I see You - 4. Rész

Három hét észrevétlenül elrepült, bár nem igazán írnám ezt a pozitív élmények számlájára. Kyungsoo nem bizonyult érdekes társaságnak... nagy csendben ült mindig, ritkán szólt vagy kért tőlem valamit, de az utóbbit már akkor tette, ha teljesen elérte a határait.

Bár az első éjszakai kívánsága - miszerint maradjak vele - nem fordult elő többször, az okát nem tudtam meg. Talán félt? De mitől? Logikus szemmel nézve sem láttam értelmét, hiszen azt az alkalmat leszámítva mindig egyedül tartózkodott a saját szobájában, nem aludtam ott. Ha hozzám is szólt, inkább arra kért, hogy nyissak ablakot éjszakára, vagy csak egyszerűen kapcsoljam fel a kislámpát. Megmaradtam a jó öreg "legegyszerűbb variációnál": biztosan csak az első este miatt volt ideges és szüksége volt egy kis társaságra.

Az evéssel sem boldogultunk mindig könnyen; ő ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül étkezzen, pálcikákat használva, de ez sosem sikerült neki. Órákat vitatkoztam vele, mire hagyta, hogy leerőltessek én magam pár falatot a torkán. Ha pedig fürdés került szóba, ugyanezt az önállóságról szóló veszekedést eljátszottuk a víz megnyitásával és szabályozásával.
Semmivel sem haladtunk előrébb, ő ugyanúgy makacs volt, én meg önfejű és ingerült. Elegem volt belőle.
Az egyetlen dolog, amikor teljesen lenyugodott, ha kiment az udvarra és leült a barackfa alá gondolkozni. Az oda vezető utat kívülről megtanulta és minden délután vagy lefekvés előtt kint ült egy vagy két órát, kedvétől függően. Olyankor én is tehettem a dolgom, néhányszor ránéztem, majd felhívtam az anyámat, hogy beszámoljak a nem létező fejleményekről. Természetesen hazudtam neki, jónak állítottam be a dolgokat, megpróbáltam elhitetni vele - persze a saját természetemhez mérten -, hogy tudom kezelni a helyzetet. Jobb a békesség, és az anyámat ismerve a kegyes hazugság is...
A csapat tagjaival viszont még nem beszéltem. Illetve Suho érdeklődött a többiek nevében és azt mondta, nem sokára terveznek egy látogatást, amint lesz idejük. Jaj de várom már Chanyeol és Sehun kedves kis arcát, az aranyos és hízelgő szavakat... már csak a gondolat is melengette a szívem...

~~~

- Az udvarra készülsz menni? - intéztem felé szavaimat és letettem a könyvemet a dohányzóasztalkára. A nappaliban üldögéltünk ebéd után, jócskán elmúlt négy óra, mire végeztünk. Kinyújtóztattam az üléstől elmacskásodott tagjaimat, megcsavargattam a nyakam, a csuklóimat és a bokáimat, pislogtam párat, megtornáztattam a szemeimet, ugyanis a sok betűtől és sortól, amik szinte összefolytak már előttem, rettenetesen megfájdultak. Talán nem ártott volna az az olvasószemüveg, amit magammal hoztam.
- Friss levegőre van szükségem. - vágta hozzám, majd tovább tapogatózott, mire felálltam és igyekeztem kivételesen megakadályozni a szokásos délutáni tevékenységét. Azért mégsem hagyhattam őt egyedül szaladgálni, mivel az eső lába nagyon lógott már. Hatalmas, szürke felhők úsztak egyenesen a mi irányunkba, a hőmérséklet a felére csökkent, a szélről nem is beszélve.
- Jobb lenne, ha most inkább idebent maradnál. Vihar közeleg. Ha beteg leszel...
- ...téged csesznek le, felfogtam. De ne "aggódj", nem fogok tüdőgyulladást kapni, a saját érdekemben.
Nem szóltam semmit. Sütött a hangjából a gúny, gondolom mert mindig azzal jöttem, hogy nekem lesz bajom az ő sérülései miatt. De hát ez így is volt... Vagy csak megint elragadott a bunkóság szörnye.
Csendben mentem utána és figyeltem, ahogy kislattyog az előszobába és nyitja a bejárati ajtót. Nem volt lépcső, amin egyensúlyoznia kellett volna, egyszerűen kisétált. Mintha megkönnyebbülést véltem volna felfedezni az arcán, ahogy megérezte a bőrén a szél simogatását, hallotta a természeti hangokat és orrába is befurakodhattak a különböző kellemesebbnél kellemesebb illatok. Még nem volt alkalmam látni az arckifejezését ilyenkor; Ilyen pocsék időben is örült, hogy kimehet. Egy intézetben mi lett volna vele, ahol a folyosóra se engedik ki, nemhogy az udvarra? Kezdtem örülni, hogy nem kellett azt a megoldást választották. Megkattantam...

Miután legalább öt percig állt egyhelyben lehunyt szemekkel, ismét megindult. Fogalmam sem volt, hogy tudott-e az ittlétemről, de bátorkodtam a sarkában maradni, kezemben immár egy esőkabáttal.
Leheveredett a barackfa alá, csuklóján támaszkodott meg a háta mögött, fejét hátra hajtotta és továbbra is csukott szemekkel élvezte a kintlétet.
Én meg bambán álltam mellette és olyan batár nagy idiótaságok jutottak eszembe, hogy "Kyungsoonak milyen helyes arca van, vagy hogy Kyungsoonak kifejezetten jól áll a kis súlyfelesleg, amit összeszedett. Sőt, Kyungsoo amúgy is egész jól néz ki." Gondolatban már összevertem saját magamat de úgy, mint egy lovat szokás.
- Még mindig itt vagy? - zökkentett ki hangja a gondolataimból. "Kellemesen mély, lágy, dallamos... és azokon az ajkakon jön ki, amit minden rajongó pirosra csókolna, érthető módon. YEONMI, KUSSOLJ MÁR EL, KÖNYÖRGÖM."
- Hm. Legalább egy esőkabátot hoztam, ha bejönni nem vagy hajlandó.
- Nem esik.
- Később fog.
- ...
- Hát akkor én me-
- Maradj itt.
- He?
- Ha be tudod fogni, akkor maradj itt.
- Minek nézel te engem?
- Nézni éppenséggel nem tudlak, de elképzelni igen. És mindig egy lepcses csőrű liba jut eszembe...
- Yah! - háborogtam. Azért mindennek van egy határa... - Ez bunkó húzás volt! - legszívesebben beletapostam volna a talpammal az arcába a becsületem védelme érdekében, de ekkor megláttam a nevetését. Azt az őszinte nevetést, amit egészen idáig nem mutatott, helyette a zord külsejével próbált elmarni magától mindenkit aki csak segíteni akart neki. Kis híján magamról is elfelejtkeztem, annyira bámultam és bunkó dolog, de most örültem, hogy nem látja a reakciómat. Ajkai szív alakban görbültek felfelé, és meg mertem volna esküdni rá, hogy legalább három percig csak bámultam és bámultam... és bámultam.
Úgy döntöttem, maradok - teljesen ártatlan szándékkal -, így leültem mellé. Vagyis három méter távolságtartást megengedtem azért. Kényelmesen elhelyezkedtem, a kabátot az ölembe fektettem, majd Kyungsoohoz hasonló pózban a felhőket kezdtem bámulni. Az undorító, lassan már fekete felhőket.
- Szép, nem igaz? - dünnyögte mellettem. Hát, ha szerinte ez szép...
- Most is a te pofád jár...
- Most is te vagy paraszt.
- Oké, befogom. Egyébként is... honnan. Szóval. Öhm.
- Honnan tudom, hogy szép?
- Olyasmi. - motyogtam szégyenemben.
- Tudod... amíg el nem vesztettem a látásom, nem értettem még a saját filmemet sem, ahol vakot kellett alakítanom. Képtelen voltam megérteni, mert nem volt benne részem. És mintha csak a sors fintora lett volna, rögtön meg is kaptam a magamét érte. Ekkor minden világos lett. Kiéleződött a hallásom és a többi érzékszervem, a képzelőerőm minimum a tízszeresére nőtt. És meglepő, de... még így is képes vagyok látni.
- Viszont most rosszul "látod". - jelentettem ki magabiztosan. - Mondtam neked az előbb, hogy vihar közeleg és elhiheted, nem cuki bárányfelhők mosolyognak ránk az égen.
- Te nem érted. - nevetett fel. - Nem vagy tisztában a "szép" szó fogalmával, Yeonmi-yah. Amikor azt mondom, Szép, akkor nem a külsőségekre értem. Tulajdonképpen a természetnek megvan a maga szépsége, minden kis hibával együtt. Vihar nélkül nem lenne napfény, és fordítva. Eső nélkül szivárvány sincs. Ha nem esel pofára és nem tanulod meg az élet rossz oldalát... ha elbújsz előle... a munkád gyümölcsének is rohadt íze lesz.
- Úgy beszélsz, mintha nem ugyanezt tetted volna, te bölcs öreg remete...
- Tudom, mit tettem. De te...
- Mi van velem?
- Te sem voltál mindig ilyen taszító személyiséggel megáldva, ahogy én sem. Történnie kellett valaminek, nem igaz?
- Hm. - morogtam. - A... lényegtelen.
- Mondd csak el.
- Egyszer majd. Ha eljutunk odáig, hogy te is teljes mértékben bízz bennem, akkor én is megteszem. Úgy vélem, ez így fair.
- Legyen. - sóhajtott. - Tudod, az első napokhoz képest azért megismertem egy rendesebb oldaladat is. - és ekkor kezdett el esni az eső. Mintha az időjárás is tudta volna, hogy a kettőnk egyre kínosabbá váló beszélgetésének itt és most kéne végződnie.
- Be kéne mennünk. - jelentettem ki. - Mind a ketten az ágyban fogunk kikötni ötven fokos lázzal, ha így folytatjuk.
- Menjünk. - bólintott. Bár sikerült normális keretek között beszélgetnünk, a segítségemből még mindig nem kért, én pedig nem szóltam rá érte. Ha tudja, mit csinál, csak hajrá. Amúgy is itt voltam mögötte, ha netán baj történne vele azon az öt méteren.


Úgy éreztem, a mai napon sikerült áttörni egy falat Kyungsoo és köztem. Egy arasznyival közelebb kerültünk egymáshoz, és én ennek valamilyen oknál fogva mélyen, legbelül örültem. Örültem, mert ijesztő érzések kavarogtak bennem, amiknek nem szabadott volna.
Mégsem akartam őket kiirtani magamból...

I see You - 3. Rész

Dühöngésen röpke fél óra alatt alábbhagyott, de a mérgem csak nem akart elszállni. A csendben szenvedés is unalmasnak bizonyult egy idő után, viszont a büszkeségem azt sem engedte, hogy kisomfordáljak a szobámból. Ki a fene akar olyan emberre figyelni és vigyázni, aki még csak normálisan beszélni sem tud másokkal?

Biztos voltam abban, hogy Kyungsoo a szobájában tengette az időt, ugyanis miután megmuttam neki, furcsa csend honolt a házban. Nem hallatszott nesz, zörgés vagy bármilyen zaj. Bátorkodtam hát kiosonni és benézni a hűtőbe, hogy ehessek valamit azon ételek közül, amelyeket anya csomagolt nekem, hogy "ne kelljen főzésre pazarolnom az első pár napban azt az időt, amelyet a Kyungsooval való ismerkedésre is fordíthatok".

De ő vajon evett egyáltalán a mai nap? Hiszen amióta megérkeztünk, biztosan semmit sem küldött a gyomrába, hiszen nem tudott ételt szerezni magának, valószínűleg reggel óta éhezett... Ez még tőlem is nagy szemétség volt és hatalmas bűntudatot éreztem a mellkasomban.
Kinyitottam a hűtőt, amelybe bepakoltam az összekészített ebédes dobozokat. Két adagot melegítettem meg, az egyikkel Kyungsoo szobája felé vettem az irányt annak ellenére, hogy este tizenegy felé tartott az óra. Akadt egy olyan érzésem, hogy nagyonis ébren volt; ha nekem kellene az életemet vakon tölteni az elkövetkezendő időszakban, valószínűleg bömbölve verném a falba a fejem. Pláne egy új helyen, olyan ember gondjaira bízva, akit nem is ismertem azelőtt, olyan házban, amelynek nem ismerem egy apró zugát sem, az ilyen alkalmazkodás még egy egészséges ember számára is hetekig eltarthat.
Anya empátiája biztosan átragadt rám...

Kopogás nélkül nyitottam be, hiszen úgysem engedett volna a személyes szférájába, meg sem próbáltam bekönyörögni magam.
- Hé... Tudom, hogy nem ettél még, szóval... ha ébren vagy, talán bekaphatnál pár falatot, mielőtt mehetnénk a kórházba eszméletvesztés miatt is. - semmi válasz nem érkezett, de nem vártam mást. Sóhajtva tettem le a tálcát az éjjeliszekrényre, majd fordultam is meg, hogy minél hamarabb békén hagyjam.
De... Ha most teljesen egyedül marad már az első nap, soha nem lesz jobb, sőt. Egyre távolabb fogunk kerülni és egyszer csak meghal.
Halk léptekkel osontam hát az ajtóhoz, nyitottam majd becsaptam, hogy azt higyje, kimentem. Ha valóban nem aludt, talán megpróbál enni, ha viszont csaltak a megérzéseim, akkor szépen leülök az ágya melletti fotelba.
Amikor azonban megmozdult, lemerevedtem. Lassan ült fel, kezeivel tapogatni kezdett a tálca és a kanál után. Nem sikerült.
Rossz helyre nyúlt, és ha nem rohanok oda, akkor az egész forró étel az ölében landol.
- Yah! Óvatosan!
- Mit keresel itt?!
- Csak...
- Miért nem mentél már innen? Nem megmondtam, hogy hagyjuk egymást békén?!
- Inkább örülj, mert ahogy látom, nélkülem éhen halsz! - vágtam vissza. Megfogtam a kanalat és bátorkodtam a kezére kulcsolni ujjaimat, hogy belehelyezzem az eszközt. Mikor megérezte az érintésem, rántotta volna el,  de nem hagytam. Nem fogok miatta én is szívni. - Most pedig. Vedd a szádhoz a kanalat és nyeld le azt a szart.
- Kedves vagy... - morogta, de azért megtette, amit kértem tőle. Nagyon lassan tuszkoltam bele a falatokat, nehezen akarta lenyelni. A felénél nem erőltettem magam és elvettem tőle a tálcát.
- Azért tán csak jobb, hogy van valami tápanyag a hasadban.
- Hm.
- Akkor... Jó éjt. Holnap találkozunk.
- ...Várj.
- Igen?
- Maradj.
- Tessék? Mégis minek?
- Csak mert. Mert azt mondtam. Elméletileg úgy kell ugrálnod ahogy én tapsolok.
- Fütyülsz...
- Az tökmindegy. Szóval maradj itt és  csinálj amit akarsz. Aludj vagy tudom is én. Jó éjt.

Azt a rohadt élet. Most komolyan azt várta tőlem, hogy az egész éjszakát itt töltsem egy kényelmetlen fotelban csak azért, hogy neki jó legyen?
Kész... Talán megvárom amíg elalszik és kisettenkedek...
Azonban nem tettem. Már hallottam egyenletes szuszogását, itt volt az idő a szökésre, de én csak ültem tovább a helyemen és néztem Kyungsoo alvó valóját. Békésnek tűnt.
Mint a gyerekek. Akkor aranyosak, ha végre elnyomja őket az álom.
Észre sem vettem, hogy időközben az én szemeim is csukódtak lefelé.

***Kyungsoo POV***

Mikor bejött hozzám, először azt hittem hallucinálok.
Képtelenségnek tűnt, hogy majd pont ő segít rajtam, de megtette.
Még etetni is hajlandó volt, amit én a magam részéről minden alkalommal megalázónak éreztem; ha a banda valamelyik tagja kivezetett az étkezőig, majd a számba adagolta a falatokat, sírni akartam. Még Jongin esetében is. De a lánynál nem jött elő ez az érzés.
Ujjai átkulcsolták a csuklóm, automatikusan húztam volna el, viszont ő egy eréjesebb mozdulattal és egy epés megjegyzéssel elérte, hogy nyugton maradjak. Nem éreztem a szégyent... Csak a gondoskodást. De miért? A srácoknál miért akartam inkabb menekülni? Talán mert velük töltöttem az elmúlt évek mindennapjait? Mert megszoktam, hogy én segítek rajtuk? 
Annyi kérdés merült fel bennem és ezek azóta - szégyen nem szégyen - mióta megvakultam, sírásig vezettek. Mondhatjuk ezt depressziónak. A sötétség, amelybe kényszerültem fojtogatott és be nem ismertem volna annak a lánynak, de féltem ebben a sötétségben. Féltem, hogy végül magamra maradok, hogy nem lesznek ott a fiúk és a családom, hogy egy idő után túl nagy szégyennek tartanak majd és megszakad a kapcsolat. Rossz volt ez a bizonytalanság...
Mielőtt elnyomott volna az álom, ismét kiszökött pár hangtalan könnycsepp...