Nem hiszem el, hogy belementem ebbe az őrült ötletbe.
Lay megkért, hogy mielőtt elindulnánk, mindketten cuccoljunk haza, így kényelmesebben fogunk tudni beszélgetni és sétálni.
A találkozót délután négyre beszéltük meg egy kávézóban, én pedig tíz perce rá vártam. Hogy lehettem ilyen idióta? Normális vagyok én?
A pincér negyvenedjére jött oda, hátha mégis kérek valamit, így megadva magam, rendeltem egy kávét.
Miután azt is elfogyasztottam és további negyedórát lébecoltam, úgy döntöttem, hazamegyek és addig verem magam egy seprűnyéllel, míg értelmet nem találok abban a hülye létemben.
Fogtam a cuccom, magamra kaptam a vékony kabátom és kiléptem a kellemesen hűvös levegőre, majd haza kezdtem battyogni. Egyáltalán miért bíztam meg benne, miért hittem azt, hogy ő egy igazán különleges ember? Miért nem vettem fontolóra jobban, amit TaeYeon elmesélt? Talán több jelentősége van, mint hittem.
Már bőven elhagytam a helyet, mikor kiabálást hallottam meg magam mögül.
- HeeYoung! Várj meg! - Lay volt az, az ő hangját el sem tudtam volna téveszteni. Megfordultam, hogy beolvassak neki, de mikor megláttam, hogy lélekszakadva rohan, lemondtam erről a tervemről. Hajába túrva fújta ki magát, végül megszólalt. - Ne haragudj! Már azt hittem, nem is vártál. Ami azt illeti... eltévedtem. - és itt tört ki belőlem a megkönnyebbült kuncogás, amit szegény félre is értett, mert vakargatni kezdte a tarkóját zavarában.
- N-ne haragudj, nem rajtad nevetek, hanem ezen a helyzeten! - védekeztem. - Azt hittem... szóval, hogy nem jössz el és átvertél.
- Ne haragudj, tényleg. - hajolt meg, én pedig majdnem elástam magam a bunkóságomért.
- Végülis itt vagy. - mosolyogtam. - Hová szerettél volna menni? - érdeklődtem.
- Ó, igen! - azonnal lelkesedni kezdett csillogó szemekkel, mint egy kisgyerek. - Akkor menjünk.
Egész úton be nem állt a szája, így sok mindent megtudtam róla. Nagyon meglepett, hogy ilyen könnyen kiönti a szívét és ennyire közvetlen. Tudomást szereztem arról, hogy a szülei nagyon szigorúak néha, de imádják az egyetlen fiukat, ezért is engedték őt Koreába, miközben minden támogatást megkap tőlük. Elmesélte, hogy vérzékeny, ami gyerekkorában sokkal veszélyesebb volt. Nem mehetett olyan helyekre, amelyek más gyerekeknek természetesek voltak. Azóta viszont sokat változott és ez a betegség is enyhült. A kedvenc ételeitől a kedvenc színéig az összes apróságot tudtomra adta.
- Te is mesélj valamit! - pattogott. Ha már ő ilyen barátságos volt, én miért ne lehetnék?
- Lássuk csak... mindig is itt éltem a családommal. Volt egy kutyám, akit JanDinak(*) hívtam, mert éjjel-nappal kint hempergett a kertben. Sosem voltak szigorú szüleim, de apához állok közelebb, vele tudok igazán mindent megbeszélni. Ők ketten támogatnak az általam elképzelt jövőmben is.
- Igazán szerencsés vagy, HeeYoung-ah. - sóhajtott. - Nincsenek nyakadba szakadó kötelezettségeid vagy bármi, amit megtilthatnak a jövődre nézve. Egyszerűen élhetsz, ahogy te szeretnéd. - sokkal gondterheltebbnek tűnt, mint eddig és őszintén meglepett ez az oldala. Épp rá akartam kérdezni, mit ért ez alatt, hiszen neki is szabad élete van, azonban belém fojtotta a szót. - Itt vagyunk! Csukd be a szemed!
- Tessék? Mi...
- Kérlek, hunyd le a szemed, HeeYoung-ah. - olyan lágyan kért, hogy az agyam engedelmeskedett neki. Úgy döntöttem, bízni fogok benne és hagytam, hogy ujjait az enyémekre kulcsolva vezessen. - Ha nekivezetsz egy oszlopnak, te viszel kórházba. - figyelmeztettem, de csak kuncogás volt a válasz.
- Eszem ágában sem volt, de ha szeretnéd...
- Nem! - kiabáltam nevetve.
- Oké, megállunk. Kész vagy?
- Már tizennyolc éve, ami azt illeti.
- Ne humorizáld el. - cseszett le, de éreztem, hogy jót szórakozik rajtam. - Szóval készen állsz? - bólintottam. - Kinyithatod a szemed.
Ahogy felemeltem a pilláimat, kellett egy kis idő, mire leesett, hol vagyok. Az ember lánya azt hinné, hogy ha egy fiú ilyen izgatottan akarja őt meglepni, valami csendes helyre mennek, ahol kettesben maradhatnak. Hát nem így történt. Nem egy nyugis parkba mentünk, ahol gyönyörködni lehet az ősszel lehulló levelekben és élvezni a nyári meleg utolsó pillanatait; nem sétálni mentünk a Han folyó partjára, esetleg a Banpo hídhoz.
Hanem egy nyüzsgő vásárlónyegyedbe érkeztünk.
- Tudom, másra számítottál. - motyogta. - De én beleszerettem ebbe a helybe. Nem csak az evés miatt - bár meg kell mondanom, eszméletlen kajákat ettem a nyáron itt -, hanem mert annyira jó kikapcsolódás! Ismeretlen emberekkel megyek szembe, a kutyát se érdekli, honnan jöttem, mit csinálok. Mindenki el van foglalva magával és szórakozik. Ezért gondoltam, hogy...
- Nincs okod magyarázkodni.- állítottam meg. - Voltam már itt a szüleimmel, de annak már vagy tíz éve. Mindig szerettem itt lenni és... köszönöm, hogy elhoztál. - vallottam be őszintén. - Sokkal jobb, mint amit elképzeltem.
- Tényleg? - pislogott. Hevesen bólogatni kezdtem. - Annyira örülök! Nézzünk körbe! - húzott maga után.
~~~
Nem is tudom, meddig rohangáltunk árustól árusig, de nagyon élveztem. Ettünk hotteok-ot és bibimbapot, elfeleztünk egy esernyő méretű vattacukorvirágot és tartottunk egy banánostejivó versenyt, amit végül lezártunk döntetlenre, csak ne kelljen többet inni.
Az utolsó állomáson még megajándékoztuk magunkat egy-egy újabb adag hotteok-kal, végül fájó szívvel megváltunk a helytől, de volt egy olyan érzésem, hogy nem utoljára kerestük fel.
Már lenyugvóban volt a nap, az eget szép narancssárgára festve, Lay pedig ellentmondást nem tűrően elhatározta, hogy hazakísér.
- Tudod, jó volt ellazulni egy kicsit. - szólalt meg, keze az enyémet kereste, amit meg is talált. - Ugye neked is tetszett?
- Nagyon. Köszönöm, hogy elhoztál. - ajándékoztam meg egy mosollyal.
- Ennek örülök. - viszonozta a mosolyt. Túl nagy csendben tettük meg a maradék utat a házunkig, de ez a csend egyáltalán nem volt kínos, inkább kellemes. Sok ember megbámult, esetleg mosolyogva fordult utánunk, könnyen nézhettek minket egy párnak, ahogy kézen fogva sétálgatunk. Mikor aztán már lakhelyem előtt készültünk a búcsúzásra, nagy döbbenetemre magához húzott és átölelt, közben súgva valamit a fülembe.
- Szeretnék még ilyen napokat veled. - teljesen belepirultam a mondatba, azt sem tudtam, mit mondjak neki, de ő még folytatta. - HeeYoung-ah...
- I-igen? - dadogtam, zavartan mellkasába fúrva a fejem.
- Holnap találkozunk a suliban. - még egy hosszú, forró csókot nyomott a homlokomra, majd ott hagyott engem kész sokkos állapotban. Mire feleszméltem, már senkit nem láttam.
- Holnap... - motyogtam az utca végének.
***
(*) Jandi - gyep, fű elnevezése koreaiul:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése