Kyungsoo még mindig haragudott rám, amiért "szemét voltam a bandával és inkább elmentem a közelükből", de legalább hozzám szólt, én pedig valamennyire örültem, hogy fejlődött a kapcsolatnak nevezhető akármi közöttünk.
- Mit főzzek vacsorára? - a konyhapult szélére támaszkodva bámultam a kikészített húst, rizst és különböző zöldségek kavalkádját. Este nyolcat ütött már az óra, legnagyobb meglepetésemre, de annyi dolgom volt egész nap, hogy alig álltam meg, így azért érthető lehetett ez a gyors tempó. Takarítás, mosás, kertészkedés és néhány orvosi szakvélemény elemzése az ideiglenes vakságról, amit ki lehet ugyan küszöbölni, de Kyungsoonál egyre kevesebb eséllyel. Rajta múlik majd, hogy engedi a műtétet vagy sem, de kockázatos.
- Nem tudom. - vont vállat és szokás szerint meredt maga elé, kezeivel a könyvet keresve, amelyből a braille írást és olvasást tanulta az utóbbi időben. Kezdtem egyre jobban sajnálni, hiszen mindent elveszített egy nap alatt, amiért olyan keményen dolgozott. És amiket a szórakoztatóipari ügynökségekről olvastam, arra a megállapításra jutottam, hogy egy ideig sajnáltatják majd szegényt, aztán idióta okokra hivatkozva rövidesen eltávolítják a csillagok sorából...
- Figyelj, oké, hogy haragszol rám meg minden, de...
- Hagyjuk, oké? Nem vagyok éhes. - sóhajtott, majd felállt, szorongatva azt a szerencsétlen könyvet. - Visszamegyek a szobámba. És nem! Nem kell a segítséged, megoldom. Volt időm feltérképezni a lakást, más dolgom sincs. - vigyorodott el keserűen.
- Várj! - muszáj volt előhozakodnom a dologgal, ha már így eszembe jutott, túl kellett esni rajta. - Olvastam pár... információt rólad és erről a...
- Vakságomról. - bólintott. - Nyugodtan kimondhatod, kezdem megszokni.
- Gondolkoztál már a műtéten?
- Hogy micsoda? - kezdett benne felmenni a pumpa, ami nem jelentett számomra túl sok pozitív reakciót a részéről. - Semmi közöd hozzá!
- De visszanyerheted a látásodat! - ellenkeztem. - Nem azért mondtam, hogy bántsalak vele, de vannak olyanok amiket érdemes kock-...
- Te csak ne aggódj értem! Mi lett az érzéketlen nővel aki alig akarta elvállalni ezt a szerencsétlent...? - bökött hüvelykujjával mellkasára, nekem pedig megdobbant a szívem. - Azt hiszed, nem tudom? Chanyeol mindent elmondott, amiket te nem mertél a sze... Ráadásul az első találkozásunk alkalmával sem voltál a helyzet magaslatán, hogy osztogathasd itt nekem a jó tanácsaidat! - az a rohadék Dumbó... Sehun keze is benne lehetett, vagyis inkább a szája. Ezek ketten bármit megtennének azért, hogy keserűséget okozzanak nekem.
- Most az egyszer tényleg csak a pozitív kimenetelre akartam célozni! Ha sikerülne a műtét... újra a színpadon állhatnál és azt tehetnéd, ami az álmod. Vagy nem fontos neked?
- Teszek a véleményedre. Ostoba nőszemély...
- Tudod mit? Azt hittem, legalább van annyi eszed, mint amennyit mutatsz magadból, de ha másért nem, legalább azért vállald el, hogy tőlem megszabadulj! Idióta! - azzal otthagyva csapot-papot, elviharzottam mellette és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót. Az utcára vettem az irányt, nyár lévén lassan sötétedett, de azért világos sem volt már. Ki kellett szellőztetnem a fejem és erre nem volt elég a kerti ücsörgés. Miért érdekelt egyáltalán ennyire a hülyesége? Miért nem tudom úgy kezelni, mint egy púpot a hátamon, akit csak a fizetés miatt viselek el, na meg azért, hogy anyám végre békén hagyjon? Kezdetben is ezt terveztem, és a legjobban az bosszantott, hogy még az érzéseimet sem sikerült kordában tartani.
Talán ideje lett volna bevallanom, mekkora csődtömeg vagyok. Régóta többet éreztem már a tuskó iránt, mint sajnálat. Minden nappal egyre többet gondoltam rá. Az ajkaira, a hatalmas szemeire, mindenére. Arra, hogy vajon milyen amikor nevet, mikor boldog, ha szeret valakit, ha átölel. Az illata pedig, amit volt szerencsém egyszer-kétszer érezni, csak növelte bennem a kíváncsiságot. Milyen is az igazi Do Kyungsoo?
~~~
Elveszett az időérzékem és fogalmam sem volt, mióta bolyongtam már az utcán. Korom sötét volt, tehát elmúlhatott este tíz.
- Mekkora idióta vagyok! - csaptam arcon magam. Egyedül hagytam őt, magára maradt és nem tud gondoskodni egyedül az ételről vagy bármiről... Idióta idióta idióta! - idegesen kezdtem el visszafelé szaladni, legalább kétszer el is tévedtem. Viszont ahogy a ház előtt lefékeztem, már nem azért csesztem fel magam, mert nem találtam rendesen haza, hanem mert gyanúsan sötét volt odabent, egy villany sem égett, pedig én úgy hagytam ott mindent...
- Kyungsoo? - lépkedtem beljebb, de senki nem felelt. A nappaliban találtam őt, békésen aludt a kanapén. Közelebb merészkedtem hozzá és akkor hasított belém a felismerés, mikor felkapcsoltam a kislámpát és megláttam a gyötrelmes arcát, amit rengeteg könny szánthatott végig nem is olyan rég. Hiszen fél a sötétben... lehet, egész életére sötétség fogja körülvenni és most még egy idegenre, rám kell támaszkodnia. Én meg itthagyom egyedül... - Sajnálom... - szipogtam. - Kérlek, ne haragudj... - óvatosan megérintettem az arcát, szemeivel kezdve. Akármilyen üresek is voltak most azok a szemek, nekem olyanok voltak, mint két ékkő. Orrára vándoroltam, onnan pedig szájára. Most értettem csak meg, milyen segíteni valakin, aki valószínűleg képtelen lenne ellátni magát. Valakin, akiért annyi idő után mintha újra felolvadt volna a jégszívem. Hogy tudnám én őt tönkretenni a saját zsörtölődésemmel, mikor nem tehet róla? Sírni kezdtem. A saját nyomoromon sírtam, és Kyungsooén, aki helyett én érdemeltem volna meg ezt a büntetést. Én, aki minden körülötte lévőt eltaszított maga mellől.
- Ne sírj. - szólalt meg hirtelen, engem meg a szívroham kerülgetett. - Kérlek, ne. - teljesen mozdulatlanná dermedtem, mikor ő is hasonlóképpen cselekedett, mint az előbb én. Óvatosan felült, kitapintva a kanapé szélét és megtámaszkodott rajta, majd ujjai lassan kalandozni kezdtek az arcomon. Tenyerével átfogta, amibe akaratlanul is belebújtam, mosolyra késztetve ezzel őt. Hüvelykujja ajkaimon állapodott meg, mintha csak azt kereste volna.
Feltevésem beigazolódott, mikor feje hirtelen közeledni kezdett felém, majd ajkait óvatosan az enyémekre tapasztotta. Olyan mértékű megdöbbenésben még sosem volt részem. Tágra nyíltak a szemeim, ő pedig nem mert megmozdulni. Nagyon lassan csúsztam hozzá közelebb, hogy kényelmesebben hozzáférjek, észre sem vettem, mikor landolt a tenyerem mellkasán, ujjaim mikor kezdték el görcsösen szorítani a pólója nyakát.
Szánk úgy mozgott egymáson, mintha attól félnénk, hogy valamelyikünk hirtelen összetörik, vagy mintha két általános iskolás élete első csókját élné át. Előhozakodhatnék most a szokásos filmes klisékkel, miszerint "az íze mint a méz, párnái annyira édesek, hogy nem lehet igaz", de akkor hazudnék. Semmihez nem tudtam hasonlítani ezt a mámort, ami körbeölelt. Való igaz, tényleg puhák és jóízűek voltak ezek az ajkak, amiket Kyungsoo birtokolt.
Szinte óráknak tűntek azok a rövid kis másodpercek, mire elváltunk egymástól,a hirtelen sokktól azt sem tudtam, hová legyek. Mintha teljesen másik bolygón lettem volna, és most tértem volna vissza a Föld nevű planétára. Döbbenetes.
- Aggódtam érted. Vártam rád egy darabig és mivel nem látom az órát, nem tudom, mennyi az idő. De vártam, és reménykedtem, hogy bocsánatot kérhetek a kirohanásomért és elmondhatom, mennyire... szeretném, ha több lenne ez az egész, mint egy huza-vona, amit az eddigi időben produkáltunk. Nevetséges, hogy milyen hirtelen változnak az emberi érzések. - dünnyögte mély hangján, teljesen komolyan. Most az egyszer - nagyon szemét dolog ilyet mondani - örültem, hogy nem látta azt a vörös valamit, ami a nyakamon helyezkedett el és fejnek hívják.
- Fogalmad nincs, mennyire utálom magam, amiért itthagytalak. Ettél egyáltalán? Fürödtél? Ugye nem sérültél meg? Az egész az én hibám, nagyon sajnálom. - eredtek meg ismét a könnyeim, de most nem csak a mai napért. Az eddigi évek összes felgyülemlett feszültsége kicsattant most bennem. A legjobb barátnőm árulása, életem első szerelmének a mocsok dolgai, a középiskola... a rengeteg csalódás. És most itt volt ő, aki egy pillanat alatt érzéseket váltott ki belőlem, aki fényt hozott az életembe. Talán mert neki is kegyetlen sors jutott, talán mert túlságosan egymásra voltunk utalva, de kezdtem őt megszeretni.
- Ne sírj. - ismételte el. - És ne sajnálj semmit, pláne engem ne. Te vagy az első, aki fittyet hány a fogyatékosságomra és úgy kezel, mint bármelyik másik szemetet a világon.
- Nem vagy szemét. Csak... én vagyok türelmetlen. Mindezidáig azt hittem, nem való nekem az olyan, mint a segítségnyújtás. Aztán hirtelen itt vagy te, aki teljesen felkavart bennem mindent. Azt hittem, gyűlölök mindenkit, mégis... most annyira nyugodtnak érzem magam.
- Kedvellek. - motyogta álmodozó sóhajjal. - Pont ezért kedvellek, mert egy idióta, forróvérű nőszemély vagy. Kiszámítható, de mégsem. És el sem hiszed, milyen sokat jelent nekem a most történt csók. Meséld el, mi történt veled, hogy megérthessem végre, ki is vagy valójában.
Így történt, hogy töviről hegyire minden egyes momentumát az elmúlt két évemnek, csak úgy, könnyed lelki békével elmondtam Neki. Egy pillanatig szégyelltem ezeket a dolgokat, ő mégsem csóválta a fejét, nem cseszett le semmiért és megértően simogatva adta tudtomra, mennyire érdektelen a múltam felé.
- Nem számít már, mi történt veled. És az sem, hogy hogyan ismerkedtünk meg mi ketten. Szeretném előlről kezdeni veled Yeonmi. Szeretnék melletted elaludni és úgy felkelni reggelente, hogy a te illatodat érzem, a hajadba fúrhatom az arcom és érinthetlek. Szeretnélek téged megcsókolni, és a fenébe is, látni végre.
- Nem tudom, mit mondhatnék, komolyan. Olyan hirtelen jött minden. Délelőtt még utáltál, én pedig...
- Egyáltalán nem utáltalak. Ugyanannyit gondoltam rád, mint te rám. Néha be kéne fejezned a motyogást magadban. - kuncogta. - Nekem is furcsa az egész. De mikor este eltűntél, életemben először ideges voltam és borzasztóan aggódtam érted. Szinte lepergett előttem, hogy elveszíthetlek, hogy esetleg feladod az egészet és egy intézetben fogom leélni az életem, hogy a fiúk és te is nyugodtan éljetek tovább.
- Szóval... az bátorított fel ennyire, hogy órákra eltűntem?
- Mondhatjuk így is. Boldog akarok lenni és nem a vakságomat akarom akadályként magam elé gördíteni. Ha... ha nem undorodsz tőlem és nem fáraszt az, hogy mindig velem kell lenned, kérlek próbáld meg velem. Csak egy próbát.
- Még mindig hülye vagy. - hajoltam hozzá közelebb, hogy puszit nyomjak lehunyt szemeire, majd egy gyengéd csókot ajkaira. - Boldog vagyok, hogy melletted kötöttem ki.
