I see You - 6. rész

Kyungsoo még mindig haragudott rám, amiért "szemét voltam a bandával és inkább elmentem a közelükből", de legalább hozzám szólt, én pedig valamennyire örültem, hogy fejlődött a kapcsolatnak nevezhető akármi közöttünk.



- Mit főzzek vacsorára? - a konyhapult szélére támaszkodva bámultam a kikészített húst, rizst és különböző zöldségek kavalkádját. Este nyolcat ütött már az óra, legnagyobb meglepetésemre, de annyi dolgom volt egész nap, hogy alig álltam meg, így azért érthető lehetett ez a gyors tempó. Takarítás, mosás, kertészkedés és néhány orvosi szakvélemény elemzése az ideiglenes vakságról, amit ki lehet ugyan küszöbölni, de Kyungsoonál egyre kevesebb eséllyel. Rajta múlik majd, hogy engedi a műtétet vagy sem, de kockázatos.
- Nem tudom. - vont vállat és szokás szerint meredt maga elé, kezeivel a könyvet keresve, amelyből a braille írást és olvasást tanulta az utóbbi időben. Kezdtem egyre jobban sajnálni, hiszen mindent elveszített egy nap alatt, amiért olyan keményen dolgozott. És amiket a szórakoztatóipari ügynökségekről olvastam, arra a megállapításra jutottam, hogy egy ideig sajnáltatják majd szegényt, aztán idióta okokra hivatkozva rövidesen eltávolítják a csillagok sorából...
- Figyelj, oké, hogy haragszol rám meg minden, de...
- Hagyjuk, oké? Nem vagyok éhes. - sóhajtott, majd felállt, szorongatva azt a szerencsétlen könyvet. - Visszamegyek a szobámba. És nem! Nem kell a segítséged, megoldom. Volt időm feltérképezni a lakást, más dolgom sincs. - vigyorodott el keserűen.
- Várj! - muszáj volt előhozakodnom a dologgal, ha már így eszembe jutott, túl kellett esni rajta. - Olvastam pár... információt rólad és erről a...
- Vakságomról. - bólintott. - Nyugodtan kimondhatod, kezdem megszokni.
- Gondolkoztál már a műtéten?
- Hogy micsoda? - kezdett benne felmenni a pumpa, ami nem jelentett számomra túl sok pozitív reakciót a részéről. - Semmi közöd hozzá!
- De visszanyerheted a látásodat! - ellenkeztem. - Nem azért mondtam, hogy bántsalak vele, de vannak olyanok amiket érdemes kock-...
- Te csak ne aggódj értem! Mi lett az érzéketlen nővel aki alig akarta elvállalni ezt a szerencsétlent...? - bökött hüvelykujjával mellkasára, nekem pedig megdobbant a szívem. - Azt hiszed, nem tudom? Chanyeol mindent elmondott, amiket te nem mertél a sze... Ráadásul az első találkozásunk alkalmával sem voltál a helyzet magaslatán, hogy osztogathasd itt nekem a jó tanácsaidat! - az a rohadék Dumbó... Sehun keze is benne lehetett, vagyis inkább a szája. Ezek ketten bármit megtennének azért, hogy keserűséget okozzanak nekem.
- Most az egyszer tényleg csak a pozitív kimenetelre akartam célozni! Ha sikerülne a műtét... újra a színpadon állhatnál és azt tehetnéd, ami az álmod. Vagy nem fontos neked?
- Teszek a véleményedre. Ostoba nőszemély...
- Tudod mit? Azt hittem, legalább van annyi eszed, mint amennyit mutatsz magadból, de ha másért nem, legalább azért vállald el, hogy tőlem megszabadulj! Idióta! - azzal otthagyva csapot-papot, elviharzottam mellette és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót. Az utcára vettem az irányt, nyár lévén lassan sötétedett, de azért világos sem volt már. Ki kellett szellőztetnem a fejem és erre nem volt elég a kerti ücsörgés. Miért érdekelt egyáltalán ennyire a hülyesége? Miért nem tudom úgy kezelni, mint egy púpot a hátamon, akit csak a fizetés miatt viselek el, na meg azért, hogy anyám végre békén hagyjon? Kezdetben is ezt terveztem, és a legjobban az bosszantott, hogy még az érzéseimet sem sikerült kordában tartani.

Talán ideje lett volna bevallanom, mekkora csődtömeg vagyok. Régóta többet éreztem már a tuskó iránt, mint sajnálat. Minden nappal egyre többet gondoltam rá. Az ajkaira, a hatalmas szemeire, mindenére. Arra, hogy vajon milyen amikor nevet, mikor boldog, ha szeret valakit, ha átölel. Az illata pedig, amit volt szerencsém egyszer-kétszer érezni, csak növelte bennem a kíváncsiságot. Milyen is az igazi Do Kyungsoo?

~~~

Elveszett az időérzékem és fogalmam sem volt, mióta bolyongtam már az utcán. Korom sötét volt, tehát elmúlhatott este tíz.
- Mekkora idióta vagyok! - csaptam arcon magam. Egyedül hagytam őt, magára maradt és nem tud gondoskodni egyedül az ételről vagy bármiről... Idióta idióta idióta! - idegesen kezdtem el visszafelé szaladni, legalább kétszer el is tévedtem. Viszont ahogy a ház előtt lefékeztem, már nem azért csesztem fel magam, mert nem találtam rendesen haza, hanem mert gyanúsan sötét volt odabent, egy villany sem égett, pedig én úgy hagytam ott mindent...

- Kyungsoo? - lépkedtem beljebb, de senki nem felelt. A nappaliban találtam őt, békésen aludt a kanapén. Közelebb merészkedtem hozzá és akkor hasított belém a felismerés, mikor felkapcsoltam a kislámpát és megláttam a gyötrelmes arcát, amit rengeteg könny szánthatott végig nem is olyan rég. Hiszen fél a sötétben... lehet, egész életére sötétség fogja körülvenni és most még egy idegenre, rám kell támaszkodnia. Én meg itthagyom egyedül... - Sajnálom... - szipogtam. - Kérlek, ne haragudj... - óvatosan megérintettem az arcát, szemeivel kezdve. Akármilyen üresek is voltak most azok a szemek, nekem olyanok voltak, mint két ékkő. Orrára vándoroltam, onnan pedig szájára. Most értettem csak meg, milyen segíteni valakin, aki valószínűleg képtelen lenne ellátni magát. Valakin, akiért annyi idő után mintha újra felolvadt volna a jégszívem. Hogy tudnám én őt tönkretenni a saját zsörtölődésemmel, mikor nem tehet róla? Sírni kezdtem. A saját nyomoromon sírtam, és Kyungsooén, aki helyett én érdemeltem volna meg ezt a büntetést. Én, aki minden körülötte lévőt eltaszított maga mellől.
- Ne sírj. - szólalt meg hirtelen, engem meg a szívroham kerülgetett. - Kérlek, ne. - teljesen mozdulatlanná dermedtem, mikor ő is hasonlóképpen cselekedett, mint az előbb én. Óvatosan felült, kitapintva a kanapé szélét és megtámaszkodott rajta, majd ujjai lassan kalandozni kezdtek az arcomon. Tenyerével átfogta, amibe akaratlanul is belebújtam, mosolyra késztetve ezzel őt. Hüvelykujja ajkaimon állapodott meg, mintha csak azt kereste volna.
Feltevésem beigazolódott, mikor feje hirtelen közeledni kezdett felém, majd ajkait óvatosan az enyémekre tapasztotta. Olyan mértékű megdöbbenésben még sosem volt részem. Tágra nyíltak a szemeim, ő pedig nem mert megmozdulni. Nagyon lassan csúsztam hozzá közelebb, hogy kényelmesebben hozzáférjek, észre sem vettem, mikor landolt a tenyerem mellkasán, ujjaim mikor kezdték el görcsösen szorítani a pólója nyakát.
  Szánk úgy mozgott egymáson, mintha attól félnénk, hogy valamelyikünk hirtelen összetörik, vagy mintha két általános iskolás élete első csókját élné át. Előhozakodhatnék most a szokásos filmes klisékkel, miszerint "az íze mint a méz, párnái annyira édesek, hogy nem lehet igaz", de akkor hazudnék. Semmihez nem tudtam hasonlítani ezt a mámort, ami körbeölelt. Való igaz, tényleg puhák és jóízűek voltak ezek az ajkak, amiket Kyungsoo birtokolt.
  Szinte óráknak tűntek azok a rövid kis másodpercek, mire elváltunk egymástól,a hirtelen sokktól azt sem tudtam, hová legyek. Mintha teljesen másik bolygón lettem volna, és most tértem volna vissza a Föld nevű planétára. Döbbenetes.
- Aggódtam érted. Vártam rád egy darabig és mivel nem látom az órát, nem tudom, mennyi az idő. De vártam, és reménykedtem, hogy bocsánatot kérhetek a kirohanásomért és elmondhatom, mennyire... szeretném, ha több lenne ez az egész, mint egy huza-vona, amit az eddigi időben produkáltunk. Nevetséges, hogy milyen hirtelen változnak az emberi érzések. - dünnyögte mély hangján, teljesen komolyan. Most az egyszer - nagyon szemét dolog ilyet mondani - örültem, hogy nem látta azt a vörös valamit, ami a nyakamon helyezkedett el és fejnek hívják.
- Fogalmad nincs, mennyire utálom magam, amiért itthagytalak. Ettél egyáltalán? Fürödtél? Ugye nem sérültél meg? Az egész az én hibám, nagyon sajnálom. - eredtek meg ismét a könnyeim, de most nem csak a mai napért. Az eddigi évek összes felgyülemlett feszültsége kicsattant most bennem. A legjobb barátnőm árulása, életem első szerelmének a mocsok dolgai, a középiskola... a rengeteg csalódás. És most itt volt ő, aki egy pillanat alatt érzéseket váltott ki belőlem, aki fényt hozott az életembe. Talán mert neki is kegyetlen sors jutott, talán mert túlságosan egymásra voltunk utalva, de kezdtem őt megszeretni.
- Ne sírj. - ismételte el. - És ne sajnálj semmit, pláne engem ne. Te vagy az első, aki fittyet hány a fogyatékosságomra és úgy kezel, mint bármelyik másik szemetet a világon.
- Nem vagy szemét. Csak... én vagyok türelmetlen. Mindezidáig azt hittem, nem való nekem az olyan, mint a segítségnyújtás. Aztán hirtelen itt vagy te, aki teljesen felkavart bennem mindent. Azt hittem, gyűlölök mindenkit, mégis... most annyira nyugodtnak érzem magam.
- Kedvellek. - motyogta álmodozó sóhajjal. - Pont ezért kedvellek, mert egy idióta, forróvérű nőszemély vagy. Kiszámítható, de mégsem. És el sem hiszed, milyen sokat jelent nekem a most történt csók. Meséld el, mi történt veled, hogy megérthessem végre, ki is vagy valójában.

Így történt, hogy töviről hegyire minden egyes momentumát az elmúlt két évemnek, csak úgy, könnyed lelki békével elmondtam Neki. Egy pillanatig szégyelltem ezeket a dolgokat, ő mégsem csóválta a fejét, nem cseszett le semmiért és megértően simogatva adta tudtomra, mennyire érdektelen a múltam felé.
- Nem számít már, mi történt veled. És az sem, hogy hogyan ismerkedtünk meg mi ketten. Szeretném előlről kezdeni veled Yeonmi. Szeretnék melletted elaludni és úgy felkelni reggelente, hogy a te illatodat érzem, a hajadba fúrhatom az arcom és érinthetlek. Szeretnélek téged megcsókolni, és a fenébe is, látni végre.
- Nem tudom, mit mondhatnék, komolyan. Olyan hirtelen jött minden. Délelőtt még utáltál, én pedig...
- Egyáltalán nem utáltalak. Ugyanannyit gondoltam rád, mint te rám. Néha be kéne fejezned a motyogást magadban. - kuncogta. - Nekem is furcsa az egész. De mikor este eltűntél, életemben először ideges voltam és borzasztóan aggódtam érted. Szinte lepergett előttem, hogy elveszíthetlek, hogy esetleg feladod az egészet és egy intézetben fogom leélni az életem, hogy a fiúk és te is nyugodtan éljetek tovább.
- Szóval... az bátorított fel ennyire, hogy órákra eltűntem?
- Mondhatjuk így is. Boldog akarok lenni és nem a vakságomat akarom akadályként magam elé gördíteni. Ha... ha nem undorodsz tőlem és nem fáraszt az, hogy mindig velem kell lenned, kérlek próbáld meg velem. Csak egy próbát.
- Még mindig hülye vagy. - hajoltam hozzá közelebb, hogy puszit nyomjak lehunyt szemeire, majd egy gyengéd csókot ajkaira.  - Boldog vagyok, hogy melletted kötöttem ki.

I see You - 5. Rész

Reggel eszeveszett dörömbölés rángatott ki a szép kis álmaimból, muszáj volt végre felkelnem, borzasztóan zavart. Egyáltalán hogy lehet ilyen hangosan verni az ajtót? Csengőt nem ismerik?

A Nap égette a retinámat, mikor az ablakhoz léptem, így kénytelenné váltam likvidálni a fényt egy sötétítő függönnyel, kizárva ezzel a D-vitamin forrását.
Órámra pillantva kicsit megijedtem, hiszen már elhagyta a mutató a kilencet, Kyungsoo pedig már biztosan fent dorbézolt, ki tudja mit tákolt össze a makacsságával...
Kipattantam az ágyból, és úgy simán pizsamában rohantam az ajtóhoz, hogy kinyissam és véget vessek az idióta lármának.
A vendégekre, egész pontosan nyolc kíváncsi szempárra egyáltalán nem számítottam. Még csak nem is szólt Suho vagy valamelyikük, hogy jönnek...
- Jó reggelt! Látom, felkeltettünk. - pislogott mosolyogva, ugyanakkor bűnbánó arckifejezéssel Xiumin, mire megráztam a fejem.
- Igazából tegnap nagyon sokáig nem tudtam elaludni... később sikerült ébrednem a szokottnál.
- És Kyungsooval mi van? Esetleg eszedbe jutott már a lustálkodás közepette? - vágta hozzám Chanyeol ellenségesen, mire lehunytam a szemem és elszámoltam háromig. De nálam ez nem jött be...
- Ide figyelj, Dumbó. Nincs most kedvem az elmés kis poénjaidhoz, kímélj meg magadtól. Egyáltalán mit kell csesztetni? Repülj haza a túlméretezett füleiddel.
- Oké, elég lesz a veszekedésből, nem ezért jöttünk. Te is hűtsd le magad, Chan. - próbálta menteni a menthetőt Baekhyun, sajnos kevés sikerrel; úgy néztünk egymás szemébe a legmagasabb taggal, hogy ha szemmel ölni lehetne, mindketten holtan feküdnénk a földön.
- Gyertek be. - morogtam kedvtelenül és elindultam megkeresni Kyungsoot. Nem érdekelt, hogy jönnek utánam vagy sem.
Az említettet meg is találtam a konyhában, pont ülőhely után kutatott. - Yah! Hoztam pár vendéget. Remélem, nekik örülni fogsz.
- Kiket? - kapta fel a fejét, de mire megfejthette volna a titokzatos látogatók kilétét, Kai a nyakán is volt.
- Hyung!
- Jongin-ah? Itt az egész banda? - a vak fiú szemeiben mintha könnyeket véltem volna felfedezni, ahogy sorban magukhoz ölelték.
- Csak nem hitted, hogy elfelejtünk?!
- Nem, én csak...
Az ajtóból figyeltem az eseményeket, nem volt kedvem oda pofátlankodni közéjük, mikor egy kéz megérintette a vállamat. Mielőtt megfordulhattam volna és jól megvertem volna az illetőt, ő megelőzött és halkan a fülembe kezdett suttogni.
- Ne zavarj meg minket. Jobb lesz, ha most kimész innen. - hát persze, ki más lehetett volna...
- El tudom dönteni, hogy mit csinálok, Colos.
- Semmi közöd a magánéletünkhöz. Így is jobban beleártottad már magad a kelleténél.
- Nem tettem semmi olyat, ami sértheti a személyes tereteket. Feladatot kaptam, észlény. - sziszegtem immár az arcába, majd -mivel nem érdekeltek a további sértései, elhagytam a helyiséget. Célom az udvar volt, ahol Kyungsoo minden délután ücsörgött. Egyáltalán miért pont ide jöttem.
Megintcsak eszembe jutott a férfi... A vastag, puhának tűnő ajkai, a hatalmas sötétbarna szemei, amelyekben egykor biztosan élettel teli fény csillogott.
Minden egyes porcikája az eszembe vésődött, pedig alig pár napja ismertem közelebbről. Vagyis... Ismertem a fenéket. Csak... annyira bonyolult. Olyan érzéseket tápláltam, amelyekre tapasztalat híján aligha találtam megfelelő magyarázatot.
- Hé. Minden rendben?
- Mi? Hogy...? Oh. Nem kellene inkább a barátoddal foglalkoznod, Sehun-sshi? - dünnyögtem nem létező bajszom alatt a lehető legtöbb haraggal. Mit akar ez itt?
- Csak kíváncsi voltam, hová tűnhetett az egyetlen lány a házból. Bár sejtésem van, kinek köszönhetjük a távozásod.
- Kettőt találhatsz. Neked vagy a bunkó fenyőfának.
- Ez bonyolult ügy.
- Igazad van. Az óvodában is így szoktak udvarolni a fiúk annak a lánynak, aki tetszik nekik. - gúnyolódtam.
- Ne beszélj baromságokat... Mondjuk... Nézz körül és rájöhetsz egy-két dologra, miért vagyunk veled olyanok amilyenek. Nem csak én és Chanyeol hyung, de mindenki más is a csapatban. Csak hát, Suho hyung mindenkit megkért, hogy legyünk veled rendesek. Yeol és én még vissza is fogjuk magunkat, de egyikünk sem szereti ha betolakodók háborgatják a banda nyugalmát.
- Ezt hogy értsem? Hova nézzek körül? Kezd elegem lenni a rébuszaidból!
- Meglátod. - indult vissza a házba, de mielőtt eltűnt volna a szemem elől, még egyszer megszólalt. - Amúgy keresnek téged a többiek, ideje lenne végezned a munkádat ahelyett, hogy itt lopod a napot.

Úgy megfojtottam volna.

***

Dél körül járt az idő, mire elmentek és vehettem egy nagy levegőt. Leginkább a két zsiráfra volt jellemző, hogy sportot űzzenek a bunkó megnyilvánulásaikból, de nem kellett félteni Baekhyunt sem, aki nem igazán tudta, kinek a pártján álljon, vagy Kait, akin csodálkoztam, hogy sokkal rendesebb volt mint két társa. Őt persze jobban is toleráltam, énis bizalmatlan lennék, ha a legjobb barátnőmet egy ismeretlen kezeire bíztam volna.
Khm. A nem létező legjobb barátnőmet.

- Mit eszel ebédre? A haverjaid elhozták a saját hűtőjük teljes tartalmát, ahogy látom. - pislogtam a nyitott frigóba, ahol ételes dobozok tömkelege foglalta a helyet.
- Nem tudom. Együtt főzték az összeset, át kell gondolnom, merjek-e belőlük egyáltalán egy falatot is enni. - motyogta, kicsalva ezzel belőlem egy nevetést.
- Biztos szeretet van benne.
- Ja. Jó sok. Pláne Yixing hyungtól. Nézd mit kaptam tőle. - lengette meg a plüsst maga felett. - elméletileg egy kék unikornis.
- Az. - röhögtem, majd elvettem tőle a játékot, nehogy leverjen valamit véletlenül.
- Egyébként mi ez az egyes szám, hogy én mit ennék? Te...?
- Csinálok magamnak valamit. - vontam vállat.
- Suho hyung azt mondta, mindkettőnknek hozták.
- De...
- Eltűntél és nem hallottad. Sehun azt mondta, kint voltál az udvaron. Értem én, hogy nem szereted őket, de a tisztelet jele, ha a házigazda foglalkozik a vendégekkel... - szóval a maknae elferdítte az igazságot.
- Csak... Lényegtelen. Nem a te dolgod. Megmelegítem a kajád.

Miért van az, hogy ennyire hihetetlenül tudnak viselkedni úgy, hogy azt sem tudják, ki vagyok és mit miért teszek?
Mire vagy kire utalt Oh Sehun?
Annyi hülye és felesleges idegbajt tudnak okozni...

I see You - 4. Rész

Három hét észrevétlenül elrepült, bár nem igazán írnám ezt a pozitív élmények számlájára. Kyungsoo nem bizonyult érdekes társaságnak... nagy csendben ült mindig, ritkán szólt vagy kért tőlem valamit, de az utóbbit már akkor tette, ha teljesen elérte a határait.

Bár az első éjszakai kívánsága - miszerint maradjak vele - nem fordult elő többször, az okát nem tudtam meg. Talán félt? De mitől? Logikus szemmel nézve sem láttam értelmét, hiszen azt az alkalmat leszámítva mindig egyedül tartózkodott a saját szobájában, nem aludtam ott. Ha hozzám is szólt, inkább arra kért, hogy nyissak ablakot éjszakára, vagy csak egyszerűen kapcsoljam fel a kislámpát. Megmaradtam a jó öreg "legegyszerűbb variációnál": biztosan csak az első este miatt volt ideges és szüksége volt egy kis társaságra.

Az evéssel sem boldogultunk mindig könnyen; ő ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül étkezzen, pálcikákat használva, de ez sosem sikerült neki. Órákat vitatkoztam vele, mire hagyta, hogy leerőltessek én magam pár falatot a torkán. Ha pedig fürdés került szóba, ugyanezt az önállóságról szóló veszekedést eljátszottuk a víz megnyitásával és szabályozásával.
Semmivel sem haladtunk előrébb, ő ugyanúgy makacs volt, én meg önfejű és ingerült. Elegem volt belőle.
Az egyetlen dolog, amikor teljesen lenyugodott, ha kiment az udvarra és leült a barackfa alá gondolkozni. Az oda vezető utat kívülről megtanulta és minden délután vagy lefekvés előtt kint ült egy vagy két órát, kedvétől függően. Olyankor én is tehettem a dolgom, néhányszor ránéztem, majd felhívtam az anyámat, hogy beszámoljak a nem létező fejleményekről. Természetesen hazudtam neki, jónak állítottam be a dolgokat, megpróbáltam elhitetni vele - persze a saját természetemhez mérten -, hogy tudom kezelni a helyzetet. Jobb a békesség, és az anyámat ismerve a kegyes hazugság is...
A csapat tagjaival viszont még nem beszéltem. Illetve Suho érdeklődött a többiek nevében és azt mondta, nem sokára terveznek egy látogatást, amint lesz idejük. Jaj de várom már Chanyeol és Sehun kedves kis arcát, az aranyos és hízelgő szavakat... már csak a gondolat is melengette a szívem...

~~~

- Az udvarra készülsz menni? - intéztem felé szavaimat és letettem a könyvemet a dohányzóasztalkára. A nappaliban üldögéltünk ebéd után, jócskán elmúlt négy óra, mire végeztünk. Kinyújtóztattam az üléstől elmacskásodott tagjaimat, megcsavargattam a nyakam, a csuklóimat és a bokáimat, pislogtam párat, megtornáztattam a szemeimet, ugyanis a sok betűtől és sortól, amik szinte összefolytak már előttem, rettenetesen megfájdultak. Talán nem ártott volna az az olvasószemüveg, amit magammal hoztam.
- Friss levegőre van szükségem. - vágta hozzám, majd tovább tapogatózott, mire felálltam és igyekeztem kivételesen megakadályozni a szokásos délutáni tevékenységét. Azért mégsem hagyhattam őt egyedül szaladgálni, mivel az eső lába nagyon lógott már. Hatalmas, szürke felhők úsztak egyenesen a mi irányunkba, a hőmérséklet a felére csökkent, a szélről nem is beszélve.
- Jobb lenne, ha most inkább idebent maradnál. Vihar közeleg. Ha beteg leszel...
- ...téged csesznek le, felfogtam. De ne "aggódj", nem fogok tüdőgyulladást kapni, a saját érdekemben.
Nem szóltam semmit. Sütött a hangjából a gúny, gondolom mert mindig azzal jöttem, hogy nekem lesz bajom az ő sérülései miatt. De hát ez így is volt... Vagy csak megint elragadott a bunkóság szörnye.
Csendben mentem utána és figyeltem, ahogy kislattyog az előszobába és nyitja a bejárati ajtót. Nem volt lépcső, amin egyensúlyoznia kellett volna, egyszerűen kisétált. Mintha megkönnyebbülést véltem volna felfedezni az arcán, ahogy megérezte a bőrén a szél simogatását, hallotta a természeti hangokat és orrába is befurakodhattak a különböző kellemesebbnél kellemesebb illatok. Még nem volt alkalmam látni az arckifejezését ilyenkor; Ilyen pocsék időben is örült, hogy kimehet. Egy intézetben mi lett volna vele, ahol a folyosóra se engedik ki, nemhogy az udvarra? Kezdtem örülni, hogy nem kellett azt a megoldást választották. Megkattantam...

Miután legalább öt percig állt egyhelyben lehunyt szemekkel, ismét megindult. Fogalmam sem volt, hogy tudott-e az ittlétemről, de bátorkodtam a sarkában maradni, kezemben immár egy esőkabáttal.
Leheveredett a barackfa alá, csuklóján támaszkodott meg a háta mögött, fejét hátra hajtotta és továbbra is csukott szemekkel élvezte a kintlétet.
Én meg bambán álltam mellette és olyan batár nagy idiótaságok jutottak eszembe, hogy "Kyungsoonak milyen helyes arca van, vagy hogy Kyungsoonak kifejezetten jól áll a kis súlyfelesleg, amit összeszedett. Sőt, Kyungsoo amúgy is egész jól néz ki." Gondolatban már összevertem saját magamat de úgy, mint egy lovat szokás.
- Még mindig itt vagy? - zökkentett ki hangja a gondolataimból. "Kellemesen mély, lágy, dallamos... és azokon az ajkakon jön ki, amit minden rajongó pirosra csókolna, érthető módon. YEONMI, KUSSOLJ MÁR EL, KÖNYÖRGÖM."
- Hm. Legalább egy esőkabátot hoztam, ha bejönni nem vagy hajlandó.
- Nem esik.
- Később fog.
- ...
- Hát akkor én me-
- Maradj itt.
- He?
- Ha be tudod fogni, akkor maradj itt.
- Minek nézel te engem?
- Nézni éppenséggel nem tudlak, de elképzelni igen. És mindig egy lepcses csőrű liba jut eszembe...
- Yah! - háborogtam. Azért mindennek van egy határa... - Ez bunkó húzás volt! - legszívesebben beletapostam volna a talpammal az arcába a becsületem védelme érdekében, de ekkor megláttam a nevetését. Azt az őszinte nevetést, amit egészen idáig nem mutatott, helyette a zord külsejével próbált elmarni magától mindenkit aki csak segíteni akart neki. Kis híján magamról is elfelejtkeztem, annyira bámultam és bunkó dolog, de most örültem, hogy nem látja a reakciómat. Ajkai szív alakban görbültek felfelé, és meg mertem volna esküdni rá, hogy legalább három percig csak bámultam és bámultam... és bámultam.
Úgy döntöttem, maradok - teljesen ártatlan szándékkal -, így leültem mellé. Vagyis három méter távolságtartást megengedtem azért. Kényelmesen elhelyezkedtem, a kabátot az ölembe fektettem, majd Kyungsoohoz hasonló pózban a felhőket kezdtem bámulni. Az undorító, lassan már fekete felhőket.
- Szép, nem igaz? - dünnyögte mellettem. Hát, ha szerinte ez szép...
- Most is a te pofád jár...
- Most is te vagy paraszt.
- Oké, befogom. Egyébként is... honnan. Szóval. Öhm.
- Honnan tudom, hogy szép?
- Olyasmi. - motyogtam szégyenemben.
- Tudod... amíg el nem vesztettem a látásom, nem értettem még a saját filmemet sem, ahol vakot kellett alakítanom. Képtelen voltam megérteni, mert nem volt benne részem. És mintha csak a sors fintora lett volna, rögtön meg is kaptam a magamét érte. Ekkor minden világos lett. Kiéleződött a hallásom és a többi érzékszervem, a képzelőerőm minimum a tízszeresére nőtt. És meglepő, de... még így is képes vagyok látni.
- Viszont most rosszul "látod". - jelentettem ki magabiztosan. - Mondtam neked az előbb, hogy vihar közeleg és elhiheted, nem cuki bárányfelhők mosolyognak ránk az égen.
- Te nem érted. - nevetett fel. - Nem vagy tisztában a "szép" szó fogalmával, Yeonmi-yah. Amikor azt mondom, Szép, akkor nem a külsőségekre értem. Tulajdonképpen a természetnek megvan a maga szépsége, minden kis hibával együtt. Vihar nélkül nem lenne napfény, és fordítva. Eső nélkül szivárvány sincs. Ha nem esel pofára és nem tanulod meg az élet rossz oldalát... ha elbújsz előle... a munkád gyümölcsének is rohadt íze lesz.
- Úgy beszélsz, mintha nem ugyanezt tetted volna, te bölcs öreg remete...
- Tudom, mit tettem. De te...
- Mi van velem?
- Te sem voltál mindig ilyen taszító személyiséggel megáldva, ahogy én sem. Történnie kellett valaminek, nem igaz?
- Hm. - morogtam. - A... lényegtelen.
- Mondd csak el.
- Egyszer majd. Ha eljutunk odáig, hogy te is teljes mértékben bízz bennem, akkor én is megteszem. Úgy vélem, ez így fair.
- Legyen. - sóhajtott. - Tudod, az első napokhoz képest azért megismertem egy rendesebb oldaladat is. - és ekkor kezdett el esni az eső. Mintha az időjárás is tudta volna, hogy a kettőnk egyre kínosabbá váló beszélgetésének itt és most kéne végződnie.
- Be kéne mennünk. - jelentettem ki. - Mind a ketten az ágyban fogunk kikötni ötven fokos lázzal, ha így folytatjuk.
- Menjünk. - bólintott. Bár sikerült normális keretek között beszélgetnünk, a segítségemből még mindig nem kért, én pedig nem szóltam rá érte. Ha tudja, mit csinál, csak hajrá. Amúgy is itt voltam mögötte, ha netán baj történne vele azon az öt méteren.


Úgy éreztem, a mai napon sikerült áttörni egy falat Kyungsoo és köztem. Egy arasznyival közelebb kerültünk egymáshoz, és én ennek valamilyen oknál fogva mélyen, legbelül örültem. Örültem, mert ijesztő érzések kavarogtak bennem, amiknek nem szabadott volna.
Mégsem akartam őket kiirtani magamból...

I see You - 3. Rész

Dühöngésen röpke fél óra alatt alábbhagyott, de a mérgem csak nem akart elszállni. A csendben szenvedés is unalmasnak bizonyult egy idő után, viszont a büszkeségem azt sem engedte, hogy kisomfordáljak a szobámból. Ki a fene akar olyan emberre figyelni és vigyázni, aki még csak normálisan beszélni sem tud másokkal?

Biztos voltam abban, hogy Kyungsoo a szobájában tengette az időt, ugyanis miután megmuttam neki, furcsa csend honolt a házban. Nem hallatszott nesz, zörgés vagy bármilyen zaj. Bátorkodtam hát kiosonni és benézni a hűtőbe, hogy ehessek valamit azon ételek közül, amelyeket anya csomagolt nekem, hogy "ne kelljen főzésre pazarolnom az első pár napban azt az időt, amelyet a Kyungsooval való ismerkedésre is fordíthatok".

De ő vajon evett egyáltalán a mai nap? Hiszen amióta megérkeztünk, biztosan semmit sem küldött a gyomrába, hiszen nem tudott ételt szerezni magának, valószínűleg reggel óta éhezett... Ez még tőlem is nagy szemétség volt és hatalmas bűntudatot éreztem a mellkasomban.
Kinyitottam a hűtőt, amelybe bepakoltam az összekészített ebédes dobozokat. Két adagot melegítettem meg, az egyikkel Kyungsoo szobája felé vettem az irányt annak ellenére, hogy este tizenegy felé tartott az óra. Akadt egy olyan érzésem, hogy nagyonis ébren volt; ha nekem kellene az életemet vakon tölteni az elkövetkezendő időszakban, valószínűleg bömbölve verném a falba a fejem. Pláne egy új helyen, olyan ember gondjaira bízva, akit nem is ismertem azelőtt, olyan házban, amelynek nem ismerem egy apró zugát sem, az ilyen alkalmazkodás még egy egészséges ember számára is hetekig eltarthat.
Anya empátiája biztosan átragadt rám...

Kopogás nélkül nyitottam be, hiszen úgysem engedett volna a személyes szférájába, meg sem próbáltam bekönyörögni magam.
- Hé... Tudom, hogy nem ettél még, szóval... ha ébren vagy, talán bekaphatnál pár falatot, mielőtt mehetnénk a kórházba eszméletvesztés miatt is. - semmi válasz nem érkezett, de nem vártam mást. Sóhajtva tettem le a tálcát az éjjeliszekrényre, majd fordultam is meg, hogy minél hamarabb békén hagyjam.
De... Ha most teljesen egyedül marad már az első nap, soha nem lesz jobb, sőt. Egyre távolabb fogunk kerülni és egyszer csak meghal.
Halk léptekkel osontam hát az ajtóhoz, nyitottam majd becsaptam, hogy azt higyje, kimentem. Ha valóban nem aludt, talán megpróbál enni, ha viszont csaltak a megérzéseim, akkor szépen leülök az ágya melletti fotelba.
Amikor azonban megmozdult, lemerevedtem. Lassan ült fel, kezeivel tapogatni kezdett a tálca és a kanál után. Nem sikerült.
Rossz helyre nyúlt, és ha nem rohanok oda, akkor az egész forró étel az ölében landol.
- Yah! Óvatosan!
- Mit keresel itt?!
- Csak...
- Miért nem mentél már innen? Nem megmondtam, hogy hagyjuk egymást békén?!
- Inkább örülj, mert ahogy látom, nélkülem éhen halsz! - vágtam vissza. Megfogtam a kanalat és bátorkodtam a kezére kulcsolni ujjaimat, hogy belehelyezzem az eszközt. Mikor megérezte az érintésem, rántotta volna el,  de nem hagytam. Nem fogok miatta én is szívni. - Most pedig. Vedd a szádhoz a kanalat és nyeld le azt a szart.
- Kedves vagy... - morogta, de azért megtette, amit kértem tőle. Nagyon lassan tuszkoltam bele a falatokat, nehezen akarta lenyelni. A felénél nem erőltettem magam és elvettem tőle a tálcát.
- Azért tán csak jobb, hogy van valami tápanyag a hasadban.
- Hm.
- Akkor... Jó éjt. Holnap találkozunk.
- ...Várj.
- Igen?
- Maradj.
- Tessék? Mégis minek?
- Csak mert. Mert azt mondtam. Elméletileg úgy kell ugrálnod ahogy én tapsolok.
- Fütyülsz...
- Az tökmindegy. Szóval maradj itt és  csinálj amit akarsz. Aludj vagy tudom is én. Jó éjt.

Azt a rohadt élet. Most komolyan azt várta tőlem, hogy az egész éjszakát itt töltsem egy kényelmetlen fotelban csak azért, hogy neki jó legyen?
Kész... Talán megvárom amíg elalszik és kisettenkedek...
Azonban nem tettem. Már hallottam egyenletes szuszogását, itt volt az idő a szökésre, de én csak ültem tovább a helyemen és néztem Kyungsoo alvó valóját. Békésnek tűnt.
Mint a gyerekek. Akkor aranyosak, ha végre elnyomja őket az álom.
Észre sem vettem, hogy időközben az én szemeim is csukódtak lefelé.

***Kyungsoo POV***

Mikor bejött hozzám, először azt hittem hallucinálok.
Képtelenségnek tűnt, hogy majd pont ő segít rajtam, de megtette.
Még etetni is hajlandó volt, amit én a magam részéről minden alkalommal megalázónak éreztem; ha a banda valamelyik tagja kivezetett az étkezőig, majd a számba adagolta a falatokat, sírni akartam. Még Jongin esetében is. De a lánynál nem jött elő ez az érzés.
Ujjai átkulcsolták a csuklóm, automatikusan húztam volna el, viszont ő egy eréjesebb mozdulattal és egy epés megjegyzéssel elérte, hogy nyugton maradjak. Nem éreztem a szégyent... Csak a gondoskodást. De miért? A srácoknál miért akartam inkabb menekülni? Talán mert velük töltöttem az elmúlt évek mindennapjait? Mert megszoktam, hogy én segítek rajtuk? 
Annyi kérdés merült fel bennem és ezek azóta - szégyen nem szégyen - mióta megvakultam, sírásig vezettek. Mondhatjuk ezt depressziónak. A sötétség, amelybe kényszerültem fojtogatott és be nem ismertem volna annak a lánynak, de féltem ebben a sötétségben. Féltem, hogy végül magamra maradok, hogy nem lesznek ott a fiúk és a családom, hogy egy idő után túl nagy szégyennek tartanak majd és megszakad a kapcsolat. Rossz volt ez a bizonytalanság...
Mielőtt elnyomott volna az álom, ismét kiszökött pár hangtalan könnycsepp...

I see You - 2. Rész

Nehezebb, mint gondoltam

Frusztráltan gubbasztottam a hátsó ülésen. Lábaim szorosan összezáródtak, tenyereim a térdeimen pihentek, hátamat az ülésnek támasztottam. Sosem üldögéltem még sehol ennyire fegyelmezetten, de a mellettem lévő Kyungsoo kiváltotta ezt a feszültséget. Folyamatosan előre meredt, mint egy hal. Jobb szót nem találtam rá.
Nem mintha lett volna más választása - lévén nem lát -, de én még így is forgattam volna a fejem a hangok irányába, kerestem volna valami támpontot és kérdezősködtem volna. De ő... semmi. Nem érdekelte hová megy, mit fognak csinálni vele, egyáltalán lesz-e rajtam kívül bárki is, aki a segítségére sietne. Eljutunk majd arra a szintre, hogy engem elviseljen, vagy már az első héten feladom? Az én személyiségemet ismerve az utóbbi.

***FLASHBACK***

Miután sikerült kirobbantani a szobájából, nem szólt hozzám egy szót sem, ez pedig egy jó ideig nem is történt másképp. Borzasztóan megmakacsolta magát és esze ágában sem volt elszakadni a bandától; azoktól, akik még megmaradtak neki és akikkel még hajlandóságot mutatott a kommunikációra. Minden nap ott szobroztam náluk, megbirkóztam Chanyeol kompromittáló beszólásaival és Sehun flegma, lenéző tekintetével, mert anyámnak újabban annyira sem lehetett nemet mondani, mint eddig. Elviseltem Baekhyun nyavalygását, Kai depresszióját, Chen feszültségoldásra tett kísérleteit a hülye poénjaival...
Lay és Suho, illetve Xiumin voltak azok, akik úgy igazán kedvesek szerettek volna lenni velem és nem volt velük különösebb bajom. Ezért hálás voltam - még ha nem is vált szokásommá ezt kimutatni. Minden áldott nap segítettek szóra bírni Kyungsoot, mert valószínűleg sejtették, mennyire nincsen türelmem. Teljes mértékben elfogadták az én hozzáállásomat és boldogok voltak már a puszta ténytől, hogy valaki végre nem adta fel. Még jó, hogy eszük ágában sem volt belekötni a dolgaimba, mert ha elüldöznek, vége a dalnak és az a törpe egyedül szárad el a szobájában. Ez a komor igazság, akár szép, akár csúnya ilyet mondani.
Amint végre sikerült rávennünk az indulásra (illetve ők vették rá), a legtöbben teljesen átváltoztak aggódó üzemmódba a társuk felé. Úgy engedték csak el velem, hogy előtte fél órás ölelkezési rituálét műveltek le a folyosón, magasról téve arra, ki látja meg őket és ki nem. Hozzám csak a vezető és Kai intézett pár rendes szót, na meg az örökké beszívott Lay. A többiek meg vagy mosolyogtak, vagy sírtak, vagy ki akartak nyírni - utóbbi kategóriába a két colos rapper tartozott, előszeretettel feszegetve a határaim tűrőképességét. Meg is könnyebbültem, mikor végre ott hagyhattam őket, na meg anyámat.

***FLASHBACK END***

Nem számoltam az időt, de másfél órát biztosan utazhattunk, míg ki nem értünk egy kevésbé forgalmas helyre, majd további egy órával később teljesen vidékre kerültünk. Ameddig elláttam, föld volt, illetve gyümölcsfák, takaros házak, amelyek a környék egyik felén a tradicionális Korea jellegzetes épületei voltak - gondolom itt olyan emberek éltek, akik ezeket a földeket nap mint nap művelik -, míg a másikon, kissé elszigeteltebb területen modernül berendezett puccos építészeti csodák, nyaralók a teljes nyugalmi állapotra vágyóknak. Nagy valószínűséggel mi a második opcióhoz tartoztunk.

Utazótársam végre valahára megmozdult, pontosan egy időben a kocsi motorjának leállásával. Pislogott kettőt, majd apró sóhajt hallatott.

Kezeivel megkereste a kilincset és kinyitotta az ajtót. Már nekem fájt, ahogy bizonytalan mozgásával próbált valami támpontot keresni a célja érdekében. Nem kért segítséget, tulajdonképpen teljesen ignorált, felvette a napszemüvegét, és ez engem roppantul bosszantott. Nekem meg kötelességemben állt volna rákényszeríteni az akaratomat, viszont tudtam, milyen érzés ez valójában, így nem erőlködtem.
A büszkesége azt is cseszett megengedni hogy a csomagtartót felnyissam, bezzeg amikor a sofőr magyarázott neki, arra még megerőltette a hangját. 

- Uram, szüksége van valamire? Esetleg elkísérjem az ajtóig? 

- Nem akarom. Köszönöm.

- A kisasszonyért tehetek valamit? - fordult felém kedvesen mosolyogva. Jelen pillanatban ettől egyenesen megkönnyebbültem. Legalább egy mondat erejéig nem kell némán lesnem k a fejemből mint egy kukának. 

- Megoldom egyedül. - sóhajtottam, majd kioperáltam a három hatalmas bőröndömet, hogy lecuccoljam újdonsült lakótársamé mellé. Most már értettem, miért egy olyan brutális méretű autóval érkeztünk, másikban el sem fért volna ennyi holmi.


Megvártuk, amíg az autó elhajt az első sarkon, ahonnan már biztosan nem látjuk. De azt nem gondoltam volna, hogy amint kettesben maradok Vele, rám telepedik a tanácstalanság keserű érzése.
Mégis hogy fogom én ezt végigcsinálni? Ki fog borítani ez a srác, eszében sincs együttműködni, így meg aztán végképp magamra lettem utalva. Egyáltalán ő belegondolt, hogy a közös munka megkönnyíti az életét? Hiszen ezt gyakorolja az ügynökségnél több éve...
- Menjünk be. - dünnyögtem lemondóan, várva valami elutasító vagy bármilyen választ, amely nem érkezett. - Én... a bőröndöket viszem be. Te meg addig ülj le valahol. - meg se próbáltam megkérdezni, hogy elnavigáljam-e egy ülőalkalmatosság felé odabent, mert felesleges lett volna.
Előre mentem, a kapott kulccsal megbabráltam az ajtó zárját, mígnem bejutottam.
Rögtön kiszúrta a szemem, hogy nem a legnagyobb házat bérelték ki, viszont annál kevesebb és modernebb bútorral szerelték fel. Az is feltűnt, hogy valaki már intézkedett, hogy Kyungsoonak kényelmesebb legyen.
Én személy szerint elindultam körbenézni és teljesen megfeledkeztem a rám bízott "betegről". Ez - mint utólag kiderült - szarvashiba volt.
Míg azzal voltam elfoglalva, hogy feltérképezzek minden egyes zugot, beleértve a fürdőt, a konyhát és étkezőt, a nappalit, végül a két hálószobát, addig ő úgy döntött, kissé önkényesen egyedül indul neki. Két perc sem telt bele és egy akkora csattanás rázta meg a házat, hogy még a hátrahagyott banda is tökéletesen hallhatta a produkciót.
Kisiettem az egyik hálóból és keresni kezdtem ezt a szerencsétlent, aki a konyhában terült el a földön. Nem érdekelt most, hogy egyáltalán milyen módszerrel talált el a helyiségig, lényegtelen volt. Valószínűleg megbotlott egy székben, vagy nekiment az asztalnak. Már azon gondolkoztam, hogy hívom a mentőket, mert ő csak a hátán feküdt nyitott szemmel, a plafonra meredve.
- Jól vagy? Kyungsoo, válaszolj már!
- Semmi közöd hozzá. Megkeresem a szobámat.
- A szart keresed meg! Ülj le és ne merészelj megmozdulni, amíg én azt nem mondom, mert esküszöm, ha megteszed még mást is elveszítesz a látásodon kívül.
- Mondom, semmi közöd hozzá! Egyedül is boldogulok!
- De...
- Istenem, hagyj már békén! - kiabált.
- Velem te ne emeld meg a hangod! Azt hiszed, én ide akartam jönni? Hogy veled akarom tölteni az időmet és rád akarok figyelni a nap minden percében?! Mégis mi a rohadt életet hiszel te?
- Nocsak, kibújt a szög a zsákból. - vigyorgott gúnyosan. - A terhet már a puszta gondolat is nehezíti a válladon, hogy egy ilyen szerencsétlen vaknak kell főznöd és mosnod. Akkor mi lesz veled később?
- Tudod mit? Csináld egyedül... - motyogtam, majd elfoglaltam az egyik hálót, ahová bezártam magam. Kit érdekel, hogyan töri össze magát. Legalább anyám szeme is felnyílik végre, hogy alkalmatlan vagyok erre a szakmára. Legyen minden olyan nyugis és semmilyen, mint eddig. Csak ezt akarom.

***Kyungsoo POV***

Teljesen tönkrement az életem. Még csak esélyem sem volt, hogy folytassam az éneklést, hiszen ki akar együtt dolgozni egy fogyatékossal?
Most meg Suho hyung rám küldte ezt a csitrit aki az idegeimre akar menni és érezteti velem, hogy rohadtul segítségre szorulok. És még ő sértődött meg!
Dühöngésemet egy csengőhang szakította félbe. Sóhajtva vettem elő a készüléket, amit még Jongintól kaptam, hogy könnyebben megtaláljam a gombokat. Az egyetlen dolog, amit nagy becsben tartottam, hiszen a legjobb barátom küldte és tudtam, hogy nagyon szeretné viszonozni azt, amit én tettem érte. Talán ő lehetett az, aki tudja, milyen segítségre szorulni. Viszont az ő törött lába meggyógyult... én valaha meg fogok?
- Igen?
- Kyungsoo-yah~!
- Mit akarsz, Chanyeol? - dünnyögtem, de azért mégis jól esett, hogy gondolnak rám. Még ha eszem ágában sem volt kimutatni ezt az utóbbi időben.
- Csak gondoltam, megkérdezem, milyen az új hely. A csaj normálisan viselkedik veled?
- Ami azt illeti...
- Tudtam, hogy nem jó ötlet erre a némberre bízni... - hallottam Sehunnie hangját a távolban, szokás szerint kimért és hideg a baleset óta.
- Már nem azért, de van egy olyan érzésem, hogy a te viselkedésed is közrejátszik az ő bánásmódjában. - morogta Baekhyun. - Nem igaz, hogy most az egyszer nem fogadnád el a segítségét! Hogy fogsz enni? Hogy fogod megszokni, mi merre van a lakásban, teljesen egyedül!? A ruháidat ki tudnád mosni? A fürdést még csak-csak megoldanád, de...
- Ezért kellett volna veletek maradnom! Akkor nem lenne ennyi problémám! Vagy nektek is akkora terhet jelentettem...
- Ez nem igaz! - tiltakozott Yixing is hevesen. Szegénykém, mindig olyan kis ártatlan volt. - Nem vagy teher egyikünknek sem, de olyan szoros a napirendünk, hogy ha valami történik veled, akkor képtelenek lennénk odaérni vagy elszabadulni... ha nem figyel rád senki nem éled túl egyedül...
- Talán az lenne a legjobb.
- Yah!
- Bocsi srácok, de nem érek rá. Még ki kell tapogatnom, hol fogok aludni, ha már kiborítottam Yeonmit. Sziasztok. - azzal egy jól becélzott gombnyomással megszakítottam a vonalat. Talán tényleg messzire mentem és nem ártana megkérnem őt, hogy néhány dolgot mutasson meg, vagy legalább mondja el, hogy melyik irányba tapogatózzak. Mint mikor édesanyámtól kértem gyerekkoromban, hogy kösse meg a cipőfűzőm, vagy ápoljon, mikor beteg voltam.

Nem viselkedek a legszebb módon senkivel, ezt jól tudom, de mindenkinek az lenne a legjobb, ha nem kerülne hozzám közel. Hiszen én már nem leszek a régi, de még csak olyan sem, aki nem szorul támogatásra a nap minden percében. Nem akarok azért barátságokat kötni, mert másképp nem tudnám megállni a helyem.
És én nem akarok senki terhe lenni.