A mostani karácsony is ugyanolyannak indult, mint az eddigi összes az elmúlt hat évünk során a bandával. Oké, imádok a srácokkal együtt karácsonyozni, elhülyülni a sütögetést vagy a díszítést, de azért család nélkül mégsem teljes az ünnep.
Tulajdonképpen a fél gyerekkoromat az ügynökség falai között töltöttem, megtanultam hát értékelni a család és az igaz barátok fogalmát, így melegséggel tölt el, hogy Onew a nappaliban olvas, nyakig betakarózva szemüvegét minden lapozásnál feljebb tolja az orrán, Kibum pedig a konyhában szorgoskodik JongHyun társaságában. Ők ketten az én szerelmi példaképeimmé váltak az első perctől kezdve, hiszen nagyon kevés idol bír ki egy átlagos kapcsolatot is, nemhogy még két azonos nemű, legyen az bandán kívül vagy belül. Bár nekem is ilyen erős elhatározásom lenne és odaállnék végre elé...
Épp' a fürdőt takarítom, ez lett kiadva számomra feladatnak. Mint legfiatalabb tag, általában engem szívattak a piszkos munkával, és ha Key nem lenne, talán az egész ház rám maradt volna.
Minho pedig... Na igen, MinHo hyung. Évek óta többet érzek iránta mindennél. Ő lett a támaszom, a Napom, a Holdam, a csillagaim. Konyhanyelven, ő lett számomra az egész Galaxis. Egyik pillanatban még legjobb barátként ökörködtem mellette, a másikban pedig úgy éreztem, nélküle nem élek, szükségem van rá... mint társra. Azt sem tudom, mikor indult el ez bennem, de a nyoma akkor is meg fog maradni, ha esélytelen az egész.
Néha már a teljes tehetetlenségtől remegek, próbálom visszafogni a gondolataimat és nem bőgni, vagy nem odaállni elé és a képébe üvölteni mit érzek... neki csak egy gyerek vagyok, maximum, a barátja, semmi több. Pedig mit nem adnék csak egyetlen csókjáért, még ha véletlen is!
Reménytelenül sóhajtva dobtam a rongyot a vödörbe; a fürdőszoba járólapot ezennel hivatalosan is tisztának nyilvánítom. Ideje inni valamit, hiszen a szám már sivataggá száradt és patakokban ömlik rólam az izzadtság. Nem irigylem a nőket, akik ezt majdnem minden nap, ünneptől függetlenül végzik. Órákig görnyedni a padlón, szekrények alatt... borzalmas kínzás.
Kilépek a fürdőből és abban a pillanatban valaminek nekiütközve elterülök a padlón. Hirtelen azt sem tudom, melyik bolygón vagyok, mert a velem együtt zuhanó - kifejezetten állíthatom, hogy személy - súlya a padlóba nyom, ezzel pedig be is verem a fejem. Gratulálok, Lee Taemin, nem is te lennél... szemeimet kinyitom, pislogok párat, majd halkan felnyögök, hangot adva az igenis nagy fájdalmamnak. Nagyjából két perc után kezd tisztulni az agyam, kitörlöm a fájdalom okozta könnyeket a szememből, majd végignézek az illetőn, aki rajtam foglalt helyet. Az a valaki pedig nem más, mint Minho, aki szintén jajgat. És ha ez még nem elég, éppen a nyakamba zihál. Kirázott tőle a hideg, kellemes borzongás futott végig a gerincemen és éreztem, hogy odalent is kezd szűkössé válni a helyzet. Ami határozottan nem jó. Nagyon nem jó...
- Aish... ne haragudj, Minnie, tényleg, nem direkt volt. - nyújtja a bal kezét, hogy segítsen, közben tarkóját vakargatva, vörös fejjel. Én viszont sokkos állapotomban elütöm a kezét, felpattanok és bezárom magam a fürdőbe, újabb takarító hadművelettel sanyargatva magam.
~~~
Teljes letargiába zuhantam. És ami a legdurvább, az az, hogy még élveztem is. Persze azt leszámítva, hogy mennyire zavarba hozott a szituáció.
Míg ezen agyalok, észre sem veszem, hogy még mindig az átkozott tükröt sikálom feszültséglevezetés gyanánt. Sóhajtok egyet, letörlöm a verejtéket a homlokomról, majd a rongyot a mosdókagyló alatti csőre hajtogatom, ahová Key a rendeltetésszerű helyét nevezte ki. Ám mikor felegyenesedek négy, zombiként bámuló társam tükörképével találom szembe magam az immár teljesen tiszta felületen.
- Jézusom! - üvöltök, majd mellkasomra nyomom a tenyereimet, hátha ezzel lecsillapodik a heves szívverésem. - Mióta álltok itt?!
- Nagyjából húsz perce, de te már régebb óta kínzod szerencsétlen tükröt. - néz az órájára vigyorogva Jonghyun. - Valaki szerelmes? - vihog a saját poénján, amit én jelen esetben nagyon nem díjazok.
- Marha vicces vagy. - morgom, és hozzávágva a rongyomat, fellökve szerencsétlen vezetőnket, kiviharzok. Olyan igazi hisztis picsa módjára.
- Minnie, hova mész? - kiáltott utánam Kibum, de én mintha meg sem hallottam volna, a bejárati ajtó felé veszem az irányt. Még a cipő felvételével sem tökölök, belebújok egy papucsba.
- Elegem van! Nem vagyok óvodás és nagyon unom már, hogy egyesek itt annyira vakok, amennyire már elméletileg lehetetlen! - azzal idegesen kabát nélkül, a kocsikulcsommal együtt távozok a lakásból. Tudom, hogy most valószínűleg tönkretettem Key anyai szívének egész évben tervezett karácsonyát, de nem tudok már uralkodni az érzéseimen. Amióta kijött a Danger, és az imidzsem is teljesen átalakult, csak reménykedtem. Reménykedtem, hogy most végre észrevesz, akit én már a debütálásunk után nem sokkal észrevettem. De minek is gondolkodok ilyeneken? Normális ember karácsonykor azt kívánja, hogy legyen boldog a szüleivel, feleségével vagy férjével, és a gyerekeivel. Én mit kívánok? Hogy Minho egyenrangúként tekintsem rám és úgy szeressen ahogy én őt, házasodjunk össze egy legális helyen, fogadjunk örökbe vagy tíz gyereket, és ne legyen gond soha többé. De én már annyival is beérném, hogy szerelmet vall, és végre együtt lehetünk. Akkor talán már a következő karácsonyomra nem is kívánnék semmit. Mindenem meglenne...
Észre sem veszem, hogy időközben a folyó partján álltam meg az autóval. Szomorúan nézek ki az ablakon, és csodálom a karácsonyi fényeket. Néha elmegy mellettem egy-egy család vagy boldog pár. Legalább nekik összejött...
***Minho POV***
- Ebbe meg mi ütött? - képed el Jonghyun hyung, miután levakarja a koszos rongyot a fejéről.
- Fogalmam sincs. - pityeredik el Key. - Mindenki csináljon amit akar, nekem nincs kedvem karácsonykor cirkuszt rendezni! - kiabál dühösen, majd fogva magát viharzik be a szobába, Jjong meg utána. Felsóhajtok idegességemben.
- Baj van, Minho-yah? - teszi a vállamra a kezét Onew hyung. Ő mindig észreveszi, ha valamelyikünk gondterhelt. Ezért is nincsenek előtte titkaink, hiszen lehetetlen. - Frusztráltnak tűnsz.
- Nem is tudom. - túrtam a hajamba. - Olyan érzésem van, mintha a maknae miattam ment volna el. - fújom ki a levegőt.
- Minho, figyelj. - néz a szemembe. - Keresd meg.
- Mi? Én? Miért én? Ha miattam ment el, akkor nem miattam fog visszajönni... - értetlenkedek.
- Csak menj utána. Hidd el, én láttam, hogy néz rád, de te észre sem vetted. - csóválja a fejét.
- Azt akarod mondani, hogy...
- Majdnem felrobbantatok a szexuális feszültségtől, mikor szó szerint egymásba rohantatok, te tökkelütött. - kuncog. - Alig bírtam megállni, hogy ne röhögjek a bénaságotokon.
- Kösz, hyung... - mordulok fel. Csak nevetve megborzolja a hajamat, pedig tudja, hogy utálom.
- Na akkor ide hallgass, mert nem mondom el még egyszer. Taemin szeretm és ha nem tűnt volna fel, te is őt. De annyira vaksi vagy, hogy nemhogy az ő érzéseit nem veszed észre, de még a sajátjaidat sem, ráadásul egyáltalán nem kezeled felnőttként.
- Azt akarod mondani, hogy hülye vagyok? - mérgelem fel magam.
- Csak szimplán vaknak mondanám, de te veheted így is. Keresd már meg.
- Jó, megyek. - adom be a derekam. - De ha nélküle jövök haza, ne én legyek a szemét. - dünnyögöm, inkább már csak magamnak.
Csak akkor esik le, hogy nem tudom, hol keressem, mikor már a kocsiban ülök. Na, baszd meg, Choi Minho!
Idegesen verem a kormányt, mígnem meglátom a folyóparton álló ismerős járművet.
***Taemin POV***
Már félig alszom, mikor hirtelen kopogást hallok az ablakon. Ijedten pattannak ki a szemeim, hiszen egyáltalán nem volt célom ilyen állapotban és pont most összefutni egy elmebeteg rajongóval, aki az utca végéről belát az alsógatyám alá a spéci műszereivel...
- Hát meg vagy, Minnie. - néz morcosan Minho, mikor letekerem az ablakot. Hát... rá egyáltalán nem számítottam. - Key ki van készülve. Elárulnád, mi az oka annak, hogy elbaszd a karácsonyt? Nem tudom, észrevetted-e, de még például holnap este már ünnepi koncertet adunk, észlény. Aztán jön a Chuseok, amire mindenki hazamegy. Ma lett volna egy nyugis napunk, szerencsétlen csapat örül, ha a család helyett egymásnak itt van, te meg...te meg... - nem folytatja. Nem is kérdezem, tudom, mit akar mondani. - Nagyon jó okod legyen erre a hisztériára!
- Igen, hyung, egy szörnyű szemétláda vagyok, most pedig mehetsz. - adom ki az útját. - Nem kell, hogy még te is lehordj mindennek. - fel akarom húzni az ablakot, de a kezével megakadályozza.
- Mi bánt, Taemin?
- Semmi... - Szeretlek, idegesít, hogy lenézel, elegem van a vakságodból, de minek mondjam el, amikor azzal csak még jobban elcseszem az egészet?
- Nem hiszek neked. - von vállat, és mielőtt bármit is tehetnék, megkerüli az autót, és behuppan mellém. - A legjobb barátok vagyunk, kiismertelek egy kicsit hat év alatt. Na most mondd el szépen.
- Mondtam, hogy semmi bajom, mit nem lehet ezen felfogni?! - förmedek rá.
- Igen? - felvonja a szemöldökét, és arca egyre közelebb kerül hozzám, szívem felgyorsul a gesztus miatt.- Akkor az sem vált ki belőled semmit, mikor ezt...teszem? - azzal a lendülettel tünteti el a közöttünk lévő távolságot. Édes ajkai az enyémen pihennek meg, majd el is kezdi azokat mozgatni. Nyelvével végignyal alsó ajkamon, mire akaratlanul is elnyitom a számat, így nedves izmával azonnal táncolni hívja az enyémet. Belenyögök a csókba, és karjaimat a nyaka köré fonom. Amennyire a kocsiban lehetett, lehámozom róla a sapkát, kabátot és sálat, ugyanígy magamról is, majd a csípőjére ülve folytatjuk tovább. Ha ez egy álom... nem akarok belőle felébredni. Ennyit tán csak elvárhatok az ünneptől.
***MinHo POV***
Ahogy szerelemtől fűtötten csókolom dús ajkait, én is rájövök, hogy Onew hyungnak igaza volt. Tényleg szeretem, de annyira berögzülten kerestem benne a maknaet, hogy ezt testvéri szeretetként vetítettem rá. Észrevehettem volna, hogy ez a túlzott gondoskodás, amivel elhalmozom, sosem egy testvéré volt...
Eltolom őt magamtól, mire ijedten pislog kettőt. Eszméletlen édes, szinte már fájdalmasan.
- Szeretlek, Vakarcs. - simogatom a haját, és nyomok még egy puszit a szájára. Elpirulva fúrja a fejét a vállamba, az orromat pedig megcsapja a kellemes vaníliaillata. - Ne haragudj rám, amiért akaratlanul is bántottalak és lekezeltelek.
- Én is szeretlek, hyung. - motyogja halkan, én mégis értettem.
- Menjünk haza. Hozom a kocsimat. - átszállok, és immár csendben, eseménytelenül hazamegyünk.
~~~
- Megjöttünk! - üvöltök. - Azt hiszem, tartozol mindenkinek egy kis magyarázattal. - közlöm vele.
- Hyung...
- Majd ÉN leszek a magyarázatod. - húzom magamhoz a hihetetlenül vékony derekát. Mennyit fogyókúráztatták szerencsétlent? Gebe, mint egy ló a sivatagban. - Gyere. - magam után húzom a nappaliba, ahol az a frusztráló látvány uralkodik, amit sejtettem. Key bámul, Onew olvas, Jonghyun pedig Keyhez beszél, tök reménytelenül.
- Omma... - szól félénken vékonyka szerelmem, mire az említett összerezzen, és dühösen felpattan. Már-már ott tart, hogy megüti, de ezt én persze nem hagyhatom.
- Ha megteszed, nem lesz mivel adnod a következőt, Kiuum. - Key fújtatva néz Taeminre.
- Mit akarsz?
- Omma... sajnálom. Csak felhúztam magam és...
- Miattam volt. - veszem át a szót. Ő ijedten kapja a fejét rám, szájával némán tátogva azt, hogy "Ne!". Mosolyogva megrázom a fejem. - Az volt a baj, hogy nem vettem észre, mekkora kincs van az orrom előtt. Szeretem a kis hisztigépet. - mondom, majd ott mindenki előtt hirtelen magamhoz húzom és mindent beleadva csókolom meg. Érzelmesen, gyengéden, szinte bepótolva az elmúlt hat év veszteségét, amit nélküle töltöttem el.
- Szóval sikerült. Hát azt hittem, már soha nem jönnek össze. - sóhajtott fel Jonghyun.
***Taemin POV***
Minden helyrejött. Teljesült a kívánságom. Lehet, hogy a család nem ünnepelhet velünk, de itt vagyunk egymásnak, arról nem is beszélve, hogy velem van életem szerelme, akinek a csókjait most már érezhetem mindig. Talán ez volt megírva. Minden, amit gondoltam, valóra vált. És remélem, ez az álom soha nem fog eltűnni.
BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK! ^^
