- Ne hívj a nevemen! Nem bántottál eleget az elmúlt öt percben? Csak menj el... kérlek.
***FLASHBACK***
Reggel nyolckor meglepően kipihentem ébredtem, pedig azt hittem, aludni sem fogok tudni.
Boldogan nyújtózkodtam egyet és igyekeztem kitapogatni YiXing testét, de csak kihűlt helye emlékeztetett a tegnap estére és a biztonságot nyújtó ölelésére.
Megdörzsöltem a szemem és felálltam, majd kiléptem a szobámból és végül hangokra is figyelmes lettem. De nem ám olyanokra, mint a nyálas filmekben, hogy a lány párja dudorászva főzőcskézik reggel élete értelmének hogy meglepje, hanem egy másik véglet; mintha veszekedett volna, elfojtott hangon próbálta visszafogni a hangját, és úgy véltem, a nappaliban tartózkodott.
Tudom, nem szép dolog hallgatózni és leskelődni, de megtettem és bár inkább visszafeküdtem volna...
A fal mellé lapulva figyeltem meg Layt, ahogy fel-alá mászkál. Annyi düh és idegesség volt az arcán, amennyit én sem láttam soha. Megijesztett.
- Apa, nem hagyhatom őt magára épp most, elég rosszul érzi magát. Te ezt nem érted... tudom. Tudom, hogy nem kellett volna de megtörtént. Csodálatos lány... - rajtam veszekszik az apjával? Mi a fene? Figyelmesen hallgattam tovább a dolgokat és egyre biztosabb lettem abban, hogy Zhang YiXing bizony nem az, akit megismertem. - Igen, értem. Tudom, már beszéltem a gimnázium igazgatójával... azt is tudom. Akkor hétfőn délben megyek. Viszlát, apa... - egy dühödt sóhajtással vágta a kanapénkra a telefont, majd megfordult és a pillantásunk találkozott.
- Ki vagy te? - szegeztem neki rögtön a kérdést amint összeszedtem a hangomat, mire összerezzent.
- YiXing vagyok, ki más? - nevetgélt.
- Tudod, hogy nem így értettem! - csattantam fel. Lehunyta a szemét, szerintem gondolatban tízig is elszámolt, gondosan megválogatva a szavait, mielőtt kiejtette volna őket.
- Most jól figyelj rám, HeeYoung-ah...
- Már vagy tíz perce teszem.- gúnyolódtam, de magára sem vette.
- Nem vagyok gimnazista, valójában elmúltam már huszonnégy éves. Az apám Kína egyik leghatalmasabb oktatási cégének az igazgatója, én magam pedig egy olyan egyetemen tanulok, aminek segítségével átvehetem a vállalatot. - na, ez az én elég gyenge idegrendszeremnek sok volt, mégis hagytam, hogy folytassa, túl kíváncsivá tett. - Azért jöttem el ide és azért adtam ki magam a koromnál jóval fiatalabbnak, mert kutatást végeztem, amire a családomnak szüksége volt.
- Kutatást? - értetlenkedtem. - Miféle kutatást?
- A koreai iskolarendszerről, hogy hogyan működik, mekkora a különbség a kínai és koreai tanulmányok és a diákok személyiségei között. Belevontuk az igazgatót, hogy megfigyelhessük a gyanútlan diákokat, én sem maradtam volna sokáig, már a jövőhéten azt is elfelejtenék, ki vagyok. De hiba csúszott a számításaimba. - nevetett frusztráltan. - Mert találtam egy lányt aki elcsavarta a hülye fejem és most itt tartok. - tárta szét a karjait tehetetlenül, a bennem növekvő harag pedig csak fokozódott.
- Akkor tűnj el. - jelentettem ki.
- Tessék?
- Menj vissza Kínába és add le a hülye megfigyeléseidet az apádnak, aztán éld tovább a kis életedet, vagy hazudozz tovább, nekem mindegy. Csak az én szemem elé ne kerülj többet...
- HeeYoung-ah...
- Ne hívj a nevemen! Nem bántottál eleget az elmúlt öt percben!? Csak menj el... kérlek.
***FLASHBACK END***
- Ahogy kívánod. De tudnod kell, hogy tényleg rettenetesen kedvellek és... ha hiba is volt ez az egész, hogy kikezdtem veled... én akkor is boldogan vállalnám a következményeit annak, ami köztünk történt. - alsó ajkát beharapta, talán a sírást próbálta visszatartani, de engem nem érdekelt, nem is néztem rá, egészen addig a fejemet sem emeltem fel, míg a bejárati ajtó be nem csapódott mögötte.
Ezután zokogva csúsztam a földre és csak azt ismételgettem, miért tette ezt velem. Miért nem mondta el, ha állítólag nagyon kedvel? Megértettem volna...
~~~
A hétfőm úgy telt el, mintha élőhalott lennék. Senkihez sem szóltam, a régi banda egyik tagját sem méltattam figyelemre, bámultam ki az ablakon.
Hamar elterjedtek a pletykák, hogy Lay visszamegy a hazájába, pont ezért én a középpontban végeztem, mint a szegény barátnő, vagy éppen mint az olcsó lotyó, aki rögtön rávetette a szemét az új gyerekre. Délelőtt tizenegykor, azaz a félórás ebédidőben már azt se tudtam, hova fortyogjak.
- HeeYoung...
- Kyungsoo? - morogtam. - Nincs most nagy kedvem a vitatkozáshoz, úgyhogy ha megbocsátasz...
- Nem arról van szó! - ellenkezett rögtön, majd karomnál fogva visszahúzott. - Én... illetve mi szeretnénk beszélgetni veled. Hidd el, mindenki nagyon sajnál mindent.
- Persze. Én meg a Római Pápa vagyok.
- HeeYoung, én tudtommal nem tettem semmit, csak segíteni akarok, úgyhogy legyél olyan szíves nem bunkózni velem. - fogyott el a türelme. Nyeltem egy nagyot. Ha valamitől félni lehetett, az Do KyungSoo kitörése, mivel nagyon ritka volt az ilyen alkalom, de felettébb hatásos.
- Ne haragudj. Túl sok problémával szenvedek. - sütöttem le a szemem.
- Gyere. - óvatosan kézen fogott és vezetgetni kezdett valahová.
Csak a tetőn eszméltem fel, hogy hová is hozott. Mikor szétnéztem, már rajtunk kívül négyen voltak ott. A banda...
- HeeYoung! - futott oda rögtön TaeYeon, ahogy két lépést tettem. El akartam lökni, de túlságosan hiányzott és túlságosan jól esett az ölelése ennyi hülyeség után. Legjobb barátnőm után Kai, majd ChanYeol, végül BaekHyun karjaiban kötöttem ki, mindannyian elmormoltak egy bocsánatkérést, és én elfogadtam.
Húsz percig be nem állt a szánk és néha mosolyogni is sikerült. Egyikük sem említette YiXinget, amiért nagyon hálás voltam, de amint eszembe jutott a férfi, úgy csapott belém a felismerés; most a barátaimmal vagyok, megbocsátottam nekik. Őt viszont visszaküldtem a búsba és esélyt sem adtam. Könnyek szöktek a szemembe és elhadarva egy gyors köszönést, nem foglalkozva a többiek kiáltásaival iramodtam meg, kifelé a suliból.
~~~
- Vedd fel a telefont... könyörgöm. - törölgettem a kétségbeesett könnyeket az arcomról. Teljesen biztos voltam benne, hogy a repülőteret nem érném el negyven perc alatt, ugyanis gyalog futva is minimum egy óra. Mégsem adtam fel. Rohanás közben hívogattam Layt, de persze, hogy nem sikerült elérnem.
Ahogy mégis kiértem a terminálhoz, az órára néztem és összeszorítottam a szemeimet. - Ez csak egy rossz álom... nem veszíthettem el őt... nem... - az óra szerint dél múlt tizennyolc perccel. - Elkéstem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése