- Mit hallottál jól? - tette az ártatlant barátnőm, és pillanatnyilag nagyon hálás is voltam neki, hogy nem egyből a közepébe csapott szokásához híven.
- Ne nézz madárnak, YeoLeum-ah, mert én hallottam. - erősködött WooBin, de ezzel csak azt érte el, hogy az említett még hülyébbre vette a figurát.
- Nem nézlek madárnak, csak egyszerűen nem értettem a kérdést. - azt az ártatlan fejet, amit ekkor levágott, iskolában kéne oktatni, de minimum egy Oscart érdemelne.
- Oké, nem játszunk ilyet. Megkérhetnélek, hogy hagyj kettesben HaenBokkal? - a lány tanácstalanul felém pislogott és elég kétségbeesett fejet vághattam, de azért bólintottam, hogy most tényleg tegye, amit mondtak neki.
Miután tényleg nem volt más odabent, csak én és ő, kezdetét vehette a vallatás.
- HaengBok-ah. Nézz rám. - nyúlt az állam alá gyengéden és maga felé fordított. - Hallod? Kérlek... - a francba. Nagy nehezen a szemkontaktust is felvettem vele. - Azt mondtad a barátnődnek, amit én hallottam?
- Attól függ, mit hallottál. - kerülgettem a témát.
- Szerintem te azt nagyon jól tudod, hogy mit. Már csak azt áruld el nekem, hogy igaz-e.
- Én... WooBin... - most mit tehetnék? Mondjuk, már tökmindegy. Vagy elmondom neki az igazat és ezzel elüldözöm a francba, vagy nem mondom el és azért hagy ott, mert megunja a várakozást. Mindkettő esetén felmerül a kockázat, hogy a büdös életben nem látom őt többet.
- Ne félj, nem fogok elrohanni. - biztatóan rám mosolygott, de ezzel csak eltörte az amúgy is repedt mécsesemet.
- És ha igen, akkor mi van? - fakadtam ki. - Ha tényleg szeretlek, ha tök váratlanul olyat kezdtem érezni, amitől még én is megijedtem? Lehet, hogy kiszedted belőlem, WooBin és lehet, hogy ezzel egy olyan köteléket vágtam el kettőnk között ami visszafordíthatatlan, de akkor sem fogok tudni az érzéseimen változtatni a kedvedért...
- És ki kért meg, hogy változtass? - görbület bújkált szája szegletében, egyre feljebb kunkorodva.
- Te-tessék? - képedtem el.
- Hm. Azért levegőt vegyél, HaengBok-ah.
- Igaz. - köszörültem meg a torkom, majd kínomban felnevettem, ezzel értetlen pillantást kapva. - Tudod, mi a legjobb az egészben? - kérdeztem, de azt is inkább csak magamtól, mert választ nem vártam Tőle rá. - Az, hogy én soha nem leszek egy átlagos koreai fruska, aki heti egy hónapon át visítozik az oppájának, hogy megvegyenek neki valamit, mert inkább megdolgozom érte. Én soha nem leszek olyan, aki suli előtt minimum három órát tölt a sminktükör előtt. Én a természetességet jobban preferálom. Nem vagyok szép, nem vagyok tökéletes, de azt nem gondoltam volna, hogy a szerelmi életemet is elcseszem. - morogtam.
- Már miért cseszted volna el, HaengBok? - kérdezte kedvesen.
- Hát még kérdezed? - ráztam meg a fejem. - Hiszen egy olyan iránt érzek többet, aki elérhetetlen...
- Itt vagyok, elérsz. - nevetett.
- Te hülye vagy, vagy csak úgy csinálsz? - őszintén ledöbbentem. És ez jár egyetemre...?
- Nem, HaengBok. Nem vagyok hülye. - még mindig vigyorog.
- WooBin, legalább hatodjára mondod ki a nevem tíz percen belül és kezdesz nagyon felidegesíteni.
- Figyelj rám. - ült át az ágyamra, közvetlenül mellém, megfogva az egyik kezem. Automatikusan húzódtam távolabb testétől, azonban hiába minden sietség, a bódító és férfias illatát így is megéreztem. - Én nem viccelek, nem nézlek idiótának. Csak azt próbálom elmondani, hogy nem vagyok elérhetetlen. Itt vagyok, HaengBok.
- Azt akarod mondani, hogy... - nem mertem kimondani. Mi lesz, ha besülök? Ha nem azt akarja levezetni nekem, amit én gondolok, ha az egész csak egy álom... akkor én az életemre esküszöm, hogy itt csókolom meg a kórház közepén. Vigyora kiszélesedett és egyre közelebb hajolt.
- Pont azt. - és abban a pillanatban összeérintette ajkainkat. Drága édes Istenem, remélem, nem álmodom! Vagy ha álmodom is... soha ne ébredjek fel!
***Egy hónappal később***
- Nem fog menni. - motyogtam.
- De fog! - replikázott TaeMin, átkarolva a hevesen bólogató MinHo derekát.
- Figyelj. Ha minden szarra rástresszelsz, tényleg elbaszod. - vázolta YeoLeum, időközben fülénél húzva ki JongHyunt a tömegből, aki teli szájjal próbálta barátnője tudtára adni fájdalmát.
- Igaza van. Próbálj meg pozitívan hozzáállni a dologhoz. - apa jelent meg a bátyámmal szélesen vigyorogva.
Körbenéztem, de valami nem stimmelt. Ha ez sikerül... jó eséllyel bent leszek a művészeti egyetem táncos szakán jövőre. Ez még fontosabb felvételi volt még a középiskolainál, erre mindenki itt van, kivéve WooBint.
- Ha a pasidat keresed, mindjárt itt lesz, csak leragadt a gumicukroknál.
- Ki ragadt hol? - jelent meg az említett a hátam mögött, átkarolva a nyakamat, cuppanós és rendkívül ragacsos puszit adva az arcomra.
- Gumimaci illatod van. - fintorogtam.
- Van még. Kérsz? - vett egy darabot a szájába felém tartva azt, vészesen közelítve az én párnácskáim felé, és ki lennék én, hogy ezt megakadályozzam. Édes csókban forrtunk össze és nem sokkal később megéreztem két ananászos cukrot a nyelvemen. - Na?
- Egész finom. - villantottam rá legédesebb vigyoromat.
- Elmentek ti a fenébe! - hadakozott drága egyetlen testvérem.
- Irigy vagy, fiam? - vonta fel a szemöldökét apa. - Akkor nem ártana összeszedni magad és keresni valami nőt, nem unokák nélkül akarok meghalni. - a végén már ő is röhögött. Aztán megérkezett a felszólítás, hogy a táncosok sorakozzanak a színpad mögött, a vendégek pedig foglalják el a helyüket. Megint belém költözött kedves ismerősöm, a gyomorgörcs.
- Hallod, el ne kezdd a régi nótádat fújni, mert megkérem a pasidat, hogy valami mással tömje be a szád.
- YeoLeum, hagyjál már! - hápogtam.
- Csak egy tanács volt, de most, hogy mondod, nem is lesz rossz ötlet megosztani ezt WooBinnal.
- Azt próbáld meg!
- Bocsi, nem hallom! Mennem kell a nézőtérre, csak ügyesen!
- Rohadj meg. - dünnyögtem. Ekkor az Ő erős karjai újra körém fonódtak, ajkai lágyan cirógatták fülemet.
- Ne aggodalmaskodj. Tudom, hogy a legjobb leszel és magasan vered az összes versenyzőt.
- Bár így lenne. - hunytam le a szemeimet.
- Így lesz. Hajrá. - nyomott még egy puha csókot a számra és elindult kifelé, de elkaptam a karját.
- WooBin!
- Igen?
- Szeretlek. - leheltem. Látszott rajta, hogy meglepődött, de szinte azonnal elvigyorodott.
- Én is szeretlek, Boldogságom.
Anya... köszönöm, hogy a világra hoztál. Igyekszem én is olyan társ, olyan ember lenni, mint akkor te. Azzal a különbséggel, hogy mindent megteszek, amit te szerettél volna. Hogy büszke legyél Rám. A lányodra.
***VÉGE***
Mó-sshi, ezennel a végére értem a Neked készült fanfictionnek. Csak ennyi rész telt, hiszen ha sokáig húztam volna, kevésbé lenne... meghitt, vagy hogy is mondjam. Nagyon remélem, hogy nem okoztam csalódást, bár ebben nem vagyok száz százalékig biztos. Csak reménykedem. :) Őszintén kívánom, hogy még beszéljünk párszor, mert remek ember vagy és azt hiszem, emlékszel, mikor arról beszéltünk, amit a történet utolsó két sorában írtam. :)
Hwaiting, Mó-sshi! *3*
Csigusz~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése