- Ho-hogy mondtad?
- Biztos hülyeségnek tartod. - nevetett zavarában. - Én csak...
- És mi lenne ha bejönnél és én főznék valamit? - vágtam rá meggondolatlanul. Én vagyok a normális emberek gyöngyszeme...
- Tessék? - kikerekedett szemekkel meredt rám, mint aki életében nem látott még embert sem, nem hogy nőt.
- Hát izé. Gondoltam... hm... be-bejöhetnél, ha már itt vagy. - köszörültem meg a torkom, de úgy tűnt, Chanyeolnak ez mérhetetlen örömet okozott; pillanatokon belül szélesebb mosolyt varázsolt az arcára, mint maga a Han-folyó.
- De csak ha nem gond.
- Nem. - ráztam a fejem és arrébb álltam az útból, hogy beljebb jöhessen. - A konyha arra van. - mutattam az utat. Leültettem egy székre a helyiségben, én magam pedig a hűtőben kezdtem kutakodni. Hálát adtam az égnek, hogy mindig tele van kajával ez a nyamvadt szekrény, akármit össze tudtam ütni a colosnak. - Mit ennél? - érdeklődtem.
- Nekem mindegy. - vigyorogva vont vállat. Szerintem ezzel a meghívásommal rettentő boldoggá tettem, és valamiért én is örültem az ő vidámságának. - Tudod mit? Segítek! - csillant fel a szeme, majd olyan gyorsan pattant fel, hogy kellett egy kis idő, hogy magamhoz térjek.
- Tudsz főzni? - értetlenkedtem.
- Egy kicsit. A nővérem állandóan azzal nyúzott, hogy mégis hogyan nézne ki, hogy egy házas ember nem tud főzni. - akkor komorodott el, mikor kimondta. Egyre többször szólta el magát, és ez jót jelentett. Kezdett előtörni az igazi arca. - Inkább felejtsd el, amit az előbb mondtam és főzzünk együtt. - erőltetett magára újabb mosolyt. Bólintottam beleegyezésül.
Egy órával később már mosolyogva, beszélgetve és egymásra hangolódva tettük a dolgunkat. Hihetetlen, mennyire megváltoztam Park Chanyeol által, hiszen már én is éreztem magamon a hatását.
- Kóstold meg. - dugta az arcomba a kanalat, benne egy kis levessel. Engedelmesen kaptam be az egészet és hümmögve ízlelgetni kezdtem. - Milyen?
- Ez finom. - nyammogtam. - Akkor te meg a bulgogit kóstold meg, fél perc és kész. - kivettem a serpenyőből egyet a pálcikámmal, amit aztán a szájába csúsztattam.
- Mesés. - kuncogta.
- Akkor ezzel kész is volnánk. A rizs megfőtt, kimchi a hűtőben, amit ki is veszek. - indultam el az említett irányba, majd kihalásztam az ételt, míg Chanyeol mindent kitett az étkezőasztalra.
Az evés kellemes hangulatban telt, egy üveg bor is előkerült, aminek a háromnegyede el is párolgott valamerre...
A tévé előtt ültünk, kezünkben egy-egy pohár alkohollal, mikor füles valamiért mesélni kezdett. Kis híján kiesett a pohár a kezemből, mikor realizáltam, hogy mégis mit hallok.
- Tudod, eddig csak Haneullel éreztem magam ilyen jól.
- Mi?
- Ő volt az én tökéletes menyasszonyom. - mosolygott. - Meg is kértem a kezét az egyetem alatt, de két éve elhagyott. Nagyon szerettük egymást. - meredt maga elé. - Mindig is szerettem a humort és viccet csináltam saját magamból is, az emberekkel jól megvoltam. Aztán jött Ő, és fenekestül felfordult az életem. Tetszett neki a humorom, nevetett, valahányszor együtt voltunk. Talán nem hiszed el, de akkoriban simán elhívtam egy lányt randira, sosem kellett kerítőt játszania senkinek a kedvemért, és ez Haneullel sem volt másképp. Odamentem hozzá és elhívtam. - nosztalgikusan mesélt, én pedig egyre jobban érdeklődtem. - Az utolsó randinkon is felhőtlenül boldogok voltunk, ezért álmomban sem gondoltam volna, hogy másnap kapok egy levelet, amiben elbúcsúzik. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen egy nőt sem vagyok képes boldoggá tenni, ennyire szerencsétlen vagyok. - hátravetette a fejét a kanapén és rekedtesen felnevetett. - De nem is értem, miért mondom el ezt én pont neked, akinek nincs is köze ahhoz, hogy mi történt velem két éve. Ne haragudj, hogy a hülyeségemmel traktállak.
- Chanyeol...
- Mennem kell! - felpattant és kisietett az előszobába, majd felkapta a cipőjét. Utána siettem, de már csak annyit kaptam el, hogy nyitja az ajtót. - Nagyon örültem, Sojin-ah!
- Hé! - kiabáltam, de meg sem hallotta. Csak rohant, én pedig megkövülten néztem.
Első dolgom volt tárcsázni Baekhyunt.
.
.
.
Vedd már fel...
- Igen?
- Baekhyun!
- Sojin-ah?
- Elmondott mindent!
- Mi?
- Chanyeol feljött hozzám, hogy megkérdezze, elmennék-e vele vacsorázni. Gondoltam egyet és behívtam, jól éreztük magunkat, főztünk, ettünk és leültünk tévézni. Nem tudom, hogy azért nyílt meg, mert felbontottunk egy üveg bort, vagy csak őszinteségi rohama volt, de elmondta, aztán elszaladt.
- Baszki... ez nem a legjobb. Amikor zaklatott, sosem megy haza. - hallottam a hangján, hogy ideges.
- Én megkeresem. - vágtam rá.
- Ne menj ilyenkor sehová, már besötéte-
- Nézd, Baekhyun. Utálom bevallani, de Chanyeol miatt megváltoztam és én is észrevettem magamon, hogy nem vagyok olyan bunkó, mint eddig. Megkeresem őt. - vitatkoztam és mielőtt megszólalt volna, lecsaptam a kagylót.
~~~
- Chanyeol! Merre vagy? - kiáltoztam. Első utam a cseresznyefaligetbe vezetett, hiszen azt mondta, az a kedvenc helye. - Kérlek, szólalj meg, ha itt vagy! - a sok szaladgálástól kifogyott belőlem a szusz, az eső elkezdett esni, de az a hülye még mindig nem került elő. Tovább rohantam, hátha megtalálom.
Végül egy padon vettem észre a liget végében ülve, lehajtott fejjel. Átfutott rajtam a megkönnyebbülés, és rögtön felé vettem az irányt. - Hát megvagy.
- Sojin? Te mit keresel itt? - kapta fel a fejét.
- Téged, te ökör! Hogy tehetted ezt?! Tudod, mennyire aggódtam miattad? Átszaladtam érted az egész ligetet! Azt hittem... azt hittem, már csináltál magaddal valamit és...
Nem igazán fogtam fel a történteket, hiszen olyan hirtelen történt. Felpattant, majd magához húzott és átölelt. Kis fáziskéséssel végül én is átkaroltam a nyakát, arcomat a mellkasába fúrva. Kicsit filmbe illett ez az "esőben-állva-ölelkezünk" dolog, de jól esett.
- Menjünk haza. Ha megfázol, az az én hibám lesz. - csak bólogattam, megszólalni viszont egyáltalán nem volt kedvem. Hagytam, hogy irányítson, és mire feléledtem, már a lakásán ültünk.
- Hozok neked valami száraz cuccot, aztán aludhatsz az ágyamban. - indult el. Teljesen máshogy viselkedett. Nyoma sem volt a szerencsétlen idiótának. Néhány percig tartott csak, amíg visszatért egy pólóval és egy rövidnadrággal. - Vedd csak fel, a háló arra van. - mutogatott.
- Chanyeol...
- Igen?
- Alszom én a kanapén, ha gondolod. - motyogtam, pedig egyáltalán nem ez volt a nyelvemen.
- Hülye lennék egy nőt kivágni a kanapéra. - nevetett.
- De...
- Nyugi. Egy éjszakába nem halok bele a kanapén.
Ahogy az ágyban feküdtem a teljes sötétség homályába burkolózva, felrémlett a szüleim képe előttem. Soha nem szerettek, nem voltak kíváncsiak rám, és már Chanyeol többet tett értem azzal, hogy az ágyába engedett, mint ők egész életem során. Régóta először vett erőt rajtam a zokogás. Igyekeztem halk lenni, de nem ment olyan könnyen.
- Sojin? Minden rendben? - a villany felkapcsolódott, de én csak a párnába fúrtam a fejem és sírtam tovább, mint egy kisgyerek. Éreztem, hogy közelebb jön és a hátamat kezdi simogatni, én pedig kaptam az alkalmon és felpattantam, hogy a karjaiba vetődhessek. - Yah, mi történt? Rosszat álmodtál?
- Chanyeol... én csak...
- Mondd el. Meghallgatom.
És mesélni kezdtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése