A következő címkéjű bejegyzések mutatása: minseok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: minseok. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. augusztus 30., szerda

I see You - 6. rész

Kyungsoo még mindig haragudott rám, amiért "szemét voltam a bandával és inkább elmentem a közelükből", de legalább hozzám szólt, én pedig valamennyire örültem, hogy fejlődött a kapcsolatnak nevezhető akármi közöttünk.



- Mit főzzek vacsorára? - a konyhapult szélére támaszkodva bámultam a kikészített húst, rizst és különböző zöldségek kavalkádját. Este nyolcat ütött már az óra, legnagyobb meglepetésemre, de annyi dolgom volt egész nap, hogy alig álltam meg, így azért érthető lehetett ez a gyors tempó. Takarítás, mosás, kertészkedés és néhány orvosi szakvélemény elemzése az ideiglenes vakságról, amit ki lehet ugyan küszöbölni, de Kyungsoonál egyre kevesebb eséllyel. Rajta múlik majd, hogy engedi a műtétet vagy sem, de kockázatos.
- Nem tudom. - vont vállat és szokás szerint meredt maga elé, kezeivel a könyvet keresve, amelyből a braille írást és olvasást tanulta az utóbbi időben. Kezdtem egyre jobban sajnálni, hiszen mindent elveszített egy nap alatt, amiért olyan keményen dolgozott. És amiket a szórakoztatóipari ügynökségekről olvastam, arra a megállapításra jutottam, hogy egy ideig sajnáltatják majd szegényt, aztán idióta okokra hivatkozva rövidesen eltávolítják a csillagok sorából...
- Figyelj, oké, hogy haragszol rám meg minden, de...
- Hagyjuk, oké? Nem vagyok éhes. - sóhajtott, majd felállt, szorongatva azt a szerencsétlen könyvet. - Visszamegyek a szobámba. És nem! Nem kell a segítséged, megoldom. Volt időm feltérképezni a lakást, más dolgom sincs. - vigyorodott el keserűen.
- Várj! - muszáj volt előhozakodnom a dologgal, ha már így eszembe jutott, túl kellett esni rajta. - Olvastam pár... információt rólad és erről a...
- Vakságomról. - bólintott. - Nyugodtan kimondhatod, kezdem megszokni.
- Gondolkoztál már a műtéten?
- Hogy micsoda? - kezdett benne felmenni a pumpa, ami nem jelentett számomra túl sok pozitív reakciót a részéről. - Semmi közöd hozzá!
- De visszanyerheted a látásodat! - ellenkeztem. - Nem azért mondtam, hogy bántsalak vele, de vannak olyanok amiket érdemes kock-...
- Te csak ne aggódj értem! Mi lett az érzéketlen nővel aki alig akarta elvállalni ezt a szerencsétlent...? - bökött hüvelykujjával mellkasára, nekem pedig megdobbant a szívem. - Azt hiszed, nem tudom? Chanyeol mindent elmondott, amiket te nem mertél a sze... Ráadásul az első találkozásunk alkalmával sem voltál a helyzet magaslatán, hogy osztogathasd itt nekem a jó tanácsaidat! - az a rohadék Dumbó... Sehun keze is benne lehetett, vagyis inkább a szája. Ezek ketten bármit megtennének azért, hogy keserűséget okozzanak nekem.
- Most az egyszer tényleg csak a pozitív kimenetelre akartam célozni! Ha sikerülne a műtét... újra a színpadon állhatnál és azt tehetnéd, ami az álmod. Vagy nem fontos neked?
- Teszek a véleményedre. Ostoba nőszemély...
- Tudod mit? Azt hittem, legalább van annyi eszed, mint amennyit mutatsz magadból, de ha másért nem, legalább azért vállald el, hogy tőlem megszabadulj! Idióta! - azzal otthagyva csapot-papot, elviharzottam mellette és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót. Az utcára vettem az irányt, nyár lévén lassan sötétedett, de azért világos sem volt már. Ki kellett szellőztetnem a fejem és erre nem volt elég a kerti ücsörgés. Miért érdekelt egyáltalán ennyire a hülyesége? Miért nem tudom úgy kezelni, mint egy púpot a hátamon, akit csak a fizetés miatt viselek el, na meg azért, hogy anyám végre békén hagyjon? Kezdetben is ezt terveztem, és a legjobban az bosszantott, hogy még az érzéseimet sem sikerült kordában tartani.

Talán ideje lett volna bevallanom, mekkora csődtömeg vagyok. Régóta többet éreztem már a tuskó iránt, mint sajnálat. Minden nappal egyre többet gondoltam rá. Az ajkaira, a hatalmas szemeire, mindenére. Arra, hogy vajon milyen amikor nevet, mikor boldog, ha szeret valakit, ha átölel. Az illata pedig, amit volt szerencsém egyszer-kétszer érezni, csak növelte bennem a kíváncsiságot. Milyen is az igazi Do Kyungsoo?

~~~

Elveszett az időérzékem és fogalmam sem volt, mióta bolyongtam már az utcán. Korom sötét volt, tehát elmúlhatott este tíz.
- Mekkora idióta vagyok! - csaptam arcon magam. Egyedül hagytam őt, magára maradt és nem tud gondoskodni egyedül az ételről vagy bármiről... Idióta idióta idióta! - idegesen kezdtem el visszafelé szaladni, legalább kétszer el is tévedtem. Viszont ahogy a ház előtt lefékeztem, már nem azért csesztem fel magam, mert nem találtam rendesen haza, hanem mert gyanúsan sötét volt odabent, egy villany sem égett, pedig én úgy hagytam ott mindent...

- Kyungsoo? - lépkedtem beljebb, de senki nem felelt. A nappaliban találtam őt, békésen aludt a kanapén. Közelebb merészkedtem hozzá és akkor hasított belém a felismerés, mikor felkapcsoltam a kislámpát és megláttam a gyötrelmes arcát, amit rengeteg könny szánthatott végig nem is olyan rég. Hiszen fél a sötétben... lehet, egész életére sötétség fogja körülvenni és most még egy idegenre, rám kell támaszkodnia. Én meg itthagyom egyedül... - Sajnálom... - szipogtam. - Kérlek, ne haragudj... - óvatosan megérintettem az arcát, szemeivel kezdve. Akármilyen üresek is voltak most azok a szemek, nekem olyanok voltak, mint két ékkő. Orrára vándoroltam, onnan pedig szájára. Most értettem csak meg, milyen segíteni valakin, aki valószínűleg képtelen lenne ellátni magát. Valakin, akiért annyi idő után mintha újra felolvadt volna a jégszívem. Hogy tudnám én őt tönkretenni a saját zsörtölődésemmel, mikor nem tehet róla? Sírni kezdtem. A saját nyomoromon sírtam, és Kyungsooén, aki helyett én érdemeltem volna meg ezt a büntetést. Én, aki minden körülötte lévőt eltaszított maga mellől.
- Ne sírj. - szólalt meg hirtelen, engem meg a szívroham kerülgetett. - Kérlek, ne. - teljesen mozdulatlanná dermedtem, mikor ő is hasonlóképpen cselekedett, mint az előbb én. Óvatosan felült, kitapintva a kanapé szélét és megtámaszkodott rajta, majd ujjai lassan kalandozni kezdtek az arcomon. Tenyerével átfogta, amibe akaratlanul is belebújtam, mosolyra késztetve ezzel őt. Hüvelykujja ajkaimon állapodott meg, mintha csak azt kereste volna.
Feltevésem beigazolódott, mikor feje hirtelen közeledni kezdett felém, majd ajkait óvatosan az enyémekre tapasztotta. Olyan mértékű megdöbbenésben még sosem volt részem. Tágra nyíltak a szemeim, ő pedig nem mert megmozdulni. Nagyon lassan csúsztam hozzá közelebb, hogy kényelmesebben hozzáférjek, észre sem vettem, mikor landolt a tenyerem mellkasán, ujjaim mikor kezdték el görcsösen szorítani a pólója nyakát.
  Szánk úgy mozgott egymáson, mintha attól félnénk, hogy valamelyikünk hirtelen összetörik, vagy mintha két általános iskolás élete első csókját élné át. Előhozakodhatnék most a szokásos filmes klisékkel, miszerint "az íze mint a méz, párnái annyira édesek, hogy nem lehet igaz", de akkor hazudnék. Semmihez nem tudtam hasonlítani ezt a mámort, ami körbeölelt. Való igaz, tényleg puhák és jóízűek voltak ezek az ajkak, amiket Kyungsoo birtokolt.
  Szinte óráknak tűntek azok a rövid kis másodpercek, mire elváltunk egymástól,a hirtelen sokktól azt sem tudtam, hová legyek. Mintha teljesen másik bolygón lettem volna, és most tértem volna vissza a Föld nevű planétára. Döbbenetes.
- Aggódtam érted. Vártam rád egy darabig és mivel nem látom az órát, nem tudom, mennyi az idő. De vártam, és reménykedtem, hogy bocsánatot kérhetek a kirohanásomért és elmondhatom, mennyire... szeretném, ha több lenne ez az egész, mint egy huza-vona, amit az eddigi időben produkáltunk. Nevetséges, hogy milyen hirtelen változnak az emberi érzések. - dünnyögte mély hangján, teljesen komolyan. Most az egyszer - nagyon szemét dolog ilyet mondani - örültem, hogy nem látta azt a vörös valamit, ami a nyakamon helyezkedett el és fejnek hívják.
- Fogalmad nincs, mennyire utálom magam, amiért itthagytalak. Ettél egyáltalán? Fürödtél? Ugye nem sérültél meg? Az egész az én hibám, nagyon sajnálom. - eredtek meg ismét a könnyeim, de most nem csak a mai napért. Az eddigi évek összes felgyülemlett feszültsége kicsattant most bennem. A legjobb barátnőm árulása, életem első szerelmének a mocsok dolgai, a középiskola... a rengeteg csalódás. És most itt volt ő, aki egy pillanat alatt érzéseket váltott ki belőlem, aki fényt hozott az életembe. Talán mert neki is kegyetlen sors jutott, talán mert túlságosan egymásra voltunk utalva, de kezdtem őt megszeretni.
- Ne sírj. - ismételte el. - És ne sajnálj semmit, pláne engem ne. Te vagy az első, aki fittyet hány a fogyatékosságomra és úgy kezel, mint bármelyik másik szemetet a világon.
- Nem vagy szemét. Csak... én vagyok türelmetlen. Mindezidáig azt hittem, nem való nekem az olyan, mint a segítségnyújtás. Aztán hirtelen itt vagy te, aki teljesen felkavart bennem mindent. Azt hittem, gyűlölök mindenkit, mégis... most annyira nyugodtnak érzem magam.
- Kedvellek. - motyogta álmodozó sóhajjal. - Pont ezért kedvellek, mert egy idióta, forróvérű nőszemély vagy. Kiszámítható, de mégsem. És el sem hiszed, milyen sokat jelent nekem a most történt csók. Meséld el, mi történt veled, hogy megérthessem végre, ki is vagy valójában.

Így történt, hogy töviről hegyire minden egyes momentumát az elmúlt két évemnek, csak úgy, könnyed lelki békével elmondtam Neki. Egy pillanatig szégyelltem ezeket a dolgokat, ő mégsem csóválta a fejét, nem cseszett le semmiért és megértően simogatva adta tudtomra, mennyire érdektelen a múltam felé.
- Nem számít már, mi történt veled. És az sem, hogy hogyan ismerkedtünk meg mi ketten. Szeretném előlről kezdeni veled Yeonmi. Szeretnék melletted elaludni és úgy felkelni reggelente, hogy a te illatodat érzem, a hajadba fúrhatom az arcom és érinthetlek. Szeretnélek téged megcsókolni, és a fenébe is, látni végre.
- Nem tudom, mit mondhatnék, komolyan. Olyan hirtelen jött minden. Délelőtt még utáltál, én pedig...
- Egyáltalán nem utáltalak. Ugyanannyit gondoltam rád, mint te rám. Néha be kéne fejezned a motyogást magadban. - kuncogta. - Nekem is furcsa az egész. De mikor este eltűntél, életemben először ideges voltam és borzasztóan aggódtam érted. Szinte lepergett előttem, hogy elveszíthetlek, hogy esetleg feladod az egészet és egy intézetben fogom leélni az életem, hogy a fiúk és te is nyugodtan éljetek tovább.
- Szóval... az bátorított fel ennyire, hogy órákra eltűntem?
- Mondhatjuk így is. Boldog akarok lenni és nem a vakságomat akarom akadályként magam elé gördíteni. Ha... ha nem undorodsz tőlem és nem fáraszt az, hogy mindig velem kell lenned, kérlek próbáld meg velem. Csak egy próbát.
- Még mindig hülye vagy. - hajoltam hozzá közelebb, hogy puszit nyomjak lehunyt szemeire, majd egy gyengéd csókot ajkaira.  - Boldog vagyok, hogy melletted kötöttem ki.

2017. január 28., szombat

I see You - 2. Rész

Nehezebb, mint gondoltam


Frusztráltan gubbasztottam a hátsó ülésen. Lábaim szorosan összezáródtak, tenyereim a térdeimen pihentek, hátamat az ülésnek támasztottam. Sosem üldögéltem még sehol ennyire fegyelmezetten, de a mellettem lévő Kyungsoo kiváltotta ezt a feszültséget. Folyamatosan előre meredt, mint egy hal. Jobb szót nem találtam rá.
Nem mintha lett volna más választása - lévén nem lát -, de én még így is forgattam volna a fejem a hangok irányába, kerestem volna valami támpontot és kérdezősködtem volna. De ő... semmi. Nem érdekelte hová megy, mit fognak csinálni vele, egyáltalán lesz-e rajtam kívül bárki is, aki a segítségére sietne. Eljutunk majd arra a szintre, hogy engem elviseljen, vagy már az első héten feladom? Az én személyiségemet ismerve az utóbbi.

***FLASHBACK***

Miután sikerült kirobbantani a szobájából, nem szólt hozzám egy szót sem, ez pedig egy jó ideig nem is történt másképp. Borzasztóan megmakacsolta magát és esze ágában sem volt elszakadni a bandától; azoktól, akik még megmaradtak neki és akikkel még hajlandóságot mutatott a kommunikációra. Minden nap ott szobroztam náluk, megbirkóztam Chanyeol kompromittáló beszólásaival és Sehun flegma, lenéző tekintetével, mert anyámnak újabban annyira sem lehetett nemet mondani, mint eddig. Elviseltem Baekhyun nyavalygását, Kai depresszióját, Chen feszültségoldásra tett kísérleteit a hülye poénjaival...
Lay és Suho, illetve Xiumin voltak azok, akik úgy igazán kedvesek szerettek volna lenni velem és nem volt velük különösebb bajom. Ezért hálás voltam - még ha nem is vált szokásommá ezt kimutatni. Minden áldott nap segítettek szóra bírni Kyungsoot, mert valószínűleg sejtették, mennyire nincsen türelmem. Teljes mértékben elfogadták az én hozzáállásomat és boldogok voltak már a puszta ténytől, hogy valaki végre nem adta fel. Még jó, hogy eszük ágában sem volt belekötni a dolgaimba, mert ha elüldöznek, vége a dalnak és az a törpe egyedül szárad el a szobájában. Ez a komor igazság, akár szép, akár csúnya ilyet mondani.
Amint végre sikerült rávennünk az indulásra (illetve ők vették rá), a legtöbben teljesen átváltoztak aggódó üzemmódba a társuk felé. Úgy engedték csak el velem, hogy előtte fél órás ölelkezési rituálét műveltek le a folyosón, magasról téve arra, ki látja meg őket és ki nem. Hozzám csak a vezető és Kai intézett pár rendes szót, na meg az örökké beszívott Lay. A többiek meg vagy mosolyogtak, vagy sírtak, vagy ki akartak nyírni - utóbbi kategóriába a két colos rapper tartozott, előszeretettel feszegetve a határaim tűrőképességét. Meg is könnyebbültem, mikor végre ott hagyhattam őket, na meg anyámat.

***FLASHBACK END***

Nem számoltam az időt, de másfél órát biztosan utazhattunk, míg ki nem értünk egy kevésbé forgalmas helyre, majd további egy órával később teljesen vidékre kerültünk. Ameddig elláttam, föld volt, illetve gyümölcsfák, takaros házak, amelyek a környék egyik felén a tradicionális Korea jellegzetes épületei voltak - gondolom itt olyan emberek éltek, akik ezeket a földeket nap mint nap művelik -, míg a másikon, kissé elszigeteltebb területen modernül berendezett puccos építészeti csodák, nyaralók a teljes nyugalmi állapotra vágyóknak. Nagy valószínűséggel mi a második opcióhoz tartoztunk.
Utazótársam végre valahára megmozdult, pontosan egy időben a kocsi motorjának leállásával. Pislogott kettőt, majd apró sóhajt hallatott.
Kezeivel megkereste a kilincset és kinyitotta az ajtót. Már nekem fájt, ahogy bizonytalan mozgásával próbált valami támpontot keresni a célja érdekében. Nem kért segítséget, tulajdonképpen teljesen ignorált, felvette a napszemüvegét, és ez engem roppantul bosszantott. Nekem meg kötelességemben állt volna rákényszeríteni az akaratomat, viszont tudtam, milyen érzés ez valójában, így nem erőlködtem.
A büszkesége azt is cseszett megengedni hogy a csomagtartót felnyissam, bezzeg amikor a sofőr magyarázott neki, arra még megerőltette a hangját. 
- Uram, szüksége van valamire? Esetleg elkísérjem az ajtóig? 
- Nem akarom. Köszönöm.
- A kisasszonyért tehetek valamit? - fordult felém kedvesen mosolyogva. Jelen pillanatban ettől egyenesen megkönnyebbültem. Legalább egy mondat erejéig nem kell némán lesnem k a fejemből mint egy kukának. 
- Megoldom egyedül. - sóhajtottam, majd kioperáltam a három hatalmas bőröndömet, hogy lecuccoljam újdonsült lakótársamé mellé. Most már értettem, miért egy olyan brutális méretű autóval érkeztünk, másikban el sem fért volna ennyi holmi.


Megvártuk, amíg az autó elhajt az első sarkon, ahonnan már biztosan nem látjuk. De azt nem gondoltam volna, hogy amint kettesben maradok Vele, rám telepedik a tanácstalanság keserű érzése.
Mégis hogy fogom én ezt végigcsinálni? Ki fog borítani ez a srác, eszében sincs együttműködni, így meg aztán végképp magamra lettem utalva. Egyáltalán ő belegondolt, hogy a közös munka megkönnyíti az életét? Hiszen ezt gyakorolja az ügynökségnél több éve...
- Menjünk be. - dünnyögtem lemondóan, várva valami elutasító vagy bármilyen választ, amely nem érkezett. - Én... a bőröndöket viszem be. Te meg addig ülj le valahol. - meg se próbáltam megkérdezni, hogy elnavigáljam-e egy ülőalkalmatosság felé odabent, mert felesleges lett volna.
Előre mentem, a kapott kulccsal megbabráltam az ajtó zárját, mígnem bejutottam.
Rögtön kiszúrta a szemem, hogy nem a legnagyobb házat bérelték ki, viszont annál kevesebb és modernebb bútorral szerelték fel. Az is feltűnt, hogy valaki már intézkedett, hogy Kyungsoonak kényelmesebb legyen.
Én személy szerint elindultam körbenézni és teljesen megfeledkeztem a rám bízott "betegről". Ez - mint utólag kiderült - szarvashiba volt.
Míg azzal voltam elfoglalva, hogy feltérképezzek minden egyes zugot, beleértve a fürdőt, a konyhát és étkezőt, a nappalit, végül a két hálószobát, addig ő úgy döntött, kissé önkényesen egyedül indul neki. Két perc sem telt bele és egy akkora csattanás rázta meg a házat, hogy még a hátrahagyott banda is tökéletesen hallhatta a produkciót.
Kisiettem az egyik hálóból és keresni kezdtem ezt a szerencsétlent, aki a konyhában terült el a földön. Nem érdekelt most, hogy egyáltalán milyen módszerrel talált el a helyiségig, lényegtelen volt. Valószínűleg megbotlott egy székben, vagy nekiment az asztalnak. Már azon gondolkoztam, hogy hívom a mentőket, mert ő csak a hátán feküdt nyitott szemmel, a plafonra meredve.
- Jól vagy? Kyungsoo, válaszolj már!
- Semmi közöd hozzá. Megkeresem a szobámat.
- A szart keresed meg! Ülj le és ne merészelj megmozdulni, amíg én azt nem mondom, mert esküszöm, ha megteszed még mást is elveszítesz a látásodon kívül.
- Mondom, semmi közöd hozzá! Egyedül is boldogulok!
- De...
- Istenem, hagyj már békén! - kiabált.
- Velem te ne emeld meg a hangod! Azt hiszed, én ide akartam jönni? Hogy veled akarom tölteni az időmet és rád akarok figyelni a nap minden percében?! Mégis mi a rohadt életet hiszel te?
- Nocsak, kibújt a szög a zsákból. - vigyorgott gúnyosan. - A terhet már a puszta gondolat is nehezíti a válladon, hogy egy ilyen szerencsétlen vaknak kell főznöd és mosnod. Akkor mi lesz veled később?
- Tudod mit? Csináld egyedül... - motyogtam, majd elfoglaltam az egyik hálót, ahová bezártam magam. Kit érdekel, hogyan töri össze magát. Legalább anyám szeme is felnyílik végre, hogy alkalmatlan vagyok erre a szakmára. Legyen minden olyan nyugis és semmilyen, mint eddig. Csak ezt akarom.

***Kyungsoo POV***

Teljesen tönkrement az életem. Még csak esélyem sem volt, hogy folytassam az éneklést, hiszen ki akar együtt dolgozni egy fogyatékossal?
Most meg Suho hyung rám küldte ezt a csitrit aki az idegeimre akar menni és érezteti velem, hogy rohadtul segítségre szorulok. És még ő sértődött meg!
Dühöngésemet egy csengőhang szakította félbe. Sóhajtva vettem elő a készüléket, amit még Jongintól kaptam, hogy könnyebben megtaláljam a gombokat. Az egyetlen dolog, amit nagy becsben tartottam, hiszen a legjobb barátom küldte és tudtam, hogy nagyon szeretné viszonozni azt, amit én tettem érte. Talán ő lehetett az, aki tudja, milyen segítségre szorulni. Viszont az ő törött lába meggyógyult... én valaha meg fogok?
- Igen?
- Kyungsoo-yah~!
- Mit akarsz, Chanyeol? - dünnyögtem, de azért mégis jól esett, hogy gondolnak rám. Még ha eszem ágában sem volt kimutatni ezt az utóbbi időben.
- Csak gondoltam, megkérdezem, milyen az új hely. A csaj normálisan viselkedik veled?
- Ami azt illeti...
- Tudtam, hogy nem jó ötlet erre a némberre bízni... - hallottam Sehunnie hangját a távolban, szokás szerint kimért és hideg a baleset óta.
- Már nem azért, de van egy olyan érzésem, hogy a te viselkedésed is közrejátszik az ő bánásmódjában. - morogta Baekhyun. - Nem igaz, hogy most az egyszer nem fogadnád el a segítségét! Hogy fogsz enni? Hogy fogod megszokni, mi merre van a lakásban, teljesen egyedül!? A ruháidat ki tudnád mosni? A fürdést még csak-csak megoldanád, de...
- Ezért kellett volna veletek maradnom! Akkor nem lenne ennyi problémám! Vagy nektek is akkora terhet jelentettem...
- Ez nem igaz! - tiltakozott Yixing is hevesen. Szegénykém, mindig olyan kis ártatlan volt. - Nem vagy teher egyikünknek sem, de olyan szoros a napirendünk, hogy ha valami történik veled, akkor képtelenek lennénk odaérni vagy elszabadulni... ha nem figyel rád senki nem éled túl egyedül...
- Talán az lenne a legjobb.
- Yah!
- Bocsi srácok, de nem érek rá. Még ki kell tapogatnom, hol fogok aludni, ha már kiborítottam Yeonmit. Sziasztok. - azzal egy jól becélzott gombnyomással megszakítottam a vonalat. Talán tényleg messzire mentem és nem ártana megkérnem őt, hogy néhány dolgot mutasson meg, vagy legalább mondja el, hogy melyik irányba tapogatózzak. Mint mikor édesanyámtól kértem gyerekkoromban, hogy kösse meg a cipőfűzőm, vagy ápoljon, mikor beteg voltam.

Nem viselkedek a legszebb módon senkivel, ezt jól tudom, de mindenkinek az lenne a legjobb, ha nem kerülne hozzám közel. Hiszen én már nem leszek a régi, de még csak olyan sem, aki nem szorul támogatásra a nap minden percében. Nem akarok azért barátságokat kötni, mert másképp nem tudnám megállni a helyem.
És én nem akarok senki terhe lenni.



2017. január 8., vasárnap

I see You - 1. Rész

Hogyan kerültem én a képbe


- Yeonmi! - anya kiabálását hallottam a földszintről, így bosszankodva ugyan, de megszakítottam roppant fontos elfoglaltságomat - a drámák maratonját -, és elhagytam a kényelmes ágyamat. Amióta megszereztem az érettségit, nem igazán csináltam mást, mint sorozatnézést, ugyanis teljesen elveszett az érdeklődésem az emberek iránt az utóbbi évben.
Ha nem ilyen enyhén fejezném ki magam azt mondanám, hogy gyűlöltem minden nyomorult emberi lényt, de a visszafogott verzió jobban hangzik. Teljesen biztos voltam benne, hogy édesanyám megint egy lehetőséggel jött haza, hiába mondtam el neki ezerszer, hogy nekem nincs türelmem az olyan munkákhoz, mint a beteggondozás. A gimiben is megmondta az osztályfőnököm, hogy túl van tárgyalva a jövőm az egészségügyben, ergo tegyek le még egy szakmát amint lehet, és üljek be egy csendes irodába, hogy elkerüljek mindenkit.


Unottan foglaltam el a konyhában lévő székemet, gondolatban már felkészülve a hegyi prédikációra. Ó, én naiv. Még ha csak az lett volna.
- Ez így nem mehet tovább! - csapta az asztalra a bögrét szülőm, amiből eredetileg kávét szeretett volna inni, de a lötty fele kivándorolt a helyéről. - Annyi helyet ajánlottam már, de te mindent visszautasítasz! Elég lenne megemlíteni a nevemet és rögtön kihagyhatnád a munka legalját, de neked semmi nem jó! Nem fogunk apáddal örökké eltartani, az Isten verjen meg! Mi lesz, ha történik valami? Ha már csak magadra számíthatsz az életben?!
- Elmondtam már párszor anya, hogy nem érdekel ez a szakma. Te erőltetted, pedig nagyon jól tudtad és tudod is a mai napig, hogy nem szimpatizálok a segítség fogalmával! Rajtam se segít senki...
- Én próbálnék! - vágta rá, majd elmosolyodott olyan "nem menekülsz anyád elől" mosollyal. Itt kezdődött a probléma. - Amit most mondok, jól vésd az eszedbe! Holnaptól keményen dolgozni fogsz, de nem akárhogyan.
- Mégis mi a...
- Édesapáddal tegnap éjjel megvitattuk a sorsod és arra jutottunk, az én egyik betegemmel fogsz foglalkozni.
- Hogy mi? - olyan magasra szökött a hangom, hogy én is meglepődtem. Ezt nem gondolhatják komolyan. Ez egy rémálom kell, hogy legyen.
- Yeonmi, ez a fiú vak. Segítségre van szüksége, neked meg empátiát kell gyakorolnod. Nem olyan régen veszítette el a látását, a családjáról hallani sem akar, a barátai pedig túl elfoglaltak, hogy minden nap ott legyenek mellette. Szegény ki sem mozdul a szobájából. - anya szemeibe könnyek gyűltek, ahogy a srácról beszélt. Ha valakiről azt lehet mondani, hogy empatikus, akkor az az anyám.
- Ez nem lesz jó ötlet...
- Szóval elvállalod? - szemei felcsillantak, eddig görcsben tartott kezei kilazultak, merev, ideges tartása szintén felengedett. És én életemben először olyat mondtam, amiről tudtam, hogy meg fogom bánni.

~~~

- Mondtam, hogy nem lesz jó ötlet. - meredtem a hetedik emeleti lakás ajtajára. Anya előre figyelmeztetett, hogy rendkívüli titoktartás van, ami azért akkora gondot nem jelentett, tekintve hogy nem lett volna kinek árulkodnom. Viszont ami a legjobban kiverte nálam a biztosítékot, az az összeköltözés volt. 
Egy elég csendes külvárosba kell majd berendezkednem a szerencsétlen sráccal, ez pedig rengeteg felelősséget jelentett. És ezt pont rám merték bízni. Fel tudtam volna robbanni a bennem tomboló dühtől. Kényszeresnek éreztem ezt az egészet és nem akartam ezt ilyen könnyen teljesíteni.

A csengőt is nagyon nehezen sikerült megnyomni, most meg itt vártam, hogy valaki kinyissa azt az átkozott térelválasztót.
- Még nem késő a futáshoz... - haraptam be alsó ajkam. Egyáltalán minek adtam be a derekam? Hová lett a hatalmas kitartásom? Talán most már tényleg megijedtem anyámtól. 

Nagyjából két-három percig néztem ki a fejemből, mikor kattogást hallottam. Elég spéci biztonsági zár lehetett, mert én ennyi idő alatt kétszer bejutottam volna. Végül az ajtó résnyire kinyílt.
- Magát küldték? - ettől a formális beszédtől is nagyon kirázott a hideg. Már most.
- Engem. - bólogattam serényen, mint valami kutya, mert kezdett kicsit kényelmetlen lenni a folyosón álldogálás.
- Jöjjön beljebb. És ne hangoskodjon.
- Már miért hangoskod-... - a szám is tátva maradt, mikor az előtérben nyolc ismerős arcot pillantottam meg. Abban a szent minutumban kezdtem érteni a pletykákat, amik a napokban terjedtek.
- Talán folytathatnánk a nappaliban. - indítványozta Suho. 
Teljesen tisztában voltam vele, hogy én bizony az egykori kedvenc bandám lakhelyén múlatom az időm. A debütálásukkor szerettem meg őket, akkor még nem bújt elő az antiszociális énem. Majd amikor az érettségim évébe kerültem és sok volt a stressz, ráadásul a legjobb barátnőm is csúnyán hátba szúrt, vége lett a szép korszakomnak. Ezért kissé rosszul éreztem magam a fiúk társaságában. Rengeteget változtak az én rajongásom óta.

Mikor már mindannyian kényelmesen ültünk, és a kínos csend is kellőképpen beállt, a vezető kisebb torokköszörülés után újra megszólalt. 
- Úgy gondolom, hagyjuk a formalitásokat és tegeződjünk. Tudod, kik vagyunk? 
- Igen. - jelentettem ki kurtán, ami inkább kelthetett bennük ellenszenvet, mint az ellenkezőjét. Sőt, Sehun és Chanyeol szinte sugározta ezt a kellemetlen légkört. Az utóbbi azért engem is meglepett, hiszen a végtelen szeretetéről ismert, de nem mertem ennek túl nagy medret keríteni. 
- Rajongó vagy? 
- Hát... Ez kicsit bonyolult. - morogtam. Nem azért jöttem hogy rólam tartsunk előadást. 
- Értem. - mosolyodott el. - Nem mondom, hogy azonnal megbízunk benned, és borzasztóan nehéz lesz rád bízni az egyik testvérünket. Remélem, megérted. - újabb bólogatással jeleztem feléjük, mert az önfeledt beszélgetéshez még mindig nem fűlött a fogam. - Sejted, miért maradtunk nyolcan?
- Beavattak a fontosabb részletekbe igen. Gondolom, a hiányzó kilencedik az aki...
- Az egyik koncertünk próbáján volt valami az egyik füstgéppel, másnap pedig arra kelt, hogy az égvilágon semmit nem lát. Az orvos szerint elképzelhető, hogy örökre vak marad. - Baekhyun szipogni kezdett, Chanyeol vigasztalóan megszorongatta, és kissé én is sajnáltam a törpét. Mégsem lehet könnyű, hogy egyik pillanatról a másikra tönkremegy az életed.
- Ne kérdezd meg tőle, hogyan történt, mert csak akkor fogja elmondani, ha megbízik benned. Egyelőre azt kéne elérni, hogy kimásszon a szobájából és engedje, hogy átköltöztessük veled egy nyugalmasabb térbe. - magyarázott Xiumin.
- Tehát elsősorban szedjem ki a barlangjából? Bárhogy próbálkozhatok?
- Csak szedd ki D.O hyungot, kérlek. - motyogta Kai megtörten. - Ő a legjobb barátom.


Halkan nyitottam be a szobába, de kis híján visszafordultam; az a szag émelyítő volt. Tuti nem szellőztettek itt egy ideje. Két ágyat láttam, de az egyiken nem volt se ágynemű, se semmilyen használati tárgy, csak az üres matrac. A bútorokon vastag porréteg uralkodott, a szőnyeget régóta nem porszívózhatták, ahogy a padló sem láthatott felmosót, a függöny minden fényt kizárt a helyiségből. Néhány tányért és poharat is felfedeztem, de meg sem lepett már. Volt egy olyan érzésem, hogy a fiú senkinek nem engedte a takarítást idebent, különben nem lenne ekkora szemétdomb. Feltenném a kérdést, hogy ez az életmód mire jó, de nem piszkálódni jöttem.
- Hahó! - pislogtam. A félhomály rettenetesen irritálta a szememet, ezért minden mindegy alapon az ablak felé indultam és elhúztam a függönyöket. Úgyse látja... Az ágy felé vándorolt a pillantásom, ahol megláttam egy kupacot, amely aprókat emelkedett, majd süllyedt, de ezen kívül nem vettem észre több mozgást. Mintha félig már meghalt volna. - Te vagy Kyungsoo, nem igaz? - egy szót se szólt. - Válaszolnál, b...kérlek?
- Kifelé. - a jó hír, hogy legalább élt. A rossz, hogy pont nekem nem fog itt parancsolgatni.
- Na te majd megmondod nekem, mit csináljak...
- Mondom, kifelé. - egyre idegesebb volt, én meg egyre jobban meg akartam ütni.
- Másszál ki az ágyból és megfontolom, hogy kimegyek-e vagy nem. Engem azért hívtak ide, hogy segí-...
- Ki ne merd mondani! - kiabált és azzal a lendülettel felült, lerántva magáról a takarót. Az arca meggyötört volt, a szemei üvegesen meredtek előre, kezei az ölében pihentek ökölbe szorítva, száján grimasz uralkodott. - Ha ezért hívtak, akkor pláne tűnj el!
- Meg a jó édes... azt! Ha nem mászol ki, én viszlek, de azt nem köszönöd meg! Ki kell jönnöd! Egészségtelen itt! 
- Nekem már mindegy... - hihetetlen. 
- Csak a látásodat vesztetted el, nem az összes végtagodat! 
- Kifelé. Utoljára mondom.
- Oké. Kimegyek. De én a helyedben elgondolkodnék rajta, hogy odakint várnak és nem csak magammal foglalkoznék. A saját társaid életét is tönkreteszed a sajátoddal együtt. - köptem és már kint se voltam. Úgy viselkedik mintha nem lehetne így is élni, más bármit megadna, ha csak ennyi prolémája lenne. Kiskoromban rengeteget voltam anyával a munkahelyén és látássérültek egytől egyig próbálkoztak teljes életet élni. Ő meg itt pazarolja az értékes időt. Ez tudott a legjobban felidegesíteni. Jó, nem érthettem meg a helyzetét maximálisan, hiszen én nem voltam vak.

- Na? - az első aki reménykedve feltette ezt a kérdést, Chen volt. 
- Kiküldött. - pufogtam. - Sajnálom, de legszívesebben megvertem volna. 
- Ugye nem mész el? - ijedt meg azonnal Lay. - Eddig mindenki feladta... Ha te is, akkor oda minden remény. 
- Ugyan, őt ez mit érdekli? Az ő élete biztosan csodálatos. Nem hiányzott a nyakába egy teher. - gúnyolódott Chanyeol, Sehun elismerően hümmögött, én pedig felkaptam a vizet.
- Ugyan mit tudsz te az én életemről? Ugyanannyit, mint én a tiedről, úgyhogy fogd be!
- Csillapodjatok! - emelte meg a hangját Suho. - Chanyeol, tudom min mész keresztül, de Yeonmi-sshi álláspontját is megértem. De megoldunk bármit is azzal, ha üvöltözünk?
- Srácok, legalalább próbálkozzunk! Ki fog jönni onnan és elérjük, hogy ugyanolyan boldog legyen, mint ezelőtt. - egyem is meg Layt meg a bizakodó természetét. - Kérlek, maradj! Legalább csak ma!
- Hát én... - legnagyobb döbbenetünkre azonban nyílt az egyik szoba ajtaja és kilépett rajta Kyungsoo.




2017. január 2., hétfő

I see You - Szereplők

Do Kyungsoo (D.O)



Épphogy betöltötte huszonnegyedik évét, azzal kellett szembesülnie, hogy
egy baleset következtében a látása nélkül kell boldogulnia - talán élete végéig. Magába fordult, eddigi barátaival is megszakított minden kapcsolatot, a nyilvánosság elől teljesen elzárkózott.
A családjával sem beszél, mivel nem akar ilyen állapotban a terhükre lenni, pedig édesanyját
ez borzasztóan megviseli. Eddig a banda tagjaira számíthatott, ám az egyik nap vezetője, Suho
parancsa mindent megváltoztatott. A környezetét, a hozzáállását és az egész életét.


Jung Yeonmi


Tizenkilenc éves, anyja befolyása miatt ápolónőnek tanult, bár az érettségije óta csak lézeng az életben és nem érti, mi értelme van egyáltalán.
Édesanyjának magánklinikája van, látássérültekkel foglalkozik, és alig bírja nézni, hogy a lánya
éppen a léhűtők népes táborát erősíti.
Ebből kifolyólag Yeonmi hirtelen egy vak fiú segítésére lesz kényszerítve, aki nem más, mint az EXO egykori aranytorkú énekese.
A titoktartás miatt össze kell költözniük egy csendes helyen, és Yeonmi cseppet sem türelmes lelkének ez elég nagy teher.


Az EXO


Nem sorolok fel külön-külön minden tagot, mert mindenkit szeretnék szerepeltetni,
nem emelnék ki a tagok közül lényegesebbet.
Mindannyian ugyanúgy próbálnak segíteni a társukon, valaki ezt nehezebben viseli, valaki kicsit
könnyebben.


További szereplők a történet folyamán, meglepetésként fognak felbukkanni. :)
Jó szórakozást! :)
Hwaiting! *3*













2017. január 1., vasárnap

I see You - (EXO - D.O) Prológus

Kedves olvasóim! :)
Új év, új minifiction, ezúttal egy film által megihletve.
Aki látta a "My annoying brother/hyung" című filmet, az bizonyára tudni fogja a dolgot:)
Nem is szaporítom tovább a szót! *3*

2017 január vége nem mindenkinek az újévi fogadalmak betartásáról szólt, nem a "tiszta lapokról", de mégcsak nem is a boldogságról.
Az EXO nagy sikereket ért el ugyan, a világranglistán is megelőzték a hatalmas hírű amerikai előadókat, egyszóval taroltak... viszont immár csak nyolc taggal. Azt a bizonyos kilencediket pedig elnyelte a föld. Senki sem tudta, hová tűnt Kyungsoo, az imádott Dyo, a legalacsonyabb tag aki soha egyetlen koncertről vagy fellépésről sem hiányzott és nem mellesleg egészséges terrorban tartotta Park Chanyeol nagyra törő álmait, amelyeket a törpe idegesítésével kapcsolatban dédelgetett.
Látszólag mindenki teljes tudatlanságban élt, a tagokat az SM igazgatóságát és a családot kivéve.
Azon a januári napon a fanok megőrültek és követelték az információkat a fiúról - persze nem tudtak meg semmit.
A banda igyekezett megkönnyíteni társuk helyzetét, de csak azt érték el, hogy Kyungsoo bezárkózott a dormban lévő szobájába és ki sem mozdult onnan hetekig... Talán hónapokig is, ugyan ki számolja. A saját családját is kizárta az életéből, és az egyetlen ok, amiért egyáltalán a dormban maradt az volt, hogy nem lát és egyedül nem menne semmire. 
Egy idő után azonban Suho is belátta, hogy a rengeteg munka miatt nem tudnak eleget segíteni és mind a nyolc fiú belefáradt az ingázásba a munka és a... munka között. Igen. Kyungsoo utolsó mondata csupán annyi volt társaihoz, hogy ki ne merjenek ejteni a szájukon olyasmit mint "segítségnyújtás" vagy "gondoskodás", ez túl megalázó lett volna. 

De ha minden fáradozás hiábavalónak bizonyul, ha valaki nem fogad el a hozzá legközelebb állóktól egy pici segítséget sem, akkor az illető hogy marad életben? 

Nos... Itt jövök a képbe én,  Jung Yeonmi.

2016. augusztus 22., hétfő

My childhood love (EXO - Sehun)

Na sziasztok! :)
Hosszabb kihagyás után új kéréssel érkeztem, egy Sehun központú OS-sel!:)
Remélem, tetszeni fog mindenkinek, főként a címzettnek! :)
Sok szeretettel küldöm DooRinak! ^^
A többiről sem feledkeztem meg, igyekszem velük! :)
Hwaitig! *3*


~~~1998. július 12.~~~

- Ne húzd a copfomat! - kiabáltam hangosan, miközben a fiú nem még mindig nem engedte el a hajam, amit anyukám nagy gonddal szépen két copfba fogott reggel.
- Miért ne húzhatnám? - vetette oda, de azért elengedett. A kezeit összefonta a mellkasa előtt és felfújt arccal meredt rám.
- Mert fáj, és mert megmondalak anyának! - megremegett a szám és lefelé kezdett görbülni, miközben a hatalmas krokodilkönnyeknek sem kellett már sok.
- Árulkodó Júdás vagy! Most meg miért sírsz? Bőgőmasina! - nevetett.
- Nem sírok és nem vagyok bőgőmasina! A nevem Kim Haneul és nem szoktam sírni! Ennyi erővel én is kicsúfolhatnálak, mert pösze vagy! Nyuszi! - kiabáltam rá, toppantottam kettőt és csípőre tettem a kezem, hogy legalább komolyan vegyen. Már amennyire egy négyévest komolyan lehet venni...
- T-tényleg fájt, hogy meghúztam a copfod? - úgy látszott, hogy a kis műsorom hatásos volt, mert egyből megbánó kiskutyaszemeket meresztett rám és közelebb totyogott, hogy ellenőrizze, nem fájt-e nagyon.
- Ühüm...
- Ne haragudj... a nevem Oh Sehun. Ne árulj be a mamádnak, oké? Neked adom a kavicsgyűjteményem! Legyünk barátok! - vigyorgott rám azzal a négy fogával.

~~~2001. szeptember 1.~~~

- Sehun, ne ficeregj már! Le kell fertőtleníteni a sebed! És még én bőgök... - motyogtam, majd újra megnéztem a térdén és a karján lévő horzsolásokat. Elég csúnyán elbántak vele a hatodikosok...
- Nem bőgök! Csak... nagyon leizzadtam... - mentette magát.
- Persze. De kicsit messzire mentél... második osztály első napján verekedni... ez csúnya dolog volt, Sehun-ah! El is küldhettek volna téged, és akkor nem találkozunk többet!
- Csak téged akartalak megvédeni, hogy ne bántsanak... annyira nagy baj, hogy szerettem volna megmenteni a fiúktól a legjobb barátomat? - azt hiszem, itt néztem rá máshogyan...

~~~2008. május 8.~~~

- Oh Sehun! Mit keresel te itt? Tudod te, mennyi az idő? Hajnal három! Értem én, hogy szeretsz tanulni, de még a suli sincs nyitva... - háborogtam.
- Szeretnék neked mondani, valami nagyon fontosat. Ma nem megyek iskolába. - sóhajtott. Az arcát látva valami tényleg nem stimmelhetett vele, elég gondterhelt volt. Az álom egyből kiment a szememből és mellé kucorodtam, hogy átöleljem a derekát. Egyre férfiasabb volt és ez eléggé szembe is tűnt.
- Na és vajon miért nem? Ugye nem a hülye cimboráiddal lógtok? - vontam fel a szemöldököm vádlón, mire keserűen elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Nem, ez most más! Én... elmegyek az SM Entertainment meghallgatására. Tudod, amit annyira reklámoznak.
- Tessék? Jól értettem? - olyan mértékű büszkeség töltött el, ahogy ránéztem, hogy el sem lehetett volna mondani szavakkal.
- Halálosan jól értetted. Tudod, hogy ez nagy álmom...
- Persze, hogy tudom... biztos sikerülni fog! Hwaiting! - öleltem át, de belül majd szétvetett a zavar.

~~~2012. április 7.~~~

- Haneul-ah, ugye tudod, hogy holnap debütál a banda...
- Persze, hogy tudom. És nagyon büszke vagyok rád, Sehun-ah. De hiába a te fellépésed, délelőtt én akkor is témazárót írok, ráadásul érettségi lesz a jövő hónapban. - próbáltam terelni, mert tényleg fontos volt számomra az iskola, ha akartam vinni valamire.
- Fi-figyelj már rám egy percre! Tedd le azt a könyvet! - csattant fel.
- Jó, leteszem, de ne ordibálj!  - vágtam vissza, mégis óhaja szerint ignoráltam a tananyagot.
- Bocsánat, de túl feszült vagyok... szóval öhm... attól tartok, nem találkozhatunk tovább. Az ügynökség szerződésében világosan benne van, hogy nem mutatkozhatunk lánnyal egy megadott ideig, úgyhogy... 
- Mi a jó életről beszélsz? Most... most komolyan azt akarod mondani, hogy vége a barátságunknak? Sehun, pisis korunk óta ismerjük egymást, ez egyszerűen... nevetséges! - keltem ki magamból, próbálva valami normális hangnemet megütni, de hát...
- Ne kapd fel a vizet, kérlek! 
- Ne kapjam fel? Mondom én mindjárt, hogy mit kapok fel! A baltát, azt kapom fel és majd jól agyonverlek vele! Mi bajod lett? Me-megfogadtuk egymásnak, hogy mindig barátok leszünk... akkor m-miért?
- Yah, Haneul-ah! Ne sírj, nem szeretem mikor sírsz... 
- Akkor miért? T-talán nem vagyok elég jó, hogy Oh Sehunnal, az EXO egyik tagjával barátkozzak? Ez a probléma? Hogy nem nézek ki elég jól ahhoz, hogy egy idol legjobb barátja legyek!? 
- Nem! Ehhez ennek semmi köze! Csak egyszerűen meg van tiltva a randi.
- Mi nem randizunk, te seggfej! Mi a legjobb barátok vagyunk... testvérek! Ha nem akarnál lerázni, megoldanánk ezt is! Ilyen könnyen feladnád?!
- Hát ez itt a baj, Haneullie. Én nem... én nem így érzek. Szeretlek, Kim Haneul, nagyon is. - rendben, itt egy kis sokkhatás ért, ezért néhány mondat kiesett az emlékezetemből. - Ezért nem lennék képes azt hangoztatni, hogy a barátom vagy, mert nem vagy az. Nem is beszélve arról, hogy féltelek, mert lány vagy, a rajongók pedig féltékeny lányok, tehát én... aish, az a lényeg, hogy szeretlek!
- S-sehun...
- Nagyon vigyázz magadra!  - itt kaptam életem első csókját és itt is csalódtam először.

***

Morogva csuktam be a naplómat, amik ezeket a bejegyzéseket takarták. Volt még rengeteg a kis könyvben, de ezek mellett nem tudtam elmenni, hiszen... a négy dátum emlékeztetett legerősebben arra, hogy mennyire is jók voltunk mi együtt: Oh Sehun és Kim Haneul, a legjobb barátok, tesók örökre. Na persze, annak a seggfejnek a debütálásig tartott az örökre... Megértettem én, hogy  védeni akart, de én tökéletesen meg tudtam védeni magam mindig is. Nem véletlenül üvöltöttem le a fejét, amikor megrángatta a loboncomat az első találkozásunkkor, nem véletlenül szálltam be a verekedésbe, mikor engem próbált menteni. Csak három hónappal voltam nála fiatalabb, nem öt évvel...
Olyan érzés volt akkor, mintha csak ócska kifogásokat keresett volna, hogy az idolkodás mellett ne kelljen még velem is foglalkozni. Később visszagondolva pedig ez a meggyőződésem cáfolódott, mivel eszembe jutott, hogy azt is mondta, szeret...
- Rohadj meg! - fújtattam. - Francért kellett nekem veled kezdeni a reggelemet... ha miattad fogom rosszul végezni a munkámat, megöllek. - sziszegtem az ártatlan kis naplónak, majd magamra kaptam a cipőmet és kiléptem a nyári friss levegőre. Még az utcán is az EXO Lotto című száma üvöltött a tizenéves suhancok telefonjából, némelyik elvetemült még hangszórót is hurcolászott reggel hatkor. Jó, huszonkét évesen a gondolkodásom megegyezett egy vénasszonyéval, de amíg nem jutottam éltető kávéhoz, addig ne is várjanak tőlem semmi kedveset. Túl fáradt voltam. Megint Rajta járt az eszem...

~~~

- Jó reggelt, Haneul sunbae! - integetett az arcomba a kis nővérgyakornok, Soah. Megpróbáltam kierőltetni valami aranyosat magamból, elvégre nem egy tizennégy éves középiskolás tehetett arról, hogy én rosszul keltem.
- Neked is jó reggelt. Mi járatban erre?
- Augusztus elseje óta itt vagyok gyakorlaton, sunbae. - kuncogott. - Nagyon fáradt vagy?
- Eléggé. - sóhajtottam. - Csoda is, hogy még nem kapartam ki a szemed...
- Biztos én vagyok a kedvenced. - nevetett fel, én pedig elmosolyodtam. - De sunbaenim, tényleg... én hozzád kerültem a legközelebb és... amíg a többi nővér elment mellettem, te segítettél nekem betanulni a rám bízott feladatokat. Köszönöm neked, Haneul sunbaenim!
- Mi ez az őszinteség hirtelen? Nem mintha nem értékelném.
- Hát... kérni szeretnék tőled valamit.
- Mi lenne az? - ráncoltam a szemöldököm. Soah szégyenlősen elmosolyodott és a recepció felé nézett, ahol egy vele egykorú fiú álldogálhatott fehér kórházi egyenruhában. Valószínűleg ő is a gyakorlatát töltötte.
- A neve Park Bogum. Lassan két hete beszélek vele, de egyszerűen nem tudom, hogy viselkedjek a közelében... pedig el szokott hívni kávéra is, meg minden...- ebben a pillanatban a fiú mintha megérezte volna, hogy róla beszélünk, hátrafordult és intett egyet. Soah pedig elpirulva kapta arrébb a fejét.
- Szerintem csak add önmagad, mint ahogy mindenkivel teszed. Tetszel neki, hidd el. - simogattam meg a hátát. - Most viszont mennem kell, mert beteglátogatásra indulunk egy óra múlva az orvossal.
- Rendben. És köszönöm, sunbae! - hajolt meg.
Ami azt illeti, tényleg tegnap délután telefonáltak be, hogy valakinek súlyos problémája van a lábával, de csak ma reggel tudtunk kimenni, ugyanis éppen utaztak. Most ki találja ebben a logikát? Ha utaznak, akkor miért nem ott látják el?

Mindenesetre egy elég érdekes környék volt ez. Lépten-nyomon fura figurákkal találkoztunk, akiknek rózsaszín kártya lógott a nyakában. Bosszúságomra viszont annyira rohantak, hogy képtelenség volt kiolvasni.
A hetedik emeletre vitt az utunk egy panellakásba. Volt rajta elektromos kódzár, ahogy elnéztem, egy kis kamera is, meg spéci kaputelefon. Nagyon fontos ember lakhatott itt... A doktor felcsengetett, később pedig egy nagyon mély hang szólt bele.
- Igen?
- Az orvos vagyok, akiért tegnap küldettek. Egy nővér van velem.
- A nővér biztonságos? - kikérem magamnak...
- Nem tudok róla, hogy rohamai lennének, ha idolt lát. - szóval innen fúj a szél.
- Ez esetben azonnal nyitom.
Valóban; néhány másodpercet kellett várni, míg az illető feloldotta az összes kódot meg zárat, ami létezett, majd kitárult a bejárati  ajtó és egy legalább két méteres, manófülű, szélesen vigyorgó, Park Chanyeol nevezetű egyén bukkant fel. Csak ezt ne! Magamban ötször sírva fakadtam, amiért elvállaltam ezt a melót.
- Üdvözlöm önöket. Sajnáljuk, hogy még külön időpontot is kellett megszabni, de már a repülőn ültünk, Kai-sshi pedig amúgy is utál kórházakban lenni, nem hogy még éjjel...
- Nem gond. Merre találom a beteget? - mosolyodott el biztatóan Ahn Doktor, mire a füles rögtön arrébb állt és mutogatni kezdett nekünk, hogy merre kell menni, melyik szobában tartózkodik a Kai nevezetű tag. Mint kiderült, a nappaliban leledzett. Csak Ő ne legyen itthon, mert a végén el találnám törni a nyakát...
Levettük a cipőnket, kezet mostunk és beljebb merészkedtünk.

- Üdvözöljük önöket! - hajolt meg még nyolc ember, mikor beestünk az Istenverte nappaliba. Mindenki itthon van? Éljen a Koreai nemzet! Tekintetemmel rögtön, ösztönösen keresni kezdtem és nem csalódtam; csak nem felismert?
- A nevem Ahn Songjun doktor, a hölgy pedig Kim Haneul, kórházunk egyik nővére. - mi is derékszögbe vágtuk magunkat, de mielőtt elkezdhettük volna, Suho beleszólt.
- Ugye itt maradhatunk? Szeretnénk tudni, mi lesz Jonginnal...
- Természetesen. Haneul kisasszony, kérném a szemüvegem.
- Azonnal! - pattantam és a táskában kezdtem kotorászni. Addig is elfoglaltam magam. Mikor kikerült az okuláré, a doktor úr kezébe nyomtam és folytattam tovább a dolgom. Mint kiderült, enyhe szalagszakadása volt az érintettnek, ezért szépen egy hűtő pakolást, végül egy szoros kötést kanyarítottunk Kai lábára.
Már épp elköszönni készültünk, amikor egy olyan rántást éreztem meg a csuklómon, hogy azt hittem, az egész karom kiszakad tőből.
- Mi a... Sehun!? - még csak meg sem hallotta, csak ráncigált el a döbbent társaságtól. - Eressz már el, hallod? Y-yah! - egy szobába vezetett, gondolom a sajátjába, becsapta az ajtaját, végre elengedett és szembe fordult velem. - Minek hoztál ide?
- Te minek jöttél? - vont vállat. Azt a bunkó eget neki...
- Nem tudom észrevetted-e, de nővér vagyok, kötelességem a betegellátás, észlény!
- Akkor máshogy kérdezem. Miért pont IDE jöttél?
- Hidd el, ha tudtam volna, hogy pont veled futok össze, inkább péknek megyek... amúgy meg mi ez a tajparaszt stílus? Valakire hatással van a sok lóvé? A hírnév esetleg? Mindkettő?
- Nem! - vágta hozzám.
- Érdekes, a tévében valahogy kedvesnek és cukinak tűnsz a magad pösze stílusával. Na, az legalább semmit nem változott...
- Hé! Nem vagyok pö-...Te néztél a tévében? - kerekedtek ki a szemei. Ki tudta ragadni a lényeget, az biztos.
- Egy időben... - bólogattam.
- És azután?
- Leszoktam róla, hogy téged bámuljalak naphosszat. A munka lekötött, a többi meg nem számít.
- Már hogyne számítana! Érdekel... érdekel, mi van veled...
- Hát persze. Nekem meg harminchatos a lábam, szeretem a csemegeuborkát és tudok gyomlálni. Most, hogy ezt megvitattuk, mi lenne, ha őszinte lennél és közölnéd velem, hogy valójában jó ürügy volt ez az idol téma, hogy lekoptass?
- Ez nem igaz. - motyogta. - Sosem akartalak lekoptatni. De mindenkivel történnek dolgok, amik... változtatnak az emberen.
- És? Én is sokat változtam. Kezdve azzal, amikor hajnal háromkor ott hagytál egy csókkal, egy vallomással meg egy búcsúval. Négy évre eltűntél, most meg tolod ide a képed, elrángatsz a felettesemtől, ledöbbented a hyungjaidat és próbálod a magad köcsöggé változott módján beadni, hogy érdekeltelek. Ez aztán a parasztvakítás.
- Akartalak keresni. De... a főnökség nem értette meg, hogy csak barátok voltunk. Amúgy meg igazuk volt, mert én...
- Te mi? - vontam fel a szemöldököm?
- Amikor megcsókoltalak, halálosan komolyan gondoltam. Aztán mikor megszakadt a kapcsolat, szinte megőrültem, mert egy fasznak éreztem magam. Luhan... ő volt az első és egyetlen, aki valamennyire pótolta az általad hagyott űrt. De... aish, utálom ezt a nyálas és nyomorék szöveget. - fintorgott. - Azt próbálom elmondani, hogy nem kerestelek, mert az igazgatóság azt is tudja, mikor megyek vécére. Igazából Lulu kilépése után lettem ennyire bunkó. Mert utánad őt is elvesztettem és akkor értettem meg, te mit érezhettél, amikor leléptem.
- Szép vallomás. - bólintottam elismerően.
- Most komolyan, Haneul? Én itt mondok neked egy komplett prózát, te meg ide szúrsz nagy kegyesen fél mondatot? Ennyi?!
- Mert mit mondjak? Megérdemled!
- Hát kösz...
- Még naplót is vezettem...
- Miről? - lepődött meg, majd óvatosan mellém csoszogott... vagyis tőlem úgy két méterre, mert gondolom félt, hogy meg találom verni.
- Az első találkozásunktól az utolsóig le vannak jegyezve dolgok. Amikor megrángattad a hajam és felajánlottad a kavicsgyűjteményed... amikor verekedtél értem... amikor közölted, hogy megpróbálsz idol lenni... és amikor megtörtént az a csók is. Minden. Mert te mindig az életem része maradsz. Amikor láttam a műsorokban, hogy mennyire boldog voltál, hiszen azt csináltad, amit szeretsz, akkor én is boldog voltam. Megtettél mindent az álmodért. Elérted.
- Haneul-ah. Megint sírsz.
- Nem érdekel. - nevettem fájdalmasan és egy hirtelen ötlettől vezérelve jól pofon csaptam.
- Ezt most...? - szerencsétlen olyan értelmes fejet vágott, miközben fogta az arcát, hogy le kellett volna fényképezni és el kellett volna küldeni egy oldalnak.
- Remélem, tudod, hogy utállak!
- Sajnálom...
- Sokra megyek a sajnálatoddal, hülye gyerek! Hogy roha...- még azt sem hagyta, hogy egy mondatot befejezzek, mert olyan csókot kanyarított le, hogy majdnem összeestem, ha nem tartott volna meg. Még a nyálam is kifolyt. A nyelvem a sokktól leblokkolt, pedig azt a finom ízt, ami szétterjedt bennem, egy percre sem szabadott volna kihagyni. Mikor rájöttem, hogy mit művel, egy darabig vertem a mellkasát, hogy ugyan tűnjön már el a negyven kilométeres körzetemből, de az elmém és a szívem is megadta magát, ezért a nyaka köré fontam a karjaimat és olyan szorosan húztam magamhoz, amennyire csak tudtam. A könnyeim közben úgy folytak, mint egy vízesés, vissza kellett volna fognom őket...
- Szeretlek... szeretlek... szeretlek... - minden egyes ismétlés után apró csókokat adott az arcom különböző pontjaira. - Ígérem neked... hogy nem leszek olyan ökör még egyszer, hogy eltűnök... ígérem!
- Csak nem előjött "Oh Romantikus Sehun"? - kuncogtam, de azért boldogan szívtam be az illatát.
- Ne szokj hozzá. Csak pár nap és visszajövök ÉN.
- Nem is te lennél, ha nem rondítanál bele a pillanatba. - néztem rá csúnyán. - De az a helyzet, hogy így szeretlek...
- Tényleg nagyon sajnálom azt a hülyeséget...
- Csak fogd be és maradj így...
- Meddig?
- Örökké is ölelnél? - motyogtam.
- Téged? Egyértelműen...


2016. június 23., csütörtök

Mydol (EXO - D.O) 2/2

- Azt hiszem, hyungnak igaza van. - motyogta.
- Tessék? - döbbentem le.
- Nézd, Suho hyung csak a legjobbat akarja neked és a csapatnak. - teljesen érdektelenül beszélt, mintha unná az aktuális témát, ezzel elérve, hogy pillanatok alatt felforrjon az agyvizem.
- Gratulálok. Talán ha egy kicsit jobban kiállnál magadért, nem lennél ilyen. - fordultam meg, majd fújtatva betrappoltam az egyik szobába, mérgemben még azt sem néztem, melyikbe, csak egyedül lehessek. Levágtam magam a földre és szép lassan elkezdtem magam nyugtatni. Mint egy hisztériázó ötéves, aki nem kapta vissza a fagyiját és most duzzog.
Egy órán keresztüli ülés után éreztem azt, hogy valamelyest csökkent a mérgem mennyisége és nem ütnék meg senkit úton-útfélen. Ekkor kopogtattak.
- Bejöhetek?
- Gyere. - sóhajtottam. Kai óvatosan és aggódó arccal araszolt beljebb, végül leült velem szemben, hogy néhány másodperces csend után meg is szólaljon.
- Suho megmondta neked a magáét, Dyo hyung pedig hallotta, jól gondolom?
- Honnan tudod?
- Ugyan, akármilyen naivnak is tűnik, Suhonak is megvannak a módszerei. Van egy olyan érzésem, hogy szándékos volt az időzítése.
- Nem tudom, mit kéne csinálnom... az lenne a legjobb, ha nem jönnék ide többet.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! - háborodott fel.
- De igen! Nem akarok úgy itt lenni, hogy a feszültség csak nő és nő! Mégis mit kéne tennem?
- De...
- Ez lesz a legjobb. Nem fogom tönkretenni a bandát egy szerelmi vitával. - ráztam a fejem.

~~~

Hetek teltek el és minden visszarázódott a régi kerékvágásba. Én az egyetemen múlattam az időmet, ami nem is ártott, ugyanis az első év mindig vízválasztó. A srácok felváltva hívtak webkamerán, és így beszélhettem a többiekkel is. Egyedül a bátyámat és Kyungsoot kerültem messziről, még telefonon keresztül is.

- Hali! - vigyorgott Chen a képernyőn, teljesen eltakarva a többieket.
- Yah! Mi is akarunk beszélni vele, hyung! - hisztizett Sehun. - Szia, Haneul!
- Sziasztok! - integettem mosolyogva.
- Hiányzol. - vallotta be Baekhyun, amitől összeszorult a szívem.
- Ti is hiányoztok nekem. - nagyon is...
- Akkor gyere vissza! - vetette fel Kai az ötletet, de csúnyán néztem rá. - Most mi van? Dyo és Suho egymáshoz se szólnak, ha közel kerülnek csak elfordulnak és megvárják, míg az egyikük elmegy.
- Ennyire rossz a helyzet?
- Hát nincs mit szépíteni. - sóhajtott Xiumin. - Mintha hirtelen nem is az ügynökségnél dolgoznánk, hanem egy rossz spanyol szappanoperában.
- Sajnálom. - motyogtam.
- Ez nem a te hibád. - mordult rám Chanyeol.
- Hm. Most...most mennem kell.
- De...
- Jól leszek, Lay. Majd még beszélünk. - meg sem vártam, hogy reagáljanak, lecsaptam a laptop tetejét.
Hogy nem szakadt még rám a plafon a "jól leszek" hazugságaimtól? Akkor sem lennék jól, ha megnyertem volna a lottót.

A napok csak teltek. Megpróbáltam magamról lerázni a csapatot különféle ürügyekkel. A fantasztikus logikámnak köszönhetően azt a statisztikát dolgoztam ki, hogy szépen lassan eltávolodom Tőlük, ezzel mindenkinek kevesebb fájdalmat okozok, nem beszélve arról, hogy a sok munka miatt úgyis elfelejtenek rövid időn belül. Hittem ezt én, Einstein.
Úgy éreztem, kevesebb galibát okozok majd ezzel, de csak még nagyobb hülyeség lett belőle. Miért nem tudok én soha jól dönteni?
Megcsörrent a telefonom, ma már legalább huszadjára, és ezzel még le is vittem a számot. Ha mondjuk most felvenném és gyorsan elköszönnék valami marhasággal, békén hagynának.
Meg sem néztem a kijelzőt, csak egyszerűen a fülemhez kaptam a készüléket.
- Igen?
- Kim Haneul!
- Oppa?!
- Azonnal told ide a valagad fél órán belül, ne kelljen kétszer mondanom!
- Vagy mi lesz?
- Ne akard tudni.
- Na álljon meg a menet! Csak azért, mert a banda vezetője vagy és öt évvel idősebb nálam, nem fogok úgy ugrálni, ahogy te fütyülsz!
- Ó, dehogynem! Ne várd meg, hogy én menjek érted!
- Szemét! - kiabáltam vissza.
- Lehet, de aggódom érted. - lágyult el a hangja, mintha kicserélték volna. - És nem csak én aggódom...
- Tudom, a csapat többi tagja is. Képzeld, beszélgettem velük.
- Mikor? Három hete...? - nevetett gúnyosan. - Egyébként meg nem így értettem. - dünnyögte. - Kyungsoo is ideges miattad.
- Azért állt ki ilyen férfiasan értem. - most rajtam volt a bunkózás sora, de nem tudtam visszafogni az indulataimat. - Ha az állításod szerint tényleg viszont szeretne, akkor nem állt volna neki...
- Nem akartam, hogy ilyen helyzetbe kerülj. - hallucinálok? Márpedig a hang nem a telefonból jött, hanem mögülem. Egy kellemes, mély orgánum, amelytől bármikor el tudtam volna olvadni helyben. Meg sem mertem fordulni, a Joonmyunnal való telefonbeszélgetés pedig még nem ért véget. Hallottam a közeledő lépteket, a szám pedig úgy vált sivataggá, ahogy Kyungsoo mellkasa a hátamhoz simult. Gyengéden kivette a görcsös kezemből a mobilt, majd egy laza mozdulattal kinyomta azt. Ajkai a fülemet súrolták, karjai a derekam köré kulcsolódtak, végül óvatosan ringatni kezdett. A szívem ezerszeres gyorsasággal verte a bordáimat. - Tudod, nem volt szép dolog megszakítani velünk a kapcsolatot.
- Nem mintha kerestél volna! - fortyantam fel, igyekezve kitépni magam a markából, persze sikertelenül. Mikor lett ez a férfi ennyire erős?
- Akartam veled beszélni, de Joonmyun nézésétől még az is halálra rémül, aki nem ismeri. - ezen aprót mosolyogtam, mert nagyon is igaza volt.
- Hogy jöttél be?
- Hyung pótkulcsával. - már a nyakamon éreztem leheletét, szinte perzselte a bőrömet. - Szeretlek, Haneul...
- Te-tessék? - most már tényleg van valami baj a fejemmel...
- Szeretlek. Mindennél jobban, és ha ez nem elég, akkor holnap is eljövök és addig nem tágítok, míg el nem hiszed. Fordulj meg...
Úgy tettem, ahogy mondta. Kibontakoztam karjaiból, de mire szembe kerültem vele, már egy csokor liliommal bámult rám, azokkal a hatalmas szemeivel. Szív alakú ajkai mosolyra húzódtak, miközben reakciómat figyelte.
- Az a...
- ...kedvenc virágod? Tudom. Mindig figyeltem arra, hogy miket szeretsz. Tudom, hogy a kedvenc színed a zöld és imádod a spagettit. Tudom, hogy ha tehetnéd, Párizsba utaznál, mert imádod azt a mesét arról a katedrálisról. Azt is tudom, hogy szeretsz jótékonykodni, és az apukádhoz állsz közelebb. Soroljam még?
- Nem kell. - ráztam a fejem,  miközben igyekeztem letörölni a könnyeimet. - A múltkor még nem így néztél ki. Sokkal...
- ...kövérebb voltam? - nevetett fel.
- Nem. Inkább csak meghíztál, de legalább láttam, hogy egészséges vagy. Amúgy is jól állt neked az a kis felesleg. Neked minden jól áll. - zavaromban már rákokat megszégyenítően elvörösödött a fejem, de nem tudtam mit tenni. Ez meg csak röhögött rajtam.
Úgy fél perc elteltével mindketten megkomolyodtunk, majd Kyungsoo lépett közelebb, felém tartva a liliomot.
- Elfogadod? Elfogadsz engem?
Szélesen elmosolyodtam és határtalan boldogságot éreztem a lelkemben és a szívemben is egyaránt. Remegő kézzel vettem el a csokrot, majd átkarolva a férfi nyakát hagytam, hogy megcsókoljon. Nyelve végigsimított alsó ajkamon, én pedig engedtem a csábításnak. Vörös izmaink úgy táncoltak, mintha régi ismerősök lennének. A levegő végső hiánya vetett ennek a varázslatnak véget.
- Én is szeretlek, Do Kyungsoo.

***

Este, mikor már megint egyedül voltam - ugyanis a fiúknak halaszthatatlan fellépése volt -, tüzetesebben szemügyre vettem a csokromat, majd felfigyeltem egy kisebb papírra a levelek között.

Szeretni foglak, míg az utolsó el nem hervad. - Kyungsoo

- Mi a fene? - pislogtam, de azért megvizsgáltam mégegyszer. - Hát persze. - húztam ki azt az egyetlen szálat a sok közül. - Míg el nem hervad, mi? - mosolyogtam rá a műanyagra, amely pontosan úgy nézett ki, mint a többiek. - Ajánlom, hogy betartsd az ígéreted, idolom.