Hey, Doctor! - 8. Rendelés

***Sojin POV***

- Az egész a szüleimmel kezdődött. Kiskoromban még minden rendben volt, el sem tudtam képzelni a kis naiv fejemmel, hogy valaha rosszra fordulna a sorom, hiszen volt pénzünk, foglalkoztak velem, az átlag gyerekeknél többet kaptam. Általános iskolában kezdtek ritkulni a szüleimmel töltött pillanataim, középiskolában megromlott a viszonyunk, apa pedig inni kezdett. Tizenhat éves voltam, mikor kiderült, hogy verte anyát, ezt is úgy tudtam meg, hogy szemtanújává váltam. Ezután megfenyegetett, hogy ha bármit elárulnék, megöl. Minden nap részegen jött haza, talán még más nőkkel is összefeküdt. Meggyarapodtak a verések az én káromra is, ezért hamarosan összepakoltam és megszöktem. Mivel viszonylag sok pénzt kaptam, megtehettem volna mást is, de én egy kis házban szálltam meg, és szerencsémre az ott élő idős házaspár szívesen látott. Onnan jártam iskolába, az volt az otthonom. Aztán pedig fotós lettem és most itt vagyok, ahol. Úgy éreztem, soha nem lesz senkim, mégis megismerkedtem Hanival, aztán jöttél te és nem tudtam kezelni a helyzetet, hogy van egy férfi, aki iránt nem vagyok közömbös. - dünnyögtem. Eközben Chanyeol nem nevetett, nem gúnyolt ki, nem vetette a szememre, mikor konkrétan kijelentettem, hogy igenis érzek iránta valamit, egyedül az egyre erősödő szorításával jelezte, hogy mindent hallott.
- Sajnálom. Annyira sajnálom. - suttogta, mire kibújtam a karjai közül és szembe néztem vele. Kedves mosolyt villantott és hüvelykujjával letörölte az arcomról a sok könnyet. - Sojin-ah. Tudom, hogy soha nem fogod elfelejteni a rengeteg rosszat ami történt, de most már nem csak egyetlen emberre támaszkodhatsz. Itt van Baekhyun is és biztos vagyok benne, hogy Luhan kedvesebb lesz, amint megismer. És... és itt vagyok én.
- Köszönöm, Chanyeol. Te vagy a második, akinek ezt elmondtam, de...
- Nem bízol bennem? - cirógatta meg újra az arcom, amitől libabőrt kaptam. - Megértem, ezek után amiket most elmondtál, én sem tenném. De én soha nem bántanálak, soha nem emelnék kezet rád és megvédenélek, amíg te akarod. Én is kedvellek téged, Sojin. - pillanatok alatt váltott színt az arcom, ahogy közelebb hajolt. Éreztem meleg leheletét, az ajkai olyan kívánatosnak tűntek, hogy muszáj volt megcsókolnom. Hajába túrtam, hogy közelebb húzzam magamhoz és meg is tapasztalhassam az igazamat. Nem ellenkezett, csípőmre fogott, aminek hatására átvetettem lábamat a derekán, úgy szorítva tovább Őt. Hevesen dobogó szívére tette a kezem, és meglepetésemre kettőnk éltető szerve egyszerre dobbant.
Hanyatt döntött az ágyán, viszont esze ágában sem volt a csók után tovább menni, szimplán mellém feküdt. Fejemet a mellkasára hajtottam és átöleltem derekát, míg ő hátamat cirógatta. Teljes csendben feküdtünk, míg én fel nem adtam a fáradtság elleni harcot és el nem nyelt a jótékony sötétség.

~~~

- Furcsa vagy.
- Tessék? - lepődtem meg. Újabb hétfő érkezett el. Vasárnap délelőtt elköszöntem Chanyeoltól, de csak akkor engedett el, ha megcsókolom, ami rettentően zavarba hozott. Azóta nem is beszéltem vele, talán tudja, hogy időre van szükségem, mindenesetre Haninak igaza volt; valóban derűsebben láttam mindent. Talán annak volt ehhez köze, hogy kiadhattam magamból valamit, amiről évek óta nem beszéltem.
- Mondom, olyan fura vagy. Mosolyogsz, nem bosszankodsz, nem kritizáltad Sehunt, pedig az újakat mindig leszólod valamivel. Egyszerűen semmit nem teszel, ami rád vallana! - sóhajtott fel frusztráltan. - Rettentően idegesít, hogy nem tudom az okát. - mondjam neki, vagy ne mondjam? Ez itt a kérdés. Hiszen ha belegondolunk, mindig én voltam az első, akinek elmesélte, ha valami történt vele. Felnyögtem.
- Ígérd meg, hogy nem kezdesz el visítani és ugrálni, illetve semmi olyat nem teszel, amit idegesít.
- Ígérem! - komolyodott meg.
- Ami azt illeti, emlékszel még arra, mikor meséltem neked a filmről?
- Amiben aztán a lány nemet mondott és tragédia lett a vége?
- Pontosan. - bólintottam. - Én voltam.
- Hogy mi? - lepődött meg. - Sejtettem, hogy annak a dolognak hozzád van köze, de ezek szerint...
- Minden, amit mondtam akkor, az én helyzetem volt. Nem létezik ilyen film, vagy talán mégis, de én nem hallottam róla.
- Tehát összefoglalva: téged hülyéztelek le?
- Igen. - nevettem fel.
- Mesélj!
- Az egésznek az eleje akkor volt, mikor nőgyógyászhoz küldtek a fájdalmaim miatt. Ott találkoztam Chanyeollal, akire azt mondtam, mekkora idióta.
- Folytasd.
- Tényleg egy idióta. - vigyorodtam el, de ebben a vigyorban egy csepp gúny sem bújt meg. - Nála hagytam a telefonom, és mint tudod, visszahozták nekem. Baekhyun, akivel Chanyeol jött, egy pszichológus. Megkért, hogy randizzak a colossal.
- És? - egyre jobban csillogott a szeme. - Miért kért erre?
- Mert történt valami Chanyeollal, amiért ilyen balfasz lett és nekem segítenem kellett rajta. Végül tényleg randiztam vele és nagyon jó volt. - pirultam. - Másnap beszéltem Baekhyunnal, aki nem mellesleg meleg és a barátja "rajtakapott" minket, mikor beszélgettünk. Ebből veszekedés lett, aminek a végére beesett az az idióta is. Én sértődötten elmentem onnan, de ő utánam jött este és felcsengetett. Vacsoráztunk, megittunk egy üveg bort, amitől megeredt a nyelve és elmondta, milyen lelki sérülésen ment keresztül, amiért így viselkedik. - Hani szorgalmasan bólogatott jelezve, hogy nagyon is érti és meséljek tovább. - Ezek után elrohant és én kerestem meg. Esett az eső, mikor átölelt és annyira jó érzés volt... aztán hozzá mentünk fel, mert az közelebb volt. Nekem adta éjszakára az ágyát. de talán a hirtelen jött sok kedvesség miatt, vagy nem is tudom miért, eszembe jutottak a szüleim. Sírtam, sőt az nem is kifejezés. Chanyeol pedig bejött. Mindent elmondtam neki és akkor csókolt meg. Együtt aludtunk és nagyon zavart vagyok. - motyogtam.
- EZ ANNYIRA ÉDES! - harapott az ajkába barátnőm, de igyekezett visszafogni magát. - Ugye nem pattintottad le? Mondd, hogy nem!
- Nem. - ráztam a fejem és idegesen felálltam. - De tegnap nem beszéltem vele, mert otthon dolgoztam. Nagyon nem tudom, hányadán állok. Fogalmam sincs, hogy neki csak hirtelen fellángolás, vagy megsajnált, vagy tudom is én.
- És hogy néz ki?
- Ez miért érdekel? - ráncoltam a szemöldököm.
- Magas?
- Nagyon.
- Nagy fülei vannak?
- Igen, és aranyosak. - emlékeztem vissza az édes fülekre.
- Ez esetben kérdezd meg tőle, mit akar pontosan. - biccentett mögém, mire kikerekedtek a szemeim és egy férfit pillantottam meg, aki fokozatosan mosolygott egyre szélesebben. - Nem zavarok, még amúgy is fotózásom lesz, tíz perc múlva visz a sofőr. - integetett, kikerülte Chanyeolt egy vidám biccentés kíséretében, majd végleg kettesben maradtunk.
- Me-mennyit hallottál?
- Eleget ahhoz, hogy rém édesnek találjalak. - kuncogott. - Viccet félretéve, akkor léptem be, mikor a "nem tudom, hányadán állok" mondatot magyaráztad.
- Értem. - dünnyögtem.
- És mi is a probléma pontosan? - lépett közelebb, jobb kezével teljesen magához húzott. - Tudom, hogy nehéz elnyerni  a bizalmad, de próbálkozni fogok.
- Nem tudom, Chanyeol. - pislogtam. - Mi van, ha rájössz, mennyire nem érek semmit? Ha unalmas vagyok és felszáll a köd a szemed elől? Semmi nem olyan, mint amilyen az első tapasztalatok alapján, egy idő után ha jobban megismersz, talán már nem leszek...  - meg sem várta a mondókám végét, csak gyengéden megfogta az arcomat és olyan csókban részesített, hogy ha nem tartott volna meg, esküszöm összeesek itt helyben.
- Én is kérdezhetnék ilyeneket tőled. - mosolygott kedvesen. - Megkérdezhetném, mi lesz, ha nagyobbra törő álmaid lesznek, ha a szíved elhúz innen, mi van ha veled is úgy járok, mint Haneullel, és még sok más hasonlót. De tudod miért nem teszem?  - megráztam a fejem. - Azért, mert ha nem élünk a jelennek, ha folyton a jövővel foglalkozunk, akkor nem élünk igazán. Elképzelhető, hogy történnek majd dolgok, sőt, biztos, hiszen hol nincs baj soha? De figyelj; én a mostnak élek, a majd az eljön egyszer, de semmiképpen nem most.
- Pocsékul magyarázol. - sóhajtottam. - De igazad van.
- Akkor ez azt jelenti, hogy hajlandó lenne eljönni velem ez a hölgy itt egy randira? - csillant fel a szeme.
- Honnan tudtad, hogy nincs dolgom és legfőképpen: te miért nem munkában vagy?
- Először is mára nem volt sok betegem, összesen hat, ha jól emlékszem. Éppen ezért, mivel én szabad vagyok, akkor is eljöttem volna, ha nyakig ülsz a melóban.
- De lovagias itt valaki. - nevettem fel.
- Akkor elmegyünk enni?  Képes lennél velem randizni?
- Azt hiszem, még többre is annál. - motyogtam letaglózva, miközben Park Tökéletes Chanyeol összefűzte ujjainkat és kivezetett az irodából.

Változások (EXO - D.O)

Lediplomáztam. El sem hittem ebben a szent pillanatban, hogy szereztem egy diplomát, bár világéletemben olyan voltam, hogy reggel nyolckor semmit sem fogtam fel.
- Kyungsoo. - suttogtam alvó szerelmemnek.
- "Miva'?" - dünnyögte félálomban, de én tovább rángattam, míg ki nem pattantak a szemei és fújtatva fel nem ült. - Mondd már ahelyett, hogy kiszaggatod a kezemet reggel! - háborgott. Mindig is ijesztő volt...
- Te, figyelj. Lediplomáztunk.
- Most esett le, mi? - enyhült meg az arca, majd nevetni is kezdett, ahogy elkámpicsorodott fejemet nézte. Bólogattam, de hang nem jött ki a torkomon. - Mindig is szerettem benned, mikor napok kellenek, a felfogásodnak.
- Fogd be. - motyogtam. - Aludj vissza!
- Már nem tudok, mert valaki felvert álmomból. - lökött meg finoman. Ekkor vettem észre, hogy bizony ruha sem volt rajtunk. Ő is végignézett magán és abban a szent pillanatban perverzen kezdett vigyorogni. - Attól tartok, meg is ünnepeltük az estét.
- Istenem, amilyen cuki és félénk tudsz lenni, úgy hozol zavarba is! - förmedtem rá. - Apropó. Azt mondtad, ha megszerezzük a diplomát, adsz egy ajándékot. Ide vele. - viccelődtem. Az ő arcáról azonban lefagyott minden érzelem és felpattant, hogy utána idegbeteg módjára kiszaladjon a szobából. - Hát ebbe meg mi ütött?

***

Kyungsoo hetek óta furcsa volt. Mikor megkérdeztem, elmegyünk-e valahová, nemet mondott. Mikor odamentem hozzá főzés közben és puszit adtam a tarkójára, megugrott és kis híján magára húzta az összes forró ételt. Pedig imádta, mikor apró puszikat adtam neki.
Nem volt normális dolog ez az egész.
- Tettem valamit, amiért ezt csinálod? - pislogtam rá szomorúan.
- Ne-nem... csak... én szeretnék...
- Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.
- De ez nem olyan. - rázta a fejét. - Attól félek, kiröhögsz és itt hagysz a francba.
- Yah! Soha nem tettem ilyet! Rád vagyok tapadva, mint egy rágógumi. - próbáltam oldani a feszültséget.
- Mi a garancia rá, hogy nem fogod meg magad és rohansz el? - vonta fel a szemöldökét. - Ne is mondj semmit, mert nem tudod, miről van szó.
- Oké, tudod mit!? Akkor megyek el innen, ha arra sem leszel képes, hogy megbízz bennem! - emeltem fel a hangom megbántottan. Rám emelte hatalmas szemeit, amik könnyektől csillogtak. Do Kyungsoo soha, semmilyen körülmények között nem sírt. Egy pillanatra felsóhajtott és kivett a zsebéből valamit, majd felállt és féltérdre ereszkedett előttem.
- Én izé. - köszörülte meg a torkát és kinyitotta eddig ökölben tartott jobb kezét. A szám is tátva maradt a látványtól. - Kim Junghee, én... én mindig szerettelek, amióta csak ismerlek, ez azóta sem változott semmit. Szeretnélek boldoggá tenni. Megtisztelnél azzal, hogy... hozzám... jössz? - egyre halkabb volt, és annyira édes, hogy azt hittem, cukormérgezést kapok tőle. Felsikkantottam és úgy ahogy voltam, a nyakába vetettem magam, olyan csókba hívva őt, mint még soha.
- És ezt nem merted megkérdezni? Annyit álmodoztam arról, hogy egy nap hozzád mennék... nagyon, nagyon szeretlek. - bőgtem.
- Akkor igen? - tette fel az ártatlan kérdést.
- De még mennyire!

***
Sziasztok! :) 
Ezt a drabble-t úgy írtam, hogy elkapott egy romantikus pillanat és nem bírtam ki, hogy ne vessem gépre. :)
Készülőben van még egy one shot Kyungsooval, ami nem azonos ezzel, ez csupán egy pillanat szösszenete volt. Igyekszem a másikkal is, várjatok rám! :)

Hey, Doctor! - 7. Rendelés

***Sojin POV***

- Ho-hogy mondtad?
- Biztos hülyeségnek tartod. - nevetett zavarában. - Én csak...
- És mi lenne ha bejönnél és én főznék valamit? - vágtam rá meggondolatlanul. Én vagyok a normális emberek gyöngyszeme...
- Tessék? - kikerekedett szemekkel meredt rám, mint aki életében nem látott még embert sem, nem hogy nőt.
- Hát izé. Gondoltam... hm... be-bejöhetnél, ha már itt vagy. - köszörültem meg a torkom, de úgy tűnt, Chanyeolnak ez mérhetetlen örömet okozott; pillanatokon belül szélesebb mosolyt varázsolt az arcára, mint maga a Han-folyó.
- De csak ha nem gond.
- Nem. - ráztam a fejem és arrébb álltam az útból, hogy beljebb jöhessen. - A konyha arra van. - mutattam az utat. Leültettem egy székre a helyiségben, én magam pedig a hűtőben kezdtem kutakodni. Hálát adtam az égnek, hogy mindig tele van kajával ez a nyamvadt szekrény, akármit össze tudtam ütni a colosnak. - Mit ennél? - érdeklődtem.
- Nekem mindegy. - vigyorogva vont vállat. Szerintem ezzel a meghívásommal rettentő boldoggá tettem, és valamiért én is örültem az ő vidámságának. - Tudod mit? Segítek! - csillant fel a szeme, majd olyan gyorsan pattant fel, hogy kellett egy kis idő, hogy magamhoz térjek.
- Tudsz főzni? - értetlenkedtem.
- Egy kicsit. A nővérem állandóan azzal nyúzott, hogy mégis hogyan nézne ki, hogy egy házas ember nem tud főzni. - akkor komorodott el, mikor kimondta. Egyre többször szólta el magát, és ez jót jelentett. Kezdett előtörni az igazi arca. - Inkább felejtsd el, amit az előbb mondtam és főzzünk együtt. - erőltetett magára újabb mosolyt. Bólintottam beleegyezésül.

Egy órával később már mosolyogva, beszélgetve és egymásra hangolódva tettük a dolgunkat. Hihetetlen, mennyire megváltoztam Park Chanyeol által, hiszen már én is éreztem magamon a hatását.
- Kóstold meg. - dugta az arcomba a kanalat, benne egy kis levessel. Engedelmesen kaptam be az egészet és hümmögve ízlelgetni kezdtem. - Milyen?
- Ez finom. - nyammogtam. - Akkor te meg a bulgogit kóstold meg, fél perc és kész. - kivettem a serpenyőből egyet a pálcikámmal, amit aztán a szájába csúsztattam.
- Mesés. - kuncogta.
- Akkor ezzel kész is volnánk. A rizs megfőtt, kimchi a hűtőben, amit ki is veszek. - indultam el az említett irányba, majd kihalásztam az ételt, míg Chanyeol mindent kitett az étkezőasztalra.

Az evés kellemes hangulatban telt, egy üveg bor is előkerült, aminek a háromnegyede el is párolgott valamerre...
A tévé előtt ültünk, kezünkben egy-egy pohár alkohollal, mikor füles valamiért mesélni kezdett. Kis híján kiesett a pohár a kezemből, mikor realizáltam, hogy mégis mit hallok.
- Tudod, eddig csak Haneullel éreztem magam ilyen jól.
- Mi?
- Ő volt az én tökéletes menyasszonyom. - mosolygott. - Meg is kértem a kezét az egyetem alatt, de két éve elhagyott. Nagyon szerettük egymást. - meredt maga elé. - Mindig is szerettem a humort és viccet csináltam saját magamból is, az emberekkel jól megvoltam. Aztán jött Ő, és fenekestül felfordult az életem. Tetszett neki a humorom, nevetett, valahányszor együtt voltunk. Talán nem hiszed el, de akkoriban simán elhívtam egy lányt randira, sosem kellett kerítőt játszania senkinek a kedvemért, és ez Haneullel sem volt másképp. Odamentem hozzá és elhívtam. - nosztalgikusan mesélt, én pedig egyre jobban érdeklődtem. - Az utolsó randinkon is felhőtlenül boldogok voltunk, ezért álmomban sem gondoltam volna, hogy másnap kapok egy levelet, amiben elbúcsúzik. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen egy nőt sem vagyok képes boldoggá tenni, ennyire szerencsétlen vagyok. - hátravetette a fejét a kanapén és rekedtesen felnevetett. - De nem is értem, miért mondom el ezt én pont neked, akinek nincs is köze ahhoz, hogy mi történt velem két éve. Ne haragudj, hogy a hülyeségemmel traktállak.
- Chanyeol...
- Mennem kell! - felpattant és kisietett az előszobába, majd felkapta a cipőjét. Utána siettem, de már csak annyit kaptam el, hogy nyitja az ajtót. - Nagyon örültem, Sojin-ah!
- Hé! - kiabáltam, de meg sem hallotta. Csak rohant, én pedig megkövülten néztem.
Első dolgom volt tárcsázni Baekhyunt.
.
.
.
Vedd már fel...
- Igen?
- Baekhyun!
- Sojin-ah?
- Elmondott mindent!
- Mi?
- Chanyeol feljött hozzám, hogy megkérdezze, elmennék-e vele vacsorázni. Gondoltam egyet és behívtam, jól éreztük magunkat, főztünk, ettünk és leültünk tévézni. Nem tudom, hogy azért nyílt meg, mert felbontottunk egy üveg bort, vagy csak őszinteségi rohama volt, de elmondta, aztán elszaladt.
- Baszki... ez nem a legjobb. Amikor zaklatott, sosem megy haza. - hallottam a hangján, hogy ideges.
- Én megkeresem. - vágtam rá.
- Ne menj ilyenkor sehová, már besötéte-
- Nézd, Baekhyun. Utálom bevallani, de Chanyeol miatt megváltoztam és én is észrevettem magamon, hogy nem vagyok olyan bunkó, mint eddig. Megkeresem őt. - vitatkoztam és mielőtt megszólalt volna, lecsaptam a kagylót.

~~~

- Chanyeol! Merre vagy? - kiáltoztam. Első utam a cseresznyefaligetbe vezetett, hiszen azt mondta, az a kedvenc helye. - Kérlek, szólalj meg, ha itt vagy! - a sok szaladgálástól kifogyott belőlem a szusz, az eső elkezdett esni, de az a hülye még mindig nem került elő. Tovább rohantam, hátha megtalálom.
Végül egy padon vettem észre a liget végében ülve, lehajtott fejjel. Átfutott rajtam a megkönnyebbülés, és rögtön felé vettem az irányt. - Hát megvagy.
- Sojin? Te mit keresel itt? - kapta fel a fejét.
- Téged, te ökör! Hogy tehetted ezt?! Tudod, mennyire aggódtam miattad? Átszaladtam érted az egész ligetet! Azt hittem... azt hittem, már csináltál magaddal valamit és...
Nem igazán fogtam fel a történteket, hiszen olyan hirtelen történt. Felpattant, majd magához húzott és átölelt. Kis fáziskéséssel végül én is átkaroltam a nyakát, arcomat a mellkasába fúrva. Kicsit filmbe illett ez az "esőben-állva-ölelkezünk" dolog, de jól esett.
- Menjünk haza. Ha megfázol, az az én hibám lesz. - csak bólogattam, megszólalni viszont egyáltalán nem volt kedvem. Hagytam, hogy irányítson, és mire feléledtem, már a lakásán ültünk.

- Hozok neked valami száraz cuccot, aztán aludhatsz az ágyamban. - indult el. Teljesen máshogy viselkedett. Nyoma sem volt a szerencsétlen idiótának. Néhány percig tartott csak, amíg visszatért egy pólóval és egy rövidnadrággal. - Vedd csak fel, a háló arra van. - mutogatott.
- Chanyeol...
- Igen?
- Alszom én a kanapén, ha gondolod. - motyogtam, pedig egyáltalán nem ez volt a nyelvemen.
- Hülye lennék egy nőt kivágni a kanapéra. - nevetett.
- De...
- Nyugi. Egy éjszakába nem halok bele a kanapén.

Ahogy az ágyban feküdtem a teljes sötétség homályába burkolózva, felrémlett a szüleim képe előttem. Soha nem szerettek, nem voltak kíváncsiak rám, és már Chanyeol többet tett értem azzal, hogy az ágyába engedett, mint ők egész életem során. Régóta először vett erőt rajtam a zokogás. Igyekeztem halk lenni, de nem ment olyan könnyen.
- Sojin? Minden rendben? - a villany felkapcsolódott, de én csak a párnába fúrtam a fejem és sírtam tovább, mint egy kisgyerek. Éreztem, hogy közelebb jön és a hátamat kezdi simogatni, én pedig kaptam az alkalmon és felpattantam, hogy a karjaiba vetődhessek. - Yah, mi történt? Rosszat álmodtál?
- Chanyeol... én csak...
- Mondd el. Meghallgatom.

És mesélni kezdtem.

Hey, Doctor! - 6. Rendelés

***Sojin POV***

Tőlem szokatlan módon kicsit idegesen várakoztam szombaton, tíz óra ötvenöt perckor. Nem is értettem, minek mentem bele Baekhyun hülyeségébe, de van abban az emberben valami megmagyarázhatatlan, amitől képes rávenni az embereket dolgokra. Talán köze van ehhez annak a ténynek, hogy pszichológus.
Ráadásul nem is személyesen Chanyeollal beszéltem meg találkozót, hanem Baekhyun felhívott, ledarált egy szöveget, aztán letette. Utána meg küldött egy SMS-t, hogy ne mondjak semmit a colos titkáról. Szépen vagyunk. Egyáltalán minek jöttem én el ide? Simán megtehetném, hogy egyszerűen otthon maradok, utána hétfőn ugyanúgy elmegyek a munkába, mint eddig. Csak egy hiba volt itt, mégpedig hogy tisztában voltam bizonyos gátló tényezőkkel; Chanyeol segített nekem.
Bűntudatom lenne.
- Sojin! - egy mély hangra lettem figyelmes, ami egyre közelebb ért hozzám. Megfordultam, hogy odapillantsak az illetőre, és ekkor láttam meg Őt. Haja kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába, az öltözködésére sem fektethetett túl sok időt; egy halványrózsaszín ing virított rajta fekete farmerrel és fekete cipővel. Idétlen vigyora piszok jól állt neki, és mintha egy kicsit megdobbant volna a szívem a közelségére, de ezt a gondolatot azonnal el is hessegettem. - Késtem? - lihegte. Megráztam a fejem. - Akkor jó. Elaludtam és tíz percem volt elkészülni. - fújta ki a levegőt, majd önfeledt mosoly terült szét az arcán, ami az arcomat látva kicsit lekonyult. - Tudom, hogy Baek rángatott el és ne haragudj. Ha gondolod, hazakísérlek és ezzel le is tudjuk a randizást. Vagy akár azt sem erőltetem rád, ha nem akarod... - vakargatta a tarkóját és egyre aranyosabb volt, ahogy szóról szóra jobban bekavarodott. Oké, ezért még megkövezem magam, de...
- Elmegyünk valamerre, vagy próbálod még kimenteni magad?
- Tessék? Én nem... vagyis... Hová szeretnél menni? - mire leesett neki, merre hány méter, elmosolyodtam. Akkora szerencsétlen.
- Nekem bárhol megfelel. Van kedvenc helyed?
- Van! - ragyogott fel a szeme. - Jó hogy mondod! - megfogta a kezem, hogy maga után húzzon, Park Chanyeol megfogta a kezem és észre sem vette saját magát. Nekem pedig tetszett.


- És megérkeztünk! - zihálta, arcára pedig önfeledt boldogság ült ki.
- Ez a cseresznyefaliget? - pislogtam. Gyerekkorom óta nem voltam itt.
- Ahogy mondod. - bólogatott. - Még mostanában is szoktam ide jönni a nővéremmel. Két éve a... - itt elkomorodott és elharapta a mondat végét. - Szóval szeretem ezt a ligetet. - pillanatok alatt visszavarázsolta a vidám arcát, mintha nem történt volna semmi.
Furcsa érzés volt, meg kellett hagyni. Baekhyun pedig igazat állított, mikor Chanyeolról beszélt. Vajon milyen lehet ez az óriás, ha az igazi arcát mutatja?

***

- Szóval azt mondod, majdnem kikotyogta, mi történt két éve?
- Azt. - bólogattam, miközben próbáltam ignorálni azt a tényt, hogy Byun Baekhyun az arcomba hajolt.
- Jó úton haladunk. - hümmögött. - Még néhány találkozás, és dalolni fog.
- Tudod, nagyon szemét dolognak érzem ezt az álszenteskedést, pedig én is elég bunkó vagyok. - jegyeztem meg.
- Tudom, és én sem szoktam ilyen módszerekhez folyamodni, elhiheted. De meg kell törnünk a jeget. Chanyeol a legjobb barátom, nem engedem, hogy tönkretegye magát.
- Azt hiszem, fordított esetben én is megtenném ugyanezt a legjobb barátnőmért. - morfondíroztam.
- Na látod. És?
- Mi van?
- Történt valami a randin azon kívül, hogy megmutatta a kedvenc helyét és majdnem eljárt a szája?
- Kellett volna történnie bárminek is?
- Tudod, mire gondolok. - húzta sunyi vigyorra a száját.
- Nem! Fúj, te nevezed magad pszichológusnak? Perverz!
- Megtudhatnám, hogy te ki vagy? - mordult rám egy nem épp kedves férfihang. Szemöldökráncolva fordultam meg, nem értve, miért sápadt le Baekhyun annyira. Meglepetésemre, egy húszas évei elején járó fiúval néztem farkasszemet. Talán még nagykorúnak sem mondtam volna. A haján látszott, hogy nem olyan régen lett barna, de nagyon jól állt neki. Egyszerű fekete pólója és farmerja alapján nem nézném ki belőle, hogy hihetetlenül elegáns stílust képviselne. Viszont a tekintete még engem is meghökkentett. Talán megszokhatta, hogy az emberek mindig meghátráltak tőle, de túl rossz emberrel akadt össze.
- És te ki vagy?
- Én kérdeztem előbb, úgyhogy válaszolj! - sziszegte.
- Nekem meg ne pattogj. - feleseltem.
- Baekhyun, ki ez? Talán a szeretőd? - úgy tűnt, ellenem feladta a harcot. De még mindig nem értettem, ki ez, hogy itt kérdőre vonjon.
- Dehogy! - ellenkezett a megszólított. Sosem láttam még ilyen idegesnek.
- Akkor mégis ki a fene ez a liba itt?! Elmegyek néhány hétre és te máris...
- Fogd már be a szád! - rivalltam rá. - Akkor se jönnék vele össze, ha fenyegetnének, azt meg, hogy a "szeretője" vagyok, szívd vissza öregem!
- Velem így senki nem beszél! - förmedt rám.
- Én mégis itt vagyok. - vontam vállat.
- Oké, hagyjátok abba! - Baekhyun próbálta megakadályozni, hogy kitépjük egymás haját. - Lulu, ő itt Sojin, már meséltem róla neked. Sojin, ő pedig itt Luhan, az én... szóval a barátom.
- Várj. A barátbarátod, vagy a haverbarátod? - ráztam meg a fejem.
- Meleg vagyok. - vigyorgott rám erőltetetten.
- Értem. - még a lélegzetem is elakadt, miközben a tekintetem Luhan és Baekhyun között cikázott. Most, hogy mondják, tényleg melegeknek tűnnek...
- Szerintem két percen belül elszalad.
- Nem. - hunytam le a szemem, hogy véletlenül se fojtsam meg Luhant. - Vannak melegek ott is, ahol dolgozom, szóval egyáltalán nem ítélem el őket. A te akcentusod viszont borzasztó, szinte egyből leszűrtem, hogy kínai vagy.
- Te kis...
- Luhan hyung! - na tessék. Egyedül én fogom utálni ezt az embert, mert még Chanyeol is örült a jelenlétének. Kivágta az iroda ajtaját és jól megfojtogatta a kínait. - Mikor érkeztél haza?
- Két napja. - mosolygott rá.
- Hyung? - értetlenkedtem. - Hány éves is vagy? - döntöttem oldalra a fejem.
- Huszonöt, tehát tuti nálad idősebb. - húzta ki magát.
- Ne legyél olyan nagy arcú. A te korodban én aggódnék. - ilyenkor szerettem bunkó lenni.
- Az én... meghalsz! - már emelte volna a kezét, de a colos gyorsan cselekedett és megállította.
- Ugyan, ne veszekedjetek. - nevetgélt. - Biztos csak félreértettétek egymást!
- Olyasmi. Lulu azt hitte, hogy szeretőt tartok. - dünnyögte Baekhyun. Még egy ilyen bolondokházát...
- Mindegy is, én megyek. Jó szórakozást. - gúnyolódtam, majd egy intés kíséretében kiviharzottam onnan. Annyira felidegesített az a szemét, hogy legszívesebben lekevertem volna neki egy akkorát, hogy megszólaljon.
Még hazaérve is csak fortyogtam magamban, és a világért sem adtam volna igazat Luhannak.
Készítettem magamnak egy teát, elővettem a laptopot, és átnéztem a jövő heti menetrendet, majd nekiláttam a szerződés böngészéséhez, amit az új srác, Oh Sehun részére kellett kiállítani, hogy véglegesen is az ügynökség tagja lehessen.
Már az emaileket nézegettem, amelyek a srác ajánlásait taglalták, mikor csengettek.
Megdörzsöltem a szemem és kicsoszogtam a bejárati ajtóhoz, hogy azt kinyitva teljes sokkot kapjak.
- Hát te meg hogy a francba találtad ki hol lakom? - akadtam ki.
- Utánanéztem. - villantotta rám mind a harminckét fogát.
- De...
- Figyelj, Luhan hyung rettentően kiborító tud lenni, de ha megismeri az ember, akkor nagyon megszereti.
- És azért jöttél, hogy mindezt elmondd?
- Nem egészen. - fújta ki a levegőt. - Nem... nem jönnél el velem vacsorázni?

 

FOUR THOUSAND *3*

Sziasztok!

Megérkezett a négyezer látogató az oldalra!:)

Nagyon nagyon boldog vagyok, hogy elértem idáig, méghozzá

a Ti segítségetekkel, amiért rettenetesen hálás vagyok! :)

Köszönöm szépen a bizalmatokat és igyekszem mindent úgy írni, hogy ne csalódjatok

semmiben!^^

Tényleg nagyon köszönöm a megtekintéseket és a kommenteket is, 

azok meg aztán pláne jól estek! <3

Hwaiting! *3*

Véres kötelék ( EXO - Kai )

***Hana POV***

Már megint egyedül mászkáltam az utcán valami érdekes után kutatva, de a buliidőszakok mindig borzasztóak és legfőképp ilyenkor lehet a legtöbbet diétázni.
Hogy miért? Hát azért, mert vámpír vagyok.
De tisztázzuk egy kicsit a "vámpír" fogalmát. Nem csillogunk a napon, nem égünk el a napon és nincsenek vegetáriánusok, akik állatot szívogatnak. Egyszerűen abszurd dolog ezt feltételezni rólunk. Nem vagyunk vérszomjasak, hetente egyszer eszünk, nem hat ránk a telihold és nem érdekel senkit a fokhagyma. A templomok nyilvánvalóan nem a mi reszortunk, ahogy a kereszt sem, de ennyi, nem több.
Ami a vámpírok naptól való irtózását illeti, bizonyos mértékben azért ártalmas; ha sok időt töltünk el, meglátszik rajtunk, kik vagyunk és azt senki nem akarná.
Drakula viszont létezett. Tényleg. Csak hát a buta emberek jobban elhiszik azt, amit abban a hülye filmben látnak, ahol mindenki mártírnak hiszi magát, de legfőképpen az a csaj aki a középpontban van. Irritáló. Csak egyszer kéne összefutnunk...

Tehát róttam az utcákat és kerestem valami "ehetőt", viszont nem fűlött a fogam az ittas állapotban lévő egyedekhez, sem a kurvákhoz. Kellett nekem ilyen későn kelni, pedig Joonmyun megmondta, hogy ez lesz belőle, ráadásul már elég sokszor megtapasztalhattam, mennyire rossz is.
Az okos ember a más kárából tanul, a hülye meg a sajátjából sem. Tökéletes a mondás.

Ahogy rohangáltam, érdekes dolgot hallottam meg úgy két kilométerre egy sikátor felől. Valaki nyögdécselt, miközben még négy másik eszeveszetten vihogott - és nem, nem rosszra kell gondolni.
Azonnal felgyorsultam és keresni kezdtem az illetőket, és ilyenkor áldottam a képességeimet.
Odaérve aztán elég gusztustalan látványban volt részem; két izmos torony lefogott egy szerencsétlen fiút, aki hiába kapálózott, a másik két gorilla ellen nem tehetett semmit. A táskáját kiborították és elrugdosták a szélrózsa minden irányába, a ruháját megtépték és ordibáltak vele, miközben röhögtek. Hiába ez Korea, ritkán láttam ilyen mértékű megaláztatást, ráadásul ahogy megbújtam a falnál, olyat hallottam meg, amitől még az én vámpírgyomrom is felfordult.
- Szóval kisfiam, hogy szereted? Keményen... vagy keményebben? - fúj.
- Hagyjatok...
- Az nem úgy megy. - emelte fel a mutatóujját a másik és a srác szájába nyomta, aki eszeveszetten kezdett újfent tiltakozni. Eddig bírtam. Óvatosan mögéjük lopóztam és megkocogtattam a benga állat vállát. - Mi van? - fordult hátra, ám ekkor meglátott engem. Kivette az ujját az előbbi - nem rendeltetésszerű - helyéről és lenéző, ugyanakkor éhes pillantásokkal mért végig. - Nocsak, szeretnél valamit, kiscica? 
- Igen, szeretnék. - bólintottam. - Engedjétek el őt. - szegény gyerekre mutogattam.
- Még mit nem! - horkantott egy nagyot az egyik fogvatartó.
- Nem téged kérdeztelek! - ripakodtam rá. - Engedjétek el!
- Na jó, ebből elég, ribanc!

Mondanom sem kell, mennyi ideig tartott mind a négyet elintézni. Élvezettel törtem el mindenüket, kinek a karját, kinek a lábát, orrát, esetleg gerincét. A csontok ropogása zene volt érzékeny füleimnek, na de nem azért, mert egy szadista vámpír volnék, hanem mert a bűnözők kínzása számomra mindig jogos érzés volt, nem éreztem megbánást utána. Ártatlan embereket a táplálkozási időn kívül sosem bántottam és igyekeztem mindig olyanokat keresni, akik elkövettek valamit. Ahogyan a többiek is pontosan ezt az elvet követték.
Dolgom végeztével szemeim azonnal a fiút keresték, aki rémülten húzódott be egy sarokba és olyan szaporán lélegzett, amennyire csak sérült tüdejével lehetett.
- Hé... minden rendben? - ez kérdés, kérem szépen.
- Ne... ne gyere közelebb! - nyöszörögte elfúlóan.
- Nem bántalak, látod? - fejem mellé emeltem két kezemet, hogy megbizonyosodjon a fegyvertelenségemről, majd merészkedtem megtenni felé még néhány lépést. Nyugodtabbnak látszott mint az előbb.
- M-mi vagy te?
- Hát... szerintem nem tudnék úgy fogalmazni, hogy ne ijesszelek meg, úgyhogy kerek perec elmondom, utána eldöntheted, hogy megmenthetlek-e, vagy sem. Így megfelel? - még végignézett rajtam és bizonytalanul bólintott. - Vámpír.
- A vérszívó? - mosolyodott el saját gyenge kérdésén.
- Olyasmi. - viszonoztam görbületét. - Te pedig életveszélyben vagy és nem tudom, hogy a kórház mennyit tudna segíteni ennyi sérülésen. Ebbe emberi lény belehalhat. - szusszantottam.
- Miért nem ölsz meg? Nekem már mindegy, neked meg gondolom, ebédidő van.
- Olyasmi. - motyogtam. - De te ártatlan ember vagy, képtelen lennék gyilkolni. - ráztam a fejem. Most mit csináljak? Miben másabb ő, mint egy átlagos ember? Miért kéne megmentenem? Hiszen történt már ehhez hasonló eset és mégsem éreztem semmit. Egyszerűen hagytam meghalni a halandót - szégyen vagy nem szégyen.
- Mielőtt meghalok... elárulod a neved? - már éreztem a felé közelgő vég szagát, a pulzusa kezdett lassulni, ő maga egy fehérre meszelt fal színét vette fel lassan, szinte világított a sötétben.
- Miért? - ráncoltam a szemöldököm.
- Mert... tudnom kell, ki ez a gyönyörű lény itt előttem, aki rám áldozta az ebédre szánt idejét. Tisztára mintha egy elcsépelt szöveget mondtam volna az egyetemen. - kuncogott szaggatottan, az én jéggé fagyott szívem pedig pocsolyává olvadt. Ez a fiú még a halála előtt is mosolyog.
- A nevem Choi Hana. - leguggoltam hozzá, hogy könnyebben kommunikálhassak vele.
- Kim... Jongin vagyok, örvendek. - nyújtotta remegő kezeit. Én meg gondolatban felpofoztam magam. Mit beszélgetek itt, mintha a falusi pletykás vénasszonyokkal tárgyalnám meg, mit főzök másnap?! Meg kell őt mentenem!
- Nos, ez esetben... bocsáss meg nekem, Kim Jongin. - suttogtam nyakára utolsó, emberi fülével hallott szavaimat, majd mély harapást ejtettem a gyengén lüktető aortán.

~~~Hét évvel később~~~

- Jongin! Hagyd már abba! - morogtam, miközben igyekeztem lefejteni karjait magamról.
- De miért? Tudtommal a Védetted vagyok, úgy nyúlok hozzád, ahogy kedvem tartja. - duzzogott. Semmit nem vesztett gyerekességéből, ahhoz képest, hogy huszonkét éves egyetemistaként hagyta itt az emberi világot és ebben a korban is ragadt meg.
- Csak nem, és kész. Mi ütött beléd mostanában? Nem ragaszkodtál ennyire amióta ismerlek.
- Az mindegy. - sütötte le szemeit. - Mondd... mit gondolsz rólam?
- H-hogy? - pillogtam. Ekkor robbant be Chanyeol a képbe.
- Mi van itt?
- Istenem, mekkora szemét vagy, hyung. - lépkedett utána Sehun Joonmyunnal az oldalán.
- De miért? Tudtommal ez mindenki nappalija. - bámult körbe széttárt karokkal tanácstalanul.
- Azért, én egyetlen értetlen halhatatlanom, mert egy idilli pillanatot zavartál meg Mester és Védett között.
- Mi bajod van? - kerekedtek ki szemei, ahogy párjára sandított.
- Akkor én lefordítom neked, hogy te is értsd. - unta meg Kyungsoo, majd Chanyeol elé lépett és kimondta az arcpirító mondatot. - Megzavartál két lényt az enyelgésben.
- Nem! Ez nem... - tiltakoztam, de már késő volt. Mindenki egyöntetűen ránk meredt, Jongin pedig ismételten kiskutyának képzelte magát. Egyszerűen vámpírésszel sem fogható fel, mit éreznek ezek ilyenkor.
- Mi nem? - érdeklődött Joonmyun.
- Yah! Én megértem, hogy te vagy a klán vezetője, de nincs jogod még nagyobb zavarba hozni engem!
- Zavarba hoz a gondolat, miszerint mi szerelmesek lennénk? - villantotta rám Jongin angyali - vagy inkább ördögi? - mosolyát, amitől a falat tudtam volna kaparni.
- Csak... csak...
- Ne aggódj, Hana. - éreztem, ahogy egyre közelebb kerül hozzám, és éreztem a gyenge szellőt, ahogy a klán többi tagja egyszerűen köddé vált, hogy kettesben hagyhasson minket.
- So-sosem hívtál még ennyire közvetlenül...
- És? Nem esik jól?
- Nem azt mondtam. - ráztam a fejem.
- Attól tartok, te vagy az idősebb, mégis nekem kell megtanítanom téged pár alapvető dologra. - harapta be alsó ajkát, miközben orromra hintett egy puszit. Nyeltem egy nagyot.
- Éspedig? - nem szólt, csak arcomra simított és ajkaimra forrasztotta sajátjait. Percekig ücsörögtünk ebben a pózban; én a fotelban, ő pedig felettem, miközben átkaroltam a nyakát. Szinte hiányt éreztem, mikor elvált tőlem és homlokát az enyémnek támasztotta.
- Látod? Jól tetted, hogy átváltoztattál egy ilyen szexi és csábító tökéletességet, mint én.
- KIM JONGIN, TE HANGULATGYILKOS!

Ha nem lennél... ( EXO - BaekYeol )

Ha nem lennél, fogalmam sem lenne, mit kezdenék nélküled. Négy együtt töltött évünk alatt többet voltam boldog, mint egész eddigi életemben.

Ha nem lennél, nem tudnám úgy tartani minden nap a mosolyomat, hiszen a te arcodon lévő széles görbület éltet. Mit is mondhatnék, imádom, mikor vigyorogsz.

Ha te nem lennél, nem tudom, ki lenne az, aki ilyen könnyedén elvarázsolt volna. Azt mondják, a lélek a legszebb, a külső nem számít, de azért meg kell hagyni, nem biztos, hogy akárkibe beleszeretnék csak a lelke alapján. Ilyen manófülei, ilyen langaléta alkata, ilyen gyönyörű szemei, és - mint említettem - ilyen csodálatos mosolya csak egy valakinek van, az pedig csakis te lehetsz.

Ha nem lennél...
.
.
.
... most nem feküdnék nyakig tortában, miközben azt üvöltözöd, hogy mekkora szuper egy ember vagy te, amiért először köszönthettél fel.
- Boldog szülinapot, Baekkie! - óbégatod a képembe, aminek következtében rögtön elkezdek tízig számolni, hogy ne ugorjak neked, de te megint mindent helyrehozol. Mint mindig. Lenge puszit hintesz ajkaimra, pillanatok alatt körbeleng minket az a különleges aura. Mosolyod lehervad az arcodról, és mélyítesz csókunkon, majd szándékosan cuppanva válsz el tőlem.
- Tudod, már belenyalakodtam a tortádba, mielőtt hozzád vágtam volna. Akkor is édes volt, de most valamiért jobban élveztem.
- Kussolj és gyere vissza. Ha már elkezdted fejezd is be, most az én szülinapom van. - vigyorgok, a krémes sütit pedig eszem ágában sincs leszedni a fejemről.
- Ó, igen, máris. - kuncogsz. - Azt hittem, drasztikusabb büntetésre számíthatok tőled...
- Majd holnap. - vonok vállat és teljesen magamra rántalak, úgy csókolva tovább.

Park Chanyeol, ha te nem lennél.... ki kéne találni.

Nagyon boldog születésnapot kívánok neked, Baekhyun! :) Remélem, mindig megtartod a mosolyod, még ha lehetetlen vállalkozásnak is tűnik. Hwaiting! *3*

Hey, Doctor! - 5. Rendelés

***Sojin POV***

"Chanyeol vőlegény volt..."

- Tessék? De hát akkor...
- Nem vetted észre a mondatomban a múlt időt? - volt. Valóban ezt mondta. De...
- Miért csak volt? - kérdezősködtem.
- Tudnod kell, hogy ezt nem szabadna elmondanom Chanyeolról. Ha úgy döntesz, beleegyezel, akkor meg kell várnod, míg ő nyílik meg neked.
- Vagyis nem mondhatok neki semmit arról, hogy tudok róla.
- Pontosan. Menni fog? - bólintottam. - Tehát kezdem az elejéről. Chanyeol a legjobb barátom, amióta megszülettem. Bár nem is volt olyan nehéz ismernünk egymást, mert a szüleink cégei összeköttetésben állnak egymással. Elválaszthatatlanok voltunk és az összes iskolánkat együtt végeztük, így amikor leérettségiztünk, kétség sem fért hozzá, hogy tizennyolc éves fejjel rögtön továbbtanulunk az orvosin. Az egyetem első évében Chan megismerkedett egy lánnyal. Tényleg szép volt, de attól féltem, túl rossz vége lesz a kapcsolatuknak és így is lett. Chanyeol megkérte a lány kezét.
- Ez miért baj?
- Várj, még folytatom. - intett le. - Ősz volt akkor, az utolsó évünk, és mindenki boldognak látszott. Éppen otthon ültem, mikor az az idióta zokogva beállított, miszerint a menyasszonya elment Angliába, visszaadta a gyűrűt és mindent egy levélben közölt. Nem beszéltek személyesen, csak azt a nyamvadt papírfecnit hagyta hátra. Ennek már két éve. Tavaly nyitottuk meg a közös magánrendelőnket, Chanyeol viszont gyökeresen megváltozott.
- Azóta ilyen szerencsétlen? - kérdeztem rá rögtön. Baekhyun apró mosollyal bólintott.
- Nem arról van szó, hogy a történtek előtt sosem mosolygott, épp ellenkezőleg: ő volt a móka középpontja. Igazából csak annyiban lett rosszabb a helyzet, hogy mindent ezzel old meg. Nem mutatja ki senkinek az igazi érzelmeit - talán én vagyok a kivétel -, pedig meg kell tennie, különben hamarosan azonosul a maszkjával. A nők nem veszik komolyan, csak egy idiótát látnak benne aki nem képes elkötelezni magát, ezért egy randinál vagy egy éjszalánál többet sosem tudott összehozni az adott nővel. Egy idő után abbahagyta a próbálkozást.
- És nekem ebben az lesz a szerepem, hogy összekaparjam a földről. - bólogattam.
- Lényegében.
- És miért pont én? Ennyi erővel kiszúrhattad volna akármelyik másik lányt az ügynökségnél...
- Ez egyszerű. Mert úgy érzem, a te életed is rossz síneken futott.
- Honnan veszed?
- A munkám sok mindenre megtanított és rajtad érezni, hogy nincs minden rendben. Ha elmondanád...
- Felejtsd el.
- Nézd, Sojin. Pszichológus vagyok, köt a titoktartás és amúgy sem tudnám kinek elmondani.
- Figyelj, én még nem készültem fel rá, hogy kikotyogjam.
- Akkor kössünk még egy alkut.
- Nem volt még eleged az alkukból? - tettem fel a költői kérdést, ő pedig elröhögte magát és felállt, kikerülte az íróasztalt, majd mellém lépett és kezeivel bizalmasan átkarolt. - Te most udvarolsz, vagy mi az Isten?!
- Ha úgy érzed, eljön az ideje, elmondhatod nekem, az ajtóm mindig nyitva áll. De kérlek, próbáld meg.
- Nem is tudom. - rágcsáltam a szám szélét. - Hanin kívül senki nem tud rólam semmit és legfőképp nem szokásom embereken segíteni...
- Kérlek! Nagyon fontos lenne...
- És mi a garancia rá, hogy ez nem valami csapda?
- Akármit megteszek, hogy megpróbáld és nem stílusom elrabolni fiatal nőket ilyen hazugságokkal.
- Legyen. Megpróbálom, de nem egyedül viszem el a balhét! - figyelmeztettem.
- Nekem tökéletes! - csapta össze a tenyereit boldogan, olyan csillogással a szemében, mint egy ötéves kisfiú. - Nem is akartam mindent rád hárítani. Egyébként amiatt ne aggódj, hogy rád másznék! - kacsintott, de nem értettem, mire akar kilyukadni.

***Chanyeol POV***

Újabb középiskolás lányok és már nem tudom, hanyadik "oppa, úgy randiznék veled!" felkiáltás. Hogy lehet, hogy ilyen korban képesek ilyen szégyentelen dolgokra? Komolyan.
A másik véglet az idősebb nők, akik négy-öt évvel felettem jártak, és rettentő zavarba ejtően flörtöltek.
Minek is választottam ezt a pályát?
Örültem, hogy vége volt mára, összeszedtem a cuccom és hazaindultam, hogy szokás szerint magamba forduljak az egész napos vigyorgás után.

Amint betettem a lábam a lakásba, ledobáltam a cuccom és rögtön be is estem az ágyba.
Elmerengtem az életemen, a szüleimen, Baekhyunon, a munkámon. Mit kéne tennem? Már egyszerűen képtelen vagyok közel engedni magamhoz nőt, mert mindegyik ugyanazt csinálja; kiszedi a pénzt a zsebemből, vonzónak találja, hogy orvos vagyok aztán ha megun, lelép, vagy ha megismer, nem lát bennem elkötelezettséget. Legalábbis azok, akikkel találkozgattam szinte sugározták, hogy nem számítanak másra.
Zörögni kezdett a telefonom és mikor megláttam a kijelzőn Baekhyunt, mosolyra derült az arcom. Ő volt az én egyetlen támaszom, a világ legjobb barátja.
- Szia, Baekkie.
- Chanyeol! Szombaton randira mész! - még a becenéven sem akadt fenn, rögtön belevágott a közepébe. Várjunk csak...
- Tessék!? Baek, én is örülök neked, igen, jól vagyok, most értem haza...
- Oké, oké, csak hallgass végig!
- Egyáltalán hol vagy?
- Mi az, hogy hol vagyok? Elfelejtetted, hogy ezen a héten egy órával később mászok ki az irodából..
- Igaz, bocsi... de egymás mellett dolgozunk. - röhögtem el magam.
- Mellékes. Szóval randizol szombaton.
- Kivel? Baekhyun, mit csináltál? - értetlenkedtem.
- Beszéltem Sojinnal az érdekedben. Szívesen!
- Én megfojtalak!
- Igent mondott, úgyhogy fogd be!
- De...
- Nincs de! Szombat, délelőtt tizenegy, randi. Most pedig ha megbocsátasz, mennem kell, mert Luluval sem beszéltem már egy hete. - és lecsapta.
Hát ezt nem akarom elhinni.