Hosszabb kihagyás után új kéréssel érkeztem, egy Sehun központú OS-sel!:)
Remélem, tetszeni fog mindenkinek, főként a címzettnek! :)
Sok szeretettel küldöm DooRinak! ^^
A többiről sem feledkeztem meg, igyekszem velük! :)
Hwaitig! *3*
~~~1998. július 12.~~~
- Ne húzd a copfomat! - kiabáltam hangosan, miközben a fiú nem még mindig nem engedte el a hajam, amit anyukám nagy gonddal szépen két copfba fogott reggel.
- Miért ne húzhatnám? - vetette oda, de azért elengedett. A kezeit összefonta a mellkasa előtt és felfújt arccal meredt rám.
- Mert fáj, és mert megmondalak anyának! - megremegett a szám és lefelé kezdett görbülni, miközben a hatalmas krokodilkönnyeknek sem kellett már sok.
- Árulkodó Júdás vagy! Most meg miért sírsz? Bőgőmasina! - nevetett.
- Nem sírok és nem vagyok bőgőmasina! A nevem Kim Haneul és nem szoktam sírni! Ennyi erővel én is kicsúfolhatnálak, mert pösze vagy! Nyuszi! - kiabáltam rá, toppantottam kettőt és csípőre tettem a kezem, hogy legalább komolyan vegyen. Már amennyire egy négyévest komolyan lehet venni...
- T-tényleg fájt, hogy meghúztam a copfod? - úgy látszott, hogy a kis műsorom hatásos volt, mert egyből megbánó kiskutyaszemeket meresztett rám és közelebb totyogott, hogy ellenőrizze, nem fájt-e nagyon.
- Ühüm...
- Ne haragudj... a nevem Oh Sehun. Ne árulj be a mamádnak, oké? Neked adom a kavicsgyűjteményem! Legyünk barátok! - vigyorgott rám azzal a négy fogával.
~~~2001. szeptember 1.~~~
- Sehun, ne ficeregj már! Le kell fertőtleníteni a sebed! És még én bőgök... - motyogtam, majd újra megnéztem a térdén és a karján lévő horzsolásokat. Elég csúnyán elbántak vele a hatodikosok...
- Nem bőgök! Csak... nagyon leizzadtam... - mentette magát.
- Persze. De kicsit messzire mentél... második osztály első napján verekedni... ez csúnya dolog volt, Sehun-ah! El is küldhettek volna téged, és akkor nem találkozunk többet!
- Csak téged akartalak megvédeni, hogy ne bántsanak... annyira nagy baj, hogy szerettem volna megmenteni a fiúktól a legjobb barátomat? - azt hiszem, itt néztem rá máshogyan...
~~~2008. május 8.~~~
- Oh Sehun! Mit keresel te itt? Tudod te, mennyi az idő? Hajnal három! Értem én, hogy szeretsz tanulni, de még a suli sincs nyitva... - háborogtam.
- Szeretnék neked mondani, valami nagyon fontosat. Ma nem megyek iskolába. - sóhajtott. Az arcát látva valami tényleg nem stimmelhetett vele, elég gondterhelt volt. Az álom egyből kiment a szememből és mellé kucorodtam, hogy átöleljem a derekát. Egyre férfiasabb volt és ez eléggé szembe is tűnt.
- Na és vajon miért nem? Ugye nem a hülye cimboráiddal lógtok? - vontam fel a szemöldököm vádlón, mire keserűen elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Nem, ez most más! Én... elmegyek az SM Entertainment meghallgatására. Tudod, amit annyira reklámoznak.
- Tessék? Jól értettem? - olyan mértékű büszkeség töltött el, ahogy ránéztem, hogy el sem lehetett volna mondani szavakkal.
- Halálosan jól értetted. Tudod, hogy ez nagy álmom...
- Persze, hogy tudom... biztos sikerülni fog! Hwaiting! - öleltem át, de belül majd szétvetett a zavar.
~~~2012. április 7.~~~
- Haneul-ah, ugye tudod, hogy holnap debütál a banda...
- Persze, hogy tudom. És nagyon büszke vagyok rád, Sehun-ah. De hiába a te fellépésed, délelőtt én akkor is témazárót írok, ráadásul érettségi lesz a jövő hónapban. - próbáltam terelni, mert tényleg fontos volt számomra az iskola, ha akartam vinni valamire.
- Fi-figyelj már rám egy percre! Tedd le azt a könyvet! - csattant fel.
- Jó, leteszem, de ne ordibálj! - vágtam vissza, mégis óhaja szerint ignoráltam a tananyagot.
- Bocsánat, de túl feszült vagyok... szóval öhm... attól tartok, nem találkozhatunk tovább. Az ügynökség szerződésében világosan benne van, hogy nem mutatkozhatunk lánnyal egy megadott ideig, úgyhogy...
- Mi a jó életről beszélsz? Most... most komolyan azt akarod mondani, hogy vége a barátságunknak? Sehun, pisis korunk óta ismerjük egymást, ez egyszerűen... nevetséges! - keltem ki magamból, próbálva valami normális hangnemet megütni, de hát...
- Ne kapd fel a vizet, kérlek!
- Ne kapjam fel? Mondom én mindjárt, hogy mit kapok fel! A baltát, azt kapom fel és majd jól agyonverlek vele! Mi bajod lett? Me-megfogadtuk egymásnak, hogy mindig barátok leszünk... akkor m-miért?
- Yah, Haneul-ah! Ne sírj, nem szeretem mikor sírsz...
- Akkor miért? T-talán nem vagyok elég jó, hogy Oh Sehunnal, az EXO egyik tagjával barátkozzak? Ez a probléma? Hogy nem nézek ki elég jól ahhoz, hogy egy idol legjobb barátja legyek!?
- Nem! Ehhez ennek semmi köze! Csak egyszerűen meg van tiltva a randi.
- Mi nem randizunk, te seggfej! Mi a legjobb barátok vagyunk... testvérek! Ha nem akarnál lerázni, megoldanánk ezt is! Ilyen könnyen feladnád?!
- Hát ez itt a baj, Haneullie. Én nem... én nem így érzek. Szeretlek, Kim Haneul, nagyon is. - rendben, itt egy kis sokkhatás ért, ezért néhány mondat kiesett az emlékezetemből. - Ezért nem lennék képes azt hangoztatni, hogy a barátom vagy, mert nem vagy az. Nem is beszélve arról, hogy féltelek, mert lány vagy, a rajongók pedig féltékeny lányok, tehát én... aish, az a lényeg, hogy szeretlek!
- S-sehun...
- Nagyon vigyázz magadra! - itt kaptam életem első csókját és itt is csalódtam először.
***
Morogva csuktam be a naplómat, amik ezeket a bejegyzéseket takarták. Volt még rengeteg a kis könyvben, de ezek mellett nem tudtam elmenni, hiszen... a négy dátum emlékeztetett legerősebben arra, hogy mennyire is jók voltunk mi együtt: Oh Sehun és Kim Haneul, a legjobb barátok, tesók örökre. Na persze, annak a seggfejnek a debütálásig tartott az örökre... Megértettem én, hogy védeni akart, de én tökéletesen meg tudtam védeni magam mindig is. Nem véletlenül üvöltöttem le a fejét, amikor megrángatta a loboncomat az első találkozásunkkor, nem véletlenül szálltam be a verekedésbe, mikor engem próbált menteni. Csak három hónappal voltam nála fiatalabb, nem öt évvel...
Olyan érzés volt akkor, mintha csak ócska kifogásokat keresett volna, hogy az idolkodás mellett ne kelljen még velem is foglalkozni. Később visszagondolva pedig ez a meggyőződésem cáfolódott, mivel eszembe jutott, hogy azt is mondta, szeret...
- Rohadj meg! - fújtattam. - Francért kellett nekem veled kezdeni a reggelemet... ha miattad fogom rosszul végezni a munkámat, megöllek. - sziszegtem az ártatlan kis naplónak, majd magamra kaptam a cipőmet és kiléptem a nyári friss levegőre. Még az utcán is az EXO Lotto című száma üvöltött a tizenéves suhancok telefonjából, némelyik elvetemült még hangszórót is hurcolászott reggel hatkor. Jó, huszonkét évesen a gondolkodásom megegyezett egy vénasszonyéval, de amíg nem jutottam éltető kávéhoz, addig ne is várjanak tőlem semmi kedveset. Túl fáradt voltam. Megint Rajta járt az eszem...
~~~
- Jó reggelt, Haneul sunbae! - integetett az arcomba a kis nővérgyakornok, Soah. Megpróbáltam kierőltetni valami aranyosat magamból, elvégre nem egy tizennégy éves középiskolás tehetett arról, hogy én rosszul keltem.
- Neked is jó reggelt. Mi járatban erre?
- Augusztus elseje óta itt vagyok gyakorlaton, sunbae. - kuncogott. - Nagyon fáradt vagy?
- Eléggé. - sóhajtottam. - Csoda is, hogy még nem kapartam ki a szemed...
- Biztos én vagyok a kedvenced. - nevetett fel, én pedig elmosolyodtam. - De sunbaenim, tényleg... én hozzád kerültem a legközelebb és... amíg a többi nővér elment mellettem, te segítettél nekem betanulni a rám bízott feladatokat. Köszönöm neked, Haneul sunbaenim!
- Mi ez az őszinteség hirtelen? Nem mintha nem értékelném.
- Hát... kérni szeretnék tőled valamit.
- Mi lenne az? - ráncoltam a szemöldököm. Soah szégyenlősen elmosolyodott és a recepció felé nézett, ahol egy vele egykorú fiú álldogálhatott fehér kórházi egyenruhában. Valószínűleg ő is a gyakorlatát töltötte.
- A neve Park Bogum. Lassan két hete beszélek vele, de egyszerűen nem tudom, hogy viselkedjek a közelében... pedig el szokott hívni kávéra is, meg minden...- ebben a pillanatban a fiú mintha megérezte volna, hogy róla beszélünk, hátrafordult és intett egyet. Soah pedig elpirulva kapta arrébb a fejét.
- Szerintem csak add önmagad, mint ahogy mindenkivel teszed. Tetszel neki, hidd el. - simogattam meg a hátát. - Most viszont mennem kell, mert beteglátogatásra indulunk egy óra múlva az orvossal.
- Rendben. És köszönöm, sunbae! - hajolt meg.
Ami azt illeti, tényleg tegnap délután telefonáltak be, hogy valakinek súlyos problémája van a lábával, de csak ma reggel tudtunk kimenni, ugyanis éppen utaztak. Most ki találja ebben a logikát? Ha utaznak, akkor miért nem ott látják el?
Mindenesetre egy elég érdekes környék volt ez. Lépten-nyomon fura figurákkal találkoztunk, akiknek rózsaszín kártya lógott a nyakában. Bosszúságomra viszont annyira rohantak, hogy képtelenség volt kiolvasni.
A hetedik emeletre vitt az utunk egy panellakásba. Volt rajta elektromos kódzár, ahogy elnéztem, egy kis kamera is, meg spéci kaputelefon. Nagyon fontos ember lakhatott itt... A doktor felcsengetett, később pedig egy nagyon mély hang szólt bele.
- Igen?
- Az orvos vagyok, akiért tegnap küldettek. Egy nővér van velem.
- A nővér biztonságos? - kikérem magamnak...
- Nem tudok róla, hogy rohamai lennének, ha idolt lát. - szóval innen fúj a szél.
- Ez esetben azonnal nyitom.
Valóban; néhány másodpercet kellett várni, míg az illető feloldotta az összes kódot meg zárat, ami létezett, majd kitárult a bejárati ajtó és egy legalább két méteres, manófülű, szélesen vigyorgó, Park Chanyeol nevezetű egyén bukkant fel. Csak ezt ne! Magamban ötször sírva fakadtam, amiért elvállaltam ezt a melót.
- Üdvözlöm önöket. Sajnáljuk, hogy még külön időpontot is kellett megszabni, de már a repülőn ültünk, Kai-sshi pedig amúgy is utál kórházakban lenni, nem hogy még éjjel...
- Nem gond. Merre találom a beteget? - mosolyodott el biztatóan Ahn Doktor, mire a füles rögtön arrébb állt és mutogatni kezdett nekünk, hogy merre kell menni, melyik szobában tartózkodik a Kai nevezetű tag. Mint kiderült, a nappaliban leledzett. Csak Ő ne legyen itthon, mert a végén el találnám törni a nyakát...
Levettük a cipőnket, kezet mostunk és beljebb merészkedtünk.
- Üdvözöljük önöket! - hajolt meg még nyolc ember, mikor beestünk az Istenverte nappaliba. Mindenki itthon van? Éljen a Koreai nemzet! Tekintetemmel rögtön, ösztönösen keresni kezdtem és nem csalódtam; csak nem felismert?
- A nevem Ahn Songjun doktor, a hölgy pedig Kim Haneul, kórházunk egyik nővére. - mi is derékszögbe vágtuk magunkat, de mielőtt elkezdhettük volna, Suho beleszólt.
- Ugye itt maradhatunk? Szeretnénk tudni, mi lesz Jonginnal...
- Természetesen. Haneul kisasszony, kérném a szemüvegem.
- Azonnal! - pattantam és a táskában kezdtem kotorászni. Addig is elfoglaltam magam. Mikor kikerült az okuláré, a doktor úr kezébe nyomtam és folytattam tovább a dolgom. Mint kiderült, enyhe szalagszakadása volt az érintettnek, ezért szépen egy hűtő pakolást, végül egy szoros kötést kanyarítottunk Kai lábára.
Már épp elköszönni készültünk, amikor egy olyan rántást éreztem meg a csuklómon, hogy azt hittem, az egész karom kiszakad tőből.
- Mi a... Sehun!? - még csak meg sem hallotta, csak ráncigált el a döbbent társaságtól. - Eressz már el, hallod? Y-yah! - egy szobába vezetett, gondolom a sajátjába, becsapta az ajtaját, végre elengedett és szembe fordult velem. - Minek hoztál ide?
- Te minek jöttél? - vont vállat. Azt a bunkó eget neki...
- Nem tudom észrevetted-e, de nővér vagyok, kötelességem a betegellátás, észlény!
- Akkor máshogy kérdezem. Miért pont IDE jöttél?
- Hidd el, ha tudtam volna, hogy pont veled futok össze, inkább péknek megyek... amúgy meg mi ez a tajparaszt stílus? Valakire hatással van a sok lóvé? A hírnév esetleg? Mindkettő?
- Nem! - vágta hozzám.
- Érdekes, a tévében valahogy kedvesnek és cukinak tűnsz a magad pösze stílusával. Na, az legalább semmit nem változott...
- Hé! Nem vagyok pö-...Te néztél a tévében? - kerekedtek ki a szemei. Ki tudta ragadni a lényeget, az biztos.
- Egy időben... - bólogattam.
- És azután?
- Leszoktam róla, hogy téged bámuljalak naphosszat. A munka lekötött, a többi meg nem számít.
- Már hogyne számítana! Érdekel... érdekel, mi van veled...
- Hát persze. Nekem meg harminchatos a lábam, szeretem a csemegeuborkát és tudok gyomlálni. Most, hogy ezt megvitattuk, mi lenne, ha őszinte lennél és közölnéd velem, hogy valójában jó ürügy volt ez az idol téma, hogy lekoptass?
- Ez nem igaz. - motyogta. - Sosem akartalak lekoptatni. De mindenkivel történnek dolgok, amik... változtatnak az emberen.
- És? Én is sokat változtam. Kezdve azzal, amikor hajnal háromkor ott hagytál egy csókkal, egy vallomással meg egy búcsúval. Négy évre eltűntél, most meg tolod ide a képed, elrángatsz a felettesemtől, ledöbbented a hyungjaidat és próbálod a magad köcsöggé változott módján beadni, hogy érdekeltelek. Ez aztán a parasztvakítás.
- Akartalak keresni. De... a főnökség nem értette meg, hogy csak barátok voltunk. Amúgy meg igazuk volt, mert én...
- Te mi? - vontam fel a szemöldököm?
- Amikor megcsókoltalak, halálosan komolyan gondoltam. Aztán mikor megszakadt a kapcsolat, szinte megőrültem, mert egy fasznak éreztem magam. Luhan... ő volt az első és egyetlen, aki valamennyire pótolta az általad hagyott űrt. De... aish, utálom ezt a nyálas és nyomorék szöveget. - fintorgott. - Azt próbálom elmondani, hogy nem kerestelek, mert az igazgatóság azt is tudja, mikor megyek vécére. Igazából Lulu kilépése után lettem ennyire bunkó. Mert utánad őt is elvesztettem és akkor értettem meg, te mit érezhettél, amikor leléptem.
- Szép vallomás. - bólintottam elismerően.
- Most komolyan, Haneul? Én itt mondok neked egy komplett prózát, te meg ide szúrsz nagy kegyesen fél mondatot? Ennyi?!
- Mert mit mondjak? Megérdemled!
- Hát kösz...
- Még naplót is vezettem...
- Miről? - lepődött meg, majd óvatosan mellém csoszogott... vagyis tőlem úgy két méterre, mert gondolom félt, hogy meg találom verni.
- Az első találkozásunktól az utolsóig le vannak jegyezve dolgok. Amikor megrángattad a hajam és felajánlottad a kavicsgyűjteményed... amikor verekedtél értem... amikor közölted, hogy megpróbálsz idol lenni... és amikor megtörtént az a csók is. Minden. Mert te mindig az életem része maradsz. Amikor láttam a műsorokban, hogy mennyire boldog voltál, hiszen azt csináltad, amit szeretsz, akkor én is boldog voltam. Megtettél mindent az álmodért. Elérted.
- Haneul-ah. Megint sírsz.
- Nem érdekel. - nevettem fájdalmasan és egy hirtelen ötlettől vezérelve jól pofon csaptam.
- Ezt most...? - szerencsétlen olyan értelmes fejet vágott, miközben fogta az arcát, hogy le kellett volna fényképezni és el kellett volna küldeni egy oldalnak.
- Remélem, tudod, hogy utállak!
- Sajnálom...
- Sokra megyek a sajnálatoddal, hülye gyerek! Hogy roha...- még azt sem hagyta, hogy egy mondatot befejezzek, mert olyan csókot kanyarított le, hogy majdnem összeestem, ha nem tartott volna meg. Még a nyálam is kifolyt. A nyelvem a sokktól leblokkolt, pedig azt a finom ízt, ami szétterjedt bennem, egy percre sem szabadott volna kihagyni. Mikor rájöttem, hogy mit művel, egy darabig vertem a mellkasát, hogy ugyan tűnjön már el a negyven kilométeres körzetemből, de az elmém és a szívem is megadta magát, ezért a nyaka köré fontam a karjaimat és olyan szorosan húztam magamhoz, amennyire csak tudtam. A könnyeim közben úgy folytak, mint egy vízesés, vissza kellett volna fognom őket...
- Szeretlek... szeretlek... szeretlek... - minden egyes ismétlés után apró csókokat adott az arcom különböző pontjaira. - Ígérem neked... hogy nem leszek olyan ökör még egyszer, hogy eltűnök... ígérem!
- Csak nem előjött "Oh Romantikus Sehun"? - kuncogtam, de azért boldogan szívtam be az illatát.
- Ne szokj hozzá. Csak pár nap és visszajövök ÉN.
- Nem is te lennél, ha nem rondítanál bele a pillanatba. - néztem rá csúnyán. - De az a helyzet, hogy így szeretlek...
- Tényleg nagyon sajnálom azt a hülyeséget...
- Csak fogd be és maradj így...
- Meddig?
- Örökké is ölelnél? - motyogtam.
- Téged? Egyértelműen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése