A következő címkéjű bejegyzések mutatása: TaeYeon. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: TaeYeon. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. december 25., vasárnap

Orvosság a szívre (EXO - Chanyeol)

- Nézd, milyen aranyos!
- Tényleg az.
- Hogy nyújtózkodik a pici kezeivel...
- Seolhee-yah, vegyél levegőt.
- De...
- Tudom, tudom, imádod a babákat, de a bátyádnak még szüksége van a sajátjára, szóval tedd le szépen. - párom már hangosan kuncogott a - szerintem teljesen jogos - kiakadásomon, ugyanis a bátyám,  Baekhyun és az ő menyasszonya lakásán tanyáztunk karácsony első napján.
Viszonylag régen láttam a picit, de megint a bűvkörébe vont és nem akart elengedni belőle. Hatalmas sötétbarna szemei a Galaxist juttatták eszembe, elvesztem. Bárcsak Channie tudná, hogy... - Jól vagy, édes? Elbambultál méghozzá nagyon.
- H-hogyan? Persze! Jól vagyok...
- Akkor ideje hazamenni. Késő van már. - karolta át jobbjával derekamat, míg a szabadon maradt ballal állam alá nyúlt és gyengéd csókot lopott tőlem. - Ugye tudod,  hogy nagyon szeretlek? - suttogta, mire el kellett mosolyodnom. Park Chanyeolnál romantikusabb embert aligha ismertem, bár talán csak az elfogultságtól láttam így. Ő volt a mindenem.
- Tudom. Énis szeretlek.
- Mindennél jobban.
- Na de gyerekek... Chanyeol-ah, nagyon boldoggá tesz az émelyítő pillanatod a húgommal és esküszöm, egy filmben sincs ennél szebb, de moderáld magad. Seolhee-yah, te pedig nagynéniként ne engedd Yodának,  hogy az unokaöcséd előtt csábítson el. Ti ketten megrontjátok a fiamat. - toporzékolt egy rendkívül akaratos,  Byun Baekhyun névre hallgató kertitörpe a szoba ajtajában. Márpedig, ha ő mond valamit,  az hajszál pontosan úgy is van. Azért azt a halvány mosolyt akkor sem tudta volna levakarni az arcáról. - Na, szeressétek egymást arrébb. Ez a nőszemély rám fogta a fürdetést.
- Hallottam, Byun! Még egy ilyen és ledugom a torkodon, ami a kezembe akad! - háborgott a konyhában foglalatoskodó menyasszony. Még mi is megijedtünk tőle.
- Na, ezt mi már inkább nem várjuk meg. - nevettem, majd rövid búcsú után elhagytuk a lakást Channieval, nem törődve rokonom látványos könyörgésével, na meg azzal a mindentudó pillantással, amellyel illetett, mikor összeakadt a tekintetünk.
***
- Baj van, Világszálam? - simított combomra, de az utat továbbra is kitartóan figyelte. Nem lett volna előnyös feltekerednünk egy korlátra vagy egy fára karácsony este.
- Nem. Nincs semmi. Csak kicsit fáradt vagyok. - dünnyögtem. Nem vette be, túl jól ismert engem ahhoz, hogy ennyivel megússzam.
- Majd úgyis jövünk még. Ne búslakodj a baba miatt.
- Kellene már egy saját. - vágtam rá,  de abban a pillanatban azt kívántam, bár befogtam volna. Chanyeol arca kicsit lefagyott,  tenyere gyorsabban járt végtagomon. Látszólag nagyon igyekezett lenyugodni, ezért nem is szólt hozzám az út maradék tizenöt percében.
Nem arról volt itt szó, hogy nem akart babát soha. Sőt, oda volt a gyerekekért és egészen két hónappal ezelőttig lelkesen beszélt arról, hogyan kényeztetné el a miénket.
Aztán mikor megemlítettem neki az utolsó alkalommal, rám förmedt. Sőt, egyenesen kiabált, olyan mértékben kifordult önmagából, mint még soha. Aznap este olyan oldalát ismertem meg, amelyet nem akartam.

***FLASHBACK***

- Channie~!
- Mondd, mit szeretnél, édes? - felnézett laptopjából és mosolyogva nyugtázta, hogy megint felpörögtem. Volt is miért, kár tagadni. Ölébe libbentem és apró csókot nyomtam nyaka érzékeny területére, amelyet egy halk sóhajjal fogadott.
- Tudod, arra gondoltam... Olyan sokat dolgozol. Mi lenne, ha kicsit kikapcsolódnál, már ha érted a célzást. - átöleltem nyakát, kezeimmel a póló alá merészkedtem, hogy simogathassam az alatta rejlő izmos, kissé merev hátat. - Többet kellene pihenned. Nem tesz jót egész nap a kórház miatt pörögnöd.
- Tudom. Igyekszem, bébi. Szóval szeretnéd ha kicsit... Huncutkodnék veled. - vigyorodott el, pont ezt akartam; látni a gondtalan, bugyuta mosolyú Channiet, akit úgy szerettem, de mostanában ritkán jött elő. Helyette egy gyakran mérges és idegbeteg Chanyeol férkőzött a közelembe.
De a szám már megint önálló életet élt, hogy elrontsa az idilli pillanatot.
- Tudod, ha már ennyire régen maradhattunk igazán kettesben...
- Mire szeretnél kilyukadni? - puszilt arcon.
- Mi lenne, ha összehoznánk egy babát? - beharaptam alsó ajkam, amikor megláttam fokozatosan sápadó arcát, remegő testét, két perc múlva pedig a földön kötöttem ki. El sem hittem, amit láttam és hallottam.
- Minek?!
- Yah, mi a fene ü-...
- Azt kérdeztem, minek akarsz ide gyereket! Ne ismételjem magam még egyszer, Byun Seolhee! Válaszolj! - annyira kiabált, hogy be kellett fognom a fülem, úgy is tisztán hallottam minden betűt.
- Én... Én. Csak azt hittem, te is... Annyira lelkes voltál... Úgy beszéltél arról, mennyire szeretnéd, hogy...
- Hát kurvára változott a kibaszott véleményem! Fel ne hozd a témát még egyszer!

***FLASHBACK END***

Persze még aznap éjjel, mikor én nem tudtam elaludni a sírástól, Chanyeol már majdnem könyörögve kért tőlem bocsánatot, és a szokásos békülős-szeretketős pillanatok itt sem maradtak el. Ekkor történt a "baj".
Nem mertem neki elárulni, szó sem lehetett róla. Mégis mit mondanék...
Az egyetlen aki mindenről tudott, az Baek volt. Beszámoltam neki párom kiborulásáról még másnap, az első perctől az utolsóig. Szerinte valami történhetett ott, ahol dolgozik. Chanyeol orvos, biztosan a munkahelyen keletkezett baj. A másik lehetőség a tipikus Baekhyun féle "Ha megcsal kiszaggatom a beleit, körbetekerem a nyakán és azzal akasztom fel!" összeesküvés-elmélet volt, de azt rövgest ki is hajítottuk a képzeletbeli kukába.
Úgy döntöttem, nem szórakozok tovább. Kerek perec elé álltam és kész voltam ezúttal én magam kirobbantani a veszekedést, amint belépett a bejárati ajtón.
- Mondd meg, mi bajod van a babás ötlettel!
- Azt hittem, ezt megbeszéltük! - mordult fel ingerülten, de ezúttal nem engedtem. Csinálhat amit akar, de rá fogok jönni a baj forrására.
- Hova tűnt az, hogy nincsenek titkaink egymás előtt!? Vagy talán valami eget rengető titkod van ami miatt nem lehet?
- Ez annál sokkal komplikáltabb, Seolhee!
- Kérlek!
- Hagyjuk ezt, nem akarok beszélni róla! 
- Miért?! Mi az Isten olyan nehéz abban, hogy szavakat formálj!? Te vagy Superman? Esetleg a Húsvéti nyúl? Impotens vagy vagy mi a rohadt élet, Chanyeol!? - annyira kiabáltam, hogy az üvöltés volt. Mintha kicsit be is rekedtem volna. Chan pedig egyenesen belesüvöltött a képembe egy információt, ami egy csapásra értelmet adott mindennek.
- A KEZEMBEN HALT MEG EGY CSECSEMŐ A KURVA ÉLETBE MÁR!

Megfagyott a levegő. De komolyan, csak az én csendes szipogásomat lehetett hallani. Végül megint ő szólt. Meggyötörten roskadt le a kanapéra, majd belekezdett.
- Két hónapja... Én voltam az ügyeletes és egy anyuka az éjszaka közepén riasztott, hogy beindult a szülés. Egy hónappal korábban, ráadásul ikrek... A szülészorvos mellett kellett lennem, ugyanis mint kiderült, egyiküknek még a nyakára is tekeredett a köldökzsinór. Bíztak benne, hogy ha én közreműködnék a saját szakterületemmel, több esély lesz. Az első baba fiú lett, sikeresen világra hozták. De a másik... Egy kislány, ő nem... Ott volt a kezemben... Minden éjjel csak erre tudok gondolni. Ha csak megemlíted, hogy szülnél nekem egy babát, a lelki szemeim előtt csak a horrort látom. Ne kérd tőlem, hogy könnyen dolgozzam fel.
Felállt a kanapéról, egyenesen az ajtó felé tartott.
- Most...most meg hova mész? - motyogtam.
- Ki kell szellőztetnem a fejem. Nem sokára jövök.
De Chanyeol nem jött vissza. Sem másnap, sem azután és így tovább. Minden egyes nap Baekhyunnal voltam, aki tartotta bennem a lelket
"A stressz árt a babádnak."
Egy hétig szerelmem színét se láttam. 
Majd egyik nap, mikor főzni készültem, két kart éreztem a derekam körül, amelyek szép lassan tértek pocakomra. Azt hittem, a sok sírástól hallucinálok.
- Tudok. Mindent.
- Chanyeol...
- Ne mondj egy szót se, oké? A bátyádnak eljárt a szája. - amiért el is töröm a nyakát, csak kerüljön a kezeim közé. - Sokat gondolkoztam.
- É-és mire jutottál? - nem mertem megfordulni, továbbra is csak a hátam érintkezett mellkasával, lehelete folyamatosan a fülemet ostromolta. Csak ne küldjön el abortuszra, ne dobjon ki, könyörgöm...
- Szeretlek, Seolhee-yah. Akármit megtennék érte...tek. És ezentúl kettő emberre kell vigyáznom
Mindent elkövetnek, hogy egészséges babánk legyen. Mert... attól, hogy egyszer megtörtént az a tragédia, még nem fog velünk is...
- Hadd találjam ki. Baekhyun ebbe is beleütötte az orrát?
- Hogy őszinte legyek, inkább az én orromat ütötte bele... Olyat bemosott... ki gondolta volna hogy egy ilyen kis szúnyogcsípésbe ennyi erő szorult.
Nevetve fordultam szembe vele egy olyan csókot nyomva egyébként is duzzadt ajkaira, hogy még énis meglepődtem. Nyelveink boldogan táncoltak egymással, mintha gimis elsőévesek lettünk volna. Nem bírtunk betelni semmivel és pontosan tudtam, hogy innentől minden a legnagyobb rendben lesz.
Szeretlek, Park Chanyeol. 
***
- A tejet ne melegítsd meg annyira! 
- Értem, ne aggódj. Te csak pelenkázz. - vigyorgott, majd valami koktélkeverő mozdulattal nekiállt dobálni az üveget. Ami hatalmas csattanással tört ripityára a konyha kellős közepén. Mindezt én csak a gyerekszobából hallottam, de mikor befejeztem a pelenkázást és a kicsivel a karomban beléptem a katasztrófa sújtotta övezetbe, mértéktelen röhögőgörcsöt kaptam; a helyiség kellős közepén Chanyeol állt, jobb kezében a cumisüveg tetejével. Bal keze csak lógott, miközben szerelmem kifejezéstelen arccal meredt a tócsára amiben állt. 
- Nem hiszem el. - rázkódtam a nevetéstől, ami csak nem akart alábbhagyni. Chan ezt persze megelégelte, kikapta a kezemből a babánkat es otthagyott. Nem, nem bírtam befejezni. Mivel az apuka szépen lenyúlta a gyereket, és a hangokból itélve Pororo-táncolt neki, inkább előkaptam a felmosót és itatni kezdtem a tejet a földről, mígnem megláttam egy dobozt a pulton. 
- Kíváncsian léptem közelebb és nyitottam ki, de a lélegzetem is elállt a doboz tartalmától. Jeggyűrű. És ez a seggfej így akarta odaadni. 
- PARK, AZONNAL TOLD IDE A HÁTSÓD! 
Még hallottam valami vihogást, miszerint "látod, fiam, így lesz a veszekedésből később boldog befejezés", de most jobban érdekelt, hogy elkapjam a hülye újdonsült vőlegényem grabancát. 

Mellette sosem fogok unatkozni. 

2016. július 15., péntek

Second choice (EXO - Chanyeol)

Sziasztok!:)
Kaptam egy felkérést, méghozzá egy One Shotra Seolhee Byun nevű olvasómtól, és megtisztelő, hogy ismételten számít rám! :) 
A kérés szerint Chanyeol lesz a főszereplő, remélem, tetszeni fog az OS!:) 

***

- Nem vehetlek feleségül, sajnálom.
- Jongin? Mégis miről...
- Seolhee, én még nem tudom elkötelezni magam, kérlek értsd meg. Huszonhárom éves vagyok, úgy érzem, nem vállalhatom ezt. Legjobb lenne, ha lemondjuk az esküvőt és... egymásról is lemondunk.
Nem szóltam semmit, meredtem magam elé, míg újra meg nem szólalt. - Mikor költözzek ki?
- Te-tessék?
- Mikor költözzek ki? - ismételte a kérdést, így lenyeltem a torkomban növekvő gombócot és a sírást, hogy kinyöghessek egy épkézláb mondatot.
- Akkor, mikor nem leszek itthon.
- Értem. Seolhee...
- Igen? - már azt hittem, hogy valami olyat mond, amivel enyhíti a fájdalmamat, de csak rosszabb lett. - Tudom, hogy jövő héten lett volna az esküvő és én...
- Tudod mit? Most pakolj össze. - emeltem rá a tekintetem. Kicsit meglepődött, de szomorúan bólintott. - És lehetőleg soha ne is lássalak.
- Ahogy szeretnéd.

Pár hónappal később tudtam csak meg, hogy az igazi oka egy Do Kyungsoo nevű férfi volt, akivel Amerikában össze is költözött. A sors iróniája, hogy én meg nem találtam senkit.
Legalábbis azt hittem...

~~~

Két hónappal később cég ötvenedik évfordulóját ünnepeltük, ahol egyben a főosztályvezető fia is megjelent, hogy átvegye apjától a helyét.
- Hadd mutassam be önöknek az egyetlen utódomat! Gyere ide fiam, hadd nézzenek meg a jövendő kollégáid. - a férfi büszkén intette magához fiatalabb kiadását és bizony volt is mire büszkének lennie; egy magas, jóképű fiú állt a pódiumra. Öltöny fedte tökéletes, karcsú alakját, vörös haja kiemelte szépen ívelt szemeit, míg ezer wattos, fogkrém-reklámba illő mosolya kiégette a retinámat. Kissé elálló fülei enyhén mókásnak hatottak, így halványan meg is mosolyogtam azokat. Kizárt, hogy huszonkét évesnél több legyen.
- Üdvözlöm önöket! A nevem Park Chanyeol. Remélem, hatékonyan fogunk együtt dolgozni és jól fogják magukat érezni. - hajolt meg. Mindenki tapsolt, amit nem is csodáltam. A nőket elnézve már át is éltek egy orgazmust Chanyeol kinézetétől, hát még akkor a hangjától. Én nem mutattam különösebb lelkesedést, pedig tudtam volna. Azonban Jongin túl mély nyomot hagyott maga után bennem.

~~~

- ... És önt hogy hívják? - mikor ért ide hozzám? Hiszen még csak az előbb jött le külön megismerni az alkalmazottakat, nem lehet, hogy máris...
- H-hogy engem? - makogtam. - S-seolhee... Byun Seolhee.
- Örülök a találkozásnak, Seolhee. - búgta kellemes, lágy hangon, gyermeki mosollyal megkoronázva. Összehúzott szemöldökkel fordítottam el a fejem.
- Ne is foglalkozzon vele, Uram. Tudja, elhagyta a vőlegénye egy héttel az esküvő előtt... szörnyű trauma érte, hagyni kell most. - szólalt fel cinikusan egyik piperkőc, szőke kolléganőm, Kim Taeyeon. Nem régen ment újra férjhez és ő magyaráz... egyelőre tűrtem az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokat, de a birkatürelem is elfogy egyszer.

~~~

Chanyeol ittlétének negyedik hónapjában jártunk. Sokszor hívott el minket pénteken egy vacsorára vagy csak egy jó beszélgetésre munka után, ezáltal én is jobban megismertem, de Taeyeon rend szerint lekötötte a figyelmét. Egy ilyen összejövetelen történt meg, hogy valahol elszakadt bennem a cérna. Levágtam a poharamat az asztalra és a Nő felé fordultam.
- Yah! Nincs jobb dolgod, mint rólam pletykálni? Talán neked olyan kimagasló a helyzeted? Harminc éves vagy és már a második pénzes férjednél tartasz, büszke lehetnél magadra! - mértem végig. - Lehet, hogy Jongin itt hagyott, de sem te, sem más nem tudja az okát, ne is üsd bele az orrod!
- Ne beszélj velem ilyen hangnemben a főnök előtt! Idősebb vagyok, te cafka! - sziszegte.
- Ugyan miért hagynám abba? - ráncoltam a homlokomat. - Lassan fél éve a tönkrement esküvőmről beszélsz, akkor én is elmondhatom a véleményem! Úgy viselkedsz, mint egy kiéhezett ribanc, aki fél, hogy egyedül marad! Még a főnökre is kivetetted a hálód házas nő létedre! - csatt. Akkora pofont kaptam, hogy az megszólalt. Megtartottam a büszkeségem, így nem kaptam a fájó ponthoz, de hogy ez meglátszik majd, az biztos. Nem akartam ennél is nagyobb jelenetet rendezni, így kirohantam a kifőzdéből, hátam mögött hagyva a döbbent bagázst a szerencsétlenül álldogáló Chanyeollal együtt.

Szép, mondhatom... De ha egyszer meguntam ezt a pletykát! Azon voltam hónapok óta, hogy elfelejtsem, viszont ha folyton ezt károgják a fülembe...
És mintha az említett tudott volna róla, megcsörrent a telefonom, rajta a számával. Rettenetesen ledöbbentem - hiszen azt mondtam neki, hogy sose keressen -, de megnyomtam a kijelzőn a fogadó gombot.
- Igen?
- Seolhee-yah?
- Miben segíthetek, Jongin? - mosolyodtam el hangját hallva. Boldogabbnak tűnt, mint mikor velem volt és ez megnyugtatott. Legalább az ő élete megfelelően alakul.
- Nem bírtam tartani magam az ígéretemhez, ne haragudj! Egyszerűen muszáj megmagyaráznom, hogy te egy fantasztikus nő vagy és én...
- Hé, nem kell megmagyaráznod semmit. Tudom.
- De igen, mert én nem akartalak megbá-... Várjunk csak! M-mi? Mióta?
- Egy ideje. Már megértettem, mi történt. Igazán elmondhattad volna, te idióta. - sóhajtottam.
- Ez nem ilyen egyszerű... előítéletesek az emberek, még a családom is megszakította velem a kapcsolatot, talán te is rosszul fogadtad volna.
- Most már mindegy. A múlton nem lehet változtatni.
- Igaz. Valójában csak szerettem volna szólni, hogy Kyungsooval utazunk vissza.
- Tényleg?
- Igen. Amerikai papírokkal talán könnyebb lesz... örökbe fogadni. Odahaza.
- Csak nem...? - a szám elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam a sikolyomat. - Gratulálok, Jongin-ah!
- Tényleg örülsz?
- Nem is tudod, mennyire. - szipogtam.
- Miért sírsz, Seolhee-yah? Talán baj van?
- Dehogy is, én csak bol-...
- Ne meséld ezt be. Tudom, hogy örülsz nekünk, mert ismerlek. De azt is tudom, hogy mikor sírsz szomorúan.
- Semmi baj, komolyan beszélek.
- Majd kiderül. Szeretnénk találkozni veled, ha már visszajövünk, még Kyungsoot is bemutatom, ha szeretnéd. Talán itt is telepedünk le, hogy a kicsi a szülőhazájában nőjön fel.
- Mikor érkeztek?
- Csak a jövő hónapban, december huszadikán. Karácsonyozhatnánk együtt...
- Hát most... tudod ez igazán jó ötlet. - nyögtem, visszanyelve a "most éppen depressziós vagyok megint" mondatomat.
- Túl van tárgyalva. Ugyanott laksz, igaz?
- Hm.
- Akkor szavad ne feledd. - és már le is csapta a telefont. Őszintén örültem a volt páromnak, de ez eszembe juttatta, hogy engem meg valószínűleg most rúgnak ki, ebben a szent pillanatban.

Úgy éjfélig a közeli hófödte parkban mászkáltam, majd leültem egy jéghideg padra. Nem sokkal később egyre sietősebb léptekre lettem figyelmes.
- Seolhee-sshi? - ahogy felnéztem, a hanghoz Chanyeolt sikerült párosítanom. Lehelete tökéletesen látszott a levegőben, a fülei és az orra kipirosodott, kabátját fázósan húzta össze magán. Azt hittem, menten lefordulok a padról. Utánam jött? - Minden rendben? - igyekeztem letörölni a könnyeimet a fejemről. Az kéne még, hogy ennél is szerencsétlenebbnek nézzek ki. - Baj van? Ha Taeyeon-sshi okozott neked problémát, nem kell miatta agg-...
- Semmi gond, legalábbis nem olyan, amin tudna segíteni Park úr, úgyhogy én most...
- Nem hagylak itt, és tegezz kérlek. Mit szólnál, ha feljönnél egy teára és megpróbálnál lehiggadni? Annyira hideg van, talán fel is fáztál...
- Vissza kell utasítanom. Minden bizonnyal ön... neked is vannak saját gondjaid. - és ebben a pillanatban kezdett el szakadni a hó. Hát ezt nem hiszem el.
- Most már nem utasíthatsz vissza. - vigyorodott el. Mintha egy kisgyerek röhögne rajtam...

~~~

- Nem számítottam hirtelen vendégre, úgyhogy nézd el nekem a kis kupit kérlek. - motyogta, miközben összeszedegette a szétdobált ingeket és zoknikat a földről. - Kérsz egy teát? Maradhatnál, míg eláll az eső.
- Elfogadom, köszönöm. - sóhajtottam. - És azt is, hogy szóval. Hm.
- Ne fájjon a fejed emiatt. - kacsintott és eltűnt a konyhában. Én addig leültem a kanapéra, ám ekkor feltűnt valami, a dohányzóasztalka lábánál. Lehajoltam és felvettem, majd jobban megvizgáltam a.... fényképet. Egy fiatal nő volt rajta Chanyeollal és egy kisbabával. Megfordítottam a fotót.

"Soha ne add fel. 
Shanshan"

Gyorsan letettem az asztalra a tárgyat és igyekeztem nem túl nagy figyelmet szentelni annak a gyönyörű nőnek, aki Chanyeol oldalán foglalt helyet. Tíz perc múlva érkezett meg a férfi, két bögre gőzölgő tea kíséretében. Az egyiket átnyújtotta nekem, végül leült mellém és az asztalt kezdte tanulmányozni, míg észre nem vette a képet.
- Tudod, az...
- Igazán szép a feleséged. - motyogtam.
- Nem az. Nem is volt.
- Tessék? - ráncoltam a szemöldököm. Rögtön meg is bántam, mikor a szomorú szemekbe pillantottam. Túl kíváncsi vagyok. - Elnézést.
- Nem kell. - legyintett. - Már ideje lenne elmondani valakinek. Ő Yuan Shanshan Kínai színésznő, talán ismered. Tényleg jártunk és szerettük egymást, mivel én apám kínai üzletei miatt abban az országban tartózkodtam. Aztán négy éve véletlenül teherbe ejtettem. Mondanom sem kell, hogy el akarta vetetni, de nem engedtem. Végül megszületett a fiam, ő viszont nem áldozott érte semmit. Nem akart ilyen fiatalon lemondani az álmairól. Úgyhogy itt maradtam én huszonöt évesen egy gyerekkel úgy, hogy még én sem nőttem fel teljesen. A legjobb barátom, Joonmyun szokott rá vigyázni, mivel lakótársak vagyunk. Ő író. Azt mondja, nőt kéne találnom, de képzelheted, hányan köteleznék el magukat egy kisgyerekes apa mellett, én pedig nem fogok olyan pótanyát keresni, aki nem érdemes rá. Az nekem is és Baekhyunnak is fájna.
- Appa... - ebben a pillanatban egy cérnahang zökkentett ki a beszélgetésből, mielőtt megszólalhattam volna, a hanghoz pedig egy gyönyörű pofi társult. Hülye lettem volna nem elolvadni a látványtól, pláne mikor az édesapja karjaiba mászott, követelve magának a figyelmet.
- Seolhee-sshi... szóval bemutatom a fiamat, Baekhyunt.
- Ki ez a noona? - pislogott rám a kicsi értetlenül, hatalmasra tágult szemekkel.
- A... a kollégám, Byun Seolhee. De neked aludnod kéne, prücsök. Hol a fenében van Joonmyun?
- Joonma elaludt meseolvasás közben és a földön fekszik. - válaszolt készségesen, mutogatva egy irányba, gondolom a szobája felé. Mosolyognom kellett rajta, de megráztam a fejem és szépen lassan felálltam. Ahogy elnéztem a hó is éppen hogy csak hullott már.
- Mennem kéne. Örülök, hogy megismerhettelek, Chanyeol.
- Biztos? - pislogott rám.
- De ugye még feljössz, Seolhee noona? - csimpaszkodott Baekhyun reménykedve, ki tudna neki ellenállni?
- Ha nem zavarok, talán. - adtam be a derekam.



Chanyeol és Yuan Shanshan, a So I married an Anti-fan c. kínai-koreai film főszereplői

*** 

Chanyeol hetekig feltűnően kereste a társaságom, Taeyeont olyan mértékben ignorálva, hogy a nő az időközben feketére festett hajával és egyre idegesebb fejével hasonlított a Sátánra.
Megismertem Joonmyunt, aki egy nagyszerű ember, már ha a humorát nem nézzük, azonban neki el kellett utaznia a szüleihez. Baekhyun egyedül maradt. Így történt, hogy ha főnököm nem ért rá, elmentem érte az óvodába, felvittem magamhoz, főztem neki, olvastam esti meséket, játszótérre vittem és egyebek. Sokkal közelebb kerültem a kis családhoz, mint azt a munkatársaim sejthették, ez pedig megrémisztett. Egyre jobban megszerettem a vakarcsot, de ami még nagyobb problémát okozott, hogy lassan az apját is.
Valahol ott változott meg minden, amikor egyik este készülődtem haza a főnök lakásáról, de Baekhyun utánam rongyolt a folyosón.
- Omma, ne hagyj itt! - a levegő is belém rekedt, hát még Chanyeolba, aki úgy meredt ránk, mintha marslakók lennénk és azt énekelnénk neki, hogy sajtból van a Hold.
- Minek neveztél? - guggoltam le.
- Hát... ommának. Tudod, aki gondoskodik rólam és szeret. - szipogta. - Vagy talán azért mész el, mert nem szeretsz?
- Dehogy is, hogy jutott ilyen az eszedbe, Baekhyunnie? Hiszen csak hazamegyek, mert este van és ilyenkor tudod, hogy nem szoktam tovább maradni.
- De én szeretném, hogy itt maradj velünk. - olyan szívszorító volt a könnyes kis arca, hogy nem sok kellett és elsírtam volna magam. Tanácstalanul meredtem Chanyeolra.
- Maradj. 
- Már te is ezt mondod? - sóhajtottam. - Holnap úgy is én kísérem haza Baeket, talál-...
- Nem. Maradj. 
- Chanyeol... - motyogtam és felegyenesedtem, mikor a férfi közelebb lépkedett hozzám.
- A fiam soha nem mondta egyetlen nőnek sem, hogy maradjon itt, azt meg pláne nem tette meg, hogy anyának szólítja. Leszámítva Joonmyun hyungot, de ő amúgy is egyfolytában anyáskodik.
- De...
- Nézd, én megértem, ha most inkább elmész, hiszen nem kényszeríthetlek bele ebbe az egészbe. Előtted az egész életed, nem kötelezheted el magad egy gyerek mellett, tisztában vagyok vele. De ha... Ha Baeket egy kicsit is szereted, akkor ne okozz neki fájdalmat. Csak most az egyszer maradj.
- Nem érted. - ráztam a fejem, majd a szemébe néztem. - Az a baj, hogy már túlságosan is szeretném elkötelezni magam melletted.
Egy darabig pislogás nélkül nézett, végül olyan hevesen tapadt az ajkaimra, hogy menten össze tudtam volna esni, ha nem tart meg.
A csókja tele volt szeretettel és boldogsággal, szinte perzselt. Automatikusan karoltam át a nyakát, hogy közelebb érezzem magamhoz. Hát ilyen volna az igazi?
Majd hálát kell adnom Jonginnak, amiért rávilágított, hogy mindenki tévedhet. Az az esküvő is hatalmas tévedés lett volna mindkettőnk részéről.
- Ez azt jelenti, hogy omma marad? - vigyorgott ránk Baekhyun fülig érő szájjal. Chanyeol rám pislogott, én pedig egy biztató bólintással jeleztem szándékomat.
- Igen. Omma marad.

Baekhyun kiskori képe. Hát nem édes? OwO

2016. április 3., vasárnap

Prince of China - 8. Fejezet - Vége 2/2



Felszállt az a nyamvadt gép. Én meg voltam olyan hülye, hogy elengedtem YiXinget.
Most mit csináljak? Legalább el kell búcsúznom tőle, de képtelenség, ha a levegőben van...
Újra megpróbálkoztam egy hívással, de ahogy sejtettem; már repülő üzemmódban volt a telefonja. Küldtem hát neki egy SMS-t. Eldöntöttem, hogy ez lesz az utolsó kapcsolat, amit megpróbálok létesíteni vele. Ha erre sem válaszol, vagy utána megyek Kínába és megkeresem, vagy élem tovább az életem és nem leszek mazochista, hanem keresek egy olyat aki nem hazudik.
A két szavas üzenet után rögtön megcsörrent a mobilom. Már-már azt hittem, Ő hívott vissza, de tévedtem.
- TaeYeon?
- Hol vagy? Miért ilyen a hangod? Miért szaladtál el?
- Elment. - remegett meg a hangom. - Elment és nem jön vissza.
- HeeYoung...
- Elment. Miattam. Csak azt nem értem, miért érzem úgy, hogy megszakad  a szívem, hiszen hazudott nekem. Nem kéne... nem kéne fájnia. Ennyire fájnia...
- Hol vagy most? - ismételte meg a kérdést. Gondolkodtam, hogy elmondjam-e, végül az első lefolyó könnyzuhataggal együtt kijött belőlem a pontos tartózkodási helyem, végül tíz perccel később a nagy nehezen letuszkolt reggelim is. Túl sok lett a stressz és nem bírtam magamban tartani a hányingerem.
Időközben eltébláboltam valami csendes kis utcába, amely nem volt messze a repülőtértől és leültem az egyik padkára az út szélén.
Mégis mi lesz most nélküle? Hogy fogom kibírni a lámaarca, a bugyuta nevetése és az ölelő karjai nélkül? Hogy lesz minden ugyanolyan, mint azelőtt?
Térdeimre hajtottam a fejem és ringatózni kezdtem, várva valami csodára.
Nem tudom meddig, de meg is érkezett, már ha a barátnőmék eszeveszett ordibálását és gepárdokat megszégyenítő rohanását csodának lehetett nevezni. Gyorsan lemaszatoltam az összes sós folyadékot a fejemről és remegve feltápászkodtam hagyva, hogy valamelyikük a karjaiba vegyen, innentől elsötétült minden.

***Hét és fél hónappal később***

YiXing végül nem válaszolt semmire, én pedig nem találtam a bátorságomat, hogy utána caplassak Ázsia legnagyobb országába, mert nemcsak Peking és Shanghai létezik, akármelyik országméretű városba mehetett. Bár az első két hónapot végigbőgtem, nem hagyhattam el a tanulmányaimat; lassan megszereztem az érettségit. Áldottam a Jóistent, hogy a végzősök másfél hónappal hamarabb befejezik az egész cirkuszt, mert többet nem bírtam volna ki.

KyungSoo és ChanYeol egymásra találtak. Meglepően vicces sztori volt, mert a banda épp engem szándékozott lenyugtatni azon a bizonyos reptéri napon, így a legalacsonyabb tag egy gyengébb nyugtatóval próbált hatni rám, de elejtette az egész dobozt. Mikor összeszedte a véletlenül kigurult fehér tablettákat, felhajolva egyenesen  a Colos legnemesebbik felével találta szemben magát, a nap végére meg már ki se lehetett szedni őket egymás szájából. Nem gondoltam volna, hogy Dyo tud ilyen gyalázatosan erotikus lenni, de mit meg nem ér az ember...

JongIn elkezdett meghódítani egy lányt, SeungHwant, aki Kanadából jött év elején cserediákként. Nagyon édes lány volt és úgy éreztem, talán ő felköti végre annak a marhának a gatyáját.

Ha már párosoknál tartunk, Szalonnáékat se hagyjuk ki. Az eset után tartózkodóbbak lettek egymással és leginkább távoli barátokként viselkedtek. Mindenki megijedt, hogy a csodapáros illúziója szertefoszlik, de a szalagavatón BaekHyun a barátnőmet választotta párjául, a keringő után pedig elcsattant az első csókjuk. Úgy döntöttek nem kezdenek mindent újra, hanem elfelejtik a külön töltött pillanatokat és folytatják, így mindkettejüknek könnyebb volt.
A tizenkilencedik szülinapomat az én kérésemre csendesen ünnepeltük két tortával - mert Park ChanYeolnak nem volt elég semmi -, mi heten. Nagyon sokat köszönhettem nekik.

~~~

Egyik nyári reggelen meglepően kipihenten ébredtem és furcsán különös érzésem támadt, mintha a mai nap teljesen jól alakulna. Hamarosan el is kezdődött. Nem csaltak az előérzeteim; felhívtak egy egyetemről, miszerint ösztöndíjat kapok a szeptemberben induló általános orvosi karra, ahová jelentkeztem. Ugyanis időközben minden tervem megváltozott és úgy döntöttem, egészségügyön folytatok mindent tovább.
Délben felhívott JongIn, hogy mivel mindannyian egyetemisták leszünk a jövő évtől, ráadásul ugyanoda jelentkeztünk, költözzünk össze immár heten - SeungHwannal kiegészülve.
Aztán BaekHyun küldött a közös csoportunkba egy üzenetet, hogy a parkban találkozzunk, mert fontos dolgot szeretne mondani. Senki nem tudott semmit, így kíváncsian gyülekeztünk alig két órával később.

- Mondd már, Baekkie, ne tökölj annyit! - sürgette Yoda. Nem a türelem embere...
- Jó, de ehhez idő kell! - vágta rá a megszólított, idegesen rágcsálva a szája szélét, folyamatosan barátnője felé sandítva. Ó. Kezdtem sejteni, mi volt itt készülőben.
- Nyugi, ne görcsölj. Szúúúszá~á. - nevetett Kai. Wendyvel összenéztünk egy cinkos vigyor kíséretében. A nők mindig egy lépéssel előrébb járnak.
- Oké. Szóval. Azért hívtalak titeket össze, mert van valami, ami már régóta fogalmazódik bennem. TaeYeon-ah. - BaekHyun kezeibe vette élete értelmének kacsóit és a szemébe nézett. Azt hittem, helyben hányja el magát szegény fiú. - Szóval... év elején gondolkodtam el rajta először, aztán a veszekedésünkkor visszakoztam, de mégis kibékültünk, ez pedig megerősítette az elhatározást. Tu-tudnod kell, hogy na-nagyon szeretlek és... - itt abbahagyta, mert kezdett bizonytalan lenni. Felém pislogott, én pedig felemeltem hüvelykujjam, felvarázsolva az első önfeledt, boldog vigyoromat az arcomra. Bólintást kaptam válaszul és végre megtörténhetett, amire vártam. Szalonna féltérdre ereszkedett TaeYeon előtt és egy eget rengető sóhajtással mindent elhadart. - Megtisztelnélazzalhogyhozzámjösszfeleségül?
- Baek... - barátnőm szemei ezredmásodperc alatt kerekedtek tízszeresükre. - Édes Istenem, Byun BaekHyun, te világi marha, te tisztelnél meg, ha a feleséged lehetnék! - rögtön az újdonsült vőlegény nyakába vetette magát, szinte megfojtva a szerelmével. Köztünk pedig kitört a tapsvihar. Szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. Ilyen egy igaz szerelem...

~~~

A következő héten olyan jó idő volt, hogy elmentem sétálni és nézelődni a városba, mégis a parkban kötöttem ki a friss menyasszonnyá vált barátnőmmel.

A nyolcvanezredik kört téve pillantottunk meg egy kisfiút, akinek felakadt a papírsárkánya egy fára, de az istenért sem tudták leszedni. Odamentem én is.
Nekiálltam ugrálni, hogy elérjem azt a nyamvadást, de csak nem mászott le magától.
Ekkor egy kedves idegen a segítségemre sietett és túlszárnyalva a százhatvan centimet, átnyúlt a fejem fölött és lehúzta a sárkányt a lombok közül.
- Én köszö... - lószart. Jó, sosem szoktam káromkodni, de ez...
- Nincs mit. Hadd mutatkozzam be. Zhang YiXing vagyok, huszonöt éves, kínai cégtulajdonos. - nyújtotta a kezét, de nem várta meg, míg elfogadom vagy elutasítom, darálta tovább. - Van egy lány, akit rettenetesen szeretek, de nagyon megbántottam, fogalmam nincs, mivel kérjek bocsánatot tőle. Esetleg térden állva könyörögjek, vagy csak csókoljam meg és ne hagyjam el... segítene, kisasszony? - a szám is tátva maradt a meglepetéstől.
- Ho-hogy jöttél ide?
- Megkérdeztem édesanyádat, ő megadta a címedet, utána elindultam, megláttam hogy épp ide tartasz, ezért követtelek és vártam a megfelelő alkalomra. - válaszolt halkan. Hirtelen ötletemtől vezérelve akkora pofont lekevertem neki, hogy megszólalt.
- Még van képed idejönni és nyáladzani? Van neked fogalmad arról, mit tettél? - gesztikuláltam fojtott hangon. - Tönkretetted a lelkivilágomat, mikor lehazudtad itt a Holdat az égről!
- Tudom és el sem képzelheted, mennyire bánom az elvesztegetett nyolc hónapot! De kérlek, HeeYoung-ah... megérdemeltem a pofont és annyit adsz, amennyit csak akarsz, felőlem az orromat is eltörheted, de ez nem változtat azon, mennyire szeretlek...
- Nem tökmindegy végül is? Az előbb mondtad, hogy cégtulajdonos vagy. Gratulálok, átvetted apádtól. Ezek után alig lesz szabad másodperced.
- Ezért jöttem.
- Tessék?
- Úgy döntöttem, mivel enyém lett az egész vállalat, áthelyezem Koreába. - vont vállat. - A kis kutatás remekül sikerült és apám eleve akart kiépíteni egy leányvállalatot, de ha az egész kócerájt átcuccolom ide, akkor meg van oldva.
- Miért tennél ilyet? - méregettem.
- Érted. Mert jobban szeretlek az életemnél is. - kezei derekamra kúsztak, lehelete már az enyémmel versenyzett. Mit tehettem volna... adtam neki még egy pofont.
- Ez még csak a második volt, YiXing. De ne aggódj, lesz időt törleszteni a hátralévő évek során, már ha te hosszútávra tervezel...
- Ez azt jelenti, hogy...
- Szeretlek. És nem változtak meg az érzéseim a történtek óta, szóval nagyon kikészítelek, ha megint átversz. Rád küldöm a bandát. - viccelődtem.
- Nem lesz rá szükség. - harapott alsó párnájába pajkos vigyorral.
- Tudom, te Kína hercege. - túrtam hajába, majd hagytam, hogy észveszejtő csókkal pecsételje meg ígéretét.

 

***

Íme  a befejezés! :)
Imádtam ezt írni és remélem, hogy ti meg olvasni! ^^
Köszönöm szépen a kommenteket és hogy elolvastátok. :*
Hamarosan jelentkezem a következő minimmel, úgyhogy nem szabadultok meg tőlem! ;)
Hwaiting! *3*

Csigusz~

2016. március 30., szerda

Prince of China - 8. Fejezet - Vége 1/2

- HeeYoung-ah...
- Ne hívj a nevemen! Nem bántottál eleget az elmúlt öt percben? Csak menj el... kérlek.

***FLASHBACK***

Reggel nyolckor meglepően kipihentem ébredtem, pedig azt hittem, aludni sem fogok tudni.
Boldogan nyújtózkodtam egyet és igyekeztem kitapogatni YiXing testét, de csak kihűlt helye emlékeztetett a tegnap estére és a biztonságot nyújtó ölelésére.
Megdörzsöltem a szemem és felálltam, majd kiléptem a szobámból és végül hangokra is figyelmes lettem. De nem ám olyanokra, mint a nyálas filmekben, hogy a lány párja dudorászva főzőcskézik reggel élete értelmének hogy meglepje, hanem egy másik véglet; mintha veszekedett volna, elfojtott hangon próbálta visszafogni a hangját, és úgy véltem, a nappaliban tartózkodott.

Tudom, nem szép dolog hallgatózni és leskelődni, de megtettem és bár inkább visszafeküdtem volna...
A fal mellé lapulva figyeltem meg Layt, ahogy fel-alá mászkál. Annyi düh és idegesség volt az arcán, amennyit én sem láttam soha. Megijesztett.
- Apa, nem hagyhatom őt magára épp most, elég rosszul érzi magát. Te ezt nem érted... tudom. Tudom, hogy nem kellett volna de megtörtént. Csodálatos lány...  - rajtam veszekszik az apjával? Mi a fene? Figyelmesen hallgattam tovább a dolgokat és egyre biztosabb lettem abban, hogy Zhang YiXing bizony nem az, akit megismertem. - Igen, értem. Tudom, már beszéltem a gimnázium igazgatójával... azt is tudom. Akkor hétfőn délben megyek. Viszlát, apa... - egy dühödt sóhajtással vágta a kanapénkra a telefont, majd megfordult és a pillantásunk találkozott.
- Ki vagy te? - szegeztem neki rögtön a kérdést amint összeszedtem a hangomat, mire összerezzent.
- YiXing vagyok, ki más? - nevetgélt.
- Tudod, hogy nem így értettem! - csattantam fel. Lehunyta a szemét, szerintem gondolatban tízig is elszámolt, gondosan megválogatva a szavait, mielőtt kiejtette volna őket.
- Most jól figyelj rám, HeeYoung-ah...
- Már vagy tíz perce teszem.- gúnyolódtam, de magára sem vette.
- Nem vagyok gimnazista, valójában elmúltam már huszonnégy éves. Az apám Kína egyik leghatalmasabb oktatási cégének az igazgatója, én magam pedig egy olyan egyetemen tanulok, aminek segítségével átvehetem a vállalatot. - na, ez az én elég gyenge idegrendszeremnek sok volt, mégis hagytam, hogy folytassa, túl kíváncsivá tett. - Azért jöttem el ide és azért adtam ki magam a koromnál jóval fiatalabbnak, mert kutatást végeztem, amire a családomnak szüksége volt.
- Kutatást? - értetlenkedtem. - Miféle kutatást?
- A koreai iskolarendszerről, hogy hogyan működik, mekkora a különbség a kínai és koreai tanulmányok és a diákok személyiségei között. Belevontuk az igazgatót, hogy megfigyelhessük a gyanútlan diákokat, én sem maradtam volna sokáig, már a jövőhéten azt is elfelejtenék, ki vagyok. De hiba csúszott a számításaimba. - nevetett frusztráltan. - Mert találtam egy lányt aki elcsavarta a hülye fejem és most itt tartok. - tárta szét a karjait tehetetlenül, a bennem növekvő harag pedig csak fokozódott.
- Akkor tűnj el. - jelentettem ki.
- Tessék?
- Menj vissza Kínába és add le a hülye megfigyeléseidet az apádnak, aztán éld tovább a kis életedet, vagy hazudozz tovább, nekem mindegy. Csak az én szemem elé ne kerülj többet...
- HeeYoung-ah...
- Ne hívj a nevemen! Nem bántottál eleget az elmúlt öt percben!? Csak menj el... kérlek.

***FLASHBACK END***

- Ahogy kívánod. De tudnod kell, hogy tényleg rettenetesen kedvellek és... ha hiba is volt ez az egész, hogy kikezdtem veled... én akkor is boldogan vállalnám a következményeit annak, ami köztünk történt. - alsó ajkát beharapta, talán a sírást próbálta visszatartani, de engem nem érdekelt, nem is néztem rá, egészen addig a fejemet sem emeltem fel, míg a bejárati ajtó be nem csapódott mögötte.
Ezután zokogva csúsztam a földre és csak azt ismételgettem, miért tette ezt velem. Miért nem mondta el, ha állítólag nagyon kedvel? Megértettem volna...

~~~

A hétfőm úgy telt el, mintha élőhalott lennék. Senkihez sem szóltam, a régi banda egyik tagját sem méltattam figyelemre, bámultam ki az ablakon.
Hamar elterjedtek a pletykák, hogy Lay visszamegy a hazájába, pont ezért én a középpontban végeztem, mint a szegény barátnő, vagy éppen mint az olcsó lotyó, aki rögtön rávetette a szemét az új gyerekre. Délelőtt tizenegykor, azaz a félórás ebédidőben már azt se tudtam, hova fortyogjak.
- HeeYoung...
- Kyungsoo? - morogtam. - Nincs most nagy kedvem a vitatkozáshoz, úgyhogy ha megbocsátasz...
- Nem arról van szó! - ellenkezett rögtön, majd karomnál fogva visszahúzott. - Én... illetve mi szeretnénk beszélgetni veled. Hidd el, mindenki nagyon sajnál mindent.
- Persze. Én meg a Római Pápa vagyok.
- HeeYoung, én tudtommal nem tettem semmit, csak segíteni akarok, úgyhogy legyél olyan szíves nem bunkózni velem. - fogyott el a türelme. Nyeltem egy nagyot. Ha valamitől félni lehetett, az Do KyungSoo kitörése, mivel nagyon ritka volt az ilyen alkalom, de felettébb hatásos.
- Ne haragudj. Túl sok problémával szenvedek. - sütöttem le a szemem.
- Gyere. - óvatosan kézen fogott és vezetgetni kezdett valahová.

Csak a tetőn eszméltem fel, hogy hová is hozott. Mikor szétnéztem, már rajtunk kívül négyen voltak ott. A banda...
-  HeeYoung! - futott oda rögtön TaeYeon, ahogy két lépést tettem. El akartam lökni, de túlságosan hiányzott és túlságosan jól esett az ölelése ennyi hülyeség után. Legjobb barátnőm után Kai, majd ChanYeol, végül BaekHyun karjaiban kötöttem ki, mindannyian elmormoltak egy bocsánatkérést, és én elfogadtam.
Húsz percig be nem állt a szánk és néha mosolyogni is sikerült. Egyikük sem említette YiXinget, amiért nagyon hálás voltam, de amint eszembe jutott a férfi, úgy csapott belém a felismerés; most a barátaimmal vagyok, megbocsátottam nekik. Őt viszont visszaküldtem a búsba és esélyt sem adtam. Könnyek szöktek a szemembe és elhadarva egy gyors köszönést, nem foglalkozva a többiek kiáltásaival iramodtam meg, kifelé a suliból.

~~~

- Vedd fel a telefont... könyörgöm. - törölgettem a kétségbeesett könnyeket az arcomról. Teljesen biztos voltam benne, hogy a repülőteret nem érném el negyven perc alatt, ugyanis gyalog futva is minimum egy óra. Mégsem adtam fel. Rohanás közben hívogattam Layt, de persze, hogy nem sikerült elérnem.
Ahogy mégis kiértem a terminálhoz, az órára néztem és összeszorítottam a szemeimet. - Ez csak egy rossz álom... nem veszíthettem el őt... nem... - az óra szerint dél múlt tizennyolc perccel. - Elkéstem...


2016. március 25., péntek

Prince of China - 7. Fejezet



Lassan eltelt két hét és a banda úgy távolodott egymástól, ahogy Ég és Föld. Dyo, TaeYeon és én még mindig együtt lógtunk, viszont Baek, Kai és Yeol ignoráltak minket. Ami pedig Layt illeti... igyekezett mellettem maradni, de nem ment túl könnyen. Múlt hétvégére már tele volt a fejem azzal, hogy a legjobb barátnőm csak nyavalygott és a fiúval egy percet sem lehettem kettesben, mert neki meg a másik illetékes lopta az idejét. Hiába próbáltam egyensúlyt teremteni, rettenetesen megviselt az egész. Mindent megtettem, ami a józan ész határain belül volt, azonban ő ezt figyelembe sem vette; néha a leckéjét is megcsináltam, vittem neki ebédet, mikor a depresszió közepette elfelejtett enni, illetve még BaekHyunéknak is minden egyes elkerülhetetlen találkozáskor mosolyogva köszöntem, hátha lesz bennük annyi, hogy viszonozzák, de elfordították a fejüket, mintha felsőbbrendűek lennének mindenkinél.
Erre a péntekre elegem lett ebből.

~~~

 - Talán levágathatnám a hajam. A koreai nőknek mindene a hajuk és csak a változás miatt képesek megszabadulni tőle. - magyarázta a lány. Megint. Ugyanazt a témát. - Ezzel megmutathatnám, hogy elfelejtettem Őt és kész vagyok másokkal randizni. - a fejem egyszerűen hasogatott, hányingerem volt és elfáradtam. Egész biztosan kimerültem, bár más kívülálló szemszögéből ez semmiség lehetett. Viszont próbálni tanulni és írogatni a páromnak, közben hallgatni, ahogy egy bizonyos valaki a telefonba sír, majd végül hajnal háromkor feladni... kimerítő.
- De nem léptél túl rajta. - gúnyolódtam kicsit ingerültebben. Biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem hagyja hidegen a szerelme, mert igen; még ezer százalékig neveztem így BaekHyunt.
- Most mi bajod van? - háborodott fel halkan.
- Semmi. csak nagyon fáradt vagyok. - legyintettem.
- Pihenj. - kellett pár másodperc, mire leesett, hogy a tónus nem TaeYeoné volt.
- Lay? Jó reggelt. - erőltettem mosolyt a képemre, majd megkönnyebbülten felszusszantam, ahogy megéreztem a törődő, apró csókjait ajkaimon. Egy.. kettő... három.
- Komolyan mondtam, hogy pihenj, ha fáradt vagy. - duruzsolta a fülembe.
- De péntek van. Kibírom, aztán alszok egyet hétvégén. - bizonygattam, pedig igazából TaeYeon betáblázta a nyugalomra szánt két napomat is és már készült volna elmondani, hogy 'úgy beszéltük meg, hogy átmegyek hozzád', de hála Istennek, megszólalt a csengő, ezzel együtt a tanár hangosan vágta be a teremajtót.

Mire elértünk az ebédidőig, fel tudtam volna akasztani magam és a hatodszori 'BaekHyun'-ra kifakadtam. Nem érdekelt, hogy a folyosó tele volt az ebédlőbe igyekvőkkel, nem érdekelt KyungSoo, nem érdekelt, hogy Park ChanYeol és Kim JongIn hogyan közeledik éppen Byun BaekHyunnal, egy jól irányzott mozdulattal TaeYeon arcába fordultam.
- Most már elegem van belőletek! - üvöltöttem. - Egyszerűen kimerültem! Érzem, már napok óta tisztában vagyok, hogy el tudnék ájulni, de még mindig azt hallgatom, hogy hogyan veszekedtél azzal a seggfejjel! Már vagy két és fél hete ez megy, egyikőtök sincs tekintettel arra, hogy nem kéne belekeveredni és állást foglalni, mert tönkremegy a barátságunk! E-le-gem-van! - már folytak a könnyeim, de letöröltem őket és hajtottam tovább a magamét. Ki kellett törnöm a szófogadó, jó tanuló szerepből, ha drasztikus változást akartam. - Tudjátok lehetséges, hogy titeket nem, de talán mást megvisel, hogy a bandánk szétoszlott kettőtök miatt! Szükségem lett volna valamelyikőtökre, de kibaszott nagyot tévedtem, mikor azt hittem meg is kapom!
- HeeYoung-ah... - Lay utat tört magának a tömegben és magához szorította remegő testemet hagyva, hogy belemarkoljak a pólójába és el is áztassam. - Itt vagyok. Semmi baj, most már itt vagyok. - megnyugtatóan simogatta a hátam, így szépen lassan - természetesen még mindig a karjai takarásában - szétnéztem. Sosem értem még el, hogy az egész iskola csendben legyen, de most sikerült és valahol büszke is voltam magamra. TaeYeon könnyes arccal bámult rám, KyungSoo álldogált egyik lábáról a másikra és apró termetének köszönhetően még aranyos is lett volna más helyzetben. A másik három fiú pedig olyan megrökönyödéssel méregetett, hogy inkább lehunytam a szemeimet és élveztem barátom közelségét.
- YiXing?
- Hm?
- Vigyél el innen. Nem akarom őket látni. Senkit...
- Ahogy akarod. Nem érzed rosszul magad? Ne vigyelek egy darabig?
- Csak fogd a kezem és legyél itt. - motyogtam. Eleget téve kérésemnek, szorosan összefűzte ujjainkat és megindult velem, keresztül a szállingózó diákokon.

Mikor kiléptünk az iskola kapuján, megszólalt.
- Nagyon kis harcias tudsz lenni, ha mérges vagy. - hangjában vigyor bujkált, le sem tagadhatta volna.
- Sajnálom. - harapdáltam alsó ajkamat.
- Mégis mit?
- Hogy jelenetet rendeztem és kellemetlenséget okoztam. Nem ez volt a célom, egyszerűen kijött a felgyülemlett feszültség.
- Most tényleg azért kérsz tőlem bocsánatot mert megelégelted az egész hülyeséget? HeeYoung-ah, idő kérdése lett volna és talán még KyungSoonak  is betelt volna a pohár. Mindenkinek megvannak a határai. Úgy tűnik, a tiéd eddig tartott, bár nem csodálom...
- De mégis mire fel az egész cirkusz? Csak mert a szerelmespár összeveszett valami apróságon...
- Az nem apróság volt... - motyogta, mire összeráncoltam a szemöldököm.
- Tudsz valamit? Lay, ha tudsz valamit...
- Ígérem, elmondom, amint tehetem, de nekem is fel kell készülnöm rá. - sóhajtott. - Csak azt nem szeretném, hogy mi is veszekedjünk. - minidig vigyori feje és bárgyú nézése eltűnt, helyette viszont volt egy komoly férfi. Furcsa volt így látni, és innen tudtam, hogy nagyon komoly dologról volt szó.

Mire beléptünk a lakásba, szokás szerint nem volt senki odabent.
- HeeYoung-ah?
- I-igen?
- Már vagy öt perce szólongatlak, de elkalandoztál. Azt mondtam, hogy megyek és majd találkozunk.
- Nem maradnál itt? - vágtam rá rögtön. YiXing meglepetten nézett rám. - Én... úgy értem, nem szeretnék egyedül lenni és te vagy az én... barátom, szóval... - zavaromban a cipőm orrát kezdtem bámulni. Csak az önfeledt kacagást hallottam a fejem felől, de ez is elég volt, hogy mérhetetlenül elvörösödjek.
- Annyira édes vagy, mikor ezt csinálod. - húzott magához, én pedig a mellkasába temettem arcomat.
- Mert te ezt hozod ki belőlem. - dünnyögtem.
- Ó, szóval zavarba hozlak? - jobb kezével állam alá nyúlt, ballal pedig derekamnál ölelt. - Hm.Csak nem tettem valamit, amiért ennyire különlegesen viselkedsz a közelemben? - lehelte ajkaimra.
- Csak szimplán létezel, nekem az már elég, hogy teljesen elvarázsolódjak...
Szemei huncutul megcsillantak, mielőtt lehunyta volna őket, hogy észveszejtő csókban részesítsen. Óvatosan végignyalt nyelvével alsó párnámon jelzésképpen, hogy engedjem be. Habozás nélkül reagáltam saját izmommal az övére, és ha nem lettünk volna hiányában a levegőnek, nem is váltunk volna szét.
Homlokunkat egymásénak támasztottuk, pihegve próbáltam leállítani a hevesen dobogó szívemet és ahogy elnéztem, Ő is.

~~~

Annyira furcsán éreztem magam, mikor felajánlottam YiXingnek, hogy itt aludjon. Egyszerűen... boldog voltam annak ellenére is, hogy teljesen zavarba hozott.
Az ágyamon vártam pizsamában, miközben ő is lefürdött. Olyan volt ez az egész, mintha együtt élnénk. Különös. Elfeküdtem a puha matracon és annyira elgondolkodtam, hogy semmit nem vettem észre, csak mikor már egy test landolt mellettem.
- Min töröd a fejed? - araszolt közelebb, így felé fordultam, hogy egymással szemben feküdjünk.
- Csak... TaeYeonékon. - füllentettem. Felsóhajtott.
- Ők a legjobb barátaid, ez természetes.
- A gimi eleje óta egy csapat vagyunk, Lay, volt már példa veszekedésre, de még az sem volt ekkora... Attól félek...
- Hogy szétoszlotok? - bólintottam. - Ilyesmi meg se forduljon a fejedben. Ráadásul úgy leordítottad őket délután, hogy öröm volt hallgatni. Biztos elgondolkoznak még az életükön is. - vigyorodott el.
- Hülye. - csaptam a mellkasára nevetve, de csak egy cuppanós csókot kaptam a nyakamba, de annyira fáradt voltam, hogy ezután elnyomott az álom.

2016. március 16., szerda

Prince of China - 6. Fejezet



A mozi előtt állva megkérdeztem magamtól, hogy mit keresek itt. Eleinte megkérdeztem KyungSoot és ChanYeolt, hogy ők nem jönnének-e, ezzel azt is belevettem a dologba, hogy köztük kialakulna valami. De mindketten azt mondták, dolguk van aznap. BaekHyun és TaeYeon pedig jelenleg fasírtban voltak, így nem mertem nekik megemlíteni, hiszen Szalonna felkapná a vizet, ha a barátnőmet hívnám, az említett meg rossz barátnőnek hinne, ha a párjára esne a választásom.
Tehát amíg YiXing elment az ennivalókért, én a jegyeket szereztem meg.
- Itt vagyok! - egyensúlyozott a két itallal, egy nachossal és egy kukoricával.
- Hogy bírtad te ezt el mind? - pislogtam elismerően.
- Ha a két kóla nem tartóban lenne, tuti meghaltam volna. - vigyorgott. Segítőkészen elvettem tőle a rám eső részt, majd odaadtam neki a saját jegyét. A 3D-s szemüvegek átvétele után pedig mindketten megkerestük a helyünket.
- Hogy-hogy ilyen fentre kerültünk? - érdeklődtem meglepetten, hiszen eddig akárhányszor moziban ültem, a többiek mindig közelebb akartak ülni.
- Ja, elfelejtettem mondani. - magyarázta, miközben lepakolt. - Direkt leghátra foglaltam helyet, mert... jobban érzem magam, ha... izé. Kettesben vagyunk. - nevetgélt zavartan. - De ugye nem baj? Ha esetleg neked jobb lenne előrébb, akkor az üres helyekre sunnyoghatunk...
- Ne. - vágtam a szavába. - Jó lesz így. Tényleg jobb így. - láttam az arcán, hogy őszinteségem meglepi, de vidáman elmosolyodott és leült a helyére.
- Akkor megnyugodtam. - sóhajtott. Én is helyet foglaltam, bár elég nehéz dolog közben mindent letenni és még a lehajtható széken is egyensúlyt találni. Pont ebben a pillanatban elindult a reklám.
- Ha nem csal az emlékezetem, most fél óráig ez megy és elfogy a kaja a bemutatók alatt. - nevetett.
- Akkor ne edd meg. - vigyorogtam vissza, mire kaptam egy szemöldökrángatást válaszul.
- Azt mégis hogyan csináljam? - tettetett felháborodást. - Ne mondd, hogy te kibírod!
- Igazad van. Én is megeszem a film kezdetére, csak egy tanács volt. - vontam vállat. Aztán egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.

Végülis, a film katasztrófa volt. Az egyiptomiak nem is egyiptomiaknak néztek ki, arról meg ne is beszéljünk, hogy a cselekmény unalmasabb volt, mintha egy falat bámultunk volna két órán keresztül.
A vége viszont akkor is tetszett. Na nem azért, mert olyan elragadó jelenet volt, hanem Lay miatt.
Amikor a két főszereplő újra életben volt és a végén megcsókolták egymást, az Ő keze rászorított az enyémre, lágyan cirógatva azt, ettől pedig az egész testem megremegett. Azon kaptam magam, hogy YiXing és én egyre közelebb vagyunk egymáshoz, és a filmnek pontosan az utolsó másodpercében ajkaink találkoztak. Felforrósodtam, kitágult pupillákkal meredtem az engem csókoló férfit, akinek nyelve most megpróbált utat törni, azt nem is kell említenem, hogy sikeresen. Mivel féloldalasan ültünk, így megpróbáltam átkarolni őt, hogy minél szorosabban érezhessem a közelségét, így ő beletúrt a hajamba. Forró izmával játékosan masszírozta az enyémet, a mennyországban éreztem magam. Mintha csak egy tündérmesében lettünk volna.
Túl szép volt.

***

TaeYeon este hívott, hogy megkérdezze, milyen volt a film, így szépen elmeséltem neki mindent, kihagyva a részleteket, mivel ő most eléggé padlón volt, nem tartottam valószínűnek, hogy örömmel hallaná a dolgot.
Reggel az iskolában be is bizonyosodott ez az elméletem; szegény lány megpróbálta tartani magát a többiek előtt, de még egy vak is észrevette volna, hogy a gyönyörű szemei most kisírtan meredtek előre, mindig kiengedett, fényes haja csak egy laza kontyba volt összefogva, még csak sminket sem használt.
- Talán beszélnetek kéne... - vetettem fel bizonytalanul az ötletet.
- Megpróbáltam. Hívogattam őt telefonon, kerestem mindenhol, de mikor a termükbe értem, ChanYeol bunkón elküldött, Kai meg megkérdezte, hogy most ki után akarok nyomozni. - motyogta.
- És Dyo? Ő is szemét volt? - harapdáltam ajkaimat.
- Nem. - mosolyodott el halványan. - Sőt, kedves volt velem és elmondta, hogy BaekHyunnie még nincs bent, de majd szól, hogy kerestem. Én nem akarom, hogy miattam tönkremenjen a csapat. - kapta a szája elé a kezét, hogy véletlenül se sírja el magát. Inkább biccentettem, hogy menjünk ki a folyosón lévő padokhoz folytatni a beszélgetést.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Ha kell, én is kiállok érted, tudod jól.
- Tudom, és nagyon szépen köszönöm. A legjobb barátnő vagy a világon. - bújt hozzám, mint egy kiscica.
- Sziasztok. - YiXing ebben a pillanatban döntött úgy, hogy meglep minket. Ahogy sejtettem, TaeYeon elfordította a fejét, adott egy puszit az arcomra és beoldalgott a terembe. - Mi a baj?
- Semmi. Majd elmondja, ha lesz hozzá kedve. - motyogtam megtörten. Ő összeráncolta a szemöldökét és komolyan nézett rám.
- Ha nem lenne baj, a te gyönyörű arcod sem lenne ilyen gondterhelt. - tűrte a fülem mögé az egyik szemembe lógó tincsem, majd törődő puszit lehelt ajkaimra.
- Iskolában vagyunk. - sütöttem le a szemem, de a boldogságot, ami abban a pillanatban megkörnyékezett, nem tudtam levakarni az arcomról.
- Azért vigyorogsz. - kuncogta a fülembe. Tényleg, mi akkor most hányadán állunk?
- Mi most... szóval... érted. Mi van velünk?
- Azt hittem, egyértelmű. - hökkent meg. - Tényleg rá kell kérdeznem? - ez a srác tényleg nagyon elvarázsolt. Alig bírtam visszatartani a nevetésem a szokásos lámaarca láttán.
- Nem kell. - ráztam a fejem.
- De akkor leszel a barátnőm ugye? - bambult.
- Annyira nagy marhaságokat tudsz kérdezni. - sóhajtottam.
- Szóval nem?
- Jaj, YiXing! - tört ki belőlem az önfeledt kacagás és a szájára nyomtam az enyémet, átölelve derekát. - Olyan világtalan tudsz lenni néha!
- Bocsánat. - vált el tőlem levegőhiány miatt, de attól még ugyanott folytatta egy másodperccel később, ahol én elkezdtem. Becsöngőig beszélgettünk, majd a tanár megjelenésekor visszasiettünk a terembe.

~~~

Az ebéd elég feszültre sikeredett. Hiszen ugyan ki nem venné észre, hogy a bandánk fele megint megoszlott?
De akkor menjünk vissza az elejéhez. Ebédszünet következett, mikor Lay egy puszi kíséretében távozott, hogy megkeresse ChanYeolékat, nem sokkal később pedig KyungSoo kukkantott be a terembe.
- Örülök, hogy még itt vagytok. - sóhajtott.
- Mi történt? - pislogtam, ahogy előhalásztam az ebédemet a táskámból.
- Szerinted? TaeYeon, nem akarok tapintatlan lenni, de ma ne ebédelj a többiekkel. Lementek az étkezőbe enni amúgy is.
- Tessék? - háborodtam fel. - Mégis miért csinálják ezt?
- BaekHyun szemszögéből hallottuk a történetet mind, hiszen fiúk vagyunk. - motyogta.
- Nem számít, Dyo. Majd eszem kettesben HeeYounggal. - válaszolta megtörten legjobb barátnőm, az én szívem pedig ott szakadt meg.
- Én is jövök, ha nem gond. - mosolygott a fiú szívecske alakú ajkaival.
- Akkor a többiek meg úgy maradnak. - húztam a számat. - YiXing tudja?
- Idő kérdése és Baek elmondja neki mi történt, utána nem tudom hogy ő mit fog reagálni. Ha van egy kicsi esze is, akkor nem áll neki háborogni. De menjünk inkább és együnk, mert felrobban a gyomrom. - lengette meg ételes dobozát előttünk, mire mi egy önfeledt nevetés kíséretében követtük a tetőre.

Nem volt olyan rossz hármasban eltölteni az időt, röhögcséltünk és úgy tűnt, a lányt is sikerült egy időre felvidítanunk.
Az utolsó óránk után még láttam, ahogy ChanYeol, JongIn és BaekHyun beszélgetnek, de mikor észrevettek engem és TaeYeont, se szó se beszéd, elhúzták a csíkot, ahogy barátnőm is. Morogva káromkodtam egy sort, mígnem beleütköztem Lay mellkasába.
- Látom, a te szádat is megáldották szép szavakkal. - nevette, de meg is komolyodott azonnal. - Tudom, miért vesztek össze BaekHyunék.
- Nagyszerű. Akkor most már te is csatlakozol az "utáljuk Kim TaeYeont" mozgalomhoz?
- Isten ments. - védekezett. - A barátnődnek valamelyest igaza van, hisz ahogy a többség, úgy én sem mondok el mindent, majd itt lesz az ideje. Szeretnék pártatlan maradni, miattad.
- Tényleg? - lágyultam el.
- Tényleg. - boldogan bújtam hozzá és beszívtam az istenien férfias illatát. Már csak azt kéne elérni, hogy az álompár kibéküljön valahogy.

2016. március 4., péntek

Prince of China - 5. Fejezet



A suliban szinte tombolt bennem a vihar egész nap. És hogy miért?

Amikor reggel beértem, még semmi gyanús nem fogadott azon kívül, hogy amúgy is YiXingen járt az eszem a tökéletesnek mondható találkozó óta. Azért nem nevezem randinak, mert iszonyatosan zavarba hoz a dolog, persze ez jó értelemben mondható el.
TaeYeon már bent tartózkodott a teremben és természetesen nem bírta ki, hogy ne faggasson halálra.
- Milyen volt a randi? - mászott a képembe izgatottan.
- Jaj, miért nem tudsz csak egy kicsit kevésbé kínosan beszélni? - motyogtam.
- Ez neked kínos? Anyám... mi lesz, ha majd arról kérdezgetlek, hogy milyen az urad az á...
- Yah! Nem az uram és...
- Oké. Befejeztem, ne haragudj. - vigyorgott. - De akkor válaszolj a kérdésemre. Ez alól nem bújsz ki!
- Jól éreztem magam vele. Mit jól? Imádtam az egészet úgy, ahogy volt. - meg hát akivel voltam, az mindent felülmúlt.
- Aigo, imádnivaló vagy, mikor szerelmes vagy! - kuncogta.
- Ki mondta, hogy szere...
- Jó reggelt. - megfagyott az ereimben a vér. Lay mosolyogva dobta le magát mellém, majd mikor kirámolta a matek cuccát az asztalra, felém fordult és egészen közel hajolt hozzám. -  HeeYoung-ah.
- I-igen? - hápogtam. De ő egy büdös szót sem szólt, helyette inkább ajkait érintette bal arcomhoz, nyomva rá egy istenien puha csókot. Azt hiszem, nekem végem. - Tudom, hogy már mondtam, de remekül éreztem magam veled és megismételhetnénk. - gyermeteg vigyorral nézett rám, ha nem tudnám hogy nem, azt hinném, hogy be van szívva.
- É-én... - Istenem, könyörgöm, adj nekem észt! A kínai fiú elnevette magát és arrébb húzódott, így én is vesztettem egy picit a kislányos zavaromból. Ekkor vettem észre a lánytömeget a teremben, akik féltékenyen és lenézően méregettek, de még a hímnemű egyedek sem a legkedvesebb arckifejezést varázsolták magukra. Vajon miért nem szeretem én az osztályom?
- Mit szólnál, ha ma együtt ebédelnénk? El van borulva az ég, mire dél lesz valószínűleg az eső is rákezd, esélytelen, hogy kint focizzunk.
- Örülnék neki. - nyeltem vissza a nyálamat. Ezaz! Egy épkézláb mondat! YiXing magára varázsolt egy édes mosolyt, majd elkezdődött az óra és meg kellett próbálnom a tananyagra koncentrálni.

Az ebédidő viszonylag korán eljött, az eső pedig valóban rázendített, így a mi kis csapatunk bevackolta magát az ebédlő sarkába. BaekHyun és legjobb barátnőm egymást etették, Dyo ChanYeolt nézte ahogy rettentő kulturáltan eszik, Kai pedig követte a colos példáját. Mi ketten egymás mellett ültünk YiXinggel, ez pedig hamarosan mindenkinek feltűnt.
- Most áruljátok már el, miről maradtunk le. - értetlenkedett körbe bagolyszemekkel a legalacsonyabb tag.
- Tényleg. Megváltozott a légkör. A Szerelemdoktor kialakulóban lévő kapcsolatot érez a levegőben.
- Yeol, élvezed, hogy egyes szám harmadik személyben beszélsz így magadról? - vonta fel a szemöldökét BaekHyun.
- Szalonna. Hányszor mondjam még el neked, hogy ez így menő? - a legmagasabb vihogva próbálta eljátszani az okost, de sajnálatos módon soha nem sikerült, viszont "Szalonna" a becenév hallatára összeszűkítette a szemeit.
- Egy szót se, Dobby. A végén még házimanót csinálok belőled. - hangos nevetés rázta az ebédlőt, már-már azt gondoltam, hogy az én dolgomról leszállnak, de ó, mekkorát tévedtem. - De még mindig nem mondtatok semmit ti ketten. - szegezte felénk a pálcikáját.
- Mégis mit kéne mondanunk? - piszkáltam zavartan egy hajtincsemet és legbelül TaeYeont átkoztam, amiért ilyen helyzetekben képtelen volt kiállni mellettem, pedig tudtam, hogy ő tényleg csak nekem akart jót.
- Jól éreztük magunkat egymással. - szólalt meg Lay. - HeeYoung-ah nagyon jó társaság.
- Ennyi? - pislogott Kai.
- Mi? - döntöttem oldalra a fejem. - Mit akartok hallani?
- Mondjuk azt, hogy mikor ismétlitek meg...
- Nem tudom. Amikor HeeYoung-ah megfelelőnek gondolja.
- Akkor mit szólnátok, ha moziba mennétek? Egy új filmet vetítenek és szerintem tetszene mindkettőtöknek.
- Miért, mi az? - a mellettem ülő lámafejjel méregette a társait.
- "Egyiptom istenei" a címe. - böngészte KyungSoo a telefonját. - Jónak ígérkezik, már ahogy a borítót látom.
- Nem rossz ötlet. Elmegyünk? - anyám, ki tudna ellenállni egy ilyen embernek?!
- Ne-nekem oké. - pirultam.
- Megbeszéltük. Mikor is lesz? - újra Dyo válaszát vártuk, aki rövidesen meg is adta azt.
- A legkézenfekvőbb megoldás a péntek délután fél hat. - olvasta. Bólintottunk, én pedig elkönyveltem, hogy megint randira megyek, ez pedig rettentőmód felgyorsította a szívverésem. Miért van az, hogy egy átlagos baráti társaságban egymás magánéletéről szó sem esik, de a miénkben szinte állandóan valamelyikünk szerelmi - vagy éppen szexuális - életéről van szó, utóbbira szerencsére ritkán akadt példa.

~~~

- HeeYoung...
- Tudod te, hogy hajnali kettő van? - motyogtam TaeYeonnak a telefonba. Minek hívott fel az éjszaka közepén?
- Összevesztem BaekHyunnal. - szipogta, én pedig rögtön éberebb lettem.
- Tessék? Mégis mikor? Ilyenkor mi lehet olyan érdekfeszítő téma amin veszekedni lehet? - értetlenkedtem.
- Nem éppen most veszekedtünk, hanem még kora este, de ha összekapunk, ilyenkor már itt van nálam és most még csak be se dobta az ablakomat. - ó. Ez súlyosabb, mint gondoltam.
- Átmenjek?
- Igazság szerint itt állok a házatok előtt.
- MI? - szinte orrszarvúként robogtam le a bejárati ajtó elé, melyet kinyitva megláttam TaeYeont pizsamában, kisírt szemekkel és egy kisebb bőrönddel a kezében. - Gyere be, meg ne fázz. - fogtam meg a kezét, elvettem a táskáját és feltereltem a szobámban. Ott régi szokásunk szerint összebújtunk a takaró alatt és végre hallhattam az egész sztorit.
- Azzal kezdődött, hogy Hyunnie átjött hozzánk, úgy is terveztük, hogy nálunk alszik. Egyszer csak kaptam egy SMS-t az egyik osztálytársunktól, hogy nála hagytam a jegyzeteimet, amiket azért adtam kölcsön, mert egy hetet hiányzott és amúgy is a padtársam. Még csókos fejet is küldött, mire én elmosolyodtam és visszaírtam neki, hogy akkor majd holnapra adja vissza. Ezt Baek észrevette és kikapta a kezemből a telefont. Ebből az lett, hogy megcsalom őt, de ilyenkor általában megbeszéljük, hogy ki ez a bizonyos illető és miért szólunk hozzá, de ezúttal nem így lett és mindent a fejemhez vágott, én pedig azzal védekeztem, hogy ő meg Lay dolgait titkolja és biztos vagyok benne, hogy a fiúk tudnak valamit, csak nekünk nem árulják el, mert lányok vagyunk. Ekkor úgy nézett rám, mintha valami kegyeletsértést mondtam volna. - hadarta, néha már a fogalmazási stílusán gondolkoztam, milyen szétszórt, ha ideges.
- És ezután? - váltam kicsit feszültté.
- Azt mondta, hogy ő most elmegy és egy darabig ne idegesítsük egymást. - sírta el magát. - HeeYoung, én belehalok, ha elveszítem a Szalonnámat! - a szívem szakadt meg, ahogy a legeslegjobb barátnőmet darabokban kellett felkaparnom itt, a szobám közepén.
Történt már veszekedés a csapatban és akkor is megoszlottunk. Legalább egy hónapig két bandában mászkáltunk. Emlékszem, hogy TaeYeonnal igyekeztünk pártatlanok maradni. A veszekedés BaekHyun és ChanYeol, illetve Kai és KyungSoo kis kettősére szedett szét minket. Legjobb barátnőmnek muszáj volt a párja mellett maradnia, így én bekavarodtam Kaiékhoz. Borzasztó hónap volt. Attól féltem, hogy most még nagyobb balhénak nézünk elébe, mint két évvel ezelőtt.
Egyre jobban kezdett érdekelni, hogy vajon TaeYeon túl mély pontra tapintott-e BaekHyunnál Lay szóba hozásával, hogy a fiú csak úgy ott hagyta? Mi van, ha tényleg tudnak valamit a kínai osztálytársunkról, akibe én - úgy tűnik - akaratom ellenére is kezdek belehabarodni.

2016. február 10., szerda

Prince of China - 4. Fejezet



Nem hiszem el, hogy belementem ebbe az őrült ötletbe.
Lay megkért, hogy mielőtt elindulnánk, mindketten cuccoljunk haza, így kényelmesebben fogunk tudni beszélgetni és sétálni.
A találkozót délután négyre beszéltük meg egy kávézóban, én pedig tíz perce rá vártam. Hogy lehettem ilyen idióta? Normális vagyok én?
A pincér negyvenedjére jött oda, hátha mégis kérek valamit, így megadva magam, rendeltem egy kávét.
Miután azt is elfogyasztottam és további negyedórát lébecoltam, úgy döntöttem, hazamegyek és addig verem magam egy seprűnyéllel, míg értelmet nem találok abban a hülye létemben.

Fogtam a cuccom, magamra kaptam a vékony kabátom és kiléptem a kellemesen hűvös levegőre, majd haza kezdtem battyogni. Egyáltalán miért bíztam meg benne, miért hittem azt, hogy ő egy igazán különleges ember? Miért nem vettem fontolóra jobban, amit TaeYeon elmesélt? Talán több jelentősége van, mint hittem.

Már bőven elhagytam a helyet, mikor kiabálást hallottam meg magam mögül.
- HeeYoung! Várj meg! - Lay volt az, az ő hangját el sem tudtam volna téveszteni. Megfordultam, hogy beolvassak neki, de mikor megláttam, hogy lélekszakadva rohan, lemondtam erről a tervemről. Hajába túrva fújta ki magát, végül megszólalt. - Ne haragudj! Már azt hittem, nem is vártál. Ami azt illeti... eltévedtem. - és itt tört ki belőlem a megkönnyebbült kuncogás, amit szegény félre is értett, mert vakargatni kezdte a tarkóját zavarában.
- N-ne haragudj, nem rajtad nevetek, hanem ezen a helyzeten! - védekeztem. - Azt hittem... szóval, hogy nem jössz el és átvertél.
- Ne haragudj, tényleg. - hajolt meg, én pedig majdnem elástam magam a bunkóságomért.
- Végülis itt vagy. - mosolyogtam. - Hová szerettél volna menni? - érdeklődtem.
- Ó, igen! - azonnal lelkesedni kezdett csillogó szemekkel, mint egy kisgyerek. - Akkor menjünk.
Egész úton be nem állt a szája, így sok mindent megtudtam róla. Nagyon meglepett, hogy ilyen könnyen kiönti a szívét és ennyire közvetlen. Tudomást szereztem arról, hogy a szülei nagyon szigorúak néha, de imádják az egyetlen fiukat, ezért is engedték őt Koreába, miközben minden támogatást megkap tőlük. Elmesélte, hogy vérzékeny, ami gyerekkorában sokkal veszélyesebb volt. Nem mehetett olyan helyekre, amelyek más gyerekeknek természetesek voltak. Azóta viszont sokat változott és ez a betegség is enyhült. A kedvenc ételeitől a kedvenc színéig az összes apróságot tudtomra adta.
- Te is mesélj valamit! - pattogott. Ha már ő ilyen barátságos volt, én miért ne lehetnék?
- Lássuk csak... mindig is itt éltem a családommal. Volt egy kutyám, akit JanDinak(*) hívtam, mert éjjel-nappal kint hempergett a kertben. Sosem voltak szigorú szüleim, de apához állok közelebb, vele tudok igazán mindent megbeszélni. Ők ketten támogatnak az általam elképzelt jövőmben is.
- Igazán szerencsés vagy, HeeYoung-ah. - sóhajtott. - Nincsenek nyakadba szakadó kötelezettségeid vagy bármi, amit megtilthatnak a jövődre nézve. Egyszerűen élhetsz, ahogy te szeretnéd. - sokkal gondterheltebbnek tűnt, mint eddig és őszintén meglepett ez az oldala. Épp rá akartam kérdezni, mit ért ez alatt, hiszen neki is szabad élete van, azonban belém fojtotta a szót. - Itt vagyunk! Csukd be a szemed!
- Tessék? Mi...
- Kérlek, hunyd le a szemed, HeeYoung-ah. - olyan lágyan kért, hogy az agyam engedelmeskedett neki. Úgy döntöttem, bízni fogok benne és hagytam, hogy ujjait az enyémekre kulcsolva vezessen. - Ha nekivezetsz egy oszlopnak, te viszel kórházba. - figyelmeztettem, de csak kuncogás volt a válasz.
- Eszem ágában sem volt, de ha szeretnéd...
- Nem! - kiabáltam nevetve.
- Oké, megállunk. Kész vagy?
- Már tizennyolc éve, ami azt illeti.
- Ne humorizáld el. - cseszett le, de éreztem, hogy jót szórakozik rajtam. - Szóval készen állsz? - bólintottam. - Kinyithatod a szemed.
Ahogy felemeltem a pilláimat, kellett egy kis idő, mire leesett, hol vagyok. Az ember lánya azt hinné, hogy ha egy fiú ilyen izgatottan akarja őt meglepni, valami csendes helyre mennek, ahol kettesben maradhatnak. Hát nem így történt. Nem egy nyugis parkba mentünk, ahol gyönyörködni lehet az ősszel lehulló levelekben és élvezni a nyári meleg utolsó pillanatait; nem sétálni mentünk a Han folyó partjára, esetleg a Banpo hídhoz.
Hanem egy nyüzsgő vásárlónyegyedbe érkeztünk.
- Tudom, másra számítottál. - motyogta. - De én beleszerettem ebbe a helybe. Nem csak az evés miatt - bár meg kell mondanom, eszméletlen kajákat ettem a nyáron itt -, hanem mert annyira jó kikapcsolódás! Ismeretlen emberekkel megyek szembe, a kutyát se érdekli, honnan jöttem, mit csinálok. Mindenki el van foglalva magával és szórakozik. Ezért gondoltam, hogy...
- Nincs okod magyarázkodni.- állítottam meg. - Voltam már itt a szüleimmel, de annak már vagy tíz éve. Mindig szerettem itt lenni és... köszönöm, hogy elhoztál. - vallottam be őszintén. - Sokkal jobb, mint amit elképzeltem.
- Tényleg? - pislogott. Hevesen bólogatni kezdtem. - Annyira örülök! Nézzünk körbe! - húzott maga után.

~~~

Nem is tudom, meddig rohangáltunk árustól árusig, de nagyon élveztem. Ettünk hotteok-ot és bibimbapot, elfeleztünk egy esernyő méretű vattacukorvirágot és tartottunk egy banánostejivó versenyt, amit végül lezártunk döntetlenre, csak ne kelljen többet inni.
Az utolsó állomáson még megajándékoztuk magunkat egy-egy újabb adag hotteok-kal, végül fájó szívvel megváltunk a helytől, de volt egy olyan érzésem, hogy nem utoljára kerestük fel.

Már lenyugvóban volt a nap, az eget szép narancssárgára festve, Lay pedig ellentmondást nem tűrően elhatározta, hogy hazakísér.
- Tudod, jó volt ellazulni egy kicsit. - szólalt meg, keze az enyémet kereste, amit meg is talált. - Ugye neked is tetszett?
- Nagyon. Köszönöm, hogy elhoztál. - ajándékoztam meg egy mosollyal.
- Ennek örülök. - viszonozta a mosolyt. Túl nagy csendben tettük meg a maradék utat a házunkig, de ez a csend egyáltalán nem volt kínos, inkább kellemes. Sok ember megbámult, esetleg mosolyogva fordult utánunk, könnyen nézhettek minket egy párnak, ahogy kézen fogva sétálgatunk. Mikor aztán már lakhelyem előtt készültünk a búcsúzásra, nagy döbbenetemre magához húzott és átölelt, közben súgva valamit a fülembe.
- Szeretnék még ilyen napokat veled. - teljesen belepirultam a mondatba, azt sem tudtam, mit mondjak neki, de ő még folytatta. - HeeYoung-ah...
- I-igen? - dadogtam, zavartan mellkasába fúrva a fejem.
- Holnap találkozunk a suliban. - még egy hosszú, forró csókot nyomott a homlokomra, majd ott hagyott engem kész sokkos állapotban. Mire feleszméltem, már senkit nem láttam.
- Holnap... - motyogtam az utca végének.

***

(*) Jandi - gyep, fű elnevezése koreaiul:)

2016. február 2., kedd

Prince of China - 3. Rész



- El se hiszem, hogy már egy hete újra suli van. - dőlt hátra ChanYeol a füvön nyavalyogva.
- Nekem ne is mondd. - sötétült el Kai tekintete. - Láttad a matektanár arcát, mikor meglátott minket az osztályban? - röhögött fel. - Azt hittem, ott fog rohamot kapni, de megígérte, hogy addig nem nyugszik, míg nem sikerül kibaszni minket, legalább az érettségiről. Már nagyon várom. - egy szemforgatással jelezte, hogy számára tabu téma az iskola a szabadidőben, ezért váltott a témán. - Nem játszunk le egy meccset, míg tart a szünet?

Így történt, hogy a fiúk focizni mentek a pályára, mi pedig TaeYeonnal az ebédünket kezdtük elfogyasztani.
- Figyelj. Történt valami, aminek talán nem fogsz örülni. - szólalt meg hirtelen.
- Igen?
- Hát az van, hogy... igazából kihallgattam őket a fiúmosdóban véletlenül, mikor Baekkiet kerestem...
- Mondd már! - sürgettem.
- Rólad beszéltek...
- Tessék? - döbbentem le. TaeYeon lassan bólintott.
- Mivel a legjobb barátnőmről volt szó, nem bírtam ki, hogy ne hallgassam a dolgot tovább...

~~~

- Te, YiXing. - húzta fel a sliccét ChanYeol, közben szavait a név tulajdonosához intézve.
- Igen? 
- Mi a helyzet HeeYounggal? 
- Nem értem, hogy miről beszéltek. - rázta a fejét a fiú.
- Tetszik neked? - vágta rá BaekHyun vigyorogva.
- Aranyos lány. 
- Ez tömör felelet volt, de konkrétan bejön? - Dyo tovább kérdezősködött.
- Tudjátok, hogy nekem nem lehet... - védekezett Lay, hirtelen megkomolyodva, kezeit a mellkasa elé téve.
- De ez akkora baromság, haver. Attól még, hogy te... - próbálkozott az érveléssel Kai, de a másik lepisszegte.
- Ezt nem egy férfimosdóban kell megbeszélni, akárki megtudhatja!
- De hé... ha nem teheted meg, akkor ne is kergesd felesleges ábrándokba HeeYoungot. Nem érdemli meg. Hacsak nem szeretnél tőle tényleg többet...
- Yah! Ezekhez már tényleg túl nyilvános helyen vagyunk! - tapasztotta ChanYeol szájára a kezét KyungSoo.
 
~~~

Miközben barátnőm mesélt, úgy zavarodtam be egyre jobban.
- Tehát azt mondod, van valami titkuk?
- Azt. - helyeselt. - De Younggie - nézett mélyen a szemembe. -. te nem szeretnéd tudni, mi az a nagy dolog, amiért neki nem lehet valamit?
- Ez a magánügye. - vontam vállat.
- Nem, nem az. Mert ahogy hallottam a beszélgetésükből, nem lehetsz annak a pasinak közömbös.
- Vagy pedig azért mondta, hogy nem lehet, mert kapcsolatban van, erre nem gondoltál? - motyogtam frusztráltan.
- De...
- TaeYeon, én nagyon értékelem, hogy ilyen gondoskodó barátnő vagy, de tényleg nem avatkozhatok bele olyanba, ami nem az én életemben van jelen. És te sem... igaz? Arról nem is beszélve, hogy alig egy hete ismerjük Layt.
Válaszul csak a szája szélét rágcsálta, megszólalni nem nagyon tudott. Láttam rajta, hogy harcolt önmagával, miszerint a rettentő kíváncsi vénasszony természetének engedjen, vagy a legjobb barátnője kérésének. Aztán alig láthatóan bólintott egyet.
- Oké, megbeszéltük. De ha a végén más derül ki, akkor tudnod kell, hogy ebben a pillanatban elszalasztottad Őt. - rázta meg mutatóujját előttem.
- Ha nem emlékeztetsz, akkor eszembe sem fog jutni. - mosolyodtam el.

***
 Este éppen tanulni próbáltam, mikor megszólalt a telefonom.
- Igen?
- El sem hiszed, mi történt!
- TaeYeon? - lepődtem meg. - Mondd, hogy nem kémkedtél...
- Ó, ezt nem nevezném kémkedésnek. Inkább "Byun BaekHyun hazudik"-nak.
- Nem hiszlek el, unnie! Megmondtam, hogy szállj le a témáról!
- Csak megkértem, hogy meséljen kicsit Layről. És azt mondta, hogy nem tud mit, de közben nem is nézett a szemembe. Könyörgöm, a barátnője vagyok, nekem ő nem tud hazudni! Még hogy a pótvizsga napján találkoztak először... szerintem meg nem!
- Nem hagyod annyiban, jól gondolom? - sóhajtottam.
- Jól gondolod. És tudod, miért?
- Na mesélj.
- Mert még soha nem néztél így egy pasira sem. Látszik rajtad, hogy ő mennyire megfogott és én szeretném, ha ti ketten...
- Hallod, amit mondasz? - hitetlenkedtem. - Egy hete érkezett az osztályba, ez eszméletlen gyors lenne, ha itt flörtölgetnénk...
- Ez mekkora hülyeség! Figyelj már, ha nem ismerkedtek, tökmindegy, hogy egy év vagy egy hét, de marhára nem lesz semmi.
- Oké, megértettem, nincs értelme veled vitatkozni.
- Megbeszéltük. Akkor én engedelmeddel most mennék.
- Várj, de én nem... - letette. Kim TaeYeon, te ezt komolyan gondolod...

***

- Jó reggelt, HeeYoung-ah. - mosolygott rám YiXing, engem meg elfogott a bűntudat, mikor arra gondoltam, hogy TaeYeon most minden mozdulatára rá lesz szállva. Bár a tény még ott van, hogy én erre nem kértem meg, mégis elgondolkoztam, hogy engem is sikerült belerángatnia.
- Neked is jó reggelt. - erőltettem vigyort az arcomra.
- Úgy tűnik, neked mégsem jó. - fürkészte az arcomat. - Feszültnek tűnsz.
- N-nem is vagyok az. - ráztam a fejem, de közben ezerféleképpen elvörösödtem gondolatban.
- Ha te nem érzed magad annak, akkor nem szóltam. - a huncut mosoly még mindig nem törlődött le az arcáról. - De mindenesetre kérdezni akartam valamit.
- És mit? Nem értesz valamit a tananyagból? - pislogtam.
- Dehogy. - nevetett. - Gondoltam, elmehetnénk együtt valahová ma délután.
- Tessék?
- Még a nyáron, mikor idejöttem, akkor találtam rá, de legyen meglepetés. Na, eljössz?
- Nem is tudom... - motyogtam.
- Lay! - valaki beviharzott a terembe és levágódott a padomra, mire én ugrottam egy kisebbet. - Csak nem randira hívod HeeYeoungot? - érdeklődött Kai, a megszólított pedig bólintott. Eszem megáll! Randi? Biztosan nem hallottam félre? - Nagyszerű! De mivel ti ketten ilyen nagyon jól összemelegedtetek, gondolom, nem érsz rá ma délután.
- Hát nem igazán, de majd bepótoljuk.
- Jó szórakozást! - kacsintott, majd kiszaladt a teremből.
- Jól érzed magad? Piros az arcod. - fordult felém Lay aggódva.
- R-randi? - nyögtem.
- Ja, hogy ez zavar? Nem kell randinak venned, ha nem akarod. - kuncogta.
- Nem azért mondtam, csak... izé. - még soha nem örültem ennyire a csengőnek, mint most. TaeYeon úgy ült le elém, hogy közben a zavart arcomat bámulta, gondolom, feltűnt neki, hogy nincs minden rendben.

Az óra közepe felé hirtelen egy papírgalacsin landolt mellettem.
Érdeklődve bontottam ki a fecnit, amire egy kérdés volt ráfirkantva, és csak az én válaszomra várt.
"Akkor ma délután ráérsz?"

2016. január 21., csütörtök

Prince of China - 2. Rész




Ahogy én is végre észbe kaptam és elfogadtam a kezét, mintha áram vágott volna belém.
Legszívesebben sikítva rohantam volna fel a szobámba egyenest a könyveim közé, hogy tőlük kérjek valami megoldást a problémáimra, de mivel jelenleg nem rendelkeztem semmi nyugtató hatású kemény- vagy éppen puha borításos baráttal, nyeltem egy nagyot.
- Én... Lee HeeYoung vagyok, üdv a sulinkban. - préseltem ki az első mondatot, amit az agyam értelmesnek gondolt. De most komolyan, mi volt ez? Csak ennyire futotta az amúgy gyorsan kapcsoló felfogásomból?
Lay vagy látta az elég feltűnő zavaromat, vagy barátságosnak talált, mert hirtelen felkuncogott.
- Köszönöm. Igyekszem majd beilleszkedni. - újra nyeldekelni kezdtem. Na jó. Már csak az nem vehette észre, ami művelek, aki teljesen hülye...
Az óra további részében nem nagyon szólaltunk már meg, tekintve az osztályfőnököt, aki nagyon szívén viselte, mikor az unalmas tájékoztató óráján nem figyelnek oda a "gyerekei", de azért még párszor oldalra fordulva összeakadt a pillantásom TaeYeonéval. A barátnőm vigyorából csak azt tudtam leszűrni, hogy tökéletesen tisztában van a gondolataimmal, úgyhogy már őt is legszívesebben ignoráltam volna.
Az első unalmas negyvenöt perc végeztével rögtön a lánnyal egy időben álltunk fel, hogy az információcserét illetéktelen fülek nélkül ejtsük meg.
- Láttam! - pattogott.
- Ugyan mit? - értetlenkedtem.
- Mindent! Úgy lested azt a gyereket, mint valami világ tökéletességét. Áradt belőletek a vonzalom, ráadásul kölcsönösen!
- Miről zagyválsz?
- Mondom! Megvan közöttetek a kémia. És mit ne mondjak, piszok dögös ez a YiXing...
- TaeYeon, ha ezt Baek meghallja, hisztizni fog. - figyelmeztettem, szépen lassan körülnézve.
- De nem hallja meg, mert emlékeztetnélek, hogy ilyenkor az első napon Kaiékkal szédítik a népet.
- Hogyne emlékeznék. Elvégre ők a "menő, szexi, elérhetetlen hercegek". - idéztem nevetve egy lányt, aki tavaly volt kilencedikes és teljesen belezúgott JongInba.
- Jaj, ne emlékeztess, már nekem is kínos volt, pláne, hogy ott álltunk fél méterre a csajtól! Azóta kacsintgat rá az az idióta Kai, hogy zavarba hozza. - prüszkölte.
- Szerinted mi lehet most a témájuk? - álltunk be a sorba a büfé előtt, ahol elég hosszú volt a sor ahhoz, hogy megfelelően kivesézzünk mindent.
- Nem tudom, gondolom a nyarukról zengenek ódákat. - vont vállat legjobb barátnőm.
- Ja, vagy arról, hogy ChanYeol és Kai hogy mentek át a pótvizsgán. Dyo pedig most egész biztos a szemét forgatja BaekHyunnal. - képzeltem el magam előtt a jelentet és nagy valószínűséggel nem tévedtem. A nagyfülű imádta kiszínezni a történeteit, úgyhogy nem lepne meg, ha tíz perc múlva már arról hallanánk, hogy a nyári javítóvizsgát Alcatraz-ban kellett letennie.
- Mondasz valamit. - teljes egyetértésben elmélkedtünk tovább. Meséltünk a nyár azon részéről, amit nem együtt töltöttünk. Elmondtam, hogy én a szüleimmel voltam két hetet Jejun, majd még egy hetet anyai nagyszüleimnél, akiknek hatalmas birtoka van vidéken. TaeYeon pedig BaekHyunnal töltött három hetet egy városnéző túrán úgy, hogy minden héten másik városba mentek. Más embernek három hét soknak tűnhet, ők viszont imádtak ilyeneket csinálni bármennyi ideig. Nagyon sokra tartottam a kapcsolatukat. Annyira igaziak voltak ők ketten, hogy elképzelhetetlennek tartottam őket egymás nélkül...
A nyár többi részében pedig találkoztunk egymással, illetve telefonon beszélgettünk, sok új dolog nem került terítékre.

Még három osztályfőnöki órát kellett kibírni, de azt is úgy szenvedtem el, hogy Lay tekintetét éreztem felém kalandozni. Be kell vallanom, azon kívül, hogy zavart a dolog, valahol tetszett és késztetést éreztem, hogy rá emeljem a pillantásom.
Az utolsó óra végét jelző csengő nekem egy repülőrajtot jelentett kifelé. TaeYeon tartotta velem a tempót, bár szegény elég leamortizált lett, mire leértünk a második emeletről a gimi aulájába.
- Mégis... milyen eszelős némber vagy te, hogy képes...vagy...ennyit... futni. - lihegte.
- Sajnálom. - bámultam bocsánatkérő kiskutyaszemekkel. Mielőtt válaszolhatott volna, valami félbeszakította.
- Lányok! - Ez Kai hangja volt. Oda sem mertem nézni, míg ide nem értek. - Ne rohanjatok, töltsük együtt az első sulinapot. Tudjátok, hogy mindig elmegyünk valahová ilyenkor. - vigyorgott. Én meg legszívesebben vicsorogtam volna, amiért pont az egérutamat torlaszolta el.
- És amúgy is: meg kell ismernetek Layt! - karattyolt ChanYeol is. Magamban haldokolva egyeztem bele a dologba. Végülis igazuk volt. Amióta először találkoztunk, minden tanév első napját így kezdtük. Közös meki, esetleg Hotteok zabálás az út közepén, és ezzel mindig erősödött egy kicsit a barátságunk. Annyira, hogy már a gólyatáborban megvolt a klikkünk és kilencedik óta minden pénteken Kai szobáját használtuk törzshelynek. Ami nagy valószínűséggel ebben az évben sem lesz másképp.
- ...HeeYoung? - hallottam meg a nevemet valakitől, és mint utólag megtudtam, Dyo lengette előttem a kezét.
- Hm? Mi történt?
- Annyira elkalandoztál, hogy hiába beszélünk már neked három perce. - veregette meg a hátam Baek. - Azt kérdeztük, hogy mit együnk. Felmerült a gyros, a hotteok meg a meki.
- Mire szavazott a többség?
- Most olyan gyros ehetnékünk van. - karolta át a vállamat bizalmasan ChanYeol. Elnevettem magam.
- Akkor együnk azt, hogy ne menjen el Yoda kedve az evéstől. - viccelődtem.
- Adok én neked olyan Yodát, hogy két perc alatt megváltozik a véleményed! - fenyegetőzött szegény, de nem tudtam komolyan venni.Természetesen semmi bajom nem volt a füleivel, de annyira aranyosan festett, hogy egész nap mosolyogni tudott tőle az ember.

Mikor végre mindenki kezében egy hatalmas szatyor helyezkedett el, benne a még mindig meleg étellel, Kai felhívta az apukáját, miszerint bánná-e, ha nála lógnánk.Tudni kellett, hogy a srác szülei elváltak és ő az apjánál maradhatott, aki valami eszméletlen egy pasas. Mindig jól elszórakoztunk vele, olykor be is ült velünk filmet nézni. Természetesen engedélyt kaptunk, úgyhogy fél órán belül már a gyros csomagolását tépkedtük különböző pozíciókban elhelyezkedve, miközben ChanYeol és TaeYeon a tévé távirányítóján vitatkoztak.
- NEM nézünk akciót, értsd már meg!
- Mert az idióta doramák jobbak?!
- Azt egy szóval sem mondtam, de most, hogy említetted...
- Jaj, hagyd már ezt! Inkább nézek autós üldözést, mint hogy MinHo vagy ki az Isten éppen hogyan csókolja meg azt, akivel huszonöt részen keresztül éppen hogy megfogták egymás kezét!
- Először is: a mostani doramában nem MinHo szerepel. Az a múlt héten volt. Most TaeMin a főszereplő. Másodszor: az se sokkal jobb, hogy autókból és vonatokból ugrálnak ki a kaszkadőrök, mert a színészek féltik a bőrüket...
- Hagyjátok már abba! - emelte fel a hangját Dyo. Ő nem szokott kiabálni soha, semmilyen körülmények között, úgyhogy ez megfelelő hatást gyakorolt a két veszekedőre. - Mivel itt vannak nők is, nem nézünk akciót és mivel a többség férfi, a doramák is kilőve. A legegyszerűbb, ha horrort nézünk.
- Nem rossz ötlet. - szólalt meg Lay most először. Megint mosolygott, ami olyan jól állt neki, hogy képtelen voltam visszatartani a megindult nyáltermelésem. - Tudok jópár horrort, ami tetszene nektek.
Ezzel el is dőlt minden. Kai beüzemelte a laptopot, amit a tévére csatlakoztatott. BaekHyun addig megkért, hogy hozzam be az üdítőket és a rágcsálnivalót, mert hogy a gyros nem lesz elég. Én viszont egyedül képtelen voltam annyi cuccot hurcolni a kezemben, ezért TaeYeon mellékesen hozzátette, hogy akkor a kínai új barátunk segítsen, akinek nem is volt ellenvetése.

- Nagyon jó a koreaid. - törtem meg a kínos csendet, miközben a kukoricát pattogtattuk és a nasikat öntöttük a tálakba.
- Köszönöm. - nevetett fel. - A nagyszüleimnek és az anyukámnak köszönhetem, akik taníttattak és fedezték a költségeim kezdőtőkéjét. - magyarázta.
- Hm. - motyogtam.
- Tudod, először vissza akartam menni, de... már nem bánom, hogy eljöttem. - még egy mosolyt villantott rám, én pedig nem tudtam hová tenni a mondatát. Lesütöttem a szemeim és inkább az üdítőkkel kezdtem foglalkozni.
Magamat pedig gondolkodtam, hogy vajon hogyan értette az előbbit, amit azzal a túlságosan zavarba ejtő, sejtelmes mosolyával intézett felém.


2016. január 16., szombat

Prince of China - 1. Rész





- Hát ezzel meg mi történt? - lengette meg Kai előttem a kezét.
- Szerintem szerelmes. - kuncogott ChanYeol.
- Mit tudsz, TaeYeonnie? - fordult barátnőm felé BaekHyun.
- Sajnálom, nem mondok semmit Younggie beleegyezése nélkül. - rázta a fejét a megszólított.
- Valószínűleg az égvilágon semmit nem hall a beszélgetésből. - mosolygott Dyo. Én erre eszméltem fel és bárgyún rájuk emeltem a tekintetem.
- Mondtatok valamit?

~~~

Minden tegnap kezdődött. A suli első napja, és egyben az én utolsó évem. A kis bandánkkal az évnyitón szokás szerint leghátul gyülekeztünk. Baek és TaeYeon szokás szerint falták egymást, ChanYeol vigyorogva figyelte a gólyákat, én pedig beszélgetésbe elegyedtem Kaijal és Dyoval. Senkit nem érdekelt a beszéd, ezt minden évben hallottuk már.
- Jön egy új osztálytársatok. - jutott eszébe JongInnak, mire már TaeYeon is felénk pislogott.
- Utolsó évre?
- Ami azt illeti, ez ilyen ösztöndíjas dolog. Ezt az évet nálunk végzi el, hogy elhelyezkedhessen Koreában.
- Mert nem koreai? - érdeklődtem. Kai helyett azonban ChanYeol válaszolt.
- Nem. Kínai.
- És ezt onnan tudjátok, hogy...?
- ChanYeol és Kai a pótvizsgán találkozott vele, mivel a srácnak tennie kellett egyfajta vizsgát, hogy átvegyék őt. - magyarázta Baek. - Mi meg KyungSooval elkísértük a két hülyét, így összehaverkodtunk vele. Jó fej és a ti osztályotokban fog tanulni.
- Legalább jól néz ki?
- TaeYeon, ha féltenem kell tőle téged...
- Ugyan, oppa, lehet, hogy veled járok, de a szemeimet azért még nem fogom kiszúrni. - sóhajtott barátnőm. - Csak ellenőrzöm, hogy milyen. Ne féltékenykedj. - puszilta meg szerelmét. Ekkor végzett az igazgató és mindannyian kénytelenek voltunk a saját termünkbe menni.

- Mindenki nyugodjon le! - az osztályfőnök hangja elvágta a beszélgetéseket. - Ez az utolsó évetek, próbáljatok meg érettségiző felnőttekként viselkedni, még ha nem is vagytok nagykorúak! Szeretnék bemutatni nektek valakit, aki egy ösztöndíj keretén belül nálunk fejezi be a tanulmányait. Gyere be, fiam! - nyílt az ajtó és az egész osztály a fiú mozgását követte, ahogy kiegyenesedve és magabiztosan mosolyogva besétált a terem közepére. Pár lányt hallottam felsóhajtani magam mögött. A srác meghajolt, felnézett, és valamikor itt kapcsolt ki minden érzékszervem.
- Örülök a találkozásnak. A nevem Zhang YiXing, Kínából jöttem. Remélem, jóban leszek mindenkivel. - akcentusa hallatán elmosolyodtam, de tökéletesen beszélte a nyelvet. Lee seonsaengnim megkérte, hogy foglaljon helyet és ő el is indult.
Mellém. Mellém ült. Létezik ilyen? Nyeltem egy nagyot. Lassan felém fordult és a kezét nyújtotta egy mosoly kíséretében.
- Szia. YiXing vagyok. De mindneki csak Laynek szólít.