Már megint egyedül mászkáltam az utcán valami érdekes után kutatva, de a buliidőszakok mindig borzasztóak és legfőképp ilyenkor lehet a legtöbbet diétázni.
Hogy miért? Hát azért, mert vámpír vagyok.
De tisztázzuk egy kicsit a "vámpír" fogalmát. Nem csillogunk a napon, nem égünk el a napon és nincsenek vegetáriánusok, akik állatot szívogatnak. Egyszerűen abszurd dolog ezt feltételezni rólunk. Nem vagyunk vérszomjasak, hetente egyszer eszünk, nem hat ránk a telihold és nem érdekel senkit a fokhagyma. A templomok nyilvánvalóan nem a mi reszortunk, ahogy a kereszt sem, de ennyi, nem több.
Ami a vámpírok naptól való irtózását illeti, bizonyos mértékben azért ártalmas; ha sok időt töltünk el, meglátszik rajtunk, kik vagyunk és azt senki nem akarná.
Drakula viszont létezett. Tényleg. Csak hát a buta emberek jobban elhiszik azt, amit abban a hülye filmben látnak, ahol mindenki mártírnak hiszi magát, de legfőképpen az a csaj aki a középpontban van. Irritáló. Csak egyszer kéne összefutnunk...
Tehát róttam az utcákat és kerestem valami "ehetőt", viszont nem fűlött a fogam az ittas állapotban lévő egyedekhez, sem a kurvákhoz. Kellett nekem ilyen későn kelni, pedig Joonmyun megmondta, hogy ez lesz belőle, ráadásul már elég sokszor megtapasztalhattam, mennyire rossz is.
Az okos ember a más kárából tanul, a hülye meg a sajátjából sem. Tökéletes a mondás.
Ahogy rohangáltam, érdekes dolgot hallottam meg úgy két kilométerre egy sikátor felől. Valaki nyögdécselt, miközben még négy másik eszeveszetten vihogott - és nem, nem rosszra kell gondolni.
Azonnal felgyorsultam és keresni kezdtem az illetőket, és ilyenkor áldottam a képességeimet.
Odaérve aztán elég gusztustalan látványban volt részem; két izmos torony lefogott egy szerencsétlen fiút, aki hiába kapálózott, a másik két gorilla ellen nem tehetett semmit. A táskáját kiborították és elrugdosták a szélrózsa minden irányába, a ruháját megtépték és ordibáltak vele, miközben röhögtek. Hiába ez Korea, ritkán láttam ilyen mértékű megaláztatást, ráadásul ahogy megbújtam a falnál, olyat hallottam meg, amitől még az én vámpírgyomrom is felfordult.
- Szóval kisfiam, hogy szereted? Keményen... vagy keményebben? - fúj.
- Hagyjatok...
- Az nem úgy megy. - emelte fel a mutatóujját a másik és a srác szájába nyomta, aki eszeveszetten kezdett újfent tiltakozni. Eddig bírtam. Óvatosan mögéjük lopóztam és megkocogtattam a benga állat vállát. - Mi van? - fordult hátra, ám ekkor meglátott engem. Kivette az ujját az előbbi - nem rendeltetésszerű - helyéről és lenéző, ugyanakkor éhes pillantásokkal mért végig. - Nocsak, szeretnél valamit, kiscica?
- Igen, szeretnék. - bólintottam. - Engedjétek el őt. - szegény gyerekre mutogattam.
- Még mit nem! - horkantott egy nagyot az egyik fogvatartó.
- Nem téged kérdeztelek! - ripakodtam rá. - Engedjétek el!
- Na jó, ebből elég, ribanc!
Mondanom sem kell, mennyi ideig tartott mind a négyet elintézni. Élvezettel törtem el mindenüket, kinek a karját, kinek a lábát, orrát, esetleg gerincét. A csontok ropogása zene volt érzékeny füleimnek, na de nem azért, mert egy szadista vámpír volnék, hanem mert a bűnözők kínzása számomra mindig jogos érzés volt, nem éreztem megbánást utána. Ártatlan embereket a táplálkozási időn kívül sosem bántottam és igyekeztem mindig olyanokat keresni, akik elkövettek valamit. Ahogyan a többiek is pontosan ezt az elvet követték.
Dolgom végeztével szemeim azonnal a fiút keresték, aki rémülten húzódott be egy sarokba és olyan szaporán lélegzett, amennyire csak sérült tüdejével lehetett.
- Hé... minden rendben? - ez kérdés, kérem szépen.
- Ne... ne gyere közelebb! - nyöszörögte elfúlóan.
- Nem bántalak, látod? - fejem mellé emeltem két kezemet, hogy megbizonyosodjon a fegyvertelenségemről, majd merészkedtem megtenni felé még néhány lépést. Nyugodtabbnak látszott mint az előbb.
- M-mi vagy te?
- Hát... szerintem nem tudnék úgy fogalmazni, hogy ne ijesszelek meg, úgyhogy kerek perec elmondom, utána eldöntheted, hogy megmenthetlek-e, vagy sem. Így megfelel? - még végignézett rajtam és bizonytalanul bólintott. - Vámpír.
- A vérszívó? - mosolyodott el saját gyenge kérdésén.
- Olyasmi. - viszonoztam görbületét. - Te pedig életveszélyben vagy és nem tudom, hogy a kórház mennyit tudna segíteni ennyi sérülésen. Ebbe emberi lény belehalhat. - szusszantottam.
- Miért nem ölsz meg? Nekem már mindegy, neked meg gondolom, ebédidő van.
- Olyasmi. - motyogtam. - De te ártatlan ember vagy, képtelen lennék gyilkolni. - ráztam a fejem. Most mit csináljak? Miben másabb ő, mint egy átlagos ember? Miért kéne megmentenem? Hiszen történt már ehhez hasonló eset és mégsem éreztem semmit. Egyszerűen hagytam meghalni a halandót - szégyen vagy nem szégyen.
- Mielőtt meghalok... elárulod a neved? - már éreztem a felé közelgő vég szagát, a pulzusa kezdett lassulni, ő maga egy fehérre meszelt fal színét vette fel lassan, szinte világított a sötétben.
- Miért? - ráncoltam a szemöldököm.
- Mert... tudnom kell, ki ez a gyönyörű lény itt előttem, aki rám áldozta az ebédre szánt idejét. Tisztára mintha egy elcsépelt szöveget mondtam volna az egyetemen. - kuncogott szaggatottan, az én jéggé fagyott szívem pedig pocsolyává olvadt. Ez a fiú még a halála előtt is mosolyog.
- A nevem Choi Hana. - leguggoltam hozzá, hogy könnyebben kommunikálhassak vele.
- Kim... Jongin vagyok, örvendek. - nyújtotta remegő kezeit. Én meg gondolatban felpofoztam magam. Mit beszélgetek itt, mintha a falusi pletykás vénasszonyokkal tárgyalnám meg, mit főzök másnap?! Meg kell őt mentenem!
- Nos, ez esetben... bocsáss meg nekem, Kim Jongin. - suttogtam nyakára utolsó, emberi fülével hallott szavaimat, majd mély harapást ejtettem a gyengén lüktető aortán.
~~~Hét évvel később~~~
- Jongin! Hagyd már abba! - morogtam, miközben igyekeztem lefejteni karjait magamról.
- De miért? Tudtommal a Védetted vagyok, úgy nyúlok hozzád, ahogy kedvem tartja. - duzzogott. Semmit nem vesztett gyerekességéből, ahhoz képest, hogy huszonkét éves egyetemistaként hagyta itt az emberi világot és ebben a korban is ragadt meg.
- Csak nem, és kész. Mi ütött beléd mostanában? Nem ragaszkodtál ennyire amióta ismerlek.
- Az mindegy. - sütötte le szemeit. - Mondd... mit gondolsz rólam?
- H-hogy? - pillogtam. Ekkor robbant be Chanyeol a képbe.
- Mi van itt?
- Istenem, mekkora szemét vagy, hyung. - lépkedett utána Sehun Joonmyunnal az oldalán.
- De miért? Tudtommal ez mindenki nappalija. - bámult körbe széttárt karokkal tanácstalanul.
- Azért, én egyetlen értetlen halhatatlanom, mert egy idilli pillanatot zavartál meg Mester és Védett között.
- Mi bajod van? - kerekedtek ki szemei, ahogy párjára sandított.
- Akkor én lefordítom neked, hogy te is értsd. - unta meg Kyungsoo, majd Chanyeol elé lépett és kimondta az arcpirító mondatot. - Megzavartál két lényt az enyelgésben.
- Nem! Ez nem... - tiltakoztam, de már késő volt. Mindenki egyöntetűen ránk meredt, Jongin pedig ismételten kiskutyának képzelte magát. Egyszerűen vámpírésszel sem fogható fel, mit éreznek ezek ilyenkor.
- Mi nem? - érdeklődött Joonmyun.
- Yah! Én megértem, hogy te vagy a klán vezetője, de nincs jogod még nagyobb zavarba hozni engem!
- Zavarba hoz a gondolat, miszerint mi szerelmesek lennénk? - villantotta rám Jongin angyali - vagy inkább ördögi? - mosolyát, amitől a falat tudtam volna kaparni.
- Csak... csak...
- Ne aggódj, Hana. - éreztem, ahogy egyre közelebb kerül hozzám, és éreztem a gyenge szellőt, ahogy a klán többi tagja egyszerűen köddé vált, hogy kettesben hagyhasson minket.
- So-sosem hívtál még ennyire közvetlenül...
- És? Nem esik jól?
- Nem azt mondtam. - ráztam a fejem.
- Attól tartok, te vagy az idősebb, mégis nekem kell megtanítanom téged pár alapvető dologra. - harapta be alsó ajkát, miközben orromra hintett egy puszit. Nyeltem egy nagyot.
- Éspedig? - nem szólt, csak arcomra simított és ajkaimra forrasztotta sajátjait. Percekig ücsörögtünk ebben a pózban; én a fotelban, ő pedig felettem, miközben átkaroltam a nyakát. Szinte hiányt éreztem, mikor elvált tőlem és homlokát az enyémnek támasztotta.
- Látod? Jól tetted, hogy átváltoztattál egy ilyen szexi és csábító tökéletességet, mint én.
- KIM JONGIN, TE HANGULATGYILKOS!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése