- Tessék? - döbbentem le.
- Nézd, Suho hyung csak a legjobbat akarja neked és a csapatnak. - teljesen érdektelenül beszélt, mintha unná az aktuális témát, ezzel elérve, hogy pillanatok alatt felforrjon az agyvizem.
- Gratulálok. Talán ha egy kicsit jobban kiállnál magadért, nem lennél ilyen. - fordultam meg, majd fújtatva betrappoltam az egyik szobába, mérgemben még azt sem néztem, melyikbe, csak egyedül lehessek. Levágtam magam a földre és szép lassan elkezdtem magam nyugtatni. Mint egy hisztériázó ötéves, aki nem kapta vissza a fagyiját és most duzzog.
Egy órán keresztüli ülés után éreztem azt, hogy valamelyest csökkent a mérgem mennyisége és nem ütnék meg senkit úton-útfélen. Ekkor kopogtattak.
- Bejöhetek?
- Gyere. - sóhajtottam. Kai óvatosan és aggódó arccal araszolt beljebb, végül leült velem szemben, hogy néhány másodperces csend után meg is szólaljon.
- Suho megmondta neked a magáét, Dyo hyung pedig hallotta, jól gondolom?
- Honnan tudod?
- Ugyan, akármilyen naivnak is tűnik, Suhonak is megvannak a módszerei. Van egy olyan érzésem, hogy szándékos volt az időzítése.
- Nem tudom, mit kéne csinálnom... az lenne a legjobb, ha nem jönnék ide többet.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! - háborodott fel.
- De igen! Nem akarok úgy itt lenni, hogy a feszültség csak nő és nő! Mégis mit kéne tennem?
- De...
- Ez lesz a legjobb. Nem fogom tönkretenni a bandát egy szerelmi vitával. - ráztam a fejem.
~~~
Hetek teltek el és minden visszarázódott a régi kerékvágásba. Én az egyetemen múlattam az időmet, ami nem is ártott, ugyanis az első év mindig vízválasztó. A srácok felváltva hívtak webkamerán, és így beszélhettem a többiekkel is. Egyedül a bátyámat és Kyungsoot kerültem messziről, még telefonon keresztül is.
- Hali! - vigyorgott Chen a képernyőn, teljesen eltakarva a többieket.
- Yah! Mi is akarunk beszélni vele, hyung! - hisztizett Sehun. - Szia, Haneul!
- Sziasztok! - integettem mosolyogva.
- Hiányzol. - vallotta be Baekhyun, amitől összeszorult a szívem.
- Ti is hiányoztok nekem. - nagyon is...
- Akkor gyere vissza! - vetette fel Kai az ötletet, de csúnyán néztem rá. - Most mi van? Dyo és Suho egymáshoz se szólnak, ha közel kerülnek csak elfordulnak és megvárják, míg az egyikük elmegy.
- Ennyire rossz a helyzet?
- Hát nincs mit szépíteni. - sóhajtott Xiumin. - Mintha hirtelen nem is az ügynökségnél dolgoznánk, hanem egy rossz spanyol szappanoperában.
- Sajnálom. - motyogtam.
- Ez nem a te hibád. - mordult rám Chanyeol.
- Hm. Most...most mennem kell.
- De...
- Jól leszek, Lay. Majd még beszélünk. - meg sem vártam, hogy reagáljanak, lecsaptam a laptop tetejét.
Hogy nem szakadt még rám a plafon a "jól leszek" hazugságaimtól? Akkor sem lennék jól, ha megnyertem volna a lottót.
A napok csak teltek. Megpróbáltam magamról lerázni a csapatot különféle ürügyekkel. A fantasztikus logikámnak köszönhetően azt a statisztikát dolgoztam ki, hogy szépen lassan eltávolodom Tőlük, ezzel mindenkinek kevesebb fájdalmat okozok, nem beszélve arról, hogy a sok munka miatt úgyis elfelejtenek rövid időn belül. Hittem ezt én, Einstein.
Úgy éreztem, kevesebb galibát okozok majd ezzel, de csak még nagyobb hülyeség lett belőle. Miért nem tudok én soha jól dönteni?
Megcsörrent a telefonom, ma már legalább huszadjára, és ezzel még le is vittem a számot. Ha mondjuk most felvenném és gyorsan elköszönnék valami marhasággal, békén hagynának.
Meg sem néztem a kijelzőt, csak egyszerűen a fülemhez kaptam a készüléket.
- Igen?
- Kim Haneul!
- Oppa?!
- Azonnal told ide a valagad fél órán belül, ne kelljen kétszer mondanom!
- Vagy mi lesz?
- Ne akard tudni.
- Na álljon meg a menet! Csak azért, mert a banda vezetője vagy és öt évvel idősebb nálam, nem fogok úgy ugrálni, ahogy te fütyülsz!
- Ó, dehogynem! Ne várd meg, hogy én menjek érted!
- Szemét! - kiabáltam vissza.
- Lehet, de aggódom érted. - lágyult el a hangja, mintha kicserélték volna. - És nem csak én aggódom...
- Tudom, a csapat többi tagja is. Képzeld, beszélgettem velük.
- Mikor? Három hete...? - nevetett gúnyosan. - Egyébként meg nem így értettem. - dünnyögte. - Kyungsoo is ideges miattad.
- Azért állt ki ilyen férfiasan értem. - most rajtam volt a bunkózás sora, de nem tudtam visszafogni az indulataimat. - Ha az állításod szerint tényleg viszont szeretne, akkor nem állt volna neki...
- Nem akartam, hogy ilyen helyzetbe kerülj. - hallucinálok? Márpedig a hang nem a telefonból jött, hanem mögülem. Egy kellemes, mély orgánum, amelytől bármikor el tudtam volna olvadni helyben. Meg sem mertem fordulni, a Joonmyunnal való telefonbeszélgetés pedig még nem ért véget. Hallottam a közeledő lépteket, a szám pedig úgy vált sivataggá, ahogy Kyungsoo mellkasa a hátamhoz simult. Gyengéden kivette a görcsös kezemből a mobilt, majd egy laza mozdulattal kinyomta azt. Ajkai a fülemet súrolták, karjai a derekam köré kulcsolódtak, végül óvatosan ringatni kezdett. A szívem ezerszeres gyorsasággal verte a bordáimat. - Tudod, nem volt szép dolog megszakítani velünk a kapcsolatot.
- Nem mintha kerestél volna! - fortyantam fel, igyekezve kitépni magam a markából, persze sikertelenül. Mikor lett ez a férfi ennyire erős?
- Akartam veled beszélni, de Joonmyun nézésétől még az is halálra rémül, aki nem ismeri. - ezen aprót mosolyogtam, mert nagyon is igaza volt.
- Hogy jöttél be?
- Hyung pótkulcsával. - már a nyakamon éreztem leheletét, szinte perzselte a bőrömet. - Szeretlek, Haneul...
- Te-tessék? - most már tényleg van valami baj a fejemmel...
- Szeretlek. Mindennél jobban, és ha ez nem elég, akkor holnap is eljövök és addig nem tágítok, míg el nem hiszed. Fordulj meg...
Úgy tettem, ahogy mondta. Kibontakoztam karjaiból, de mire szembe kerültem vele, már egy csokor liliommal bámult rám, azokkal a hatalmas szemeivel. Szív alakú ajkai mosolyra húzódtak, miközben reakciómat figyelte.
- Az a...
- ...kedvenc virágod? Tudom. Mindig figyeltem arra, hogy miket szeretsz. Tudom, hogy a kedvenc színed a zöld és imádod a spagettit. Tudom, hogy ha tehetnéd, Párizsba utaznál, mert imádod azt a mesét arról a katedrálisról. Azt is tudom, hogy szeretsz jótékonykodni, és az apukádhoz állsz közelebb. Soroljam még?
- Nem kell. - ráztam a fejem, miközben igyekeztem letörölni a könnyeimet. - A múltkor még nem így néztél ki. Sokkal...
- ...kövérebb voltam? - nevetett fel.
- Nem. Inkább csak meghíztál, de legalább láttam, hogy egészséges vagy. Amúgy is jól állt neked az a kis felesleg. Neked minden jól áll. - zavaromban már rákokat megszégyenítően elvörösödött a fejem, de nem tudtam mit tenni. Ez meg csak röhögött rajtam.
Úgy fél perc elteltével mindketten megkomolyodtunk, majd Kyungsoo lépett közelebb, felém tartva a liliomot.
- Elfogadod? Elfogadsz engem?
Szélesen elmosolyodtam és határtalan boldogságot éreztem a lelkemben és a szívemben is egyaránt. Remegő kézzel vettem el a csokrot, majd átkarolva a férfi nyakát hagytam, hogy megcsókoljon. Nyelve végigsimított alsó ajkamon, én pedig engedtem a csábításnak. Vörös izmaink úgy táncoltak, mintha régi ismerősök lennének. A levegő végső hiánya vetett ennek a varázslatnak véget.
- Én is szeretlek, Do Kyungsoo.
***
Este, mikor már megint egyedül voltam - ugyanis a fiúknak halaszthatatlan fellépése volt -, tüzetesebben szemügyre vettem a csokromat, majd felfigyeltem egy kisebb papírra a levelek között.
Szeretni foglak, míg az utolsó el nem hervad. - Kyungsoo
- Mi a fene? - pislogtam, de azért megvizsgáltam mégegyszer. - Hát persze. - húztam ki azt az egyetlen szálat a sok közül. - Míg el nem hervad, mi? - mosolyogtam rá a műanyagra, amely pontosan úgy nézett ki, mint a többiek. - Ajánlom, hogy betartsd az ígéreted, idolom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése