A következő címkéjű bejegyzések mutatása: shinee. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: shinee. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. február 1., hétfő

For You - 1. Fejezet

Sziasztok! :)
Mint látjátok, ismételten egy első fejezettel érkeztem, de ez hirtelen jött! :)
Egy olvasóm kérésére egy néhány részes minit írok, amelyet a születésnapjára szeretne tőlem, és hát a szülinap egy szent dolog. :P
Szóval Mó-sshi, remélem, tetszeni fog az első fejezet, igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy minden kívánságodat kielégítsem! :)
Ettől függetlenül természetesen a Prince of China is ugyanúgy fut^-^

***


Egyedül néztem ki a fejemből az általános iskola udvarán. Nem értettem, miért nem jön oda hozzám a többi gyerek, miért nem akarnak játszani velem. Én is egy átlagos kisgyerek vagyok, akkor miért bánnak velem különbül? 
Mindig eltörik ilyenkor nálam a mécses. Bárcsak itt lennének azok, akiket szeretek...
Hirtelen egy pár cipőt pillantottam meg magam előtt, mire felkaptam a fejem.  Egy velem egyidős fiú nézett velem farkasszemet. Sütött róla, hogy szánalommal vegyült gúnnyal mered rám, ezt pedig a szavai tették biztossá.
- Mit bőgsz itt?
- Te-tessék? - annyira ledöbbentem, hogy a könnyeim pillanatok alatt álltak meg.
- Azt kérdeztem, mit bőgsz. Mást se csinálsz.
- Mi közöd hozzá? - motyogtam.
- Ó, nekem semmi. De ez már túl feltűnő. Nem veszed észre, hogy ezért nincsenek barátaid? 
- De én... - a fiú elhúzta a száját és egy darabig bámult, mielőtt megszólalt volna.
- Mi a neved?
- L-Lee HaengBok. - dadogtam.
- És melyik osztályból?
- A harmadikból.
- Choi MinHo vagyok, szintén harmadik osztályból. - nyújtotta felém a földtől koszos mancsát, amit én boldogan elfogadtam. Végül nemes egyszerűséggel leült mellém. - Tényleg nincsenek barátaid?
- De, vannak olyanok akik nagyon fontosak nekem. - birizgáltam az egyik hajtincsemet. - Ott van nekem az apukám meg a bátyám, JongSuk oppa. Meg a legjobb barátom, WooBin is, de ők már hatodikosak és nem is ide járnak.
- Értem...

~~~

Elmosolyodtam, miközben a matek lecke felett görnyedtem. A sulis legjobb barátommal álmodtam, aki... hát már nem csak egy legjobb barát. Végzősként persze vicces visszagondolni, milyen kis idióták voltunk mi ketten, de egyszerűen csak egy szép emlék maradt, ami szerelemmé nőtte ki magát.
Mintha MinHo megérezte volna, hogy rá gondolok, ugyanis pár perc múlva az ő neve jelent meg a telefonom kijelzőjén.
- Igen?
- Na ki vagyok?
- Ugyan, Choi, ehhez titkosítanod kellett volna a számodat, nem gondolod?
- Most bezzeg megnézted, ki hív. A múltkor azt se tudtad, kivel beszélsz...
- Az akkor volt. Mit szeretnél? - nevettem.
- Mikor lesz edzésed legközelebb?
- Mintha nem tudnád. - forgattam meg a szemeimet. - Holnap, ha annyira tudni akarod. De mostanában sokat kísérsz el, pedig nem szokásod...
- Szóval holnap megint együtt megyünk. - jellemző, kikerülte a válaszadást.
- Ha nagyon akarod, akkor olyasmi. - sóhajtottam megadóan.
- Akkor holnap a suliban találkozunk. És HaengBok-ah...
- Igen? - már kezdtem reménykedni, hogy talán egy kedves szóval illet, vagy kimondja, amit már olyan régen, de ehelyett egy sima mondattal szúrta ki a hallójáratom. - Ne vidd túlzásba a tanulást, szabadidő is kell.
- Persze, persze. - morogtam, majd megszüntettem a vonalat. Mostanában sokat hanyagolt, amit nem tudtam hová tenni, ahogy azt sem, mikor elkísérgetett a tánc edzéseimre. Felfoghatatlannak tartottam ezt az elmúlt egy hónapot és nem csak én. A legjobb barátnőm, YeoLeum is gyanakodni kezdett. Apropó, YeoLeum...

~~~

- Hahó! Hallasz engem? 
- Nekem szóltál?
- Igen. Kíváncsi voltam, miért bámészkodsz itt egyedül. Most kezdődött csak a gimi, művészeti szakosok vagyunk, mindenki ismerkedik, te meg...
- Ne illess jelzőkkel, kérlek. - forgattam meg a szemem. - Tudom, milyen vagyok. - reméltem, hogy ezzel békén is hagy, de a vidám lánynak látszólag nem esett le, hogy nem szándékozom vele beszélgetést folytatni, mivel be nem állt a szája.
- Egyébként Park YeoLeum a nevem, fotós szeretnék lenni. - bólintott még mindig mosolyogva.
- Lee HaengBok. - biccentettem viszonzásképpen. - Táncos szeretnék lenni.

~~~

- Aish, egyszerűen nem hiszlek el! Tiszta értelmetleneket hablatyolsz itt! Rakd össze magad! - förmedt rám, míg én úsztam a rózsaszín felhőkön.
- Én és MinHo. Megkérdezte. - vigyorogtam.
- Ejha... nem gondoltam volna. Ne érts félre, de te...
- Tudom, tudom. És igen, tanultam az esetből, mikor ki akartak dobni a női mosdóból, de nem fogok szoknyát hor...
- Jó, nyugodj le! Egyébként a szoknya nem csak a szép lábak miatt előnyös, ha pasid van, még praktikus is, ha érted, mire gondolok... - kacsintgatott.
- Ó, fúj! - fintorogtam.

~~~

El sem hinné az ember, hogy ez a nő az én legjobb barátnőm. A nézeteink tök mások, a stílusunk is, de szerintem pontosan az ellentétek miatt ilyen erős a kötelékünk. Mindig mellettem állt, ha olyanról volt szó, és hálás voltam, mikor abba a gimibe jelentkeztem. Semmi és senki nem tudott még gátat szabni a négy éve tartó spontán barátságunknak. Egyáltalán nem úgy ismerkedtünk meg, mint a klisés filmekben, nem rivalizáltunk, nem tartoztunk két ellenséges csapathoz, ő csak odajött kilencedik elején és nem tágított, utána simán barátok lettünk.
Így hát tárcsáztam a lány számát, hátha mond valami okosat. 
- HaengBok? 
- Szia, Unnie, én vagyok. Lehetne egy kérdésem?
- Úgy kérdezed, mintha az angol királynő lennék. - nevetett. - Tudnod kéne, hogy neked mindig rendelkezésedre állok!
- Igen, tudom, csak... mindegy. Te mit csinálnál, ha a barátod túl furcsán viselkedne?
- Őszintén? Kidobnám a francba. De amúgy pont a múlt héten mondott csütörtököt a kapcsolatunk azzal a rohadt...
- Szerintem ne ragozd, kérlek. Jobb így, hogy ott hagytad JinKit. Őt jobban érdekelte a tanulás, mint te. Neki egy olyan egyetemista barátnő kell, mint ő maga.
- Felfogtam. - sóhajtott. - De visszatérve rád: MinHo az, ugye?
- Igen. Nem tudom megérteni, hogy mi ütött belé az utóbbi hónapban.
- Szerinted megcsal a dögje? - a hangja megváltozott, ilyenkor tudtam, hogy még MinHo álmaiban is meg tudna jelenni, hogy kínozza őt.
- Ezt nem mondanám még ki ilyen nyíltan, de attól tartok, van valaki a tánccsoportban, aki felkeltette az érdeklődését.
- Na álljon meg a menet. De te mondtad, hogy rajtad kívül még négy lány jár oda, de mindegyiküknek van barátja.
- Na ez az.
- És ha csak szimplán készül valamivel és ezért több időt akar veled tölteni?
- YeoLeum, egy iskolába járunk vele, én meg általános óta ismerem...
- Igaz. Mi lenne, ha kémkednénk? - szinte láttam, hogy felcsillan a szeme.
- Eszedbe ne jusson, ilyet nem játszunk. Most viszont leteszem, mert megjött a bátyám. - mosolyodtam el, mikor meghallottam a hatalmasb vágódást. Elköszöntünk barátnőmmel, én pedig sprinteltem lefelé, hogy méltóképpen üdvözölhessem az imádott testvéremet.
Ami mellesleg annyiból állt, hogy ráugrottam és óriásit landoltunk az előszoba padlóján.
- Én is szeretlek, HaengBok, de öreg vagyok már ehhez...
- Igaz is. Vén egyetemista. - bólogattam tettetett komolysággal, de másodpercek alatt kitört belőlünk a röhögés. - Nagyon hiányoztál. - öleltem át újra, immár visszafogottabban.
- Te is nekünk.
- Hogy érted? - lepődtem meg.
- Jött még valaki, de ő már behúzta magát a nappaliba. - vigyorgott. Azonnal kikerekedtek a szemeim és gepárdokat megszégyenítve csapódtam a nappaliba, ahol egy srác foglalt helyet. Egy nagyon, nagyon ismerős srác. Ahogy meghallotta, hogy jövök, komótosan hátra fordult, majd megajándékozott egy mosollyal. De olyannal, hogy kétszer olyan gyorsan kezdett verni a szívem. 
- WooBin... - motyogtam. Ő feltápászkodott a kanapéról, lassú léptekkel elém sétált, végül megállt előttem. Csak bámultam a szemeit, és nem akartam elhinni, hogy végre itt van. Egy kezet éreztem meg a vállamon, egy másikat a derekamon és pillanatok alatt a mellkasához szorulva találtam magam. Kis fáziskéséssel én is átkaroltam őt, a dobogó szervem meg még mindig nem akart kisebb ütemre kapcsolni.
- Szia, HaengBok-ah. - nevetett halkan. - Hiányoztam, mi?  
- Hülye kérdés! - toltam el magamtól picit, hogy rá nézhessek. Igyekeztem dühös tekintetet varázsolni a fejemre. - Mi az, hogy nem hívsz, de még SMS-t sem küldesz? Ennyire nem foglalhat le az egyetem, ráadásul nem is úgy ismerlek, mint aki az egész évet végigtanulja! Az az én reszortom. - duzzogtam.
- Sajnálom, kölyök. - nem bírta visszatartani a nevetését.
- Sajnálhatod is! Azt hinné az ember, hogy ha már azóta ismerjük egymást, mióta én megszülettem, nem hagysz ennyire egyedül...
- De nem voltál egyedül. - védekezett. - Ott van YeoLeum-sshi, az apád meg a fiúd.
- Apropó, mi van MinHoval? - telepedett be JongSuk hozzánk, érdeklődve figyelve a párbeszédet. Arcom a név említésére azonnal elkomorult, amit észre is vettek. - Talán összevesztetek?
 - Még nem. De túl furcsán viselkedik, mostanában elkísérget az edzéseimre, nem is beszélünk sokat, csak a suliban, de az is egy "Sziá"- ból áll. YeoLeum szerint megcsal.
- Azt próbálná meg. - mordult fel bátyám. - Én nem is tudom. Beszélned kéne vele.
- Az lesz, ha nem hagyja abba ezt a hülyeségét. 

A továbbiakban nem esett szó semmiről, ha csak arról nem, hogy megint fiúnak néztek az utcán, de annyira megszoktam, hogy fel sem hoztam a beszélgetés alatt. Természetesen hoztak nekem egy rakás sütit meg csokit, amiknek nem jósoltam nagy jövőt, tekintve, hogy nálam landoltak.
Egyedül azt hiányoltam, hogy apát éjszakára tették be dolgozni, ezért jó esetben is csak másnap délután találkozhattunk. Annyira boldog voltam. Itt vannak velem...


~~~

- Nézd, HaengBok... nekem mondanom kell valamit, de nem tudom, meg akarlak-e vele bántani...
- Szakítunk, igaz? - motyogtam.
- Sajnálom! - suttogta. - De nem a te hibád. Jó volt ez a két év veled, mert igazán kedvellek, de olyanra jöttem rá, ami nagyban változtat majd a te nézeteiden is...
- Van valaki más, jól mondom?
- Olyasmi...
- Nem tetszik ez nekem. Az összes pasi ezt csinálja? - hitetlenkedtem. - Ha egyszer nem kellünk nektek, miért nem mondjátok meg ahelyett, hogy két vasat tartotok egy tűzben...
- Ez egyáltalán nem így van, nem csaltalak meg! - védekezett.
- A tánccsoportból tetszett meg valaki? - kérdezősködtem tovább. - Ki? MinHo, mindegyik lánynak van valakije, remélem, nem...
- HaengBok... az a valaki... nem lány...
- ...tessék? 
- Kérlek, bocsáss meg nekem, egyszerűen én sem értettem magam, de...
- Te meleg vagy? - döbbentem le. Bólintott, a szemei alig láthatóan elhomályosultak, de tartotta magát ahhoz az elvéhez, hogy "Choi MinHo" sosem sír. Én meg úgy tátogtam, mint egy hal, akit közben sóval szórnak. - Ki az a srác? Most már mondd el, ez semmin nem változtat.
- A neve Lee TaeMin. - na, ez viszont már nem lepett meg. Azt a srácot majdnem mindenki megfektette volna, mert amúgy is azt hitték, hogy lány. Ebből kifolyólag jóban lettem vele, mivel engem meg pasinak néztek. Elég sokat beszéltünk, ahogy a csapat többi fiú tagjával is, akik nem mellesleg mind melegek voltak. A mai napig nem jöttem rá, hogy csöppenhettem ennyi saját neméhez vonzódó egyed közé, ugyanis nem tudom, mennyire tűnik fel, de ez Dél-Korea. 
- Szóval TaeMinnie. - bólintottam beletörődve, majd felálltam a helyemről. - Azért köszönöm az elmúlt két évet, MinHo és... sok sikert a továbbiakban. - azzal már fordultam is meg, hogy szépen hazasétáljak és megemésszem, hogy a - most már - ex-barátom meleg, de egy kéz megállított.
- Ne haragudj rám, kérlek. - ölelt át.
- Nem haragszom, MinHo. Csak ez hirtelen érintett...
- Lehet egy kérésem? - motyogta a hajamba.
- Igen?
- Maradjunk barátok. Én szeretek veled lenni mindentől függetlenül, úgyhogy ne mondjunk le a barátságunkról. Kérlek. - eltátottam a szám. Most akkor maradjunk barátok? Ez jó ötlet? 
Végül sóhajtottam egyet és beleegyezően bólintottam. Túlságosan is megkedveltem ezt az idiótát ahhoz, hogy elengedjem. 


2014. december 24., szerda

Wish (SHINee - 2Min)

***Taemin POV***

A mostani karácsony is ugyanolyannak indult, mint az eddigi összes az elmúlt hat évünk során a bandával. Oké, imádok a srácokkal együtt karácsonyozni, elhülyülni a sütögetést vagy a díszítést, de azért család nélkül mégsem teljes az ünnep.
Tulajdonképpen a fél gyerekkoromat az ügynökség falai között töltöttem, megtanultam hát értékelni a család és az igaz barátok fogalmát, így melegséggel tölt el, hogy Onew a nappaliban olvas, nyakig betakarózva szemüvegét minden lapozásnál feljebb tolja az orrán, Kibum pedig a konyhában szorgoskodik JongHyun társaságában. Ők ketten az én szerelmi példaképeimmé váltak az első perctől kezdve, hiszen nagyon kevés idol bír ki egy átlagos kapcsolatot is, nemhogy még két azonos nemű, legyen az bandán kívül vagy belül. Bár nekem is ilyen erős elhatározásom lenne és odaállnék végre elé...

Épp' a fürdőt takarítom, ez lett kiadva számomra feladatnak. Mint legfiatalabb tag, általában engem szívattak a piszkos munkával, és ha Key nem lenne, talán az egész ház rám maradt volna.
Minho pedig... Na igen, MinHo hyung. Évek óta többet érzek iránta mindennél. Ő lett a támaszom, a Napom, a Holdam, a csillagaim. Konyhanyelven, ő lett számomra az egész Galaxis. Egyik pillanatban még legjobb barátként ökörködtem mellette, a másikban pedig úgy éreztem, nélküle nem élek, szükségem van rá... mint társra. Azt sem tudom, mikor indult el ez bennem, de a nyoma akkor is meg fog maradni, ha esélytelen az egész.
Néha már a teljes tehetetlenségtől remegek, próbálom visszafogni a gondolataimat és nem bőgni, vagy nem odaállni elé és a képébe üvölteni mit érzek... neki csak egy gyerek vagyok, maximum, a barátja, semmi több. Pedig mit nem adnék csak egyetlen csókjáért, még ha véletlen is!

Reménytelenül sóhajtva dobtam a rongyot a vödörbe; a fürdőszoba járólapot ezennel hivatalosan is  tisztának nyilvánítom. Ideje inni valamit, hiszen a szám már sivataggá száradt és patakokban ömlik rólam az izzadtság. Nem irigylem a nőket, akik ezt majdnem minden nap, ünneptől függetlenül végzik. Órákig görnyedni a padlón, szekrények alatt... borzalmas kínzás.
Kilépek a fürdőből és abban a pillanatban valaminek nekiütközve elterülök a padlón. Hirtelen azt sem tudom, melyik bolygón vagyok, mert a velem együtt zuhanó - kifejezetten állíthatom, hogy személy - súlya a padlóba nyom, ezzel pedig be is verem a fejem. Gratulálok, Lee Taemin, nem is te lennél... szemeimet kinyitom, pislogok párat, majd halkan felnyögök, hangot adva az igenis nagy fájdalmamnak. Nagyjából két perc után kezd tisztulni az agyam, kitörlöm a fájdalom okozta könnyeket a szememből, majd végignézek az illetőn, aki rajtam foglalt helyet. Az a valaki pedig nem más, mint Minho, aki szintén jajgat. És ha ez még nem elég, éppen a nyakamba zihál. Kirázott tőle a hideg, kellemes borzongás futott végig a gerincemen és éreztem, hogy odalent is kezd szűkössé válni a helyzet. Ami határozottan nem jó. Nagyon nem jó...
- Aish... ne haragudj, Minnie, tényleg, nem direkt volt. - nyújtja a bal kezét, hogy segítsen, közben tarkóját vakargatva, vörös fejjel. Én viszont sokkos állapotomban elütöm a kezét, felpattanok és bezárom magam a fürdőbe, újabb takarító hadművelettel sanyargatva magam.

~~~

Teljes letargiába zuhantam. És ami a legdurvább, az az, hogy még élveztem is. Persze azt leszámítva, hogy mennyire zavarba hozott a szituáció.
Míg ezen agyalok, észre sem veszem, hogy még mindig az átkozott tükröt sikálom feszültséglevezetés gyanánt. Sóhajtok egyet, letörlöm a verejtéket a homlokomról, majd a rongyot a mosdókagyló alatti csőre hajtogatom, ahová Key a rendeltetésszerű helyét nevezte ki. Ám mikor felegyenesedek négy, zombiként bámuló társam tükörképével találom szembe magam az immár teljesen tiszta felületen.
- Jézusom! - üvöltök, majd mellkasomra nyomom a tenyereimet, hátha ezzel lecsillapodik a heves szívverésem. - Mióta álltok itt?!
- Nagyjából húsz perce, de te már régebb óta kínzod szerencsétlen tükröt. - néz az órájára vigyorogva Jonghyun. - Valaki szerelmes? - vihog a saját poénján, amit én jelen esetben nagyon nem díjazok.
- Marha vicces vagy. - morgom, és hozzávágva a rongyomat, fellökve szerencsétlen vezetőnket, kiviharzok. Olyan igazi hisztis picsa módjára.
- Minnie, hova mész? - kiáltott utánam Kibum, de én mintha meg sem hallottam volna, a bejárati ajtó felé veszem az irányt. Még a cipő felvételével sem tökölök, belebújok egy papucsba.
- Elegem van! Nem vagyok óvodás és nagyon unom már, hogy egyesek itt annyira vakok, amennyire már elméletileg lehetetlen! - azzal idegesen kabát nélkül, a kocsikulcsommal együtt távozok a lakásból. Tudom, hogy most valószínűleg tönkretettem Key anyai szívének egész évben tervezett karácsonyát, de nem tudok már uralkodni az érzéseimen. Amióta kijött a Danger, és az imidzsem is teljesen átalakult, csak reménykedtem. Reménykedtem, hogy most végre észrevesz, akit én már a debütálásunk után nem sokkal észrevettem. De minek is gondolkodok ilyeneken? Normális ember karácsonykor azt kívánja, hogy legyen boldog a szüleivel, feleségével vagy férjével, és a gyerekeivel. Én mit kívánok? Hogy Minho egyenrangúként tekintsem rám és úgy szeressen ahogy én őt, házasodjunk össze egy legális helyen, fogadjunk örökbe vagy tíz gyereket, és ne legyen gond soha többé. De én már annyival is beérném, hogy szerelmet vall, és végre együtt lehetünk. Akkor talán már a következő karácsonyomra nem is kívánnék semmit. Mindenem meglenne...

Észre sem veszem, hogy időközben a folyó partján álltam meg az autóval. Szomorúan nézek ki az ablakon, és csodálom a karácsonyi fényeket. Néha elmegy mellettem egy-egy család vagy boldog pár. Legalább nekik összejött...

***Minho POV***

- Ebbe meg mi ütött? - képed el Jonghyun hyung, miután levakarja a koszos rongyot a fejéről.
- Fogalmam sincs. - pityeredik el Key. - Mindenki csináljon amit akar, nekem nincs kedvem karácsonykor cirkuszt rendezni! - kiabál dühösen, majd fogva magát viharzik be a szobába, Jjong meg utána. Felsóhajtok idegességemben.
- Baj van, Minho-yah? - teszi a vállamra a kezét Onew hyung. Ő mindig észreveszi, ha valamelyikünk gondterhelt. Ezért is nincsenek előtte titkaink, hiszen lehetetlen. - Frusztráltnak tűnsz.
- Nem is tudom. - túrtam a hajamba. - Olyan érzésem van, mintha a maknae miattam ment volna el. - fújom ki a levegőt.
- Minho, figyelj. - néz a szemembe. - Keresd meg.
- Mi? Én? Miért én? Ha miattam ment el, akkor nem miattam fog visszajönni... - értetlenkedek.
- Csak menj utána. Hidd el, én láttam, hogy néz rád, de te észre sem vetted.  - csóválja a fejét.
- Azt akarod mondani, hogy...
- Majdnem felrobbantatok a szexuális feszültségtől, mikor szó szerint egymásba rohantatok, te tökkelütött. - kuncog. - Alig bírtam megállni, hogy ne röhögjek a bénaságotokon.
- Kösz, hyung... - mordulok fel. Csak nevetve megborzolja a hajamat, pedig tudja, hogy utálom.
- Na akkor ide hallgass, mert nem mondom el még egyszer. Taemin szeretm és ha nem tűnt volna fel, te is őt. De annyira vaksi vagy, hogy nemhogy az ő érzéseit nem veszed észre, de még a sajátjaidat sem, ráadásul egyáltalán nem kezeled felnőttként.
- Azt akarod mondani, hogy hülye vagyok? - mérgelem fel magam.
- Csak szimplán vaknak mondanám, de te veheted így is. Keresd már meg.
- Jó, megyek. - adom be a derekam. - De ha nélküle jövök haza, ne én legyek a szemét. - dünnyögöm, inkább már csak magamnak.
Csak akkor esik le, hogy nem tudom, hol keressem, mikor már a kocsiban ülök. Na, baszd meg, Choi Minho!
Idegesen verem a kormányt, mígnem meglátom a folyóparton álló ismerős járművet.

 ***Taemin POV***

Már félig alszom, mikor hirtelen kopogást hallok az ablakon. Ijedten pattannak ki a szemeim, hiszen egyáltalán nem volt célom ilyen állapotban és pont most összefutni egy elmebeteg rajongóval, aki az utca végéről belát az alsógatyám alá a spéci műszereivel...
- Hát meg vagy, Minnie. - néz morcosan Minho, mikor letekerem az ablakot. Hát... rá egyáltalán nem számítottam. - Key ki van készülve. Elárulnád, mi az oka annak, hogy elbaszd a karácsonyt? Nem tudom, észrevetted-e, de még például holnap este már ünnepi koncertet adunk, észlény. Aztán jön a Chuseok, amire mindenki hazamegy. Ma lett volna egy nyugis napunk, szerencsétlen csapat örül, ha a család helyett egymásnak itt van, te meg...te meg... - nem folytatja. Nem is kérdezem, tudom, mit akar mondani. - Nagyon jó okod legyen erre a hisztériára!
- Igen, hyung, egy szörnyű szemétláda vagyok, most pedig mehetsz. - adom ki az útját. - Nem kell, hogy még te is lehordj mindennek. - fel akarom húzni az ablakot, de a kezével megakadályozza.
- Mi bánt, Taemin?
- Semmi... - Szeretlek, idegesít, hogy lenézel, elegem van a vakságodból, de minek mondjam el, amikor azzal csak még jobban elcseszem az egészet?
- Nem hiszek neked. - von vállat, és mielőtt bármit is tehetnék, megkerüli az autót, és behuppan mellém. - A legjobb barátok vagyunk, kiismertelek egy kicsit hat év alatt. Na most mondd el szépen.
- Mondtam, hogy semmi bajom, mit nem lehet ezen felfogni?! - förmedek rá.
- Igen? - felvonja a szemöldökét, és arca egyre közelebb kerül hozzám, szívem felgyorsul a gesztus miatt.- Akkor az sem vált ki belőled semmit, mikor ezt...teszem? - azzal a lendülettel tünteti el a közöttünk lévő távolságot. Édes ajkai az enyémen pihennek meg, majd el is kezdi azokat mozgatni. Nyelvével végignyal alsó ajkamon, mire akaratlanul is elnyitom a számat, így nedves izmával azonnal táncolni hívja az enyémet. Belenyögök a csókba, és karjaimat a nyaka köré fonom. Amennyire a kocsiban lehetett, lehámozom róla a sapkát, kabátot és sálat, ugyanígy magamról is, majd a csípőjére ülve folytatjuk tovább. Ha ez egy álom... nem akarok belőle felébredni. Ennyit tán csak elvárhatok az ünneptől.

***MinHo POV***

Ahogy szerelemtől fűtötten csókolom dús ajkait, én is rájövök, hogy Onew hyungnak igaza volt. Tényleg szeretem, de annyira berögzülten kerestem benne a maknaet, hogy ezt testvéri szeretetként vetítettem rá. Észrevehettem volna, hogy ez a túlzott gondoskodás, amivel elhalmozom, sosem egy testvéré volt...
Eltolom őt magamtól, mire ijedten pislog kettőt. Eszméletlen édes, szinte már fájdalmasan.
- Szeretlek, Vakarcs. - simogatom a haját, és nyomok még egy puszit a szájára. Elpirulva fúrja a fejét a vállamba, az orromat pedig megcsapja a kellemes vaníliaillata. - Ne haragudj rám, amiért akaratlanul is bántottalak és lekezeltelek.
- Én is szeretlek, hyung. - motyogja halkan, én mégis értettem.
- Menjünk haza. Hozom a kocsimat. - átszállok, és immár csendben, eseménytelenül hazamegyünk.

~~~

- Megjöttünk! - üvöltök. - Azt hiszem, tartozol mindenkinek egy kis magyarázattal. - közlöm vele.
- Hyung...
- Majd ÉN leszek a magyarázatod. - húzom magamhoz a hihetetlenül vékony derekát. Mennyit fogyókúráztatták szerencsétlent? Gebe, mint egy ló a sivatagban. - Gyere. - magam után húzom a nappaliba, ahol az a frusztráló látvány uralkodik, amit sejtettem. Key bámul, Onew olvas, Jonghyun pedig Keyhez beszél, tök reménytelenül.
- Omma... - szól félénken vékonyka szerelmem, mire az említett összerezzen, és dühösen felpattan. Már-már ott tart, hogy megüti, de ezt én persze nem hagyhatom.
- Ha megteszed, nem lesz mivel adnod a következőt, Kiuum. - Key fújtatva néz Taeminre.
- Mit akarsz?
- Omma... sajnálom. Csak felhúztam magam és...
- Miattam volt. - veszem át a szót. Ő ijedten kapja a fejét rám, szájával némán tátogva azt, hogy "Ne!". Mosolyogva megrázom a fejem. - Az volt a baj, hogy nem vettem észre, mekkora kincs van az orrom előtt. Szeretem a kis hisztigépet. - mondom, majd ott mindenki előtt hirtelen magamhoz húzom és mindent beleadva csókolom meg. Érzelmesen, gyengéden, szinte bepótolva az elmúlt hat év veszteségét, amit nélküle töltöttem el.
- Szóval sikerült. Hát azt hittem, már soha nem jönnek össze. - sóhajtott fel Jonghyun.

***Taemin POV***

Minden helyrejött. Teljesült a kívánságom. Lehet, hogy a család nem ünnepelhet velünk, de itt vagyunk egymásnak, arról nem is beszélve, hogy velem van életem szerelme, akinek a csókjait most már érezhetem mindig. Talán ez volt megírva. Minden, amit gondoltam, valóra vált. És remélem, ez az álom soha nem fog eltűnni.



BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK! ^^