Mates (EXO - Chanyeol)

Sziasztok!:)
Következő kérés egy Chanyeol One Shot volt, amelyet Seolhee Byun olvasóm kért tőlem!:)
Köszönöm, hogy megint megkértél, és ne haragudj a hosszú várakozás miatt!:)
Remélem, elnyeri a tetszéseteket! <3
Hwaiting! *3*

***

Az ősz bizony hideget is hozott magával a sárguló, egyre gyorsabban eltünedező faleveleken kívül. Minden egyre szürkébb volt, az október közeledte mindenki kedvére rányomta a bélyegét; morcos üzletemberek az aktatáskáikkal az összes útjukba akadó lényt lehurrogták - legyen az akár egy kutya vagy macska -, közben hadarva valamit a fülükhöz tartott headset-be, a virágboltokban az élet sokkal fakóbbá vált, a gyönyörű, nyári illatos növények már sokkal ritkábban érkeztek, nem beszélve a megnövekedett árról, a pékségek elől eltüntették az asztalokat, túl hideg volt már ahhoz, hogy odakint egyenek az emberek. Meg hát amúgy sem maradt rá idejük, hogy nyugodtan üldögéljenek. Szeptemberrel bizony beindult a szorgalmi időszak, nem csak az iskolások számára.
"Nem tud vigyázni?" "Ne ténferegjen már az orrom előtt! Nem látja, hogy valaki munkába menne?" "Hol van már az átkozott kávém?! Ha maguk miatt elkésem, kifizetik!" - ilyen és hasonló megjegyzések repkedtek az utcán, nem beszélve a cifra és választékos visszaszólásokról, amiket már épeszű embernek nincs kedve részletezni.

Én valahogy mégis tökéletesnek éreztem a napjaimat. Nem voltam ideges, nem aggodalmaskodtam felesleges dolgokon, és ha nagyon akartam, akkor bőven ráértem mindenre, amit meg szándékoztam tenni a munkám előtt és után. Nem beszélve arról, hogy volt valaki, aki meghitté varázsolta a mindennapjaimat.
- Jó reggelt, virágszálam! - Park Chanyeollal a munkám, egészen pontosan közös munkánk során ismerkedtem meg. Középiskolában mindenki az úgynevezett "ulzzang"-ra volt rákattanva, de nagyon keveseknek sikerült ebből valódi munkát, megélhetést csinálni.
Első pillanattól kezdve, mikor beléptem a magam tizenhét évével az ügynökséghez, az Ő mosolya fogott meg. Ő volt az, aki segítette a gyakornoki időszakom, és ő volt a párom a szalagavatómon. Ő volt mellettem, mikor úgy éreztem, borzasztó lennék ulzzang modellnek, és végül vele készültek az első képeim is. A legmeglepőbb dolog az volt, hogy rajongóink lettek, imádták a párosunkat, ez pedig ahhoz vezetett, hogy minden valósággá vált. Most pedig, négy röpke évvel később, tökéletesen boldogan keltem fel. Megint. Sőt, két hónapja még boldogabban is, mint eddig...
- Neked is szép jó reggelt. - kuncogtam, mikor megéreztem száját a nyakamon kalandozni. - Nem gondolod, hogy korán van még ehhez?
- Ehhez sosincs korán. De ugye nem fázol? Hűlik a levegő... feljebb vegyem a fűtést? Éhes vagy? Nem fáj a fejed?
- Nyugodj le. Nem beteg vagyok, csak kismama. - tört ki belőlem a nevetés. - Még több, mint öt hónap van hátra, nem is látszik.
- De igen... ha nagyon megnézzük, mondjuk így... - hajolt le a hasamhoz, simogatásokkal kedveskedve a kis bentlakónak, - ... akkor látszik.
- Tehát azt mondod, kövér vagyok? - incselkedtem, szándékosan kiforgatva a szavait.
- Isten mentsen meg attól, hogy kövérnek nevezzelek. Bár nekem akkor is tetszenél, ha gurulnál.
- Jól van, elég legyen! Yah, mássz le rólam! Reggelit kell csinálni, rendbe kell szedni magunkat, fel kell öltözni, különben elkésünk.
- Aish, muszáj nekünk munkába menni? - sóhajtott.
- Nocsak, azt hittem, imádod a modellkedést.
- Nem arról van szó... de annyira nincs kedvem. Szeretem csinálni, meg minden. De... most jönnek az apai ösztönök. Egyre jobban szeretnék itthon főzőcskézni veled vagy filmezni, meg ilyenek.
- Tudom. De már csak egy hét, és lesz egy szabad hétvége. Bírd ki egy kicsit.
- Jó... - dünnyögte.

Végre sikerült kiimádkoznom őt az ágyból, de még mindig teljesen kedvtelenül rágcsálta a kikészített ételt.
- Oké Channie, látom rajtad, hogy valami bánt, és nem csak a szabadnap hiánya. Munkával kapcsolatos?
- Hm. Olyasmi.
- Tudod, hogy mindent elmondhatsz. - ráncoltam a homlokom, enyhe sértettséggel a hangomban. Letettem a forró teával megtöltött lila, kiscicás bögrémet - amit még tőle kaptam tavaly karácsonykor -, majd karba tett kézzel vártam valami magyarázatot. Ha Park Chanyeol valami miatt nem mosolygott, akkor ott tényleg probléma ütötte fel a fejét.
- Egyszerűen csak az új fotózások. - túrta össze egyébként is szanaszét álló, vörös loboncát, majd keserű tekintettel méregette a rántottáját.
- Mi van velük? Nem jó az összeállítás? Nem szereted az őszi kollekciót?
- Két dolog. Az egyik Taeyeon. Folyton próbál flörtölni velem, hiába pofázom el neki húszmilliószor, hogy köszönöm, de nagyon is boldog vagyok melletted...
- Ugyan, emiatt ne kapd fel a vizet. Megbízom benned és eszem ágában sincs feltételezni, hogy megcsalsz vele. Taeyeon elég összetett személyiség és nem szereti, ha elutasítják. De ha azért vagy rosszkedvű, mert azt hiszed, féltékeny vagyok, akkor tévedsz. - mosolyogtam rá. Utáltam, ha Ő rosszul érzi magát. - És mi a másik dolog?
- Az... az az idióta Jongin! - fakadt ki idegesen, amin még én is meglepődtem. - Úgy mászik rád, mint egy pióca! Ennyire beindul a terhes nőkre, vagy mi a franc?!
- Nyugodj már le. Emlékeztetnélek, hogy a főnökségen kívül senki nem tud még a babáról.. azt beszéltük meg, hogy csak a jövő hónapban jelentjük be. Te nem bízol bennem?
- Nem benned, hanem Kaiban! Rúgjuk fel a megegyezést és mondjuk el mindenkinek most! - a kirohanásán muszáj volt nevetnem. Ahogy dühös, grimaszba torzult arcát még ráadásként fel is fújta, egyszerűen édesen vicces volt. - Most min röhögsz?
- Rajtad. Mint egy kis ördögfióka, úgy nézel ki ezzel a fejjel, meg a vörös hajaddal. - hátra toltam a széket, majd felálltam és mögé sétálva hajoltam le, hogy csókot nyomjak az arcára. - Szeretlek, a világon mindennél jobban. És ezt sem Taeyeon, sem pedig Jongin nem tudja tönkretenni. Az a srác egyidős velem, a legjobb barátomként tekintek rá, nem többként. Vele nem szoktam összebújni esténként és nem lakom vele együtt. Nem az ő gyerekét hordom a szívem alatt, hanem a tiédet.
- Az én Sehunomat. - kuncogta el magát.
- Hagyjál már, az se biztos, hogy fiú! - csaptam meg a vállát.
- De ha fiú lesz, akkor Sehunnak fogjuk hívni.
- És ha lány lesz? Akkor is? - gúnyolódtam. Mindenképpen fiút akart, ez pedig engem tett egy kicsit félénkebbé a baba nemét illetően.
- Nem. Ha lány lesz, akkor Haneul. - húzta ki magát büszkén ültében.
- Kérdezhetek valamit? - harapdáltam idegesen az alsó ajkamat. Vajon jó ötlet előhozakodni a dologgal? - Miért hajtogatod mindig, hogy fiút szeretnél? Nem örülnél egy lánynak?
- Jaj, dehogyisnem örülnék! Ne beszélj butaságokat, Seolhee-yah. De ha először fiam lenne, megvédené a húgát, mert hát szeretnénk mi neki testvért is, nem? Nincs szó semmi olyasmiről, hogy én márpedig csak azt fogadom el, ha kis tökös lesz. Csak... érted.
- Persze. - mosolyogtam rá, ő pedig felállt velem szembe, átkarolta a derekam és gyengéd csókkal jutalmazott. Imádtam ezeket a pillanatokat. Vele.

~~~

- Seolhee-sshi!
- Jongin? - lepődtem meg a felém szaladó fiún, aki egy hatalmas fékezéssel csúszott be elém.
- Nagyon feltartalak?
- Dehogy, már volt fotózásom, csak Chanyeolra várok. - magyaráztam neki kedvesen. Furcsálltam is, hogy nem keresett délelőtt, csak most, ebéd után talált meg.
- A-akkor beszélhetnénk? - motyogta idegesen. Mi a fene ütött ebbe a fiúba?
- Nem kellene neked is dolgozni? Úgy tudtam, közös képeket csinálnak rólad és Krystalról.
- Most van egy óra szünet. Valami nem stimmel a gépekkel... tehát ráérsz? Fontos.
- Persze. Hová szeretnél menni?
- Az öltöző tökéletes. Mindenképpen négyszemközt szeretném. - hangja a mondat végére fokozatosan halkult el. Valami nagyon nem klappolt ma. Mindenki teljes rosszkedvvel állít elém.

Az öltözőbe érve Jongin gondosan becsukta az ajtót, míg én leültem a székemre, elővettem a ráakasztott táskámból a vitaminos italomat - Chanyeol nem volt hajlandó elengedni anélkül -, és azt kortyolgatva vártam, hogy a srác kibökje, mi bántja a csőrét. Frusztráltan tett pár kört a kis helyiségben, ujjaival folyamatosan barna tincsei közé túrva. Kis idő kellett neki valószínűleg, hogy rendesen összekaparja a gondolatait.
- Seolhee-sshi, én... én jól tudom, hogy te foglalt vagy, de én... én nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel. Annyira megőrjít minden mostanában...
- Te-tessék? - nyeltem nagyot. Túlságosan is beigazolódni látszott párom elmélete. - J-jongin-ah...
- Én... folyton ostorozom magam, amiért nem léptem hamarabb. A gimiben... ott kellett volna, a kezdetekkor. És ma nem érezném úgy, hogy a saját hülyeségem miatt az a fülesmókus lecsapott a kezemről...
- Először is a fülesmókus az, akit szeretek, Jongin. Teljes szívemből szeretem Őt.
- De mi lett volna, ha én hívlak el randizni hamarabb?! - csattant fel, szinte a sírás szélén állva. - Én...
- Felesleges azon rágódni, hogy "mi lett volna, ha...". Mert ezt nem mondhatom meg. Talán lett volna esélyed, de ez mellékes. - ahogy ezeket kiejtettem, csak annyit vettem észre, hogy átölelt. Nem birtoklóan, nem erőszakosan, csak gyengéden. Vállai aprót rázkódtak, az én szívem pedig teljesen összefacsarodott.
- Szeretlek, Seolhee... annyira nehéz olyan érzésekkel ébredni minden nap, amikről tudom, hogy soha nem lesznek viszonozva. Látni titeket minden egyes nap... pokoli.
- Kedvellek, Jongin-ah, de én-...
- Esetleg megzavartam valamit? - az ismerős, mély és kissé rekedt hangra úgy rebbentünk szét, mint a kismadarak. Jongin a szemét törölgette a felsője szélével, én pedig a virágos szoknyám alját birizgáltam és próbáltam mindent értelmesen megmagyarázni.
- Chanyeol, ez-...
- Nem az, aminek látszik? Persze, gyertek csak a sablonszöveggel. - nevette el magát gúnyosan, majd végignézett mindkettőnkön, de olyan bíráló és lenéző tekintettel, hogy rendes kurvának éreztem magam. Még egyszer hitetlenül elmosolyodott, majd megfordult és elindult volna kifelé. Annyira csodáltam benne, hogy soha senkit nem ütött meg, mindig higgadtan kezelte a helyzeteket és sokszor nekem sem mutatta ki, ha fájdalmat érzett lelkileg. Most viszont... ez túl nagy félreértés volt.
- Kérlek, Channie! - csuklója után kaptam, hátha még végighallgatná, amit mondani akartam, de legnagyobb döbbenetemre kitépte magát a kezeim közül.
- Hagyj most, Seolhee-yah... - és kisétált. Park Chanyeol két perc alatt olyanná vált, mint aki legalább tíz évvel idősebb, görnyedt, megfáradt testtartással hagyott ott az öltözőben. Még pislogni sem tudtam, nem hogy még sírni.

- Seolhee, én...
- Nem a te hibád, Jongin-ah. - jeleztem neki, hogy hagyjon fel a mentegetőzéssel, amúgy sem mennénk most vele semmire. - Félreérthetőek voltunk mindketten. - fáradtan roskadtam le a székemre, igyekezve nem elbőgni magam. - De meg kell értened, amit elkezdtem mondani, mielőtt Ő berontott. Kedvellek, mint egy nagyon jó és odaadó barátot. Yeolliet viszont annyira szeretem, hogy fizikai fájdalmat okozna, ha elveszíteném. És az sem mellékes tény, hogy... az ő gyerekét várom.
- Seolhee... úristen, én... aish! Komolyan...
- Sajnálom, Jongin. - szipogtam. - De már soha nem fog kiderülni, mi lenne köztünk. Csak a barátságomat tudom neked adni, semmi többet.
- Bár minden tökéletes lenne... - motyogta, majd leguggolt elém és megfogta a kezem. Biztató mosolyt küldött felém, végül sóhajtott egyet és csendesen kinyögte:
- Hogy fogják hívni a babát?
- Ha lány lesz, Haneul.
- Szép. - bólintott. - A füles választotta? - bökött az ajtó felé, ahol "füles" az imént kitrappolt. Egy fájdalmas nevetés kíséretében bólintottam. - Gondoltam. Jó érzéke van a gyerekekhez. És mi lesz, ha fiú?
- Sehun. Szerintem ez is aranyos név.
- Olyan... erőteljes. Azt hiszem... jó szülők lesztek ti ketten.
- Köszönöm, Jongin-ah.
- Ugyan mit?
- Hogy nem erőlteted. Szükségem van a barátságodra, még ha tudom, milyen önző is vagyok.
- Nem vagy önző. Csak máshogy szeretsz, mint én téged. - paskolta meg a combom, végül egy nyújtózkodással egybekötött felállást produkált. - Hazaviszlek, beszéljétek meg. Nem hiszem, hogy Yoda képes lenne elhagyni, de nem tettél semmi olyat, amiért oka is lenne rá.
- Köszönöm szépen, Jongin. És kérlek... ne mondd el még senkinek a dolgot.
- Bízhatsz bennem.

~~~

- Chanyeol? - óvatos léptekkel nyitottam ki a hálószobánk ajtaját, amelyben az az ember tartózkodott, akivel az életemet készültem leélni. Mivel az előszobában már láttam a kabátját és a cipőjét, a lakás többi pontján viszont nem találtam, logikusan a háló maradt.
Valóban ott ült, az ágy szélén támaszkodott, a térdein könyökölt, arcát tenyereibe temette.
- Channie... - a hangomra felkapta a fejét, de amint meglátott, elfordult. - Kérlek, hallgass már meg! Nincs köztem és Jongin között semmi! Sőt, még haza is hozott, hogy megbeszéljük, miután leléptél.
- Miért nem egyből magához vitt? - röhögött fel cinikusan, újabb kést forgatva meg a szívemben.
- Mert az egész egy félreértés, azért!
- Azt mondtad neki, hogy kedveled! Tisztán hallottam! - pattant fel, közelebb viharzott hozzám és megállt, tőlem alig két centire.
- És hallottál bármi mást is? Mondjuk azt, hogy mi történt az előtt, hogy kihallgattál!
- Nem, de tök félreérthető volt! Mégis mit gondoljak?! Épp ma mondtam, hogy Kai állandóan körülötted sunnyog, erre tessék! Csak mondani kellett... Kedveled őt?
- Mi? Hülye vagy? - képedtem el.
- Kedveled. Őt?
- Igen. - jelentettem ki. - De mielőtt nekiálltál cirkuszolni mint egy ötéves, azt próbáltam megértetni vele, hogy nem érzek úgy, ahogy ő, Chanyeol. Kedvelem, mint egy tökéletes barátot. Megbízható, kedves és aranyos. De... nem több. Gondolod, hogy képes lennék beleszeretni másba, aki nem te vagy? Felnevelném mással a közös gyerekünket? Mit szívtál, Chanyeol?
- Én nem tudom. - motyogta. - Talán egyszerűen csak félek.
- Mitől? - pislogtam.
- Attól, hogy elveszítelek. Annyi ember van, aki jobb nálam! Mégis mit akarnál te tőlem, aki... mintha semmit nem venne komolyan?
- Bolond vagy. Azért szeretlek, mert Te Te vagy. Park Chanyeol, aki egy idióta, aki mindig mosolyog, aki ha szeret valakit, akkor mindenével szeret. Nélküled nagyon unnám az életem. Imádom, amikor énekelgetsz este nekem és a babának, vagy ha gitározol. Képes lennél értünk mindenedet feláldozni, ahogy én is érted. Szeretlek és nincs szükségem másra, ezt jól jegyezd meg.
- Szeretlek, Seolhee-yah. - mosolygott rám könnyes tekintettel, én pedig eddig bírtam. Ajkaira tapadtam, de olyan hevesen, hogy mindketten az ágyra borultunk. Ettől persze a röhögőgörcs is elkapott minket, de természetesen ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Szerettem Chanyeolt, a saját életemnél is jobban, és ez akkor sem fog változni, ha ötven év múlva egymás nevére sem emlékszünk majd.

~

Neve: Park Sehun
Születési idő: 2016. április 12.
Szeme színe: sötétbarna
Haja színe: sötétbarna
Testsúlya: 3200 g
Édesanya neve: Byun Seolhee
Édesapa neve: Park Chanyeol

Kiszámíthatatlan (EXO - Baekhyun)

Sziasztok!:)
A következő kérés is megérkezett, ezúttal egy kis morcos Baekhyun képében :D Remélem, tetszeni fog az illetőnek, megpróbáltam minden általa megadott információval élni és használni a hitelesség érdekében :) Jó olvasást kívánok Nektek! Hwaiting! *3* 

***

Ha valaki gyerekkoromban azt mondja nekem, hogy Dél-Korea egyik legismertebb csapatának edzője leszek, körberöhögöm és elhajtom a francba.
De mégis így történt. Hogyan? Fogalmam sincs. Mi volt ennek az egésznek a kezdete? A választ csak kerestem, egészen addig, míg fel nem adtam. Ez vezetett célra.

~~~

Édesanyám magyar, édesapám koreai származású. Akkor ismerkedtek meg, mikor apa idejött, hogy egy kicsit jobb sorsa lehessen.  Itt is éltünk születésemtől kezdve, nem dúskáltunk a pénztől, mégis sokszor fordultunk meg a keleti országban nyaranta a nagyszülők által küldött jegyek jóvoltából. Második anyanyelvemmé vált a koreai.
Kicsiként ráharaptam a kézilabda művészetére, ezért a szüleim edzésekre írattak be, sokáig titkolva előlem, hogy a költségek miatt duplán dolgoztak. Élveztem, ahogy az adrenalin felpörget, ahogy rohanhatok és pontot szerezhetek, ahogy a labda a kezembe simul és egy percre sincs megállás. Hajtott a győzelem és a csapatmunka iránti vágy, hogy együtt örülhettünk vagy éppen tárgyalhattuk ki, mégis mit rontottunk el. Ez mind hozzájárult az életcélom kirajzolódásához; a sporthoz. A kemény hajtás a tanulás és a sport részéről is gyakran kimerített, amint középiskolás lettem, különböző diákmelókat is vállaltam. Azt akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek arra, amit egymagam értem el.
Mire leérettségiztem, már profiként könyveltek el, nem volt hát meglepő, mikor hirtelen a postaládával szemeztem, azon belül is egy vastag borítékkal, melyben egy felkérés állt; csatlakozzak a dél-koreai női válogatottba.
Hetekig rágódtam rajta, szinte minden nap a sírásig forgolódtam az ágyamban: mi az amit veszíthetek és mi az, amit nyerhetek? Ha belevágok, a szüleimet itt fogom hagyni az eddigi életemmel együtt, és ez még akkor is gondot okozott ha tudtam, azért nem lennének teljesen egyedül. Így sem pénzzel, se munkával nem tudom majd őket támogatni. De itt perpillanat egyáltalán nem akadt lehetőségem kézilabdázni - az itteni női válogatott elég profival rendelkezett és nem volt szükség több cserére. Ugyan ki lenne az a hülye, aki kísérletezget egy zöldfülűvel, ha a jól bevált játékosok tökéletesen megállják a helyüket? -, így végül megszületett a döntés. Hiszen a saját lábamra kellett állnom lassacskán, meg kellett találnom a saját utam. Anyám persze nagyon kiborult, de tiszteletben tartotta a nézeteimet, apám pedig megveregette a hátam és egy hatalmas vigyor kíséretében fejezte ki tetszését.

Összepakoltam hát a bőröndjeimet és aláírtam egy tíz évre szóló szerződést a válogatottban.
Szinte észre sem vettem, ahogy az első év el is repült. Folyamatosan küldtem bizonyos összegeket haza, többször telefonáltam, vagy régies módon levelet írtam, képeket készítettem és dokumentáltam az életem, hogy semmiről se maradjanak le.
Ezután újabb felkérés érkezett, miszerint felfigyeltek a csapat különleges energiára és az edző engem személyesen ajánlott, ezért ha az edzések mellett van időm, vállalhattam egy fiúkból álló idolcsapat fizikai felkészítését.
Na, itt kezdődött csak igazán az élet.

***FLASHBACK***

Rettenetesen izgatott voltam. Vajon elfogadnak? Megszeretnek? Érdekesnek fognak találni? Meg fog felelni nekik az edzésterv? Mennyire fogják tolerálni, hogy egy külföldivel van dolguk, ráadásul egy olyannal aki a tizenkilencet is éppen, hogy elhagyta? 
Nem voltak biztos gondolataim, pláne mivel az elmúlt egy évnek amióta itt vagyok, a fele azzal ment el, hogy keményen edzettem és próbáltam elfogadtatni magamat a csapattal. Valljuk be, az itteni lányok meglehetősen előítéletesek - még ha egytől egyig kemény sportolókról van is szó, nem pedig csitrikről.
Felmutattam a borítékban kiküldött rózsaszín beléptetőt, mellyel az SM Entertainment falai közé kerülhettem. Mondanom sem kell, hogy a sok ott ácsorgó rajongó leszúrt volna akár egy darab radírral is, ha tehette volna. Ijesztőek...

- Jézusom. - képedtem el, amint megláttam az épületet belülről. Végül is mi ez nekem? Hiszen életemben nem láttam a menedzserüket sem, sőt, hogy merjek messzebb menni; a nyamvadt helyiség közelében nem voltam még, és akkor most igazodjak el úgy, hogy kegyeskedtek küldeni egy rózsaszín kártyát. 
Kevés türelemmel, viszont nagyon lassan - legalábbis odafigyeltem, hogy ne hadarjak - megkérdeztem a portást, hogy ugyan hol találom az igazgatóságot. Kaptam érte egy fura pillantást. Oké, van pár anyajegy, de nem a kifutóra jöttem, ember! 
Aztán mégis csak sikerült felkászálódni a legfelső emeletre, természetesen lifttel, mert egy dolog a sport és egy másik a lépcső. Lefordultam balra, majd elmentem egészen a végéig és láss csodát, ki volt írva lóbetűkkel, hogy bizony jó helyen vagyok. Fogalmam sem volt, mit tegyek, ezért bekopogtam. Fél percen belül kaptam egy kiabálást, hogy szabad.

~~~

Amint megkaptam a szükséges papírokat és információkat, mosolyogva baktattam a kettőszáz-tizenkettes táncterem felé, halálosan izgatottan. Heti háromszor - hétfőn szerdán és pénteken - reggel hétre kell megjelennem ugyanebben az épületben és az általam kiválasztott erőnléti edzéstervet alkalmazhatom. Még abban is dönthettem, hogy egy vagy két órát foglalkoznék velük. Bátorkodtam a kettőre szavazni, mivel egy óra alatt a kutya se tudná kiélni magát. Ahhoz, hogy rendes bemelegítést és eredményeket kapjunk, idő kell. 
Illedelmesen kopogtattam, de szerintem nem hallották meg a kifelé is tisztán hallható akkordoktól, így bátorkodtam kinyitni a térelválasztó lapot.
- Ó, amint látom, megérkezett, üdvözöljétek, fiúk! - az eddig ezer decibelen óbégató zene rögtön kikapcsolt, majd rögtön jött a sugdolózás, a pusmogás. Ezt utáltam a legjobban,amikor ahelyett hogy hozzám szólnának, látványosan kibeszélnek a jelenlétemben. - Ha jól tudom, ön lesz az EXO erőnléti edzéséért felelős. 
- I-igen. A nevem Jung Daerin! A válogatott edzője ajánlotta az én segítségemet.- hajoltam meg kilencven fokban és próbáltam továbbra is fapofát vágni.
- Én pedig a csapat tánctanára, Park Wanghoon vagyok, nagyon örvendek. - mosolyogva viszonozta az üdvözlésemet, de amint a mögötte állókra tévedt a pillantása, elkomorodott. - Én voltam, aki felvetette ezt az ötletet. Mostanában nagyon lusta a banda, rájuk férne a rendszeres edzés, ha már maguktól a sarokra se mennek le. Tudod, a legutóbbi koncert kicsit jól sikerült és azt hiszik, lazsálhatnak. - suttogta bizalmasan a fülembe, de nem eléggé halkan ahhoz, hogy a kilenc férfinek ne jusson el a füléig.
- Ez nem igaz! Hyung! - egy, a többiekhez képest egész alacsony fiú méltatlankodott, amit nem bírtam ki mosolygás nélkül. - Yah! Te mit vigyorogsz?
- Nyugodj le, Baekhyun. Tudod, hogy igazam van.
- De akkor is, hyung! - illett hozzá a hiszti, úgy viselkedett mint egy... ötéves.

~~~

Egy hónap elteltével remekül összehangoltam az edzéseket és a neveket is megjegyeztem, azonban sosem tudtunk többet egymásról. Ők nem kérdezősködtek, hát én sem. Ám ez a legközelebbi alkalommal megváltozott.
- Legyen egy kis szünet. - mosolyogtam, végignézve a lihegő bandán.  Szerencsétleneket háromnegyed óra alatt úgy megizzasztottam, hogy látni lehetett, ahogy a nyaki artériájuk minden egyes pillanatban hevesen próbál kiszakadni a helyéről. A vizet hatalmas kortyokban nyelték, a törülközők pedig pillanatok alatt teljesen átáztak.
- Végre, ivóvíz! - dőlt hanyatt Chen. - Daerin-sshi, néha gyilkos módszereid vannak...
- Ettől lesztek fittek, mint a gladiátorok. - kacsintottam.
- Mesélj magadról! - csatlakozott be Kai, ami meglepett. Eddig egyáltalán nem úgy tűnt, mint akik különösen érdeküket lelik abban, ha bármit megtudnak a magánéletemről. - Tudod, hány éves vagy, mit szeretsz meg ilyenek. Nem muszáj, ha nem akarod.
- Hát '96-os vagyok, félig magyar. - gondolkoztam.
- Azta, olyan fiatal? - képedt el rögtön Lay, bután pislogva. Annyira nevethetnékem támadt tőle, hogy vissza sem bírtam tartani. Tipikus, félig csukott szemek, lámafej és fáradt csücsörítés. Ez az oldala rendkívül aranyos volt. - Most mit mondtam?
- Semmit, semmit. - legyintettem, még mindig kuncogva. - Csak olyan furcsán néztél.
- Hogy hogy ennyi idősen edző vagy? - tette fel a következőt Xiumin.
- Hivatalosan nem vagyok az, de ezen én is elgondolkodtam. Nem bántam meg, hogy elvállaltam.
- Kézilabdázol, ugye? Nem veszélyes egy kicsit? Olyan... törékenynek tűnsz. - nézett végig rajtam tétován Suho. Köszönöm szépen, ezt majd akkor is mondd, ha izomból eltalállak egy labdával.
- Nem minden olyan, amilyennek kívül látszik. - válaszoltam bölcsen.
- Amúgy... ki a leghelyesebb közülünk? - mászott az intim-szférámba Chanyeol olyan ijesztő vigyorral, amilyet még egy dinoszaurusz is megirigyelne. Köpni-nyelni nem tudtam, de mikor Baekhyun felállt és kirohant, legszívesebben a homlokomra csaptam volna. Ja, és azt se hagyjuk ki, hogy éppen rá gondoltam. Megköszörültem a torkom, majd felpattantam a laminált padlóról.
- Ha nem gond, kimennék a mosdóba.

Az aranytorkú énekes után rohantam és el is értem. Megfogtam a csuklóját, hogy feltűnjön neki a jelenlétem, de esélyem sem volt megszólalni.
- Nem tudnád elengedni a kezemet?
- Bae-Baekhyun? - néztem rá összevont szemöldökkel.
- Igen, én. De mi ebben a fura? Engedélyt kellett volna kérnem, ha vécére mennék?
- Mi bajod van? - még mindig semmit nem értettem az egész kis balhéjából.
- Semmi. Menj odébb...
- Nem, amíg nem tudom, mi bánt!
- Túl irritáló, ahogy viselkedsz. - sziszegte. Kikerekedtek a szemeim. Irritáló? - Ahogy teszed-veszed magad a fiúk körül, ahogy mosolyogsz rájuk és próbálsz aranyos lenni, egyszerűen felfordul a gyomrom tőled.
- Yah! Én nem csinálom ezt!
- Dehogynem. Csak gondolkodj el. Most pedig ajánlom, hogy menj arrébb.

***FLASHBACK END***

- Daerin? Yah! - valaki a kezét lengette előttem, és mire felfogtam, hogy Kai az, már az ölemben landolt egy üveg ásványvíz. Gyorsan visszatértem a valóéletbe a nosztalgiázásból és az egyik legjobb barátomra emeltem a tekintetem. Kétségkívül ő és Sehun lettek azok, akiknek sikerült közel férkőzniük a szívemhez. Ezt a kis korkülönbségnek tudtam be. Mindkét fiú ezerszer jobban megnyílt, mint legelőször és ez jólesett a lelkemnek.
- Igen? - meredtem rá. Ő csak sóhajtott egyet és letekerte a kupakot, hogy még azzal se bajlódjak.
- Öt perc van a szünetből, te meg úgy bambulsz, mint akinek áramszünet van az agyában. - mutogatott, mire elnevettem magam. - Nem vicces! Azt hittük, bekrepáltál... Meg ne itassalak?
- Bocsi. - mosolyodtam el.
- Mi a baj? - ült le mellém, sokkal komolyabb hangszínt megütve. Hamarosan csatlakozott a maknae is, immár ketten vizslattak.
- Semmi. Tényleg.
- Fogadjunk, "Baekhyun-szindrómád" van. - röhögött fel mind a kettő.
- Nem tudom, mit teszek rosszul. Próbálom az edzéstervet a lehető legjobbra alakítani, de...
- Nem felelhetsz meg mindenkinek. - vágott a szavamba Sehun. - Nem kell, hogy mindenki elfogadjon vagy szeressen.
- De akkor is! Ha mondjuk... utálnátok öten a bandából, elgondolkodnék, hogy én tényleg hülye vagyok. De az az egy szerencsétlen böki a csőrömet!
- Tetszik, mi? - hunyorgott Jongin ördögi vigyorral. - Tudom én, hogy van ez...
- Nem! - tagadtam. Igazság szerint fülig bele voltam zúgva, mint vak szamár a szakadékba, de eszemben sem volt ezt pont a csapattársai orrára kötni. - Csak... ő az egyetlen, akinek semmi nem jó. Ha azt mondom, fekvőtámasz, akkor leül és néz. Ha felküldöm az emelőgépre, biztos a súlyzót vesz elő!
- Komolyan, ti ketten egy éve szívatjátok egymást. Mint két dedós.
- Nem igaz! - duzzogtam karba tett kézzel.
- Ki tett műpókot a törölközőjére?
- Én...
- Ki sózta el a Lattéját?
- Én...
- Ki öntött vizet a cipőjébe?
- Jól van már, felfogtam! - adta meg magam, és rögtön hadakozni kezdtem. - Nem csak én vagyok ilyen! Ő, mint mondtam, folyton az ellenkezőjét csinálja mindennek. Azt se felejtsük el, hogy kettőnk közül nem én vágtam olyan dolgokat a fejéhez...
- Nézd, Sehun... csóri hogy elvörösödött! - hahotázta Kai nagy beleéléssel, de tényleg olyan szinten, hogy sírt. Ezt látva az én röhögőgörcsöm is megtalált, így már hárman fetrengtünk a földön.
- Nem akarok zavarni, de folytatódik az edzés. - gúnyolódott Baekhyun, amitől azonnal abbahagytam.
- Ó, valaki hirtelen szeretne csinálni valamit? Mi történt veled?
- Csak ha már egyszer azt mondtad, hogy negyed óra szünet, akkor negyed óra! - emelte fel a hangját.
- Mintha téged bármikor érdekelne, hogy mit mondok! Soha nem azt csinálod!
- Mert hülyeség!
- Te vagy az egyetlen, aki szerint az!
- Te meg... - csak hápogott, ezért büszkén kihúztam magam, még ha belül nagyon fájt is. -  Aish! - valamiért ez a kirohanós jelenet nagyon ismerős volt korábbról. Sóhajtva utána rohantam és keresgélni kezdtem, de jobban eltűnt, mint múltkor.
- Baekhyun! Byun Baekhyun! - kiabáltam. - Gyere elő, tudom hogy itt vagy valahol! Kérlek!
- Mit akarsz? Ne ordítozz már, azt hiszik, megvertelek... - lépett ki a mosdóból a kezét törölgetve egy zsebkendőbe, amit dolga végeztével lazán kidobott a kukába.
- Csak... tudni szeretném, miért.
- Mit miért?
- Szerintem nagyon is tisztában vagy vele! - vesztettem el a türelmem. Két másodperc volt az egész, de képtelen voltam felfogni, ami történt. Olyan erősen kenődtem a falra, hogy a gerincem fájdalmas roppanással jelezte, hogy még egy ilyen és eltörik az egész oszlopom.
- Tudod, most már nagyon zavarsz! Komolyan... komolyan ennyire hülye vagy?!
- Engedj el, beverem a képed! Hülye a nénikéd! Mit kellett volna észrevennem? Tudom, hogy utálsz, nem volt nehéz rájönni!
- Nem utállak...
- Persze. Én meg a József Attila vagyok... - nyögtem fel magyarul, ami neki nagyon nem lehetett érthető.
- Tessék?
- Tökmindegy. Csak engedj el, hogy visszamehessek.
- Nem. Daerin-ah, én. Én. Szóval én. Kedvellek. Úgy.
- He? Bocs, asz'szem félrehallottam...
- Nem! - csattant fel és újra a falhoz nyomott, ezúttal sokkal gyengédebben. Felsőteste az enyémnek simult, lehelete újfent az enyémmel szórakozott. - Jung Daerin, tetszik a zöldesbarna szemed, a rövid hajad, az összes anyajegyed, hogy még nálam is kisebb vagy, mintha megvédhetnélek mindentől. Még az idióta személyiséged is bejön. Olyan vagy néha, mint egy sárkány...
- Yah! Nem vagyok sárkány!
- De igen!
- Te meg... te meg mint egy hisztis picsa!
- Mit mondtál?
- Igen. Jól hallottad. - húztam fel az orrom. - Mint akinek megjött, vagy nem is tudom...
- Hallottad egyáltalán amit mondtam, vagy csak a veszekedés jutott el a füledig? - türelmetlenkedett.
- Hallottam...
- Nagyszerű. Akkor?
- Mi van?
- Istenem, te milyen egy lassú felfogású nő vagy.... - forgatta meg a szemeit és azzal a lendülettel az ajkaimra tapadt. Kétszeresére tágultak a szemeim, de be kellett vallani, hogy csodálatos érzés volt azzal csinálni, akibe beleestem. Szája finom volt és puha, amikor pedig nyelve is belépett a játékba, még csodálatosabbá vált az egész. Azon kaptam magam, hogy átkarolom a nyakát és visszacsókolok, teljesen megfeledkezve mindenről. Csak a levegőhiány miatt váltunk szét, Baekhyun pedig már folytatta volna, de leállítottam. Nem volt itt valami stimmel. - Mi történt? - zihált.
- Ez így nem jó. - nyögtem.
- Valamit rosszul csináltam?
- Nem, csak... miért bunkóztál velem?
- Ez egyszerű. - vont vállat, majd derekamnál magához húzott és egy szexi félmosollyal a szemembe nézett. - Mert nem akartam, hogy a többiekkel jópofizz. Mert idegesített, hogy a gyönyörű szemeid nem rajtam állapodnak meg, hanem mondjuk Sehunon vagy Jonginon. Túl sokat voltál velük...
- Na és?
- Mint mondtam... - hajolt a fülemhez, apró puszit adva rá. - ...kedvellek. És te is kedvelsz engem.
- Ho-honnan veszed?
- Legközelebb nézz körül, ha magadban beszélsz. - nevette el magát.
- Fogd be. - húztam magamhoz és ezúttal én kezdtem a csókot, hogy ne kelljen a kínos részleteket hallgatnom.


- Baekhyun...
- Hm?
- T-tényleg szépnek tartasz? - motyogtam, mire erősebben húzott magához és megpuszilta a hajamat.
- Te vagy a leggyönyörűbb, aki valaha létezett.
- Túlzásba esel.
- Most meg az a baj, hogy bókolok?
- Nem! Csak... túl zavarbaejtő.
- Szóval a nagyszájú kisasszony most zavarban van? Kiteszem a Twitterre...
- Nekem te ne, hisztigép.
- Fogd be.
- Te fogd be.
- Csak... maradj velem.
- Eddig is ezt akartam, Baekhyun. - motyogtam, belefúrva a fejemet nyakhajlatába, beszívva édes illatát.

 Kiszámíthatatlan a viselkedése, talán ez vonzott benne ennyire. Azt hiszem, jó kis veszekedőpartnerre találtam az elkövetkezendő időszakra.

TÍZEZER! *3*

Sziasztok!! :)

Bevallom, és amint láthatjátok is, ezen a blogon nem szoktam

megjelölni a látogatottság növekedését, de ez... egyszerűen fantasztikus! :')

Tízezer... még kimondani is sok ezt a szót, na meg elképzelni, hogy ez megtörtént...

Csak kérdezem magamtól, hogy "Jesszus, ez komoly?!"

Aztán szépen lassan realizáltam és... egyszerűen WoW!

Oké, most mondhatnám, hogy ez sem különbözik a többitől, de hazudnék.

Ez az életem első olyan blogja, amit komolyan vettem és itt határoztam el először, hogy

én márpedig író leszek és nem adom fel.

Azóta keresztül ment pár változáson, lassan két évesek is leszünk, egyre többet fejlődik a blog, és úgy érzem én is. Köszönettel tartozom a csendes olvasóknak, az idetévedőknek, a kommentelőknek, az én drága Nővéreimnek és még sok más embernek, akik biztattak a kezdetektől az írásra! :)

A tízezer egy olyan mérföldkő, amelyet egy első blognál nagyon sokra tartok :')

Szeretnék minél többet írni, itt korántsem hagyom abba.

Ti pedig remélem, nem fogtok csalódni bennem! ^-^

Hwaiting! *3*