Uyeonhan - Véletlen (BlockB One Shot)

Annyeong, K-popperek!^-^
A jó múltkorában beszélgetett a társaságunk a suliban arról, hogy én írni szoktam, és most az egyik barátnőmnek kezdtem el írni egy ficit, méghozzá B-Bomb szereplésével, aminek most jött el az ideje, hogy legyen pofám kirakni^-^
Mivel kedves unniem nem olyan perverz, mint én, nem nagyon volnék képes mindenféle +18-as
marhaságokat tákolni egy alapjában ártatlan kis One Shotból, és szerintem nem is illene hozzá.
A történetről annyit, hogy tipikus unniera vall, és az ő szemszögéből írom^-^
Szereplők: B-Bomb (BlockB), Victoria(unnie)
Korhatár: izé...talán 12+ :D
Na vágjunk is bele! :3
Oh, és unnie... itt tizennyolc éves vagy xD



*******************************

Szokásos, reggeli séta a suliig. Imádtam az emberek csodálatos, már-már szívhez szóló megjegyzéseit, amikkel a stílusomat kritizálják. Most sem történt másképp. Mivel a fülhallgatóm egyik fele sikeresen szétszakadt (ugyan miért, hisz én nagyon vigyázok a cuccaimra), nem tudtam teljes hangerővel hallgatni az általam imádott bandák zenéit. Ebből pedig az következik, hogy megint meghallottam valamelyik gyökér beszólását: "Büdös punk." Elgondolkodtam. Talán én tényleg ennyire... nem, én nem vagyok büdös. Ez biztos. A biztonság kedvéért még meg is szaglásztam magam.
A suliba beérve rögtön megcéloztam a helyemet, és vártam órakezdésig. Kedd lévén még a szokásosnál is jobban utáltam ezt a napot. Ezt már csak tetézte, hogy nem jött be első órára a tanár. Akkor mégis mi a francnak jöttem én be ilyenkor?! Pfff...
Csigalassúsággal telt az idő, unottan bámultam ki a fejemből.  Kémián pedig megfogtam magam és aludtam. Ez a tanár érdekelt engem a legkevésbé. Meg még a többi, de ebbe ne menjünk bele.
Szinte megváltásnak éreztem, mikor nyolcadik, egyben utolsó óráról kicsengettek. A gyakorlati órákat gyűlöltem. Megint bedugtam a fülembe a fél fülesem, így ismét elcsíphettem pár pikáns beszólást. Megvontam a vállam, megszoktam. Seoul utcái ilyenkor meglepően tömve voltak, úgy kellett kikerülni mindenkit. Legszívesebben átmentem volna rajtuk minden nap, de nem akartam ennél is jobban szemet szúrni mindenkinek.
A két legjobb barátnőm ma nem igazán ért rá, egyikük tök más iskolába jár, másikuk pedig ugyanoda, ahova én, mégis alig találkoztunk az általa választott másfajta szakmacsoport miatt. Hülye rendszer.
Megkordult a gyomrom. Nem csoda, reggel ettem rendesen utoljára. Mikor belenéztem a táskámba, az agyonszekírozott angolkönyvemen és a többi szerencsétlenül járt tanszeremen kívül semmit nem találtam. Ha nem lett volna nálam pénz, esküszöm azt ettem volna meg. De mivel volt, tovább gyalogoltam és az első ramenesnél megálltam. Kértem volna én bele kekszet, de tényleg, viszont kidobtak volna az étteremből, ha ezt megemlítem.
Így hát szépen csendben eszegettem, megint tök egyedül, mikor valaki ismerős hangját hallottam meg. Csak nem...?!
Megfordultam a székemen, hogy nagyobb rálátást kapjak az illetőre és lám! Lee MinHyuk, azaz a BlockB B-bombja állt a pultnál, valami elképesztő mennyiségű kaját rendelve. Nem igaz. Képtelen voltam elhinni! Ez többet eszik nálam!
Na nem azért, de ez szíven ütött. Bár, ha belegondolok, ő a kedvencem abból a bandából. Eltekintettem a verekedéssel való megoldástól. Visszafordultam és azon gondolkoztam, hogy akkor én most menjek oda és vigyorogjak idiótán, vagy szalasszam el a lehetőséget és üljek itt kussban. Hülye leszek! Felpattantam és elindultam...volna felé, ha nem mentem volna neki valakinek. Ráadásul rám is borult valami, azt hiszem, leves... Hogy a jó kúrva Istenit neki! Ez...ez a kedvenc fekete pólóm volt!
- Yah! - kiáltottam fel.
- Úristen, bocsánat! Most ebben kell hazamenned. - hajolt meg valaki előttem, mire dühösen felnéztem.
- Bizony, ebben kell hazamennem, te félke...eh? - pislogtam. B-bomb, te jó Isten.
- Te ismersz engem, nem igaz? - mosolyodott el. - Látszik rajtad. - csak hápogtam. Magamra vettem a szokásos "Semmi nem érdekel, még az se, ha a Föld kihal" nézésemet és válaszoltam.
- Igen...
- De jó! Akkor kárpótolhatlak valamivel? - csillant fel a szeme. Ez most komoly?
- Nem... - még engem is meglepett a válasz, nem hogy őt.
- De miért? - tátotta a száját.
- Hát mert...nem érek rá éppen. - vágtam rá.
- Akkor add meg a számod! Találkozhatunk máskor! Nyugodtan hozd magaddal a számlát a tisztításról. - ez most szórakozik velem? Azt hiszi, nem tudok mosni?
- Már nem azért, de nem vagyok annyira béna, hogy ne tudnék kimosni egy pólót. - néztem rá furán.
- Igaz. - vakargatta a tarkóját. - De akkor is szeretnék valami kárpótlást, hiszen mégis csak rajtad van a ramenem. - ecsetelgette elgondolkozva. Aztán öklét a tenyerébe ütötte és elszántan válaszolt. Szinte láttam felgyulladni a villanykörtét a feje felett...
- Akkor a Han folyó hídjánál szombaton! Azon a napon ráérek én is, és meg lesz oldva.
- És ez miért is jó nekem? - tettem az állam alá a kezem. Azon kívül, hogy a biasommal találkozhatok. A Han folyó meg a sétafikálás olyan nyálasan hangzik.
- Mert beszélgethetsz velem? - kérdezett vissza.
- Akkor már inkább menjünk videojátékozni. - csúszott ki a számon. Ó atyám... milyen hülyének hihet már...
- Te videojátékozni akarsz? - kerekedtek ki a szemei. Hülyén kezdtem vigyorogni. - Nem hiszem el! - mosolygott szélesen, telefogsorosan. - Sose találkoztam még olyan lánnyal, aki nem szereti a romantikus csöpögős sétákat! Ez tetszik... - mélázott. - Akkor változott a terv. Gyere reggel hétre a hídhoz. Mutatok egy jó helyet. De most mennem kell. Páran így is kezdenek felismerni. - vállon veregetett és kisprintelt a helyiségből. Én meg álltam ott, mint egy komplett idióta és lestem ki a fejemből. Van még ilyen hülye rajtam kívül vagy én vagyok az egyetlen?

***

Reggel hét. Képes voltam felkelni hatkor, hogy én mindazt megvalósítsam, hogy kijussak ilyen korán ahhoz a rohadék hídhoz. Nem hiszem el. És szombat van. Más ilyenkor még nagyban alszik, köztük én is. Ez már túl sok nekem. Egyáltalán minek strapálom magam? Lehet, el se jön. Elvégre idol, nincs rá garancia, hogy ne adnának neki valami munkát hirtelen, és még telefonszámot sem cseréltünk, hogy legalább megdobjon egy SMS-sel, ha nem ér rá.
- Szia! - hallottam meg a jól ismert hangot, mire megfordultam. Ő volt az, tényleg eljött. Akkor nem is vagyok olyan klinikai eset, mint gondoltam. - Időben érkeztem? - fújta ki magát. Ránéztem az órára és bólintottam. - Akkor jó. - nyújtózkodott. Nem tűnt valami fittnek.
- Nem aludhattál sokat, ha ilyen fáradt vagy. - jegyeztem meg halkan.
- Igazság szerint tényleg nem aludtam, mivel fellépésünk volt a csapattal, de nem fontos. - mosolyogtam rá. Kicsit hülyén éreztem magam, hogy a pihenőnapját rám pazarolja.
- Nem muszáj eljönnöd, ha nem szeretnél. - motyogtam. Ez olyan, mintha elvenném a napját.
- Ne beszélj hülyeségeket! - legyintett. - Ha nem akarnék találkozni a rajongóimmal, milyen idol lennék? - kacsintott. Így hát megindultunk célunk felé, miközben B-Bomb cikis sztorikat mesélt a bandatagokról, amik engem felettébb szórakoztattak. Sosem gondoltam volna, hogy még a jófejnél is jobb fej ez a srác.
Miután sikeresen találtunk egy játéktermet, külön szobát bérelt, ami tele volt tömve játékkal.
- Azt hiszem, kiélhetjük magunkat. - ugrált körbe, mint egy kisgyerek, minden egyes játéknál percekig lefagyva.
- Ha nem hagyod abba a bámészkodást, nem lesz itt semmiféle kiélés. - dobtam le magam az egyik kényelmesnek tűnő fotelba.
- Oké, oké, igazad van. - ült le mellém, majd a kezembe nyomott egy konzolt, végül elkezdtünk játszani. Egymás után próbáltunk ki különösebbnél különösebb "műveket", de mindennek vége szakad egyszer. Lejárt a bérleti idő, ráadásul kilépve a kis játékbirodalomból, döbbenten konstantáltuk, hogy estig nyomtuk a gépet.

- Elég jól éreztem magam veled ahhoz, hogy kijelentsem: csinálhatnánk ilyet többször is.
- Eh? - pislogtam. Hát nem azért jött el velem, mert csak vissza akarta fizetni valahogy a ramenes balesetet?
- Jól hallottad. - vigyorgott. - Sosem gondoltam volna, hogy egy lány ennyire érdeklődhet az XBOX iránt. Le vagyok nyűgözve. - incselkedett.
- Lehetsz is. Többször győztem, mint te. - vágtam vissza kinyújtott nyelvvel.
- Mert úriemberhez méltóan hagytam magam. - húzta ki magát, mire röhögni kezdtem.
- Hát jó, Mr. Úriember, akkor akár el is takarhatná a fejét a rajongói elől, akik közelednek a sarkon.
- Mi? Hol? - szaladt be mögém, ezzel elérve, hogy még jobban nevessek.
- Gondoltam, megszívatlak. - kacsintottam.
- Igen?  - húzódott oldalra a szája, és egy váratlan pillanatban összenyomta ajkainkat. Anyám...
- Mmmhümdüg. - motyogtam, de csak azt értem el vele, hogy a derekamnál fogva át is karolt. Istenkém, de jól csókol!
Mikor elváltunk, mosolygós szeme az enyémet kereste, és nem is kellett sok, hogy megtalálja. Nekem óráknak tűnő percekig néztünk farkasszemet, mire elnevette magát.
- Csak nem meglepődtél? - söpört ki egy kósza tincset a vörös arcomból. - Aranyos vagy, ahogy elpirulsz.
- Nem is pirultam el! - tagadtam.
- Hát persze, hogy nem. - puszilt arcon, mire felforrósodott az egész fejem.
- Hát én izé...
- Mit szólnál, ha találkoznánk még? - ismételte a régebben feltett kérdést.
- Jó... - leheltem erőtlenül.

********

Mine 3/3

Már megint egy átlagos napra virradt, lassan két éve. Illetve átlagos, a fiúkkal való különleges ügynök dologra célozva. Ha most visszatérnék a megszokott, régi, unalmas élethez, megbolondulnék.
- Hallasz engem? - bökdösött Chanyeol egy óriási kígyóuborkával hadonászva a konyhában. Teljesen elfeledkeztem valamiről. Érettségi után valahogy mindenki elfelejtett, szó szerinti értelemben. Suho szerint ez amolyan farkas dolog. Na nem mintha annyira bánnám...
- Bocsánat, mit akartál mondani? - pislogtam ártatlanul.
- Aish, csak azt kérdezem tíz perce, hogy kérsz-e uborkát a szendvicsedbe. - mutatott a kilós kenyérre a zöldséggel.
- Az előbb mondtam, hogy ma nem kérek semmit vacsorára. Sok volt a suli, inkább pihennék.
- De Sehun azt mondta... - itt elpattant egy cérna.
- Tököm tele van vele! - toppantottam idegesen. Nem lehetne egyszerűen csak hagyni, hogy azt csináljam, amit akarok, ha már az az idióta magához láncolt? Még azt sem fogadtam el teljesen, hogy két éve kijelentette: az övé vagyok. Nagyon nehezen lehetett kibírni... 
- Baj van? - éreztem meg egy érintést a hátamon. Sehun volt az.
- Persze, mi bajom lenne? Az élet szép és jó, hát nem látod? - gúnyolódtam.
- Most megint miért jött rád az ötperc? - kérdezte halál nyugodtan.
- Csak elegem van, hogy úgy kezelsz, mint a tulajdonodat, miközben tök közömbös vagy! - kirohanásomra meglepődött kicsit.
- Akkor mit akarsz? - morogta. Nem éreztem magam kínosan kicsit sem, főleg, hogy Chanyeol azzal a rohadt uborkával még mindig ott lézengett. - Figyelj, tedd már azt le, és menj ki! - förmedtem rá, mire elvigyorodott és ment is újságolni a többieknek. Hogy én ezt honnan veszem?
Mert ahogy elhaladt mellettünk, már hangosan kiáltozott, hogy: "Skacok, találjátok ki, kik és min vitatkoznak a konyhában!"
- Én... - most mondjam meg, hogy "Figyi, fáj, hogy nem törődsz velem."? - Felejtsd el. - vágtam oda, majd ki akartam kerülni, de a karomnál fogva magához húzott, végigsimított az arcomon és megcsókolt. Nem volt követelőző, csak óvatosan hívta táncba az én nyelvemet.
Azóta a nap óta, mikor korrepetálni jöttem hozzá, nem tett velem semmit. Ekkor éreztem azt, hogy beleszerettem.
- Ezt akartad, nem igaz? - suttogta, mikor elváltunk.
- Mhhh... - sóhajtottam fel.
- Mondd ki. - utasított.
- Mit?
- Hogy szeretsz, és hogy az enyém akarsz lenni. Mondd ki, gyerünk!
- A tiéd akarok lenni... szeretlek. - hunytam be a szemem. Hirtelen két erős kart éreztem meg a derekam körül, majd azt, hogy Sehun gyengéden átölel.
- Csak ezt szerettem volna hallani. Erre vártam, hogy te is velem akarj lenni. - motyogta.
- Ezzel a viselkedéssel mégis mit akartál? - morogtam. - Bunkó szemét voltál.
- De te még így is szeretsz. Ez jelent valamit. Most már tudom, hogy te vagy az igazi. Más már régóta elszökött volna, hogy beköpjön valahol.
- Végre egy jó döntés, haver. - lépkedett be nyerítve Chanyeol.
- Mi bajod van, ember? - röhögte ki Baekhyun.
- Elmentek neki otthonról. - suttogta bizalmasan Kyungsoo.
- Ennek mindig elmennek otthonról. Az egy másik dolog, hogy soha nem találnak haza. - veregette meg barátja vállát Kai.
- De legalább nevet. - védte Suho. - Jobb, mintha bezárkózva idézné a szellemeket egész nap, mint egy őrült, nem?
- Emlékezz, hogy csinálta. - vihogta Baek.
- Mindig el kell rontani a pillanatot? - sóhajtottam lemondóan. - Annyira tipikusak vagytok.
- De így szeretsz minket, nem? - szemtelenkedett Kyungsoo, feje felett szívet formálva, mire elröhögtem magam.
- Ha megunod ezt a morgós medvét, van hely nálam. - totyogott közelebb hozzám. Chanyeol.
- Álmodban, Dumbó! - förmedt rá Sehun.
- Yah! Nem vagyok Dumbó!
- Akkor Yoda!
- Fogd már be!
- Ha leszállsz a barátnőmről!
- Fene egye meg... végülis, minek neked barátnő, haver? Ott a két füled. Így is irigykedhetnek egymásra, hiszen ketten vannak. - fuldokolt Baekhyun. Szerencsétlen füles már kínjában röhögött saját magán.
- Hagyjátok már! Olyan aranyos fülei vannak! - mosolyogtam.
- Látjátok? Valaki még szeret. - bólintott a kicikizett testrészek gazdája. - Ugye, Bacon? - böke oldalba a mellette állót, akinek lefagyott az arcáról a vigyor. Én és Sehun már nem foglalkoztunk a veszekedéssel, oldják meg maguk. Kézen fogva lépkedtünk ki a teraszra, ahonnan remek kilátás nyílt a csillagokra.
- Tudod, mint gondolkodtam? - szólalt meg hirtelen.
- Hm?
- Azon, hogy ha nem lennél ilyen hülye, nem korrepetáltalak volna és nem ismerlek meg.
- Ez köcsög kijelentés volt. - hunyorogtam. Aprót kuncogott.
- Nem mondtam, hogy nem szeretlek, csak azt, hogy válassz magadnak olyan szakmát, ahol nem kell számolni. - ezen már én is nevettem.
- Oké, nem mintha mérnök akartam volna lenni, vagy hasonló. - motyogtam.
- Komolyra fordítva a szót: mi lesz most?
- Hogy érted?
- Szeretjük egymást. De képes lennél így élni? Tök elzárkózottan, távol a külvilágtól...
- Itt vagy te, meg az az öt idióta bent.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam. Lehet, hogy most ezt mondod, de mi lesz egy év múlva? Barátokat akarsz majd, bulikat, cikis sztorikat...
- Figyelj, Oh Sehun. Soha nem voltam az emberek világába való. Jobban tetszik a tiéd. - hunyorogtam. Felsóhajtott.
- Jó nőbe szerettem bele... - elvigyorodtam.
- A viselkedéseden lesz még mit javítani. - nem szólt, csak elmosolyodott és megcsókolt. Életem legszebb beszélgetése volt, esküszöm. Ahogy ajkai az enyémeken pihentek, rájöttem, hogy soha nem fogom őt elengedni. Lehet, hogy most bizonytalanok vagyunk, de én tudom, hogy ez változni fog. Lesznek majd bonyodalmak, az biztos, de meg fogjuk oldani.
Együtt.




















 

 
 

Na! Dongsaeng-sshi. vége a ficinek. :)
Remélem, elnyerte a tetszésedet, akármikor szeretnél valamit, csak szólj! :)

Köszönöm a támogatásodat! <3

Mine 2/3

**Soah POV***

Minden érzékem csütörtököt mondott egy szempillantás alatt, és mindenem egy dologra összpontisult. 

Megcsókolt. 

Oh SeHun, a suli egyik legtitokzatosabb embere megcsókolt, bennem pedig mintha egy egész sereg darázs ébredt volna fel. A testem ösztönösen reagált, a lelkem régi ismerősként fonódott össze az övével. Mintha a kezdettől fogva mellette lett volna a helyem. Mi a fene ez az érzés? Egyetlen nap alatt képtelenség ilyen mértékű érzelmeket lejátszani az agyamnak...
Puha ajkai az enyémeken pihentek. Mint a pillecukor... Azonosíthatatlanul csodálatos ízű pillecukor. Ilyen íze biztosan senkinek nem volt, csakis neki. 

Mikor azt tapasztalta, hogy nem húzódom el tőle, ráharapott alsó ajkamra. A fájdalomtól felszisszentem, de szétnyitottam a számat, hogy nyelve is utat törjön magának. Mámorító volt ez a csók. Nyelveink érzéki táncot jártak egymással, és úgy éreztem, forog velem a világ. Ebben a testi kontaktusban volt valami, ami egyszerre volt megnyugtató és vészjósló, számomra mégis inkább az első dominált.

Azonban a józan eszem egy idő után jelzett, átvette a hatalmat felettem és ijedten toltam el magamtól a fiút. Francokat művelek itt...! 
- Mégis mi a volt ez? - motyogtam zihálva. Sehun csak csendben figyelte a reakciómat, miszerint elmenekülök, vagy sem. Mindkét lehetőség csábító volt, de a testem már döntött és mozdulatlan maradt. - Ki a fene vagy te? - tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Oh Sehun, ki más? - válaszolta higgadtan. A szemeiben vörös fény villant, nekem ez adta a kezdőlöketet; az adrenalin azonnal felszökött bennem és felpattantam, hogy azzal a lendülettel kirohanjak a házból. Képtelenség, hogy épeszű ember legyen. Sem ő, sem a barátai nem voltak normálisak. 

Soha nem gondoltam volna, hogy ide kerülök. Az őrület szélére. Ráadásul a telihold magasan járt az égen, mertem következtetni, hogy éjfél felé járhatott az idő. Remek. 

Hirtelen puha lépteket hallottam meg magam mögött, gyorsabbra vettem a tempót, ha ez egyáltalán lehetséges volt. De nem én győztem. Az a valaki - vagy inkább valami - úgy terített le, hogy hatalmas nyögéssel érkezzek a földre. A kezeimet védekezően, remegve emeltem arcom elé, mintha ez ért volna bármit is egy nálam több tíz kilóval nagyobb akármivel szemben. Vicsorgás hallatszott mellőlem, nekem pedig volt egy olyan hibám, hogy akkor féltem legjobban, ha lehunytam a szemem, mert túl védtelennek éreztem magam. Éppen ezért fordultam oda, bár ezután fogalmam sem volt, nevessek-e vagy sírjak. 
Egy farkas állt előttem. Bundája színét nem igazán tudtam kivenni a sötétben, de hatalmas volt, sokkal hatalmasabb hogy átlagos farkas legyen. A szemei szinte emberiek voltak és nagyon ismerősek. 
- Bántani fog? - kérdeztem inkább csak magamtól. Az állat, mintha értette volna a szavaimat, bátorkodott egy lépést megtenni felém. - Ne gyere közelebb! - sikkantottam, és csodák csodájára, megállt.
Aztán megint közeledett, és már hiába nyöszörögtem, kecsesen mellém lépdelt. Kíváncsian végigszaglászta a ruhámat, még a bőrömet is, valószínűleg, hogy megbizonyosodjon valamiről. Végül az őrületemet tetézte, hogy még mellé öt farkas is társult. - Jól van Soah, jól van. - mondogattam magamnak, de ezzel csak azt értem el, hogy ájultan estem össze a talajon.

***

- Szerintetek él még?
- Baekhyun, mi lenne, ha nem lennél ilyen tróger? Semmi baja, csak elájult.
- De akkor is...
- Hol vagyok? - nyöszörögtem, hogy azért némileg magamra is felhívjam a figyelmet. Frusztráló volt egy olyan vitát hallgatni, ami arról szólt, hogy élek vagy nem.
- Minden rendben? - jött oda hozzám Sehun, mire elkerekedtek a szemeim. Aggódott értem? 
- Te? - nyögtem. - Én izé... - semmi nem jött ki a torkomon.
- Azt hiszem, itt az idő magyarázkodni. - kezdte Suho. Tud beszélni. - Tudom, nem lenne helyes azonnal rád zúdítani, de egy ideje figyeltünk téged, mert nagyon fura dolot történt Sehunnal, amint megszólítottad. Az egész néhányszáz évvel ezelőtt kezdődött. - itt fordult velem egyet a világ. - Mi farkasok vagyunk, Soah-yah. Nem beszélhettünk és érintkezhettünk külvilági emberekkel soha, mert veszélybe sodortuk őket. Az átváltoztatásunkat egy másik farkas végezte harapással. Mi nem tehettünk ellene semmit. Már lassan kétszáz éve itt vagyunk. - és csak mondta, mondta. Kiderült, hogy Chanyeol az éjszaka közepén indult haza a családjához és akkor támadták meg. Baekhyun egy fogadóban dolgozott és egy mosdóban rontottak rá, Suho vadászni volt az apjával a tragikus napon, Kai még nagyon kicsi volt így nem emlékszik, Kyungsoot elrabolták, Sehun pedig...őt egy templomban támadták meg egyik este. Megsajnáltam ezeket a srácokat. Ki lehet olyan szívtelen, hogy tizenévesek sorsát pecsételi meg?  Elszakították őket a családjaiktól, megfosztották őket a boldogságtól.
- És miért... - kezdtem a kérdésbe, de elhallgattam. Nem akarom mindenki előtt megkérdezni Tőle, hogy...
- Hogy miért csókoltalak meg? - kérdezte Sehun, mire elkerekedtek a szemeim. - Mert kiválasztottalak. Ahogy Suho mondta, furcsa dolog történt velem egy szavadtól. A lelkem megértő társra talált a tiédben.Te az enyém vagy.
- Mi bajod van? - mordultam fel. - Nem vagyok senkinek a tulajdona!
- De már régóta figyelünk, Sehun téged választott. Nem tehet róla, viszont attól még nem megmásítható. - jelentette ki Kyungsoo.
- Mégis miért?
- Nem tudja senki. Ez nálunk ösztönös. Rácsapunk a hasunkra és találomra rábökünk valakire, ő lesz a párunk. Innen már nem mész el. Évekig vártam, hogy ráakadjak a tökéletes személyre.

Köpni nyelni nem tudtam.

Mine 1/3

***Soah POV***

Borzasztóan megbántam, hogy sosem tanultam rendesen és az első percben feladtam, próbálkozás nélkül. Legalábbis ezt gondoltam, egészen addig, amíg nem találkoztam Vele... 

~~~

Május elején jártunk, a tanárok érettségiztették a végzősöket. Semmi energiájuk nem maradt ránk, a tizenegyedikesekre, nemhogy még dolgozatokat írassanak velünk meg átrugdossanak a vizsgákon. Ennek hála én teljesen abban a tudatban léptem be eme szép tavaszi reggelen a 11/F osztályába, hogy mától elkezdek gyakorolni a pótvizsgára, mert borítékolva van a bukásom. 

Tudniillik, a mi osztályunk számított a legbénábbnak, a legrosszabbnak. Csupa csodabogárral osztottam meg a mindennapjaimat; egyikünket sem érdekelte az iskola jó híre, senki nem szenvedett megfelelési kényszertől. Mindenkinek egyéni személyisége volt, ez a vislkedésen és az öltözködésen látszott inkább. Senki nem tudott úgy kosarazni vagy focizni a suliban, mint a mi osztálytársaink, a lányok pedig egytől egyig olyan munkákról álmodoztak, mint a fodrászat, kozmetika, pincérkedés. Sosem említették az "átveszem a céget és gazdag pasit keresek" mondatokat. Koreai bandákat senki nem hallgatott. Jómagam tipikus álmodozó jellem voltam, kalandokról fantáziáltam, kötődtem a furcsa és természetfeletti dolgokhoz... Vonzott az írói pálya. 

~~~

- Kedves osztály! - csapta le a naplót Lee tanár úr az asztalra, rögtön az első óra első percében. Haja kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába, hófehér ingét már lassan átizzadta, a nyakkendőjét pedig összevissza rángatta. Nem lehet szerencsés így felöltözni a kánikula idején... Láthatóan ideges volt, mögötte pedig a matektanárunk állt, szokatlanul magabiztos arccal. Amikor nálunk tartott órát, rendszerint inkább a lemondást lehetett róla leolvasni. Itt már bűzlött a dolog. - Az írásbeli érettséginek vége, a tanári kar hulla fáradt, és a szóbelin még túl sem estünk. mégis összeszedtünk annyi energiát, hogy átnézzük az osztálynaplókat, amit a magukénál meg is bántunk. Mi a fészkes fenéért nem tudnak leülni otthon és megtanulni, amit kell?! Maguk a legborzalmasabb csapat, mind tanulmányilag, mind máshogy nézve! Az iskola életében nem vesznek részt! Az osztály összetartása nulla! Mindennek a tetejébe, mindenki el van foglalva a maga kis világában, ami biztos nem a Föld nevű bolygón van! Nem gondolják, hogy ez egy kicsit leviszi az iskola színvonalát? Hah? - ezután sorban elkezdte felsorolni a neveket hatalmas beleéléssel, a jegyekkel együtt. Az összes osztálytársamat indulatosan vesézte ki, mérgében csapkodta az asztalt és még az utolsó előtti padból is láttam a halántékán kidülledő, lüktető eret. Mikor hozzám ért a névsorban, már meg sem próbáltam odafigyelni. Valamiért az ablakon kívüli történések jobban lekötöttek. Például a kocsik jövése-menése, vagy az utcán sétáló emberek járásának stílusa. Ja, meg az udvaron focizó kilencedikesek bénázása.
- Soah! Jól érzi magát ott a hátsó sorban? Milyen a kilátás? - kezdte mézesmázos hangnemben, majd úgy torzult el az arca, ahogy a tenger kezd el hirtelen háborogni a napsütéses strandidő után. - Matematikából kilenc egyessel és néhány kósza kettessel-hármassal én odafigyelnék a helyében! A többi tantárgyat már meg sem említem, bár maga ehhez képest minden más tantárgyból zseninek számít!Vagy talán az átlagát számolta olyan ábrándos tekintettel? Tetszik amit hall?
- N-nem. Bocsánat. - hajtottam fejet.
- Az igazgató úr nem akarja, hogy túl sok bukás legyen év végén, így felajánlotta, hogy az "A" illetve "B" osztályos tanulók segítenek maguknak. Ha jól számolom, akkor az osztály létszáma húsz. Kirakjuk a faliújságra, kikkel lesznek párban az év végi vizsgákig. Ha megírják legalább kettesre, mehetnek tovább tizenkettedikbe. Óra végén megtekinthetik. Most pedig sürgősen hasaljanak rá a matematikára! További szép napot. - csapta be maga után az ajtót, mi meg csak értetlenül bámultunk utána.
Az óra totál unalmas menete után, azaz kicsengetéskor mindenki a listához tömörült. Én megvártam szépen, míg sápítozva arrébb megy az osztály és csak akkor pillantottam rá futólag. Tökmindegy, hogy ki lesz a "tanárom", így is úgy is... na álljon meg a menet. Mi az, hogy "Oh SeHun"? Eh? Mi a franc? Ez diszkrimináció!
Az a gyerek a büdös életben nem fog nekem segíteni! Ő meg az öt haverja... hogy is hívják magukat? ex...EXO! Valami irtó hülye név volt, szerintem ők se tudták, honnan jött. Talán egy szekta neve. Mindenki a nevüket motyogta a szünetekben: Suho, Kai, Chanyeol, Baekhyun, Dyo és Sehun. Ők hatan egyáltalán nem kommunikáltak az iskola többi tanulójával, semmi érzelmet nem mutattak feléjük, így a többi ide járó sem kísérelt meg egy próbálkozást sem barátkozni velük. A mindig fekete vagy sötét öltözetük pedig még nagyobb titokzatosságot kölcsönzött nekik.

Ahogy sétáltam a folyosón, és azon elmélkedtem, hogyan menjek oda és kérdezzem meg, neki is mondták-e már, hogy ő fog korrepetálni vagy ez csak egy félreértés-e, nekimentem valakinek.
- Izé...bocsánat. - hajoltam meg, majd mikor felegyenesedtem, egyenesen Sehunnal találtam magam szemtől szemben. A számat is eltátottam a meglepettségtől.
Mormogott valamit, de szerintem csak saját magának, mert nem értettem. Végül idegesen elvigyorodtam és megszólaltam. Nem fogok elbújni, mint a többi idegesítő liba.
- Szóval... a matek felkészítés miatt te már kaptál valamilyen értesítőt? - felvonta fél szemöldökét.
- Kellett volna? Nekem nincs szükségem felzárkóztatásra.
- Nem úgy értem, hanem az F... kaptunk egy párt a legjobb osztályokból, hogy segítsenek átmenni a vizsgákon.
- És? Mi közöm van nekem ehhez?
- Én... úgy értem, engem... melléd osztottak be. - lettem egyre halkabb. Egy ideig egy szót se szólt, majd kimondta.
- Legyen.
- Megértem, de... illetve, micsoda? - cincogtam. - Elvállalod?
- El.
- De azt hittem, nem fogod...
- Kell a segítség, vagy nem? - mordult rám.
- Kell! - vágtam rá.
- Akkor találkozzunk órák után a suli előtt. Most pedig elállnál az utamból? - lökött félre és már ott sem volt. Hihetetlen! Oh Sehun elvállalta, hogy leül velem matekozni! Úristen! Sikítani támadt kedvem. Először is azért, mert megijedtem. Mi van, ha kinyír, mert felidegesítem, aztán a hullámat a kukában találják meg?

Másodszor azért, mert izgatott voltam. Hiszen az egyik legjobb készít fel, így nagy valószínűséggel nem fogok megbukni. Csak gyakorolnom kellett és félretenni az előítéletes pletykákat.

~~~

Suli végeztével a megbeszéltek szerint az épületnél vártam Sehunra, aki nem sokkal később meg is jelent előttem. Szokás szerint feketébe öltözött, de ha jobban végigfuttattam rajta a tekintetem, elképesztő világosnak hatott így a bőre, markáns állkapcsa piszok férfiassá tette. Be kellett vallani, egész helyes volt. 

- Mehetünk? - mormolta az orra alatt, mire félénken bólintottam. Aki még a suliban tartózkodott, aggódó vagy éppen irigy pillantásokkal méregetett. Volt, aki kiabált nekem, hogy reméli, visszajövök élve. 

Már teljesen elméláztam, mentem volna tovább, mikor megragadta a karomat.
- Hova mész? - kérdezte. Nem tudtam neki mit mondani. - Kocsival megyünk. - bökött egy koromfekete, vadiúj Mercedes felé. Tátott szájjal néztem a járművet és szintén tátott szájjal ültem be.

- Kösd be magad. - pattant be mellém, de meglátva zavarodott pillantásomat kijavította magát. - Ne gondold túl. Rendőrök figyelnek az utakon. - ennyit a kedvességről. 

Illett hozzá ez az autó, a vezetési stílusa pedig nyugodt volt, az életemet is rá mertem volna bízni.

Az út maga nem volt valami ismerős. Talán azért, mert még nem jártam ilyen helyeken? Kicsit pánikolni kezdtem, ugyanis elhagytuk a lakott övezetet, és olyan autóúton mentünk tovább, amit nem házak, hanem erdő vett körbe. Fél órán keresztül utaztunk, míg végül befordult egy erdei ösvényre és leparkolt. Kiszállt, megvárta míg én is kiszenvedtem magam a kocsiból (nem segített volna, inkább nézte) és elindult befelé.
- Hova megyünk? - néztem körül az erdőben. Nem voltak jó gondolataim ezzel kapcsolatban.
- Szerinted? Hozzánk.
- Egy erdőben laksz? - csúszott ki a számon. És mi az, hogy hozzáJUK? Ó, én hülye, biztos a szüleire gondol. Én is anyáékkal élek, egyáltalán nem meglepő. Csak az ijedtség beszélt belőlem.
- Mi van, ha egy erdőben lakom? Nem zavar senki, nincs más, csak a környezet és mi. - ez aztán a magyarázat. Normális ember ennél tud értelmesebb magyarázatot is adni, de ki mondta, hogy Sehun is az?

Meddig gyalogolhattunk? Tíz percig? Nem számoltam, de hirtelen megláttam egy óriási házat. Óriási alatt tényleg óriásit kellett érteni. Ez már nem is ház volt, hanem palota. Pedig még az sem lepett volna meg, ha azt mondja, temetőben fogunk tanulni, mert kriptában lakik. 

Meggyorsítottuk lépteinket és bementünk a házba. Most jutott eszembe, hogy nem szóltam haza, hogy tanulni megyek. Pedig nem ártott volna...
Tök csendben tettem le a kabátom és a cipőm, és ugyanolyan csendben követtem őt a szobájának nevezett terembe. Mert ez a szoba kábé akkora volt, mint a mi lakásunk.
- Ülj le. - utasított tömören. - Nem lesz időnk a három éves anyagot beleverni a fejedbe, tehát azt tanuljuk, amit a vizsgán fognak kérdezni.
- Honnan tudod, mik lesznek a vizsgán?
- Mindenki kapott feladatsort, még a ti osztályotok is. - feleli hűvösen. Ó, csak nem arra a papírra gondol, amit belegyűrtem a táskámba aztán megfeledkeztem róla? - Mindegy, kezdjük. Minél hamarabb befejezzük, annál hamarabb megszabadulunk egymástól.
- Nagyszerű. - sóhajtottam. 

Sehun jobban magyarázott, mint gondoltam. A feladatok nagy részét elsőre, legbénább esetben negyedjére megértettem. Az időérzékem elhagyott, vele szinte élveztem a tanulást.
Mikor a nagy falióra elütötte a nyolcat, felnéztem, egyenesen a gyönyörű, sötét szemeibe. Szinte elvesztem a tekintetében, rabul ejtett. Ő sem nézett félre, kitartóan vette a szemkontaktust. Aztán minden villámcsapásként ért. A köztünk lévő távolság eltűnni látszott, és már csak arra eszméltem fel, hogy ajkai az enyémeken pihennek. Mégis mi a fenét műveltem?  Hogy hagyhattam egy ismeretlennek?  Mi a fene vonzott ennyire hozzá? 


***

És fent van az első rész :) Dongsaengemnek, Giginek küldöm, remélem tetszik, megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni magamból, mivel az első olyan fici, amit nem a SHINee-val írok :) Szóval jó olvasást mindenkinek és örülök hogy megismerhettem a dongsaengemet :*