Dühöngésen röpke fél óra alatt alábbhagyott, de a mérgem csak nem akart elszállni. A csendben szenvedés is unalmasnak bizonyult egy idő után, viszont a büszkeségem azt sem engedte, hogy kisomfordáljak a szobámból. Ki a fene akar olyan emberre figyelni és vigyázni, aki még csak normálisan beszélni sem tud másokkal?
Biztos voltam abban, hogy Kyungsoo a szobájában tengette az időt, ugyanis miután megmuttam neki, furcsa csend honolt a házban. Nem hallatszott nesz, zörgés vagy bármilyen zaj. Bátorkodtam hát kiosonni és benézni a hűtőbe, hogy ehessek valamit azon ételek közül, amelyeket anya csomagolt nekem, hogy "ne kelljen főzésre pazarolnom az első pár napban azt az időt, amelyet a Kyungsooval való ismerkedésre is fordíthatok".
De ő vajon evett egyáltalán a mai nap? Hiszen amióta megérkeztünk, biztosan semmit sem küldött a gyomrába, hiszen nem tudott ételt szerezni magának, valószínűleg reggel óta éhezett... Ez még tőlem is nagy szemétség volt és hatalmas bűntudatot éreztem a mellkasomban.
Kinyitottam a hűtőt, amelybe bepakoltam az összekészített ebédes dobozokat. Két adagot melegítettem meg, az egyikkel Kyungsoo szobája felé vettem az irányt annak ellenére, hogy este tizenegy felé tartott az óra. Akadt egy olyan érzésem, hogy nagyonis ébren volt; ha nekem kellene az életemet vakon tölteni az elkövetkezendő időszakban, valószínűleg bömbölve verném a falba a fejem. Pláne egy új helyen, olyan ember gondjaira bízva, akit nem is ismertem azelőtt, olyan házban, amelynek nem ismerem egy apró zugát sem, az ilyen alkalmazkodás még egy egészséges ember számára is hetekig eltarthat.
Anya empátiája biztosan átragadt rám...
Kopogás nélkül nyitottam be, hiszen úgysem engedett volna a személyes szférájába, meg sem próbáltam bekönyörögni magam.
- Hé... Tudom, hogy nem ettél még, szóval... ha ébren vagy, talán bekaphatnál pár falatot, mielőtt mehetnénk a kórházba eszméletvesztés miatt is. - semmi válasz nem érkezett, de nem vártam mást. Sóhajtva tettem le a tálcát az éjjeliszekrényre, majd fordultam is meg, hogy minél hamarabb békén hagyjam.
De... Ha most teljesen egyedül marad már az első nap, soha nem lesz jobb, sőt. Egyre távolabb fogunk kerülni és egyszer csak meghal.
Halk léptekkel osontam hát az ajtóhoz, nyitottam majd becsaptam, hogy azt higyje, kimentem. Ha valóban nem aludt, talán megpróbál enni, ha viszont csaltak a megérzéseim, akkor szépen leülök az ágya melletti fotelba.
Amikor azonban megmozdult, lemerevedtem. Lassan ült fel, kezeivel tapogatni kezdett a tálca és a kanál után. Nem sikerült.
Rossz helyre nyúlt, és ha nem rohanok oda, akkor az egész forró étel az ölében landol.
- Yah! Óvatosan!
- Mit keresel itt?!
- Csak...
- Miért nem mentél már innen? Nem megmondtam, hogy hagyjuk egymást békén?!
- Inkább örülj, mert ahogy látom, nélkülem éhen halsz! - vágtam vissza. Megfogtam a kanalat és bátorkodtam a kezére kulcsolni ujjaimat, hogy belehelyezzem az eszközt. Mikor megérezte az érintésem, rántotta volna el, de nem hagytam. Nem fogok miatta én is szívni. - Most pedig. Vedd a szádhoz a kanalat és nyeld le azt a szart.
- Kedves vagy... - morogta, de azért megtette, amit kértem tőle. Nagyon lassan tuszkoltam bele a falatokat, nehezen akarta lenyelni. A felénél nem erőltettem magam és elvettem tőle a tálcát.
- Azért tán csak jobb, hogy van valami tápanyag a hasadban.
- Hm.
- Akkor... Jó éjt. Holnap találkozunk.
- ...Várj.
- Igen?
- Maradj.
- Tessék? Mégis minek?
- Csak mert. Mert azt mondtam. Elméletileg úgy kell ugrálnod ahogy én tapsolok.
- Fütyülsz...
- Az tökmindegy. Szóval maradj itt és csinálj amit akarsz. Aludj vagy tudom is én. Jó éjt.
Azt a rohadt élet. Most komolyan azt várta tőlem, hogy az egész éjszakát itt töltsem egy kényelmetlen fotelban csak azért, hogy neki jó legyen?
Kész... Talán megvárom amíg elalszik és kisettenkedek...
Azonban nem tettem. Már hallottam egyenletes szuszogását, itt volt az idő a szökésre, de én csak ültem tovább a helyemen és néztem Kyungsoo alvó valóját. Békésnek tűnt.
Mint a gyerekek. Akkor aranyosak, ha végre elnyomja őket az álom.
Észre sem vettem, hogy időközben az én szemeim is csukódtak lefelé.
***Kyungsoo POV***
Mikor bejött hozzám, először azt hittem hallucinálok.
Képtelenségnek tűnt, hogy majd pont ő segít rajtam, de megtette.
Még etetni is hajlandó volt, amit én a magam részéről minden alkalommal megalázónak éreztem; ha a banda valamelyik tagja kivezetett az étkezőig, majd a számba adagolta a falatokat, sírni akartam. Még Jongin esetében is. De a lánynál nem jött elő ez az érzés.
Ujjai átkulcsolták a csuklóm, automatikusan húztam volna el, viszont ő egy eréjesebb mozdulattal és egy epés megjegyzéssel elérte, hogy nyugton maradjak. Nem éreztem a szégyent... Csak a gondoskodást. De miért? A srácoknál miért akartam inkabb menekülni? Talán mert velük töltöttem az elmúlt évek mindennapjait? Mert megszoktam, hogy én segítek rajtuk?
Annyi kérdés merült fel bennem és ezek azóta - szégyen nem szégyen - mióta megvakultam, sírásig vezettek. Mondhatjuk ezt depressziónak. A sötétség, amelybe kényszerültem fojtogatott és be nem ismertem volna annak a lánynak, de féltem ebben a sötétségben. Féltem, hogy végül magamra maradok, hogy nem lesznek ott a fiúk és a családom, hogy egy idő után túl nagy szégyennek tartanak majd és megszakad a kapcsolat. Rossz volt ez a bizonytalanság...
Mielőtt elnyomott volna az álom, ismét kiszökött pár hangtalan könnycsepp...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése