- Be kéne mennünk. - jelentettem ki. - Mind a ketten az ágyban fogunk kikötni ötven fokos lázzal, ha így folytatjuk.
- Menjünk. - bólintott. Bár sikerült normális keretek között beszélgetnünk, a segítségemből még mindig nem kért, én pedig nem szóltam rá érte. Ha tudja, mit csinál, csak hajrá. Amúgy is itt voltam mögötte, ha netán baj történne vele azon az öt méteren.


Úgy éreztem, a mai napon sikerült áttörni egy falat Kyungsoo és köztem. Egy arasznyival közelebb kerültünk egymáshoz, és én ennek valamilyen oknál fogva mélyen, legbelül örültem. Örültem, mert ijesztő érzések kavarogtak bennem, amiknek nem szabadott volna.
Mégsem akartam őket kiirtani magamból...





2017. január 28., szombat

I see You - 2. Rész

Nehezebb, mint gondoltam


Frusztráltan gubbasztottam a hátsó ülésen. Lábaim szorosan összezáródtak, tenyereim a térdeimen pihentek, hátamat az ülésnek támasztottam. Sosem üldögéltem még sehol ennyire fegyelmezetten, de a mellettem lévő Kyungsoo kiváltotta ezt a feszültséget. Folyamatosan előre meredt, mint egy hal. Jobb szót nem találtam rá.
Nem mintha lett volna más választása - lévén nem lát -, de én még így is forgattam volna a fejem a hangok irányába, kerestem volna valami támpontot és kérdezősködtem volna. De ő... semmi. Nem érdekelte hová megy, mit fognak csinálni vele, egyáltalán lesz-e rajtam kívül bárki is, aki a segítségére sietne. Eljutunk majd arra a szintre, hogy engem elviseljen, vagy már az első héten feladom? Az én személyiségemet ismerve az utóbbi.

***FLASHBACK***

Miután sikerült kirobbantani a szobájából, nem szólt hozzám egy szót sem, ez pedig egy jó ideig nem is történt másképp. Borzasztóan megmakacsolta magát és esze ágában sem volt elszakadni a bandától; azoktól, akik még megmaradtak neki és akikkel még hajlandóságot mutatott a kommunikációra. Minden nap ott szobroztam náluk, megbirkóztam Chanyeol kompromittáló beszólásaival és Sehun flegma, lenéző tekintetével, mert anyámnak újabban annyira sem lehetett nemet mondani, mint eddig. Elviseltem Baekhyun nyavalygását, Kai depresszióját, Chen feszültségoldásra tett kísérleteit a hülye poénjaival...
Lay és Suho, illetve Xiumin voltak azok, akik úgy igazán kedvesek szerettek volna lenni velem és nem volt velük különösebb bajom. Ezért hálás voltam - még ha nem is vált szokásommá ezt kimutatni. Minden áldott nap segítettek szóra bírni Kyungsoot, mert valószínűleg sejtették, mennyire nincsen türelmem. Teljes mértékben elfogadták az én hozzáállásomat és boldogok voltak már a puszta ténytől, hogy valaki végre nem adta fel. Még jó, hogy eszük ágában sem volt belekötni a dolgaimba, mert ha elüldöznek, vége a dalnak és az a törpe egyedül szárad el a szobájában. Ez a komor igazság, akár szép, akár csúnya ilyet mondani.
Amint végre sikerült rávennünk az indulásra (illetve ők vették rá), a legtöbben teljesen átváltoztak aggódó üzemmódba a társuk felé. Úgy engedték csak el velem, hogy előtte fél órás ölelkezési rituálét műveltek le a folyosón, magasról téve arra, ki látja meg őket és ki nem. Hozzám csak a vezető és Kai intézett pár rendes szót, na meg az örökké beszívott Lay. A többiek meg vagy mosolyogtak, vagy sírtak, vagy ki akartak nyírni - utóbbi kategóriába a két colos rapper tartozott, előszeretettel feszegetve a határaim tűrőképességét. Meg is könnyebbültem, mikor végre ott hagyhattam őket, na meg anyámat.

***FLASHBACK END***

Nem számoltam az időt, de másfél órát biztosan utazhattunk, míg ki nem értünk egy kevésbé forgalmas helyre, majd további egy órával később teljesen vidékre kerültünk. Ameddig elláttam, föld volt, illetve gyümölcsfák, takaros házak, amelyek a környék egyik felén a tradicionális Korea jellegzetes épületei voltak - gondolom itt olyan emberek éltek, akik ezeket a földeket nap mint nap művelik -, míg a másikon, kissé elszigeteltebb területen modernül berendezett puccos építészeti csodák, nyaralók a teljes nyugalmi állapotra vágyóknak. Nagy valószínűséggel mi a második opcióhoz tartoztunk.
Utazótársam végre valahára megmozdult, pontosan egy időben a kocsi motorjának leállásával. Pislogott kettőt, majd apró sóhajt hallatott.
Kezeivel megkereste a kilincset és kinyitotta az ajtót. Már nekem fájt, ahogy bizonytalan mozgásával próbált valami támpontot keresni a célja érdekében. Nem kért segítséget, tulajdonképpen teljesen ignorált, felvette a napszemüvegét, és ez engem roppantul bosszantott. Nekem meg kötelességemben állt volna rákényszeríteni az akaratomat, viszont tudtam, milyen érzés ez valójában, így nem erőlködtem.
A büszkesége azt is cseszett megengedni hogy a csomagtartót felnyissam, bezzeg amikor a sofőr magyarázott neki, arra még megerőltette a hangját. 
- Uram, szüksége van valamire? Esetleg elkísérjem az ajtóig? 
- Nem akarom. Köszönöm.
- A kisasszonyért tehetek valamit? - fordult felém kedvesen mosolyogva. Jelen pillanatban ettől egyenesen megkönnyebbültem. Legalább egy mondat erejéig nem kell némán lesnem k a fejemből mint egy kukának. 
- Megoldom egyedül. - sóhajtottam, majd kioperáltam a három hatalmas bőröndömet, hogy lecuccoljam újdonsült lakótársamé mellé. Most már értettem, miért egy olyan brutális méretű autóval érkeztünk, másikban el sem fért volna ennyi holmi.


Megvártuk, amíg az autó elhajt az első sarkon, ahonnan már biztosan nem látjuk. De azt nem gondoltam volna, hogy amint kettesben maradok Vele, rám telepedik a tanácstalanság keserű érzése.
Mégis hogy fogom én ezt végigcsinálni? Ki fog borítani ez a srác, eszében sincs együttműködni, így meg aztán végképp magamra lettem utalva. Egyáltalán ő belegondolt, hogy a közös munka megkönnyíti az életét? Hiszen ezt gyakorolja az ügynökségnél több éve...
- Menjünk be. - dünnyögtem lemondóan, várva valami elutasító vagy bármilyen választ, amely nem érkezett. - Én... a bőröndöket viszem be. Te meg addig ülj le valahol. - meg se próbáltam megkérdezni, hogy elnavigáljam-e egy ülőalkalmatosság felé odabent, mert felesleges lett volna.
Előre mentem, a kapott kulccsal megbabráltam az ajtó zárját, mígnem bejutottam.
Rögtön kiszúrta a szemem, hogy nem a legnagyobb házat bérelték ki, viszont annál kevesebb és modernebb bútorral szerelték fel. Az is feltűnt, hogy valaki már intézkedett, hogy Kyungsoonak kényelmesebb legyen.
Én személy szerint elindultam körbenézni és teljesen megfeledkeztem a rám bízott "betegről". Ez - mint utólag kiderült - szarvashiba volt.
Míg azzal voltam elfoglalva, hogy feltérképezzek minden egyes zugot, beleértve a fürdőt, a konyhát és étkezőt, a nappalit, végül a két hálószobát, addig ő úgy döntött, kissé önkényesen egyedül indul neki. Két perc sem telt bele és egy akkora csattanás rázta meg a házat, hogy még a hátrahagyott banda is tökéletesen hallhatta a produkciót.
Kisiettem az egyik hálóból és keresni kezdtem ezt a szerencsétlent, aki a konyhában terült el a földön. Nem érdekelt most, hogy egyáltalán milyen módszerrel talált el a helyiségig, lényegtelen volt. Valószínűleg megbotlott egy székben, vagy nekiment az asztalnak. Már azon gondolkoztam, hogy hívom a mentőket, mert ő csak a hátán feküdt nyitott szemmel, a plafonra meredve.
- Jól vagy? Kyungsoo, válaszolj már!
- Semmi közöd hozzá. Megkeresem a szobámat.
- A szart keresed meg! Ülj le és ne merészelj megmozdulni, amíg én azt nem mondom, mert esküszöm, ha megteszed még mást is elveszítesz a látásodon kívül.
- Mondom, semmi közöd hozzá! Egyedül is boldogulok!
- De...
- Istenem, hagyj már békén! - kiabált.
- Velem te ne emeld meg a hangod! Azt hiszed, én ide akartam jönni? Hogy veled akarom tölteni az időmet és rád akarok figyelni a nap minden percében?! Mégis mi a rohadt életet hiszel te?
- Nocsak, kibújt a szög a zsákból. - vigyorgott gúnyosan. - A terhet már a puszta gondolat is nehezíti a válladon, hogy egy ilyen szerencsétlen vaknak kell főznöd és mosnod. Akkor mi lesz veled később?
- Tudod mit? Csináld egyedül... - motyogtam, majd elfoglaltam az egyik hálót, ahová bezártam magam. Kit érdekel, hogyan töri össze magát. Legalább anyám szeme is felnyílik végre, hogy alkalmatlan vagyok erre a szakmára. Legyen minden olyan nyugis és semmilyen, mint eddig. Csak ezt akarom.

***Kyungsoo POV***

Teljesen tönkrement az életem. Még csak esélyem sem volt, hogy folytassam az éneklést, hiszen ki akar együtt dolgozni egy fogyatékossal?
Most meg Suho hyung rám küldte ezt a csitrit aki az idegeimre akar menni és érezteti velem, hogy rohadtul segítségre szorulok. És még ő sértődött meg!
Dühöngésemet egy csengőhang szakította félbe. Sóhajtva vettem elő a készüléket, amit még Jongintól kaptam, hogy könnyebben megtaláljam a gombokat. Az egyetlen dolog, amit nagy becsben tartottam, hiszen a legjobb barátom küldte és tudtam, hogy nagyon szeretné viszonozni azt, amit én tettem érte. Talán ő lehetett az, aki tudja, milyen segítségre szorulni. Viszont az ő törött lába meggyógyult... én valaha meg fogok?
- Igen?
- Kyungsoo-yah~!
- Mit akarsz, Chanyeol? - dünnyögtem, de azért mégis jól esett, hogy gondolnak rám. Még ha eszem ágában sem volt kimutatni ezt az utóbbi időben.
- Csak gondoltam, megkérdezem, milyen az új hely. A csaj normálisan viselkedik veled?
- Ami azt illeti...
- Tudtam, hogy nem jó ötlet erre a némberre bízni... - hallottam Sehunnie hangját a távolban, szokás szerint kimért és hideg a baleset óta.
- Már nem azért, de van egy olyan érzésem, hogy a te viselkedésed is közrejátszik az ő bánásmódjában. - morogta Baekhyun. - Nem igaz, hogy most az egyszer nem fogadnád el a segítségét! Hogy fogsz enni? Hogy fogod megszokni, mi merre van a lakásban, teljesen egyedül!? A ruháidat ki tudnád mosni? A fürdést még csak-csak megoldanád, de...
- Ezért kellett volna veletek maradnom! Akkor nem lenne ennyi problémám! Vagy nektek is akkora terhet jelentettem...
- Ez nem igaz! - tiltakozott Yixing is hevesen. Szegénykém, mindig olyan kis ártatlan volt. - Nem vagy teher egyikünknek sem, de olyan szoros a napirendünk, hogy ha valami történik veled, akkor képtelenek lennénk odaérni vagy elszabadulni... ha nem figyel rád senki nem éled túl egyedül...
- Talán az lenne a legjobb.
- Yah!
- Bocsi srácok, de nem érek rá. Még ki kell tapogatnom, hol fogok aludni, ha már kiborítottam Yeonmit. Sziasztok. - azzal egy jól becélzott gombnyomással megszakítottam a vonalat. Talán tényleg messzire mentem és nem ártana megkérnem őt, hogy néhány dolgot mutasson meg, vagy legalább mondja el, hogy melyik irányba tapogatózzak. Mint mikor édesanyámtól kértem gyerekkoromban, hogy kösse meg a cipőfűzőm, vagy ápoljon, mikor beteg voltam.

Nem viselkedek a legszebb módon senkivel, ezt jól tudom, de mindenkinek az lenne a legjobb, ha nem kerülne hozzám közel. Hiszen én már nem leszek a régi, de még csak olyan sem, aki nem szorul támogatásra a nap minden percében. Nem akarok azért barátságokat kötni, mert másképp nem tudnám megállni a helyem.
És én nem akarok senki terhe lenni.



2016. december 28., szerda

Jóban, Rosszban (EXO - Chanyeol)

Sziasztok! :)
Kérésre írtam megint, remélem, elnyeri az illető tetszését!:)
Nagyon várom a reakciód, dongsaeng-ah!:)
Örülök, hogy megírhattam!:)

***

Minden olyan hihetetlen volt. Pláne az, hogy ez a nap is eljött. Nem hiszem el, hogy anyám szavaival élek, de tényleg úgy éreztem, mintha tegnap születtem volna, jelenleg pedig itt álltam az egész alakos tükör előtt és a hófehér menyasszonyi ruhámon legeltettem a szemem.
Az ideg száguldozott végig rajtam, csodálkoztam, hogy még nem izzadtam ki a sminkemet, a borzalmas hányingerről pedig ne is beszéljünk.
A rendkívül gyorsan terjedő idegproblémám elemzését három kopogás törte meg, ami csak egy dolgot jelenthetett; Jongin jött szólni, alig öt perc maradt hátra, hogy kimondhassam végre az igent annak az embernek, akit a világon mindennél jobban szerettem.
- Kész v... nahát, basszus Yoon, úgy nézel ki, mint egy... egy... mint egy angyal!
- Azért ne vidd túlzásba. Az angyalok kaphatnak sokkot? - morogtam, de ő mindezen csak jót röhögött és közelebb lépett, hogy megfogja a kezem.
- Nyugodj meg. Nem egy elmebeteghez készülsz hozzámenni, ha jól tudom. Hová lett a törpe?
- A vőlegénnyel készülődik. - vigyorodtam el szeretetteljesen, mikor eszembe jutott, kiről is volt szó.
- Ki gondolta volna. Apropó... nem láttad véletlenül a legjobb barátnődet?
- Kiment ellenőrizni a díszítést, de KIM JONGIN, BÍRJÁL MÁR MAGADDAL!
- Most mit mondtam? Csak nem találom...
- Igen, de ő most koszorúslány és nem szeretnélek meglátni a közelében az esküvőm végéig! Ez az én napom, Jongin. Szeresd egy kicsit kevésbé Krystalt.
- Jól van, bocsánat. Igazad van. Na de pont időben vagyunk. Hozd a csokrot, öreganyám!
- Hogy beszélsz?!

~~~

Amint elindultam a vörös szőnyegen a templomban lévő sorok között, elkezdett kiengedni a gyomrom. Vagy csak azért éreztem így, mert csőlátással mentem előre, és ha Jongin nem tart vissza, lefutottam volna a Chanyeolig vezető utat tűsarkúban. Legjobb barátnőm előttünk tipegett, és le mertem volna fogadni hogy a bátyám a fenekét stírölte. És a suttyó azt hitte, nem látom...
Ahogy végignéztem a meghatott, boldog és mosolygós arcokon, emlékek ezrei törtek elő, amelyek a fejemben fokozatosan elnémították a zenét. Csak azokra a csodákra tudtam összpontosítani, amiket Vele élhettem át az elmúlt legszebb időszakomban, és a legrosszabban is.

*** (innentől ajánlott zene)

Az edzőterem zsúfolásig tele volt, Krystallal alig bírtunk megmozdulni, és ez engem borzalmasan felhergelt.
- Egyszer veszem rá magam, hogy betegyem ide a patáimat és nézd meg! - morogtam, de barátnőm csak jóízűen kacagott rajtam.
- Annyira buta vagy, Yoon! Komolyan, nem tudok úgy meglenni melletted, hogy ne nevetnék. Mi kicsit arrébb megyünk. A magántermek felé. - mutogatott hevesen, olyan beleéléssel, amelyet sosem értettem. Mi olyan nagyon élvezetes és vicces egy gyötrő edzésben?
- Mi?
- Tudod, ezt a részt azok használják, akiknek nincs bérletük, márpedig nagyon kevés ember vesz manapság bérletet a konditerembe. Ugyan kinek lenne ideje a sok meló mellett ide jönni? - inkább nem szóltam semmit, csak próbáltam a tömegben követni a lányt, de természetesen megakadályoztak, Krys pedig nyomtalanul eltűnt. Egy borzasztóan magas srác rohant belém, engem majdnem leterítve a földre. Hát én ezt nem tudom elhinni. Ilyen csak a nyamvadt mesékben van.
- Úristen, ne haragudj!
- Nem tudnál fi-... oh. - ebben a pillanatban azonban megakadt bennem a szó, mert egy olyan gyönyörűen ívelt, étcsokiszín szempárral vettem fel a kontaktust, hogy majd' elment a szívem világgá. - É-én...
- Aish, ez az én formám, biztos nagyon megüthetted magad! Menj csak előre, Baek hyung, mindjárt megyek én is! Amúgy Chanyeol vagyok. Park Chanyeol. - villantotta rám ezer wattos, makulátlan vigyorát, ami még egy fogkrém reklámjába is tökéletesen beleillett volna.
- Kim Yoona.
- Nagyon örvendek.
Nem sokkal később én előkerítettem Krystalt valahonnan és könyörögtem neki, hogy menjünk haza, eléggé megfájdult a bokám.
Ám mikor kifelé léptünk volna az ajtón, egy ismerős hang utánam üvöltött.
- Yoona-sshi!
- Tessék? - megfordulva egy lihegő Chanyeolt láttam, aki nagyon akart volna mondani valamit, ha lett volna levegője. A mögötte lévő két srác - gondolom a haverjai - csak röhögtek rajta, míg barátnőm inkább csak próbált visszafogottan vigyorogni.
- Arra...gondoltam... huh... izé, nem is tudom, nem jönnél el... velem valahová most?
- Én? Most?
- Gondolom te, mivel csak neked mentem negyed órával ezelőtt odabent és most, mivel hát... igazán kárpótolhatnálak valamivel a szerencsétlenségem miatt...
- Menjetek csak, én hazatalálok egyedül. - barátnőm jelentőségteljesen kacsintott, majd megfordult és mielőtt bármit is mondhattam volna, elhúzta a csíkot. Ahogy a férfi két haverja is.

Az első randinak nevezhető akármi egy ramyun kifőzdében esett meg, mégis ez vált életem egyik leggyönyörűbb emlékévé.

~~~~

Lassan két hónapja randizgattunk, mikor Chanyeol beállított hozzánk az éjszaka közepén. Jobban mondva, megdobálta az ablakomat mogyoróval meg makkal. Eléggé dühösen nyitottam ki azt a szerencsétlen ablakot, de a magasabb csak lazán beugrott rajta és szóhoz sem hagyott jutni.
- Oké, tudom, hogy hülye ötlet volt csak úgy berontani, de hirtelen jöttem rá a dolgokra és nem bírtam ki holnapig azaz máig, de nem ez a lényeg. - egyetlen szuszra hadarta el az egészet, én pedig kimeredt szemekkel, bambán álltam tovább. - Yoona, én... kedvellek téged. Nagyon. Az életemnél is jobban, nem bírom ki nélküled. Kedvelek benned az égvilágon mindent, jót és rosszat és tudom, hogy számíthatok rád és hogy elviselsz ilyen hülyén is... mondd, hogy járnál velem!
- Most szórakozol. Park Chanyeol, remélem, nem valami viccet próbálsz itt nekem előadni! - emeltem fel a hangom dühösen, teljesen megijesztve ezzel szegényt, de mit reagálhattam volna? Abban a pillanatban oda voltam érte, mikor megláttam, biztosra kellett mennem, hogy én is szerelmet vallhassak neki.
- Halál komolyan gondolom!

Aznap kaptam életem legcsodálatosabb és legédesebb csókját, attól, akibe szerelmes voltam.

~~~

- Nem.
- Mi? - döbbentem le. - Apa, ezt nem mondhatod komolyan!
- De komolyan mondom, édes kislányom! Ez a fiú... - mutatott itt Chanyeolra aki szintén elég ellenségesen, de azért uralkodva magán állta a gesztusait, - ...nem érdemes rá, hogy együtt járj vele.
- Apa, már megbocsáss, de Yoon azzal érzi jól magát, akivel akarja. - replikázott Jongin is. - Nem értem, mi bajod van hyunggal. Okos, az anyukájának étterme van és szereti a húgom. Mi pedig nem vagyunk a királyi família, de még csak kőgazdag család sem, hogy válogatni kelljen a hülye rangok között!
- Akkor sem fogadom el és kész! Nem akarlak a lányom mellett látni, Park!
- Drágám! - anya figyelmeztető hangjára egy pillanatra mindenki felfigyelt, de hamar elszállt ez a csöppnyi döbbenet, mikor a családfő visszaszerezte a stafétát.
- Figyeljen, uram! Nem tudom, mit vétettem ön ellen, amiért nem engedne Yoon közelébe. - szerelmem kimérten és teljes higgadtsággal kezelte a helyzetet. Ráadásul olyan kitartóan, hogy még engem is meglepett. - Nem fogom őt elengedni és ha kell, akkor minden egyes nap itt fogok dörömbölni a ház előtt. Rám hívhatják a rendőrséget, apám hadnagy. Biztos lehet benne maga és a lánya is, hogy nem tágítok. Egy tapodtat sem.

Akkor, abban a pillanatban, mikor szembeszállt apámmal értem, még jobban beleszerettem.

~~~

- Yoon, kérlek!
- Nem érdekel, Chanyeol! Tudod te, mit éltem át tegnap éjjel? Elmentél bulizni és teljesen eláztál... ígértél nekem valamit!
- Tudom és nagyon sajnálom! De Baek és Jongdae...
- Még mindig nem érdekel! Tudtál volna nemet mondani... tudok a rengeteg lányról is, akik megpróbáltak téged felkarolni, úgyhogy le se tagadd!
- Igen, ez igaz. De szeretlek és veled akarok lenni. Yoon, kérlek... soha többet nem iszok ennyit sem Baekhyunnal, sem Jongdaeval.
- Még jó, ugyanis ők cipeltek haza. Te voltál a legrosszabb állapotban.
- Kérlek...
- Menj már innen, Yeol... nem akarlak látni még egyszer.
- Ez most azt jelenti...
- Igen, azt! Tűnj el innen. Apámra kellett volna hallgatnom az első pillanattól kezdve. Nem vagy megbízható.

Egy egész hónapig mély depresszióban voltam, minden nap százas zsepiket használtam el.
Chanyeol egy idő után feladta a békülési kísérleteit, gondolom Jongin vagy az apánk szólt neki, hogy feleslegesen strapálja magát.
Mnidenesetre a bátyám és Krystal együttes ereje az én felvidításomra azt eredményezte, hogy ők ketten eléggé összegabalyodtak és a szenvedélyes szerelmük és mérhetetlen tettvágyuk csak tovább ösztönözte őket arra, hogy engem kihúzzanak a gödörből.
Így történt, hogy Krystal elhívott a lakására, míg Jongin Channal tette ugyanezt, ugyanabba a lakásba és ugyanabban az időben.

- Most jól összezártak minket. - motyogta a férfi idegesen. Jobban megnézve rengeteget változott; vékonyabb és kissé szálkásabb lett, a haját fehérre festette - mellesleg ezen nem tudtam kiigazodni soha - és a szemei alatt szinte bőröndök éktelenkedtek. Rettenetesen megsajnáltam. Ezt én tettem vele? - Yoona-sshi, én...
- Hagyjuk, Chanyeol. Semmi értelme magyarázkodnod. Aznap este mindennek vége lett köztünk, mert nem bírtam elfogadni, hogy eljársz bulizni.
- Ez nem igaz. Te csak azt nem fogadtad el, hogy egyre többet hanyagoltalak és jöttem hozzád részegen, ráadásul az ablakodon keresztül. Ez nem volt olyan, ami mellett csak úgy el lehetett menni. Rengetegszer átkoztam magam. Akármilyen idegen lány jött velem szembe az utcán, csak téged láttalak bennük. Még most is csak téged látlak.
- Yeol, semmi sem lehet köztünk olyan, mint régen. Nem lehet, mert az érzéseink nem befolyásolhatóak.
- Tudom, de ettől függetlenül újrakezdhetnénk vagy folytathatnánk, vagy mit tudom én... de ezek szerint te már régen... túlléptél rajta, nem igaz? - kínosan borzolta össze a haját, mint egy zavarban lévő kisgyerek, a szívem itt kezdett pocsolyává olvadni.
- Nem, nem igaz. Ugyanolyan borzalmakat éltem át nélküled. Minden nap Pokol volt és szürke, te tettél mindent színessé. És nem léptem túl semmit. Emésztett a bűntudat, amiért durva voltam veled aznap éjjel. - motyogtam egy keserű vigyorral a számon. Nincs mit tenni, halálosan beleszerettem.
- Yoon... - egyre közelebbről hallottam az Ő hangját, éreztem, ahogy mellkasa a hátamnak ütközik, végül kezei eltávolítják a kiengedett hajamat nyakamból, hogy aztán puha, meleg és édes ajkai nedves csókokat hintsenek rá, néhány apró harapást is ejtve legérzékenyebb felületemen. - Nagyon szeretlek. A világon mindennél és mindenkinél jobban. - dünnyögte. - Akármit megtennék érted.
- Channie...
Aznap éjjel egymáséi lettünk, csak mi ketten, és nem kívánhattam volna szebbet, semmi sem tette volna gyönyörűbbé ezt az első alkalmat még akkor sem, ha virágszirmokkal és gyertyával spékeltük volna meg.

Ez így volt rendjén, spontán történt és nálam boldogabb lányt nem hiszem, hogy találtak volna a Földön.

~~~

Nagyjából másfél hónap telt el a békülés óta és mi ketten jobban összekovácsolódtunk, mint eddig bármikor. Megtanultunk kezelni egy-egy problémát, amit a másik tett vagy amit ketten követtünk el, sikerült harmóniát teremteni. De aztán közbeszólt valami, amit sem jó, sem rossz kategóriába nem tudott sorolni egyikünk sem.
- Chanyeol, terhes vagyok. - óvatosan kellett volna neki adagolni, hátha könnyebben megemészti, legalábbis én azt gondoltam, hogy elájul vagy itt hagy és sosem látom többet. Itt is látszott, mennyire félreismertem Őt.
- Mit mondtál?
- Babát... babát várok. - szipogtam az ágyamon ülve.
- De hát mióta? - kerekedtek el a szemei, majd letérdelt mellém és megfogta a combomon pihenő kezeimet.
- Amióta kibékültünk. Fogalmam sincs, mit csináljak, Yeol, én nem tudom... - a kétségbeesett zokogás erőt vett rajtam, a párom szemébe sem mertem nézni, nem hogy majd még a szüleimébe nézzek! Ő viszont nem így gondolta, rögtön átölelt, hátamat simogatta és fülembe suttogott, hátha megnyugtat.
- De hiszen ez csodálatos, Yoona! Ne sírj egy olyan miatt, ami maga a csoda.
- Nem félsz? Nem vagy ideges? - döbbentem le, hiszen én egyáltalán nem erre számítottam tőle.
- Ideges vagyok kicsit, de nem félek. És tudod, miért? Mert itt vagyunk mi. Ketten a világ ellen, és itt van az anyám, aki már egyébként is arra célozgat, hogy unokákat akar... biztos vagyok benne, hogy támogatni fog, sőt, mondok egy merészebbet, az apám is mellettünk lesz, anyám miatt a nővérem és a te bátyád meg aztán pláne piskóta ügy. De csak Te és Én számítunk. Értetted? Nekem pedig a világ leggyönyörűbb ajándéka, hogy apa leszek.

- Annyira szeretlek, Park Chanyeol!
- Én is téged... Kim Yoona.

~~~

- Kim Yoona, megtisztelnél azzal, hogy a tündéri kis feleségem leszel?
- IGEN, Chanyeol-ah!

És azóta is csak őt akarom...

***

- És Te, Kim Yoona, akarod-e hites férjedül az itt jelenlévő Park Chanyeolt, míg a halál el nem választ? - mire befejeztem a bambulást, már a szerelmemmel néztem farkasszemet. Teljesen megijedtem. Mit is kéne mondani? Nem lehet, hogy ennyire bepánikoltam!
Végignéztem azokon, akik az első sorban ültek. Anyámon, aki kérdően pislogott rám, majd apámon, aki végül mégis megbékült a helyzettel, de csak az unokája születése után. Apropó, unoka. Azonnal a fiunkat kezdtem el keresni, és igazán csak akkor lettem biztos a dolgomban, mikor a hatalmas gyermeki szemekbe néztem. A miénk... a mi szerelmünkből született és mi neveljük fel. Mi fogunk neki otthont adni, mi fogunk neki ételt és ruhát biztosítani. A mi vállunkon sírja majd el a bánatát és mi fogunk mellette maradni, ha beteg lesz. Én és... Chanyeol. Igen. Mi ketten a világ ellen.
- Akarom. - vigyorogtam rá, mire ő is kiengedett egy olyan "hála Istennek, hogy megszólaltál" sóhajt, majd meg sem várva a végszót, azonnal rátapadt az ajkaimra. Megszűnt létezni minden és teljesen biztossá vált, hogy mi az életünk végéig egymás oldalán fogunk maradni. Hiszen jóban és rosszban egymás mellett voltunk eddig is, és a nagy része még csak most következik.

De ha belegondolok, pont ez az, amit annyira várok majd. A jövő.






2016. szeptember 25., vasárnap

Mates (EXO - Chanyeol)

Sziasztok!:)
Következő kérés egy Chanyeol One Shot volt, amelyet Seolhee Byun olvasóm kért tőlem!:)
Köszönöm, hogy megint megkértél, és ne haragudj a hosszú várakozás miatt!:)
Remélem, elnyeri a tetszéseteket! <3
Hwaiting! *3*

***

Az ősz bizony hideget is hozott magával a sárguló, egyre gyorsabban eltünedező faleveleken kívül. Minden egyre szürkébb volt, az október közeledte mindenki kedvére rányomta a bélyegét; morcos üzletemberek az aktatáskáikkal az összes útjukba akadó lényt lehurrogták - legyen az akár egy kutya vagy macska -, közben hadarva valamit a fülükhöz tartott headset-be, a virágboltokban az élet sokkal fakóbbá vált, a gyönyörű, nyári illatos növények már sokkal ritkábban érkeztek, nem beszélve a megnövekedett árról, a pékségek elől eltüntették az asztalokat, túl hideg volt már ahhoz, hogy odakint egyenek az emberek. Meg hát amúgy sem maradt rá idejük, hogy nyugodtan üldögéljenek. Szeptemberrel bizony beindult a szorgalmi időszak, nem csak az iskolások számára.
"Nem tud vigyázni?" "Ne ténferegjen már az orrom előtt! Nem látja, hogy valaki munkába menne?" "Hol van már az átkozott kávém?! Ha maguk miatt elkésem, kifizetik!" - ilyen és hasonló megjegyzések repkedtek az utcán, nem beszélve a cifra és választékos visszaszólásokról, amiket már épeszű embernek nincs kedve részletezni.

Én valahogy mégis tökéletesnek éreztem a napjaimat. Nem voltam ideges, nem aggodalmaskodtam felesleges dolgokon, és ha nagyon akartam, akkor bőven ráértem mindenre, amit meg szándékoztam tenni a munkám előtt és után. Nem beszélve arról, hogy volt valaki, aki meghitté varázsolta a mindennapjaimat.
- Jó reggelt, virágszálam! - Park Chanyeollal a munkám, egészen pontosan közös munkánk során ismerkedtem meg. Középiskolában mindenki az úgynevezett "ulzzang"-ra volt rákattanva, de nagyon keveseknek sikerült ebből valódi munkát, megélhetést csinálni.
Első pillanattól kezdve, mikor beléptem a magam tizenhét évével az ügynökséghez, az Ő mosolya fogott meg. Ő volt az, aki segítette a gyakornoki időszakom, és ő volt a párom a szalagavatómon. Ő volt mellettem, mikor úgy éreztem, borzasztó lennék ulzzang modellnek, és végül vele készültek az első képeim is. A legmeglepőbb dolog az volt, hogy rajongóink lettek, imádták a párosunkat, ez pedig ahhoz vezetett, hogy minden valósággá vált. Most pedig, négy röpke évvel később, tökéletesen boldogan keltem fel. Megint. Sőt, két hónapja még boldogabban is, mint eddig...
- Neked is szép jó reggelt. - kuncogtam, mikor megéreztem száját a nyakamon kalandozni. - Nem gondolod, hogy korán van még ehhez?
- Ehhez sosincs korán. De ugye nem fázol? Hűlik a levegő... feljebb vegyem a fűtést? Éhes vagy? Nem fáj a fejed?
- Nyugodj le. Nem beteg vagyok, csak kismama. - tört ki belőlem a nevetés. - Még több, mint öt hónap van hátra, nem is látszik.
- De igen... ha nagyon megnézzük, mondjuk így... - hajolt le a hasamhoz, simogatásokkal kedveskedve a kis bentlakónak, - ... akkor látszik.
- Tehát azt mondod, kövér vagyok? - incselkedtem, szándékosan kiforgatva a szavait.
- Isten mentsen meg attól, hogy kövérnek nevezzelek. Bár nekem akkor is tetszenél, ha gurulnál.
- Jól van, elég legyen! Yah, mássz le rólam! Reggelit kell csinálni, rendbe kell szedni magunkat, fel kell öltözni, különben elkésünk.
- Aish, muszáj nekünk munkába menni? - sóhajtott.
- Nocsak, azt hittem, imádod a modellkedést.
- Nem arról van szó... de annyira nincs kedvem. Szeretem csinálni, meg minden. De... most jönnek az apai ösztönök. Egyre jobban szeretnék itthon főzőcskézni veled vagy filmezni, meg ilyenek.
- Tudom. De már csak egy hét, és lesz egy szabad hétvége. Bírd ki egy kicsit.
- Jó... - dünnyögte.

Végre sikerült kiimádkoznom őt az ágyból, de még mindig teljesen kedvtelenül rágcsálta a kikészített ételt.
- Oké Channie, látom rajtad, hogy valami bánt, és nem csak a szabadnap hiánya. Munkával kapcsolatos?
- Hm. Olyasmi.
- Tudod, hogy mindent elmondhatsz. - ráncoltam a homlokom, enyhe sértettséggel a hangomban. Letettem a forró teával megtöltött lila, kiscicás bögrémet - amit még tőle kaptam tavaly karácsonykor -, majd karba tett kézzel vártam valami magyarázatot. Ha Park Chanyeol valami miatt nem mosolygott, akkor ott tényleg probléma ütötte fel a fejét.
- Egyszerűen csak az új fotózások. - túrta össze egyébként is szanaszét álló, vörös loboncát, majd keserű tekintettel méregette a rántottáját.
- Mi van velük? Nem jó az összeállítás? Nem szereted az őszi kollekciót?
- Két dolog. Az egyik Taeyeon. Folyton próbál flörtölni velem, hiába pofázom el neki húszmilliószor, hogy köszönöm, de nagyon is boldog vagyok melletted...
- Ugyan, emiatt ne kapd fel a vizet. Megbízom benned és eszem ágában sincs feltételezni, hogy megcsalsz vele. Taeyeon elég összetett személyiség és nem szereti, ha elutasítják. De ha azért vagy rosszkedvű, mert azt hiszed, féltékeny vagyok, akkor tévedsz. - mosolyogtam rá. Utáltam, ha Ő rosszul érzi magát. - És mi a másik dolog?
- Az... az az idióta Jongin! - fakadt ki idegesen, amin még én is meglepődtem. - Úgy mászik rád, mint egy pióca! Ennyire beindul a terhes nőkre, vagy mi a franc?!
- Nyugodj már le. Emlékeztetnélek, hogy a főnökségen kívül senki nem tud még a babáról.. azt beszéltük meg, hogy csak a jövő hónapban jelentjük be. Te nem bízol bennem?
- Nem benned, hanem Kaiban! Rúgjuk fel a megegyezést és mondjuk el mindenkinek most! - a kirohanásán muszáj volt nevetnem. Ahogy dühös, grimaszba torzult arcát még ráadásként fel is fújta, egyszerűen édesen vicces volt. - Most min röhögsz?
- Rajtad. Mint egy kis ördögfióka, úgy nézel ki ezzel a fejjel, meg a vörös hajaddal. - hátra toltam a széket, majd felálltam és mögé sétálva hajoltam le, hogy csókot nyomjak az arcára. - Szeretlek, a világon mindennél jobban. És ezt sem Taeyeon, sem pedig Jongin nem tudja tönkretenni. Az a srác egyidős velem, a legjobb barátomként tekintek rá, nem többként. Vele nem szoktam összebújni esténként és nem lakom vele együtt. Nem az ő gyerekét hordom a szívem alatt, hanem a tiédet.
- Az én Sehunomat. - kuncogta el magát.
- Hagyjál már, az se biztos, hogy fiú! - csaptam meg a vállát.
- De ha fiú lesz, akkor Sehunnak fogjuk hívni.
- És ha lány lesz? Akkor is? - gúnyolódtam. Mindenképpen fiút akart, ez pedig engem tett egy kicsit félénkebbé a baba nemét illetően.
- Nem. Ha lány lesz, akkor Haneul. - húzta ki magát büszkén ültében.
- Kérdezhetek valamit? - harapdáltam idegesen az alsó ajkamat. Vajon jó ötlet előhozakodni a dologgal? - Miért hajtogatod mindig, hogy fiút szeretnél? Nem örülnél egy lánynak?
- Jaj, dehogyisnem örülnék! Ne beszélj butaságokat, Seolhee-yah. De ha először fiam lenne, megvédené a húgát, mert hát szeretnénk mi neki testvért is, nem? Nincs szó semmi olyasmiről, hogy én márpedig csak azt fogadom el, ha kis tökös lesz. Csak... érted.
- Persze. - mosolyogtam rá, ő pedig felállt velem szembe, átkarolta a derekam és gyengéd csókkal jutalmazott. Imádtam ezeket a pillanatokat. Vele.

~~~

- Seolhee-sshi!
- Jongin? - lepődtem meg a felém szaladó fiún, aki egy hatalmas fékezéssel csúszott be elém.
- Nagyon feltartalak?
- Dehogy, már volt fotózásom, csak Chanyeolra várok. - magyaráztam neki kedvesen. Furcsálltam is, hogy nem keresett délelőtt, csak most, ebéd után talált meg.
- A-akkor beszélhetnénk? - motyogta idegesen. Mi a fene ütött ebbe a fiúba?
- Nem kellene neked is dolgozni? Úgy tudtam, közös képeket csinálnak rólad és Krystalról.
- Most van egy óra szünet. Valami nem stimmel a gépekkel... tehát ráérsz? Fontos.
- Persze. Hová szeretnél menni?
- Az öltöző tökéletes. Mindenképpen négyszemközt szeretném. - hangja a mondat végére fokozatosan halkult el. Valami nagyon nem klappolt ma. Mindenki teljes rosszkedvvel állít elém.

Az öltözőbe érve Jongin gondosan becsukta az ajtót, míg én leültem a székemre, elővettem a ráakasztott táskámból a vitaminos italomat - Chanyeol nem volt hajlandó elengedni anélkül -, és azt kortyolgatva vártam, hogy a srác kibökje, mi bántja a csőrét. Frusztráltan tett pár kört a kis helyiségben, ujjaival folyamatosan barna tincsei közé túrva. Kis idő kellett neki valószínűleg, hogy rendesen összekaparja a gondolatait.
- Seolhee-sshi, én... én jól tudom, hogy te foglalt vagy, de én... én nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel. Annyira megőrjít minden mostanában...
- Te-tessék? - nyeltem nagyot. Túlságosan is beigazolódni látszott párom elmélete. - J-jongin-ah...
- Én... folyton ostorozom magam, amiért nem léptem hamarabb. A gimiben... ott kellett volna, a kezdetekkor. És ma nem érezném úgy, hogy a saját hülyeségem miatt az a fülesmókus lecsapott a kezemről...
- Először is a fülesmókus az, akit szeretek, Jongin. Teljes szívemből szeretem Őt.
- De mi lett volna, ha én hívlak el randizni hamarabb?! - csattant fel, szinte a sírás szélén állva. - Én...
- Felesleges azon rágódni, hogy "mi lett volna, ha...". Mert ezt nem mondhatom meg. Talán lett volna esélyed, de ez mellékes. - ahogy ezeket kiejtettem, csak annyit vettem észre, hogy átölelt. Nem birtoklóan, nem erőszakosan, csak gyengéden. Vállai aprót rázkódtak, az én szívem pedig teljesen összefacsarodott.
- Szeretlek, Seolhee... annyira nehéz olyan érzésekkel ébredni minden nap, amikről tudom, hogy soha nem lesznek viszonozva. Látni titeket minden egyes nap... pokoli.
- Kedvellek, Jongin-ah, de én-...
- Esetleg megzavartam valamit? - az ismerős, mély és kissé rekedt hangra úgy rebbentünk szét, mint a kismadarak. Jongin a szemét törölgette a felsője szélével, én pedig a virágos szoknyám alját birizgáltam és próbáltam mindent értelmesen megmagyarázni.
- Chanyeol, ez-...
- Nem az, aminek látszik? Persze, gyertek csak a sablonszöveggel. - nevette el magát gúnyosan, majd végignézett mindkettőnkön, de olyan bíráló és lenéző tekintettel, hogy rendes kurvának éreztem magam. Még egyszer hitetlenül elmosolyodott, majd megfordult és elindult volna kifelé. Annyira csodáltam benne, hogy soha senkit nem ütött meg, mindig higgadtan kezelte a helyzeteket és sokszor nekem sem mutatta ki, ha fájdalmat érzett lelkileg. Most viszont... ez túl nagy félreértés volt.
- Kérlek, Channie! - csuklója után kaptam, hátha még végighallgatná, amit mondani akartam, de legnagyobb döbbenetemre kitépte magát a kezeim közül.
- Hagyj most, Seolhee-yah... - és kisétált. Park Chanyeol két perc alatt olyanná vált, mint aki legalább tíz évvel idősebb, görnyedt, megfáradt testtartással hagyott ott az öltözőben. Még pislogni sem tudtam, nem hogy még sírni.

- Seolhee, én...
- Nem a te hibád, Jongin-ah. - jeleztem neki, hogy hagyjon fel a mentegetőzéssel, amúgy sem mennénk most vele semmire. - Félreérthetőek voltunk mindketten. - fáradtan roskadtam le a székemre, igyekezve nem elbőgni magam. - De meg kell értened, amit elkezdtem mondani, mielőtt Ő berontott. Kedvellek, mint egy nagyon jó és odaadó barátot. Yeolliet viszont annyira szeretem, hogy fizikai fájdalmat okozna, ha elveszíteném. És az sem mellékes tény, hogy... az ő gyerekét várom.
- Seolhee... úristen, én... aish! Komolyan...
- Sajnálom, Jongin. - szipogtam. - De már soha nem fog kiderülni, mi lenne köztünk. Csak a barátságomat tudom neked adni, semmi többet.
- Bár minden tökéletes lenne... - motyogta, majd leguggolt elém és megfogta a kezem. Biztató mosolyt küldött felém, végül sóhajtott egyet és csendesen kinyögte:
- Hogy fogják hívni a babát?
- Ha lány lesz, Haneul.
- Szép. - bólintott. - A füles választotta? - bökött az ajtó felé, ahol "füles" az imént kitrappolt. Egy fájdalmas nevetés kíséretében bólintottam. - Gondoltam. Jó érzéke van a gyerekekhez. És mi lesz, ha fiú?
- Sehun. Szerintem ez is aranyos név.
- Olyan... erőteljes. Azt hiszem... jó szülők lesztek ti ketten.
- Köszönöm, Jongin-ah.
- Ugyan mit?
- Hogy nem erőlteted. Szükségem van a barátságodra, még ha tudom, milyen önző is vagyok.
- Nem vagy önző. Csak máshogy szeretsz, mint én téged. - paskolta meg a combom, végül egy nyújtózkodással egybekötött felállást produkált. - Hazaviszlek, beszéljétek meg. Nem hiszem, hogy Yoda képes lenne elhagyni, de nem tettél semmi olyat, amiért oka is lenne rá.
- Köszönöm szépen, Jongin. És kérlek... ne mondd el még senkinek a dolgot.
- Bízhatsz bennem.

~~~

- Chanyeol? - óvatos léptekkel nyitottam ki a hálószobánk ajtaját, amelyben az az ember tartózkodott, akivel az életemet készültem leélni. Mivel az előszobában már láttam a kabátját és a cipőjét, a lakás többi pontján viszont nem találtam, logikusan a háló maradt.
Valóban ott ült, az ágy szélén támaszkodott, a térdein könyökölt, arcát tenyereibe temette.
- Channie... - a hangomra felkapta a fejét, de amint meglátott, elfordult. - Kérlek, hallgass már meg! Nincs köztem és Jongin között semmi! Sőt, még haza is hozott, hogy megbeszéljük, miután leléptél.
- Miért nem egyből magához vitt? - röhögött fel cinikusan, újabb kést forgatva meg a szívemben.
- Mert az egész egy félreértés, azért!
- Azt mondtad neki, hogy kedveled! Tisztán hallottam! - pattant fel, közelebb viharzott hozzám és megállt, tőlem alig két centire.
- És hallottál bármi mást is? Mondjuk azt, hogy mi történt az előtt, hogy kihallgattál!
- Nem, de tök félreérthető volt! Mégis mit gondoljak?! Épp ma mondtam, hogy Kai állandóan körülötted sunnyog, erre tessék! Csak mondani kellett... Kedveled őt?
- Mi? Hülye vagy? - képedtem el.
- Kedveled. Őt?
- Igen. - jelentettem ki. - De mielőtt nekiálltál cirkuszolni mint egy ötéves, azt próbáltam megértetni vele, hogy nem érzek úgy, ahogy ő, Chanyeol. Kedvelem, mint egy tökéletes barátot. Megbízható, kedves és aranyos. De... nem több. Gondolod, hogy képes lennék beleszeretni másba, aki nem te vagy? Felnevelném mással a közös gyerekünket? Mit szívtál, Chanyeol?
- Én nem tudom. - motyogta. - Talán egyszerűen csak félek.
- Mitől? - pislogtam.
- Attól, hogy elveszítelek. Annyi ember van, aki jobb nálam! Mégis mit akarnál te tőlem, aki... mintha semmit nem venne komolyan?
- Bolond vagy. Azért szeretlek, mert Te Te vagy. Park Chanyeol, aki egy idióta, aki mindig mosolyog, aki ha szeret valakit, akkor mindenével szeret. Nélküled nagyon unnám az életem. Imádom, amikor énekelgetsz este nekem és a babának, vagy ha gitározol. Képes lennél értünk mindenedet feláldozni, ahogy én is érted. Szeretlek és nincs szükségem másra, ezt jól jegyezd meg.
- Szeretlek, Seolhee-yah. - mosolygott rám könnyes tekintettel, én pedig eddig bírtam. Ajkaira tapadtam, de olyan hevesen, hogy mindketten az ágyra borultunk. Ettől persze a röhögőgörcs is elkapott minket, de természetesen ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Szerettem Chanyeolt, a saját életemnél is jobban, és ez akkor sem fog változni, ha ötven év múlva egymás nevére sem emlékszünk majd.

~

Neve: Park Sehun
Születési idő: 2016. április 12.
Szeme színe: sötétbarna
Haja színe: sötétbarna
Testsúlya: 3200 g
Édesanya neve: Byun Seolhee
Édesapa neve: Park Chanyeol




2016. szeptember 11., vasárnap

Kiszámíthatatlan (EXO - Baekhyun)

Sziasztok!:)
A következő kérés is megérkezett, ezúttal egy kis morcos Baekhyun képében :D Remélem, tetszeni fog az illetőnek, megpróbáltam minden általa megadott információval élni és használni a hitelesség érdekében :) Jó olvasást kívánok Nektek! Hwaiting! *3* 

***

Ha valaki gyerekkoromban azt mondja nekem, hogy Dél-Korea egyik legismertebb csapatának edzője leszek, körberöhögöm és elhajtom a francba.
De mégis így történt. Hogyan? Fogalmam sincs. Mi volt ennek az egésznek a kezdete? A választ csak kerestem, egészen addig, míg fel nem adtam. Ez vezetett célra.

~~~

Édesanyám magyar, édesapám koreai származású. Akkor ismerkedtek meg, mikor apa idejött, hogy egy kicsit jobb sorsa lehessen.  Itt is éltünk születésemtől kezdve, nem dúskáltunk a pénztől, mégis sokszor fordultunk meg a keleti országban nyaranta a nagyszülők által küldött jegyek jóvoltából. Második anyanyelvemmé vált a koreai.
Kicsiként ráharaptam a kézilabda művészetére, ezért a szüleim edzésekre írattak be, sokáig titkolva előlem, hogy a költségek miatt duplán dolgoztak. Élveztem, ahogy az adrenalin felpörget, ahogy rohanhatok és pontot szerezhetek, ahogy a labda a kezembe simul és egy percre sincs megállás. Hajtott a győzelem és a csapatmunka iránti vágy, hogy együtt örülhettünk vagy éppen tárgyalhattuk ki, mégis mit rontottunk el. Ez mind hozzájárult az életcélom kirajzolódásához; a sporthoz. A kemény hajtás a tanulás és a sport részéről is gyakran kimerített, amint középiskolás lettem, különböző diákmelókat is vállaltam. Azt akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek arra, amit egymagam értem el.
Mire leérettségiztem, már profiként könyveltek el, nem volt hát meglepő, mikor hirtelen a postaládával szemeztem, azon belül is egy vastag borítékkal, melyben egy felkérés állt; csatlakozzak a dél-koreai női válogatottba.
Hetekig rágódtam rajta, szinte minden nap a sírásig forgolódtam az ágyamban: mi az amit veszíthetek és mi az, amit nyerhetek? Ha belevágok, a szüleimet itt fogom hagyni az eddigi életemmel együtt, és ez még akkor is gondot okozott ha tudtam, azért nem lennének teljesen egyedül. Így sem pénzzel, se munkával nem tudom majd őket támogatni. De itt perpillanat egyáltalán nem akadt lehetőségem kézilabdázni - az itteni női válogatott elég profival rendelkezett és nem volt szükség több cserére. Ugyan ki lenne az a hülye, aki kísérletezget egy zöldfülűvel, ha a jól bevált játékosok tökéletesen megállják a helyüket? -, így végül megszületett a döntés. Hiszen a saját lábamra kellett állnom lassacskán, meg kellett találnom a saját utam. Anyám persze nagyon kiborult, de tiszteletben tartotta a nézeteimet, apám pedig megveregette a hátam és egy hatalmas vigyor kíséretében fejezte ki tetszését.

Összepakoltam hát a bőröndjeimet és aláírtam egy tíz évre szóló szerződést a válogatottban.
Szinte észre sem vettem, ahogy az első év el is repült. Folyamatosan küldtem bizonyos összegeket haza, többször telefonáltam, vagy régies módon levelet írtam, képeket készítettem és dokumentáltam az életem, hogy semmiről se maradjanak le.
Ezután újabb felkérés érkezett, miszerint felfigyeltek a csapat különleges energiára és az edző engem személyesen ajánlott, ezért ha az edzések mellett van időm, vállalhattam egy fiúkból álló idolcsapat fizikai felkészítését.
Na, itt kezdődött csak igazán az élet.

***FLASHBACK***

Rettenetesen izgatott voltam. Vajon elfogadnak? Megszeretnek? Érdekesnek fognak találni? Meg fog felelni nekik az edzésterv? Mennyire fogják tolerálni, hogy egy külföldivel van dolguk, ráadásul egy olyannal aki a tizenkilencet is éppen, hogy elhagyta? 
Nem voltak biztos gondolataim, pláne mivel az elmúlt egy évnek amióta itt vagyok, a fele azzal ment el, hogy keményen edzettem és próbáltam elfogadtatni magamat a csapattal. Valljuk be, az itteni lányok meglehetősen előítéletesek - még ha egytől egyig kemény sportolókról van is szó, nem pedig csitrikről.
Felmutattam a borítékban kiküldött rózsaszín beléptetőt, mellyel az SM Entertainment falai közé kerülhettem. Mondanom sem kell, hogy a sok ott ácsorgó rajongó leszúrt volna akár egy darab radírral is, ha tehette volna. Ijesztőek...

- Jézusom. - képedtem el, amint megláttam az épületet belülről. Végül is mi ez nekem? Hiszen életemben nem láttam a menedzserüket sem, sőt, hogy merjek messzebb menni; a nyamvadt helyiség közelében nem voltam még, és akkor most igazodjak el úgy, hogy kegyeskedtek küldeni egy rózsaszín kártyát. 
Kevés türelemmel, viszont nagyon lassan - legalábbis odafigyeltem, hogy ne hadarjak - megkérdeztem a portást, hogy ugyan hol találom az igazgatóságot. Kaptam érte egy fura pillantást. Oké, van pár anyajegy, de nem a kifutóra jöttem, ember! 
Aztán mégis csak sikerült felkászálódni a legfelső emeletre, természetesen lifttel, mert egy dolog a sport és egy másik a lépcső. Lefordultam balra, majd elmentem egészen a végéig és láss csodát, ki volt írva lóbetűkkel, hogy bizony jó helyen vagyok. Fogalmam sem volt, mit tegyek, ezért bekopogtam. Fél percen belül kaptam egy kiabálást, hogy szabad.

~~~

Amint megkaptam a szükséges papírokat és információkat, mosolyogva baktattam a kettőszáz-tizenkettes táncterem felé, halálosan izgatottan. Heti háromszor - hétfőn szerdán és pénteken - reggel hétre kell megjelennem ugyanebben az épületben és az általam kiválasztott erőnléti edzéstervet alkalmazhatom. Még abban is dönthettem, hogy egy vagy két órát foglalkoznék velük. Bátorkodtam a kettőre szavazni, mivel egy óra alatt a kutya se tudná kiélni magát. Ahhoz, hogy rendes bemelegítést és eredményeket kapjunk, idő kell. 
Illedelmesen kopogtattam, de szerintem nem hallották meg a kifelé is tisztán hallható akkordoktól, így bátorkodtam kinyitni a térelválasztó lapot.
- Ó, amint látom, megérkezett, üdvözöljétek, fiúk! - az eddig ezer decibelen óbégató zene rögtön kikapcsolt, majd rögtön jött a sugdolózás, a pusmogás. Ezt utáltam a legjobban,amikor ahelyett hogy hozzám szólnának, látványosan kibeszélnek a jelenlétemben. - Ha jól tudom, ön lesz az EXO erőnléti edzéséért felelős. 
- I-igen. A nevem Jung Daerin! A válogatott edzője ajánlotta az én segítségemet.- hajoltam meg kilencven fokban és próbáltam továbbra is fapofát vágni.
- Én pedig a csapat tánctanára, Park Wanghoon vagyok, nagyon örvendek. - mosolyogva viszonozta az üdvözlésemet, de amint a mögötte állókra tévedt a pillantása, elkomorodott. - Én voltam, aki felvetette ezt az ötletet. Mostanában nagyon lusta a banda, rájuk férne a rendszeres edzés, ha már maguktól a sarokra se mennek le. Tudod, a legutóbbi koncert kicsit jól sikerült és azt hiszik, lazsálhatnak. - suttogta bizalmasan a fülembe, de nem eléggé halkan ahhoz, hogy a kilenc férfinek ne jusson el a füléig.
- Ez nem igaz! Hyung! - egy, a többiekhez képest egész alacsony fiú méltatlankodott, amit nem bírtam ki mosolygás nélkül. - Yah! Te mit vigyorogsz?
- Nyugodj le, Baekhyun. Tudod, hogy igazam van.
- De akkor is, hyung! - illett hozzá a hiszti, úgy viselkedett mint egy... ötéves.

~~~

Egy hónap elteltével remekül összehangoltam az edzéseket és a neveket is megjegyeztem, azonban sosem tudtunk többet egymásról. Ők nem kérdezősködtek, hát én sem. Ám ez a legközelebbi alkalommal megváltozott.
- Legyen egy kis szünet. - mosolyogtam, végignézve a lihegő bandán.  Szerencsétleneket háromnegyed óra alatt úgy megizzasztottam, hogy látni lehetett, ahogy a nyaki artériájuk minden egyes pillanatban hevesen próbál kiszakadni a helyéről. A vizet hatalmas kortyokban nyelték, a törülközők pedig pillanatok alatt teljesen átáztak.
- Végre, ivóvíz! - dőlt hanyatt Chen. - Daerin-sshi, néha gyilkos módszereid vannak...
- Ettől lesztek fittek, mint a gladiátorok. - kacsintottam.
- Mesélj magadról! - csatlakozott be Kai, ami meglepett. Eddig egyáltalán nem úgy tűnt, mint akik különösen érdeküket lelik abban, ha bármit megtudnak a magánéletemről. - Tudod, hány éves vagy, mit szeretsz meg ilyenek. Nem muszáj, ha nem akarod.
- Hát '96-os vagyok, félig magyar. - gondolkoztam.
- Azta, olyan fiatal? - képedt el rögtön Lay, bután pislogva. Annyira nevethetnékem támadt tőle, hogy vissza sem bírtam tartani. Tipikus, félig csukott szemek, lámafej és fáradt csücsörítés. Ez az oldala rendkívül aranyos volt. - Most mit mondtam?
- Semmit, semmit. - legyintettem, még mindig kuncogva. - Csak olyan furcsán néztél.
- Hogy hogy ennyi idősen edző vagy? - tette fel a következőt Xiumin.
- Hivatalosan nem vagyok az, de ezen én is elgondolkodtam. Nem bántam meg, hogy elvállaltam.
- Kézilabdázol, ugye? Nem veszélyes egy kicsit? Olyan... törékenynek tűnsz. - nézett végig rajtam tétován Suho. Köszönöm szépen, ezt majd akkor is mondd, ha izomból eltalállak egy labdával.
- Nem minden olyan, amilyennek kívül látszik. - válaszoltam bölcsen.
- Amúgy... ki a leghelyesebb közülünk? - mászott az intim-szférámba Chanyeol olyan ijesztő vigyorral, amilyet még egy dinoszaurusz is megirigyelne. Köpni-nyelni nem tudtam, de mikor Baekhyun felállt és kirohant, legszívesebben a homlokomra csaptam volna. Ja, és azt se hagyjuk ki, hogy éppen rá gondoltam. Megköszörültem a torkom, majd felpattantam a laminált padlóról.
- Ha nem gond, kimennék a mosdóba.

Az aranytorkú énekes után rohantam és el is értem. Megfogtam a csuklóját, hogy feltűnjön neki a jelenlétem, de esélyem sem volt megszólalni.
- Nem tudnád elengedni a kezemet?
- Bae-Baekhyun? - néztem rá összevont szemöldökkel.
- Igen, én. De mi ebben a fura? Engedélyt kellett volna kérnem, ha vécére mennék?
- Mi bajod van? - még mindig semmit nem értettem az egész kis balhéjából.
- Semmi. Menj odébb...
- Nem, amíg nem tudom, mi bánt!
- Túl irritáló, ahogy viselkedsz. - sziszegte. Kikerekedtek a szemeim. Irritáló? - Ahogy teszed-veszed magad a fiúk körül, ahogy mosolyogsz rájuk és próbálsz aranyos lenni, egyszerűen felfordul a gyomrom tőled.
- Yah! Én nem csinálom ezt!
- Dehogynem. Csak gondolkodj el. Most pedig ajánlom, hogy menj arrébb.

***FLASHBACK END***

- Daerin? Yah! - valaki a kezét lengette előttem, és mire felfogtam, hogy Kai az, már az ölemben landolt egy üveg ásványvíz. Gyorsan visszatértem a valóéletbe a nosztalgiázásból és az egyik legjobb barátomra emeltem a tekintetem. Kétségkívül ő és Sehun lettek azok, akiknek sikerült közel férkőzniük a szívemhez. Ezt a kis korkülönbségnek tudtam be. Mindkét fiú ezerszer jobban megnyílt, mint legelőször és ez jólesett a lelkemnek.
- Igen? - meredtem rá. Ő csak sóhajtott egyet és letekerte a kupakot, hogy még azzal se bajlódjak.
- Öt perc van a szünetből, te meg úgy bambulsz, mint akinek áramszünet van az agyában. - mutogatott, mire elnevettem magam. - Nem vicces! Azt hittük, bekrepáltál... Meg ne itassalak?
- Bocsi. - mosolyodtam el.
- Mi a baj? - ült le mellém, sokkal komolyabb hangszínt megütve. Hamarosan csatlakozott a maknae is, immár ketten vizslattak.
- Semmi. Tényleg.
- Fogadjunk, "Baekhyun-szindrómád" van. - röhögött fel mind a kettő.
- Nem tudom, mit teszek rosszul. Próbálom az edzéstervet a lehető legjobbra alakítani, de...
- Nem felelhetsz meg mindenkinek. - vágott a szavamba Sehun. - Nem kell, hogy mindenki elfogadjon vagy szeressen.
- De akkor is! Ha mondjuk... utálnátok öten a bandából, elgondolkodnék, hogy én tényleg hülye vagyok. De az az egy szerencsétlen böki a csőrömet!
- Tetszik, mi? - hunyorgott Jongin ördögi vigyorral. - Tudom én, hogy van ez...
- Nem! - tagadtam. Igazság szerint fülig bele voltam zúgva, mint vak szamár a szakadékba, de eszemben sem volt ezt pont a csapattársai orrára kötni. - Csak... ő az egyetlen, akinek semmi nem jó. Ha azt mondom, fekvőtámasz, akkor leül és néz. Ha felküldöm az emelőgépre, biztos a súlyzót vesz elő!
- Komolyan, ti ketten egy éve szívatjátok egymást. Mint két dedós.
- Nem igaz! - duzzogtam karba tett kézzel.
- Ki tett műpókot a törölközőjére?
- Én...
- Ki sózta el a Lattéját?
- Én...
- Ki öntött vizet a cipőjébe?
- Jól van már, felfogtam! - adta meg magam, és rögtön hadakozni kezdtem. - Nem csak én vagyok ilyen! Ő, mint mondtam, folyton az ellenkezőjét csinálja mindennek. Azt se felejtsük el, hogy kettőnk közül nem én vágtam olyan dolgokat a fejéhez...
- Nézd, Sehun... csóri hogy elvörösödött! - hahotázta Kai nagy beleéléssel, de tényleg olyan szinten, hogy sírt. Ezt látva az én röhögőgörcsöm is megtalált, így már hárman fetrengtünk a földön.
- Nem akarok zavarni, de folytatódik az edzés. - gúnyolódott Baekhyun, amitől azonnal abbahagytam.
- Ó, valaki hirtelen szeretne csinálni valamit? Mi történt veled?
- Csak ha már egyszer azt mondtad, hogy negyed óra szünet, akkor negyed óra! - emelte fel a hangját.
- Mintha téged bármikor érdekelne, hogy mit mondok! Soha nem azt csinálod!
- Mert hülyeség!
- Te vagy az egyetlen, aki szerint az!
- Te meg... - csak hápogott, ezért büszkén kihúztam magam, még ha belül nagyon fájt is. -  Aish! - valamiért ez a kirohanós jelenet nagyon ismerős volt korábbról. Sóhajtva utána rohantam és keresgélni kezdtem, de jobban eltűnt, mint múltkor.
- Baekhyun! Byun Baekhyun! - kiabáltam. - Gyere elő, tudom hogy itt vagy valahol! Kérlek!
- Mit akarsz? Ne ordítozz már, azt hiszik, megvertelek... - lépett ki a mosdóból a kezét törölgetve egy zsebkendőbe, amit dolga végeztével lazán kidobott a kukába.
- Csak... tudni szeretném, miért.
- Mit miért?
- Szerintem nagyon is tisztában vagy vele! - vesztettem el a türelmem. Két másodperc volt az egész, de képtelen voltam felfogni, ami történt. Olyan erősen kenődtem a falra, hogy a gerincem fájdalmas roppanással jelezte, hogy még egy ilyen és eltörik az egész oszlopom.
- Tudod, most már nagyon zavarsz! Komolyan... komolyan ennyire hülye vagy?!
- Engedj el, beverem a képed! Hülye a nénikéd! Mit kellett volna észrevennem? Tudom, hogy utálsz, nem volt nehéz rájönni!
- Nem utállak...
- Persze. Én meg a József Attila vagyok... - nyögtem fel magyarul, ami neki nagyon nem lehetett érthető.
- Tessék?
- Tökmindegy. Csak engedj el, hogy visszamehessek.
- Nem. Daerin-ah, én. Én. Szóval én. Kedvellek. Úgy.
- He? Bocs, asz'szem félrehallottam...
- Nem! - csattant fel és újra a falhoz nyomott, ezúttal sokkal gyengédebben. Felsőteste az enyémnek simult, lehelete újfent az enyémmel szórakozott. - Jung Daerin, tetszik a zöldesbarna szemed, a rövid hajad, az összes anyajegyed, hogy még nálam is kisebb vagy, mintha megvédhetnélek mindentől. Még az idióta személyiséged is bejön. Olyan vagy néha, mint egy sárkány...
- Yah! Nem vagyok sárkány!
- De igen!
- Te meg... te meg mint egy hisztis picsa!
- Mit mondtál?
- Igen. Jól hallottad. - húztam fel az orrom. - Mint akinek megjött, vagy nem is tudom...
- Hallottad egyáltalán amit mondtam, vagy csak a veszekedés jutott el a füledig? - türelmetlenkedett.
- Hallottam...
- Nagyszerű. Akkor?
- Mi van?
- Istenem, te milyen egy lassú felfogású nő vagy.... - forgatta meg a szemeit és azzal a lendülettel az ajkaimra tapadt. Kétszeresére tágultak a szemeim, de be kellett vallani, hogy csodálatos érzés volt azzal csinálni, akibe beleestem. Szája finom volt és puha, amikor pedig nyelve is belépett a játékba, még csodálatosabbá vált az egész. Azon kaptam magam, hogy átkarolom a nyakát és visszacsókolok, teljesen megfeledkezve mindenről. Csak a levegőhiány miatt váltunk szét, Baekhyun pedig már folytatta volna, de leállítottam. Nem volt itt valami stimmel. - Mi történt? - zihált.
- Ez így nem jó. - nyögtem.
- Valamit rosszul csináltam?
- Nem, csak... miért bunkóztál velem?
- Ez egyszerű. - vont vállat, majd derekamnál magához húzott és egy szexi félmosollyal a szemembe nézett. - Mert nem akartam, hogy a többiekkel jópofizz. Mert idegesített, hogy a gyönyörű szemeid nem rajtam állapodnak meg, hanem mondjuk Sehunon vagy Jonginon. Túl sokat voltál velük...
- Na és?
- Mint mondtam... - hajolt a fülemhez, apró puszit adva rá. - ...kedvellek. És te is kedvelsz engem.
- Ho-honnan veszed?
- Legközelebb nézz körül, ha magadban beszélsz. - nevette el magát.
- Fogd be. - húztam magamhoz és ezúttal én kezdtem a csókot, hogy ne kelljen a kínos részleteket hallgatnom.


- Baekhyun...
- Hm?
- T-tényleg szépnek tartasz? - motyogtam, mire erősebben húzott magához és megpuszilta a hajamat.
- Te vagy a leggyönyörűbb, aki valaha létezett.
- Túlzásba esel.
- Most meg az a baj, hogy bókolok?
- Nem! Csak... túl zavarbaejtő.
- Szóval a nagyszájú kisasszony most zavarban van? Kiteszem a Twitterre...
- Nekem te ne, hisztigép.
- Fogd be.
- Te fogd be.
- Csak... maradj velem.
- Eddig is ezt akartam, Baekhyun. - motyogtam, belefúrva a fejemet nyakhajlatába, beszívva édes illatát.

 Kiszámíthatatlan a viselkedése, talán ez vonzott benne ennyire. Azt hiszem, jó kis veszekedőpartnerre találtam az elkövetkezendő időszakra.




2016. szeptember 5., hétfő

TÍZEZER! *3*

Sziasztok!! :)
Bevallom, és amint láthatjátok is, ezen a blogon nem szoktam
megjelölni a látogatottság növekedését, de ez... egyszerűen fantasztikus! :')
Tízezer... még kimondani is sok ezt a szót, na meg elképzelni, hogy ez megtörtént...
Csak kérdezem magamtól, hogy "Jesszus, ez komoly?!"
Aztán szépen lassan realizáltam és... egyszerűen WoW!
Oké, most mondhatnám, hogy ez sem különbözik a többitől, de hazudnék.
Ez az életem első olyan blogja, amit komolyan vettem és itt határoztam el először, hogy
én márpedig író leszek és nem adom fel.
Azóta keresztül ment pár változáson, lassan két évesek is leszünk, egyre többet fejlődik a blog, és úgy érzem én is. Köszönettel tartozom a csendes olvasóknak, az idetévedőknek, a kommentelőknek, az én drága Nővéreimnek és még sok más embernek, akik biztattak a kezdetektől az írásra! :)
A tízezer egy olyan mérföldkő, amelyet egy első blognál nagyon sokra tartok :')
Szeretnék minél többet írni, itt korántsem hagyom abba.
Ti pedig remélem, nem fogtok csalódni bennem! ^-^

Hwaiting! *3*

 

2016. augusztus 25., csütörtök

Changes (EXO - Chanyeol)

Sziasztok! :)
Ismét kérésre írtam most, Chanyeol főszereplésével egy One Shotot, amely remélem, elnyeri a címzett tetszését, na meg persze a többi kedves olvasóét is! :)
Hwaiting! *3*

*** 

- Szeretlek! - nyögte, majd legördült rólam, hogy utána szerelmesen magához húzzon és a mellkasára hajtsa a fejem, lustán simogatva izzadt tincseimet. - Ez... egyszerűen csodálatos volt.
- Az összes többire is ezt mondtad...
- Mert veled minden szeretkezés felér a Mennyországgal. - villantotta rám harminckét fogas, Colgate reklámba illő vigyorát.
- Ez túl hízelgő. Nem gondolod, hogy a megvesztegetést a tárgyalásokon kéne alkalmaznod? - hunyorogtam rá, imádtam ezzel húzni az agyát.
- És te, Kim kisasszony, nem gondolod, hogy túl csábító vagy ezzel a szexi, csapzott külsővel?
- Ez nem ér. - nevettem. - Ha nem te segítettél volna akkor az esszémben, talán nem lenne köztünk semmi és nem lennék ilyen csábító... - nevettem.
- Ilyen ez az egyetem. - puszilta meg a homlokom. - Összehozza azokat, akik egymásnak lettek teremtve.
- Mégis válóperes ügyvéd vagy. - ezt a poént azért vétek lett volna kihagyni. Mondjuk, meg is lett ennek a böjtje, mert hatalmas csikizést kaptam.
- Meg se szólalj, kedvesem. Milyen érzés a friss diploma?
- Imádom. - vigyorodtam el. - De ebből mégis milyen poént szándékoztál szülni?
- Nem tudom, csak ha már te is kimondtad, én sem hagyhattam szó nélkül. De most, hogy itt tartunk... beperelhetnéd az óvszer vállalatot, amiért túl keveset gyártanak nekünk... Jó lenne első ügyednek.

Épp vissza akartam vágni egy csípős megjegyzéssel, ám ebben a pillanatban szólalt meg a mobilom az éjjeliszekrényen, ezért egy nagy sóhajtás kíséretében elszakadtam páromtól, hogy válaszoljak a bátyám, Jongin hívására.

~~~

- Yoon, biztos jól vagy? - térdelt mellettem aggódva Kai, miközben az ebédemet adtam ki magamból. Ő lelkiismeretesen fogta a hajamat és simogatta a hátam, amiért pillanatnyilag nagy hálát éreztem iránta.
- Biztosan csak rosszat ettem... - motyogtam, majd lehúztam a vécét és a mosdókagyló felé vettem az irányt, hogy kiöblíthessem a szám és megmoshassam a fogam. Sokkal jobb érzésem lett utána, bár az a bizonyos gyanúm nem múlt el. De amíg nem száz százalék, addig nem mondhattam el Chanyeolnak. Így is féltem, mit reagálna rá. - Kyungsoo hol van? - próbáltam terelni a témát, de Kim Jongin nem arról volt híres, hogy hagyja is.
- Nézd, nem vagyok hülye. Két hete ezt csinálod. Nem védekeztetek, igaz?
- Jongin! - kiabáltam rá, mire elnevette magát.
- Hé, lassan a testtel, Hercegnő! Azt mondtam, hogy ha megbánt, kitekerem a nyakát, nem azt, hogy nem okozhat neked örömöt egy babával...
- De tudod, hogy...
- Tudom. Viszont biztosan változnak majd a nézetei, ha szépen közlöd vele a tényeket és megbeszélitek normális pár módján. - húzta a száját. - Azért nem ártana elmenni egy orvoshoz, mert nem szeretném, hogy esetleg beteg legyél.  A húgom vagy, Yoon és aggódom érted.
- Szeretlek. - mosolyogtam rá és belebújtam a nyakába, pont mint gyerekkorunkban.
- Akkor holnap reggel együtt megyünk el, úgy megfelel?

~~~

- Szeretnék önöknek gratulálni. - mosolygott a doktor.
- Ami azt illeti, én a bátyja vagyok, de ezek szerint tényleg nagybácsi leszek. - olyan büszkén vigyorgott, könnycseppekkel a szemeiben, hogy nekem is követnem kellett a példáját. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy valóban bővülhet a család és édesanya válhat belőlem. Egyszerűen... felfoghatatlan és fenomenális érzés volt, ahogy tudatosult az elmémben, hogy bizony hordok a szívem alatt egy kis embert.
- Ahogy mondja, fiatalember, egy babának örvendhetnek hamarosan. Bár még csak három hetes a magzat, két hónap múlva már megállapítható a neme is.
- Tényleg? Ez nagyszerű! - ujjongott a testvérem. - Ha ezt Yoda megtudja, tuti zokogni fog a boldogságtól!
Azért erre nem vettem volna mérget... Jonginon is látszott, hogy kételkedik a saját szavaiban, mert be kell látni,  Neki minden lesz a reakciója csak a boldogság nem.
Hogy ezt honnan tudtam?
Ismertem Park Chanyeolt. Volt oka erre...


- M-mit mondtál?
- Channie, terhes vagyok, jól hallottad. Kérlek, örülj neki... - motyogtam könnyeimmel küszködve, még csak a szemébe sem mertem nézni. Hogy is tehettem volna, amikor már a kisugárzása szikrákat szórt?
- Az nem lehet... védekeztünk. Használtunk... minden egyes alkalommal...
- Talán az egyik elszakadt és nem vettük észre. - harapdáltam az alsó ajkam, mire ő belecsapott egyet a falba. Megugrottam és végre ránéztem. Ijedten pislogtam az idegtől eltorzult arcára és vérző öklére. Legszívesebben azonnal hoztam volna az elsősegély ládát, hogy lekezeljem, de csak ültem tovább az ágy szélén. Még mindig reménykedtem legbelül, hogy befejezi az őrjöngést és valóban megfontoljuk kettesben a családalapítás fogalmát.
Olyan két perccel később aztán felém fordult, közelebb jött és leguggolt elém.
- Tudom, hogy még nem készültünk erre fel. Te... te még csak most végezted el az egyetemet, a karrieredre kell koncentrálnod. Én pedig... éppen azon igyekszem, hogy saját irodát nyissak. Ebbe egy gyerek nem fér bele.
- Te-tessék? - kerekedtek ki a szemeim. Ez nem Chanyeol volt. Az, akibe beleszerettem, mosolygott, sőt, vigyorgott, örült mindennek, fülig ért a szája és szeretettel gondoskodott a családjáról. Ez viszont kikelt magából, nem számolt el tízig sem, mielőtt elkezdett beszélni és mellé még durva dolgokat is mondott.
- Yoona, jobb lesz, ha nem tartjuk meg. Még csak a kórházba sem kell elmenned. Van... van egy gyógyszerfajta, amitől két héten belül megszüntethetjük a terhességet. Nem lesz tőle semmi bajod. Minden olyan lesz, mint eddig. Mit szólsz?
- Én... de hát esélyt sem adsz neki? Nekünk? Meg sem hat a tény, hogy apa lehetsz? Mások... másoknak ez nem adatik meg...
- Yoona... szeretlek. Te is engem, igaz?
- Igen, Chanyeol. Szeretlek...
- Akkor csak egy dolgot kértem tőled, ami szerintem teljesíthető. - válaszolt hidegen. Nagyot nyeltem.
- Be-beveszem a gyógyszereket.

~~~

- Hány nap van még hátra? - nézett fel a reggelijéből. Csak meredtem magam elé és hozzá sem szóltam. Rosszul voltam az abortusz gondolatától. Tényleg megért nekem ennyit a gyerek apja, hogy gyilkos váljon belőlem? - Yoon... jobb lesz így. Nekünk nem kell gyerek. Jól megvagyunk kettesben, nem igaz?
- Még tíz napig kell szednem a tablettákat. - kortyoltam bele a kávémba egy sóhajtás kíséretében, ignorálva az eddigi mondókáját. Nem lett volna értelme veszekedni vele, de egyetérteni meg nem volt gyomrom. - Nem lesz semmi baj, yeobo. Lehet még gyerekünk... egyszer. - tudtam, hogy az az egyszer soha a büdös életben nem jön el. Tudtam... de reménykedtem az ellenkezőjében. - Nekem mennem kell, megígértem Baekhyunnak, hogy bemegyek helyette egy napot.
- Miért, mi történt?
- Taeyeon...
- Baj van?
- ... ikreket szült neki. - válaszolt csendesen. Itt szakadt meg a szívem, de ahogy láttam, ő is gondolkodott, hogy vajon elmondja-e. - Tényleg mennem kell. Igyekszem haza vacsorára, de lehet, késni fogok. Nagyon szeretlek. - apró csókot nyomott az ajkaimra, amit egyáltalán nem viszonoztam. Még állt felettem egy darabig, majd mikor látta, hogy semmi értelme, feladta és már csak az ajtó csapódása emlékeztetett rá, hogy itthon volt tíz másodperccel ezelőtt.

Amint kitette a lábát a lakásból, tárcsáztam Jongin számát. Muszáj volt találni valami megoldást, mert én akartam a babát. Még ha Ő nem is szándékozott így velem maradni.
- Igen?
- Kyungsoo?
- Nahát, Yoon-sshi! - derült fel a hangja. - Rég láttalak. Jongin mondta, hogy voltál nálunk néhány napja, de sajnos pont a szüleimmel kirándultam. Gratulálok a ba-...
- Erről szeretnék beszélni Jonginnal. Odaadnád, kérlek?
- Ő most éppen tusol. De Yoon, mi a baj? Nekem is nyugodtan elmondhatod...
- Nem telefontéma, de rettentően fontos... egy élet múlik rajta.
- ...
- Átmehe-...
- Húsz perc és ott vagyunk. - azzal lecsapta a telefont, én pedig elengedtem az eddig visszatartott könnyeimet és a padlóra csúszva zokogtam.
Mit tegyek? Van olyan biztos a jövőm Chanyeol mellett, hogy ekkora áldozatot hozzak miatta és elvetéljek? Jó, persze, ezt fordítva is kérdezhetném, csak az a baj, hogy ha megszülném, akkor Ő biztos elhagyna. Feszítették az agyamat a gondolatok, ezért megváltásnak éreztem a csengő hangját.
Magamra húztam a nyuszis mamuszomat és ajtót nyitottam a két lihegő és aggódó férfinak. Bátyám egyből magához húzott és a nappali felé kezdett terelgetni, Kyungsoo pedig becsukta a térelválasztót és szorosan a nyomunkban követett minket.
Amint kényelembe helyezkedtünk és a kezünkbe kaptunk egy-egy bögre forró zöld teát, a beállt csendet Kai törte meg egy ideges torokköszörüléssel.
- Tehát? Miről van szó? Hol van Chanyeol?
- Az egyik munkatársának a felesége nem rég szült és Chan helyettesíti a srácot.
- Kyungsoo azt mondta nekem, hogy valami életről hablatyoltál. Mi a franc folyik itt?
- Ő nem... nem akarja. Mármint a b-babát.
- Azt ne mondd, hogy elmentetek egy kórházba és...
- Nem. - vágtam a szavába. - A kicsi még él, de egy... tablettát kell szednem, hogy megszakítsam a terhességet.
- Ezt az az eszement találta ki?! - hördült fel bátyám és azonnal pattogni kezdett a lakásban. - Hogy' a francba' lehet valaki ekkora gerinctelen... áh! Ő csinálta, akkor vállalja! Szeret téged, vagy tévedek?!
- Csak... biztosan nem szeretne ekkora kötelezettséget. - motyogtam.
- Miről van szó? - kérdezett bele Kyungsoo.
- Yeol középiskolás volt, mikor az apja és az édesanyja között kihűlt a szerelem és békében elváltak. Park úrnak hamarosan új felesége lett, akitől született egy gyereke. Az a barom természetesen jó kapcsolatot ápolt a faterjával és nagyon várta a féltestvérét, de végül túl korán született és sajnos nem élt meg egy hónapot sem. Ha ez még nem volna elég, a nővéréről kiderült, hogy meddő és maximum örökbe fogadhatnak a férjével. - sóhajtott Jongin.
- Ez borzasztó. - hüledezett az alacsonyabb. - Akkor ezért nem akarja...
- Ezért. - bólintottam.
- Nézzétek... annak idején a pszichológia szakon tanultunk már lelki traumák által kiváltott dolgokról és ez tipikus példa rájuk. Chanyeol féltestvére sajnos meghalt pici korában. A nővérének nem is adatott meg, hogy anya legyen, így ahelyett, hogy boldog apa akarna lenni, valószínűleg retteg attól, hogy a saját gyerekének is baja esne a szülés során, vagy esetleg Yoon-sshit érné valami. Ezért inkább nem is hagyja, hogy ez megtörténjen.
- Legszívesebben bemosnék egy kurva nagyot annak a túlméretezett...
- Jongin, hűtsd le magad. - szólt rá a párja higgadtan. - Nem fogsz segíteni a húgodon azzal, ha dúvad módjára nekiesel a srácnak, főleg, hogy komoly okok állnak a háttérben. Én azt javasolnám, hogy beszélj Chanyeollal még egyszer értelmesen, ha pedig így sem sikerül, jobb lenne, ha kitalálnátok valami más megoldást. De a döntésetek, hogy hagytok-e élni egy, még meg nem született magzatot, vagy pedig nem adtok neki esélyt, rettentően felelősségteljes dolog.

***Chanyeol POV***

Egy világi seggfejnek éreztem magam, amikor Yoon közölte, hogy terhes, én meg képtelen voltam visszafogni a gondolataimat és betámadtam. De így lesz a legjobb. Mi lenne, ha ugyanaz történne a kisfiúval vagy kislánnyal, mint anno az öcsémmel? Vagy ha mondjuk életem szerelmével esne meg valami szülés közben? Még nem készültem erre fel. Talán egyszer sikerülne, de nem most. Jobb lesz, ha bevetetem Yoonnal a gyógyszert és nem lesz gyerek.
De akkor miért fájt belül ez az egész? Miért foglalkoztam most mégis azzal, hogy lehetnék apa? Miért szorult össze a gyomrom?
Mindezt természetesen elmondtam Baekhyunnak is, mikor lehetősége volt felhívnia a kórházból, természetesen a gyógyszert kihagyva.
- Haver, te egy világi nyomorék vagy. - morgott fojtott hangon, gondolom, nem kiabálhatott a gyerekei közelében. - Ah, Taeyeonnie, te csak pihenj. Chanyeollal beszélek. Átadom. TaeTae üdvözöl és üzeni, hogy látogasd meg a kicsiket ha ráérsz.
- Én is üdvözlöm. Mindenképpen. - mosolyogtam.
- Mindegy, szóval a lényeg. Én is megzavarodtam, mikor kiderült, hogy kilenc hónap múlva bizony nagy feladatom lesz. Felnevelni két életet nem éppen olyan, mint az ügyfelek dolgát elsimítani. Persze az is felelősség, de ez... ráadásul az a boldogság, amit most érzek, felülmúlhatatlan.
- Nem féltél, hogy baj lesz?
- Dehogyisnem! - nevetett. - De egy pár dolga, hogy vigyázzon az anyaméhben növekvő csöppségre. Együtt, ketten biztonságot nyújtanak neki. Remélem, nem csináltál semmi baromságot a születendő gyerekeddel!
- Én...
- Chanyeol!
- Abortusztablettát adtam neki. - temettem az arcom a tenyerembe.
- Esküszöm, agyonverlek, ha megtalállak. - döbbent le. - Hogy lehetsz ilyen rohadék? Tudod, hogy ezt perre lehet vinni? Ha mondjuk Yoon nem is, de Jongin ezt biztos gatyáig perli rajtad! És ezzel tudod mi lesz? Elveszíted az állásod és börtönbe kerülsz, igen. De a legfontosabb, hogy oda a szerelmed és annak gyümölcse is. Gratulálok, baszd meg!
- Ezt te nem érted!
- De igenis értem! Kis gyökér korunk óta a legjobb barátok vagyunk, tudom az összes kis titkod és azt is, miért csinálod ezt. De öregem, úgy akarsz megdögleni, hogy féltél családot alapítani egész életedben? Nőj már fel! Yoona egy olyan nő, akit nem érdemes elveszíteni. Tökéletes neked minden szempontból, jó anya lenne, gondoskodik rólad és megért. Hagyj fel a felesleges aggódással és dobd ki azokat a tetves tablettákat, amíg szépen mondom! - azzal dühösen lecsapta a készüléket, én meg csak lestem.
Lehet, hogy igaza volt. Sőt, biztos. Ez a beszélgetés mindent megváltoztatott bennem. Száznyolcvan fokos fordulatot vett a gondolkodásom...

***Yoona POV***

Amint Jongin és Kyungsoo elment, elkezdtem összeszedni a gondolataimat szépen és logikusan. Meg akartam beszélni ezt Yeollal, akármi is történjen.
Időközben próbáltam azért el is terelni a figyelmem olyasmikkel, mint hogy felhívtam Baekhyunékat, hogy gratuláljak, főztem vacsorát, takarítottam, fürödtem, mosogattam.
Persze megannyiszor a hasamra siklott a kezem, mert miért ne?
Éppen asztalt terítettem, mikor a kezembe akadt a gyógyszer. Meredtem rá egy darabig és fogalmam sem volt, hogy akkor most bevegyem-e vagy ne.
Ám legnagyobb döbbenetemre egy kéz kirántotta azt a vackot az enyémből és... kidobta az ablakon.
- Chanyeol? - hüledeztem. - Te meg...
- Ne szedd azt a szart. - lihegte elvörösödött arccal. - Ugye nem vetted be a mai adagot? Köpöd ki, de rögtön?!
- Most meg mi bajod? Lázas vagy? - aggódóan tettem a kezem a homlokára, de nem igazán tűnt lázasnak.
- Csak ne szedd azt az izét! Meghal a gyerekünk! - ritkán láttam ilyen megtörtnek Őt. Leginkább akkor, amikor elvesztette az apját két évvel ezelőtt.
- De hiszen te mondtad, hogy vegyem be. - próbáltam nyugtatni.
- Most meg azt mondom, hogy ne! Szeretném...
- Ki vert észt a fejedbe? - mosolyogtam rá.
- Baekhyun...
- Ó, értem. - immár nevettem. - Furcsa is volt a hangja a telefonban, mikor gratuláltam az ikrekhez... - gondolkoztam el, majd az Ő szemeibe néztem. - Talán hülyén hangzik, de nagyon sokszor megfordult a fejemben, hogy itt hagylak és megszülöm a gyereket, mégsem tudtam megtenni.
- Miért?
- Mert szeretlek, te ökör. - kuncogtam.
- És ha... ha sikerült volna a megszakítás?
- Talán akkor tényleg elmentem volna tőled, talán nem. Erre már nem tudok neked választ adni.
- És most?
- Mit most? - értetlenkedtem.
- Most velem maradnál?
- Hülye kérdés. - sóhajtottam. - Miért ne maradnék veled?
- Mert meg akartam ölni a gyerekemet, azért! - csattant fel. - Ne vedd már ennyire félvállról!
- Chanyeol, hé! Nem veszem félvállról. Csak egyszerűen boldog vagyok, hogy megadtad a lehetőséget a családalapításra. Sokat jelent nekem és tudom, hogy csodás apa leszel. - muszáj volt őt megcsókolnom, mert eszméletlen édes volt ezzel a megszeppent, gyerekes pillantásával. Arról nem is beszélve, hogy most úgy is sírt, mint egy gyerek. - Mi baj van?
- Boldog vagyok. Sajnálom, hogy ezt tettem! - borult a nyakamba, vállai párszor megrázkódtak és hangosan szipogott.
- Én is nagyon boldog vagyok...
- Tökéletes család leszünk! - mintha elfújták volna a könnyeit, megint a reklámvigyor foglalt helyet az arcán.
- Örülök, hogy így gondolod, yeobo. - röhögtem ki.
- Byeonhwa.
- Tessék?
- Ez legyen a neve. Byeonhwa. Változás.
- Miért?
- Mert te vagy az én változásom. Akiről tudom, hogy örökre velem lesz.