Sziasztok! :)
Mint látjátok, ismételten egy első fejezettel érkeztem, de ez hirtelen jött! :)
Egy olvasóm kérésére egy néhány részes minit írok, amelyet a születésnapjára szeretne tőlem, és hát a szülinap egy szent dolog. :P
Szóval Mó-sshi, remélem, tetszeni fog az első fejezet, igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy minden kívánságodat kielégítsem! :)
Ettől függetlenül természetesen a Prince of China is ugyanúgy fut^-^
***
Egyedül néztem ki a fejemből az általános iskola udvarán. Nem értettem, miért nem jön oda hozzám a többi gyerek, miért nem akarnak játszani velem. Én is egy átlagos kisgyerek vagyok, akkor miért bánnak velem különbül?
Mindig eltörik ilyenkor nálam a mécses. Bárcsak itt lennének azok, akiket szeretek...
Hirtelen egy pár cipőt pillantottam meg magam előtt, mire felkaptam a fejem. Egy velem egyidős fiú nézett velem farkasszemet. Sütött róla, hogy szánalommal vegyült gúnnyal mered rám, ezt pedig a szavai tették biztossá.
- Mit bőgsz itt?
- Te-tessék? - annyira ledöbbentem, hogy a könnyeim pillanatok alatt álltak meg.
- Azt kérdeztem, mit bőgsz. Mást se csinálsz.
- Mi közöd hozzá? - motyogtam.
- Ó, nekem semmi. De ez már túl feltűnő. Nem veszed észre, hogy ezért nincsenek barátaid?
- De én... - a fiú elhúzta a száját és egy darabig bámult, mielőtt megszólalt volna.
- Mi a neved?
- L-Lee HaengBok. - dadogtam.
- És melyik osztályból?
- A harmadikból.
- Choi MinHo vagyok, szintén harmadik osztályból. - nyújtotta felém a földtől koszos mancsát, amit én boldogan elfogadtam. Végül nemes egyszerűséggel leült mellém. - Tényleg nincsenek barátaid?
- De, vannak olyanok akik nagyon fontosak nekem. - birizgáltam az egyik hajtincsemet. - Ott van nekem az apukám meg a bátyám, JongSuk oppa. Meg a legjobb barátom, WooBin is, de ők már hatodikosak és nem is ide járnak.
- Értem...
~~~
Elmosolyodtam, miközben a matek lecke felett görnyedtem. A sulis legjobb barátommal álmodtam, aki... hát már nem csak egy legjobb barát. Végzősként persze vicces visszagondolni, milyen kis idióták voltunk mi ketten, de egyszerűen csak egy szép emlék maradt, ami szerelemmé nőtte ki magát.
Mintha MinHo megérezte volna, hogy rá gondolok, ugyanis pár perc múlva az ő neve jelent meg a telefonom kijelzőjén.
- Igen?
- Na ki vagyok?
- Ugyan, Choi, ehhez titkosítanod kellett volna a számodat, nem gondolod?
- Most bezzeg megnézted, ki hív. A múltkor azt se tudtad, kivel beszélsz...
- Az akkor volt. Mit szeretnél? - nevettem.
- Mikor lesz edzésed legközelebb?
- Mintha nem tudnád. - forgattam meg a szemeimet. - Holnap, ha annyira tudni akarod. De mostanában sokat kísérsz el, pedig nem szokásod...
- Szóval holnap megint együtt megyünk. - jellemző, kikerülte a válaszadást.
- Ha nagyon akarod, akkor olyasmi. - sóhajtottam megadóan.
- Akkor holnap a suliban találkozunk. És HaengBok-ah...
- Igen? - már kezdtem reménykedni, hogy talán egy kedves szóval illet, vagy kimondja, amit már olyan régen, de ehelyett egy sima mondattal szúrta ki a hallójáratom. - Ne vidd túlzásba a tanulást, szabadidő is kell.
- Persze, persze. - morogtam, majd megszüntettem a vonalat. Mostanában sokat hanyagolt, amit nem tudtam hová tenni, ahogy azt sem, mikor elkísérgetett a tánc edzéseimre. Felfoghatatlannak tartottam ezt az elmúlt egy hónapot és nem csak én. A legjobb barátnőm, YeoLeum is gyanakodni kezdett. Apropó, YeoLeum...
~~~
- Hahó! Hallasz engem?
- Nekem szóltál?
- Igen. Kíváncsi voltam, miért bámészkodsz itt egyedül. Most kezdődött csak a gimi, művészeti szakosok vagyunk, mindenki ismerkedik, te meg...
- Ne illess jelzőkkel, kérlek. - forgattam meg a szemem. - Tudom, milyen vagyok. - reméltem, hogy ezzel békén is hagy, de a vidám lánynak látszólag nem esett le, hogy nem szándékozom vele beszélgetést folytatni, mivel be nem állt a szája.
- Egyébként Park YeoLeum a nevem, fotós szeretnék lenni. - bólintott még mindig mosolyogva.
- Lee HaengBok. - biccentettem viszonzásképpen. - Táncos szeretnék lenni.
~~~
- Aish, egyszerűen nem hiszlek el! Tiszta értelmetleneket hablatyolsz itt! Rakd össze magad! - förmedt rám, míg én úsztam a rózsaszín felhőkön.
- Én és MinHo. Megkérdezte. - vigyorogtam.
- Ejha... nem gondoltam volna. Ne érts félre, de te...
- Tudom, tudom. És igen, tanultam az esetből, mikor ki akartak dobni a női mosdóból, de nem fogok szoknyát hor...
- Jó, nyugodj le! Egyébként a szoknya nem csak a szép lábak miatt előnyös, ha pasid van, még praktikus is, ha érted, mire gondolok... - kacsintgatott.
- Ó, fúj! - fintorogtam.
~~~
El sem hinné az ember, hogy ez a nő az én legjobb barátnőm. A nézeteink tök mások, a stílusunk is, de szerintem pontosan az ellentétek miatt ilyen erős a kötelékünk. Mindig mellettem állt, ha olyanról volt szó, és hálás voltam, mikor abba a gimibe jelentkeztem. Semmi és senki nem tudott még gátat szabni a négy éve tartó spontán barátságunknak. Egyáltalán nem úgy ismerkedtünk meg, mint a klisés filmekben, nem rivalizáltunk, nem tartoztunk két ellenséges csapathoz, ő csak odajött kilencedik elején és nem tágított, utána simán barátok lettünk.
Így hát tárcsáztam a lány számát, hátha mond valami okosat.
- HaengBok?
- Szia, Unnie, én vagyok. Lehetne egy kérdésem?
- Úgy kérdezed, mintha az angol királynő lennék. - nevetett. - Tudnod kéne, hogy neked mindig rendelkezésedre állok!
- Igen, tudom, csak... mindegy. Te mit csinálnál, ha a barátod túl furcsán viselkedne?
- Őszintén? Kidobnám a francba. De amúgy pont a múlt héten mondott csütörtököt a kapcsolatunk azzal a rohadt...
- Szerintem ne ragozd, kérlek. Jobb így, hogy ott hagytad JinKit. Őt jobban érdekelte a tanulás, mint te. Neki egy olyan egyetemista barátnő kell, mint ő maga.
- Felfogtam. - sóhajtott. - De visszatérve rád: MinHo az, ugye?
- Igen. Nem tudom megérteni, hogy mi ütött belé az utóbbi hónapban.
- Szerinted megcsal a dögje? - a hangja megváltozott, ilyenkor tudtam, hogy még MinHo álmaiban is meg tudna jelenni, hogy kínozza őt.
- Ezt nem mondanám még ki ilyen nyíltan, de attól tartok, van valaki a tánccsoportban, aki felkeltette az érdeklődését.
- Na álljon meg a menet. De te mondtad, hogy rajtad kívül még négy lány jár oda, de mindegyiküknek van barátja.
- Na ez az.
- És ha csak szimplán készül valamivel és ezért több időt akar veled tölteni?
- YeoLeum, egy iskolába járunk vele, én meg általános óta ismerem...
- Igaz. Mi lenne, ha kémkednénk? - szinte láttam, hogy felcsillan a szeme.
- Eszedbe ne jusson, ilyet nem játszunk. Most viszont leteszem, mert megjött a bátyám. - mosolyodtam el, mikor meghallottam a hatalmasb vágódást. Elköszöntünk barátnőmmel, én pedig sprinteltem lefelé, hogy méltóképpen üdvözölhessem az imádott testvéremet.
Ami mellesleg annyiból állt, hogy ráugrottam és óriásit landoltunk az előszoba padlóján.
- Én is szeretlek, HaengBok, de öreg vagyok már ehhez...
- Igaz is. Vén egyetemista. - bólogattam tettetett komolysággal, de másodpercek alatt kitört belőlünk a röhögés. - Nagyon hiányoztál. - öleltem át újra, immár visszafogottabban.
- Te is nekünk.
- Hogy érted? - lepődtem meg.
- Jött még valaki, de ő már behúzta magát a nappaliba. - vigyorgott. Azonnal kikerekedtek a szemeim és gepárdokat megszégyenítve csapódtam a nappaliba, ahol egy srác foglalt helyet. Egy nagyon, nagyon ismerős srác. Ahogy meghallotta, hogy jövök, komótosan hátra fordult, majd megajándékozott egy mosollyal. De olyannal, hogy kétszer olyan gyorsan kezdett verni a szívem.
- WooBin... - motyogtam. Ő feltápászkodott a kanapéról, lassú léptekkel elém sétált, végül megállt előttem. Csak bámultam a szemeit, és nem akartam elhinni, hogy végre itt van. Egy kezet éreztem meg a vállamon, egy másikat a derekamon és pillanatok alatt a mellkasához szorulva találtam magam. Kis fáziskéséssel én is átkaroltam őt, a dobogó szervem meg még mindig nem akart kisebb ütemre kapcsolni.
- Szia, HaengBok-ah. - nevetett halkan. - Hiányoztam, mi?
- Hülye kérdés! - toltam el magamtól picit, hogy rá nézhessek. Igyekeztem dühös tekintetet varázsolni a fejemre. - Mi az, hogy nem hívsz, de még SMS-t sem küldesz? Ennyire nem foglalhat le az egyetem, ráadásul nem is úgy ismerlek, mint aki az egész évet végigtanulja! Az az én reszortom. - duzzogtam.
- Sajnálom, kölyök. - nem bírta visszatartani a nevetését.
- Sajnálhatod is! Azt hinné az ember, hogy ha már azóta ismerjük egymást, mióta én megszülettem, nem hagysz ennyire egyedül...
- De nem voltál egyedül. - védekezett. - Ott van YeoLeum-sshi, az apád meg a fiúd.
- Apropó, mi van MinHoval? - telepedett be JongSuk hozzánk, érdeklődve figyelve a párbeszédet. Arcom a név említésére azonnal elkomorult, amit észre is vettek. - Talán összevesztetek?
- Még nem. De túl furcsán viselkedik, mostanában elkísérget az edzéseimre, nem is beszélünk sokat, csak a suliban, de az is egy "Sziá"- ból áll. YeoLeum szerint megcsal.
- Azt próbálná meg. - mordult fel bátyám. - Én nem is tudom. Beszélned kéne vele.
- Az lesz, ha nem hagyja abba ezt a hülyeségét.
A továbbiakban nem esett szó semmiről, ha csak arról nem, hogy megint fiúnak néztek az utcán, de annyira megszoktam, hogy fel sem hoztam a beszélgetés alatt. Természetesen hoztak nekem egy rakás sütit meg csokit, amiknek nem jósoltam nagy jövőt, tekintve, hogy nálam landoltak.
Egyedül azt hiányoltam, hogy apát éjszakára tették be dolgozni, ezért jó esetben is csak másnap délután találkozhattunk. Annyira boldog voltam. Itt vannak velem...
~~~
- Nézd, HaengBok... nekem mondanom kell valamit, de nem tudom, meg akarlak-e vele bántani...
- Szakítunk, igaz? - motyogtam.
- Sajnálom! - suttogta. - De nem a te hibád. Jó volt ez a két év veled, mert igazán kedvellek, de olyanra jöttem rá, ami nagyban változtat majd a te nézeteiden is...
- Van valaki más, jól mondom?
- Olyasmi...
- Nem tetszik ez nekem. Az összes pasi ezt csinálja? - hitetlenkedtem. - Ha egyszer nem kellünk nektek, miért nem mondjátok meg ahelyett, hogy két vasat tartotok egy tűzben...
- Ez egyáltalán nem így van, nem csaltalak meg! - védekezett.
- A tánccsoportból tetszett meg valaki? - kérdezősködtem tovább. - Ki? MinHo, mindegyik lánynak van valakije, remélem, nem...
- HaengBok... az a valaki... nem lány...
- ...tessék?
- Kérlek, bocsáss meg nekem, egyszerűen én sem értettem magam, de...
- Te meleg vagy? - döbbentem le. Bólintott, a szemei alig láthatóan elhomályosultak, de tartotta magát ahhoz az elvéhez, hogy "Choi MinHo" sosem sír. Én meg úgy tátogtam, mint egy hal, akit közben sóval szórnak. - Ki az a srác? Most már mondd el, ez semmin nem változtat.
- A neve Lee TaeMin. - na, ez viszont már nem lepett meg. Azt a srácot majdnem mindenki megfektette volna, mert amúgy is azt hitték, hogy lány. Ebből kifolyólag jóban lettem vele, mivel engem meg pasinak néztek. Elég sokat beszéltünk, ahogy a csapat többi fiú tagjával is, akik nem mellesleg mind melegek voltak. A mai napig nem jöttem rá, hogy csöppenhettem ennyi saját neméhez vonzódó egyed közé, ugyanis nem tudom, mennyire tűnik fel, de ez Dél-Korea.
- Szóval TaeMinnie. - bólintottam beletörődve, majd felálltam a helyemről. - Azért köszönöm az elmúlt két évet, MinHo és... sok sikert a továbbiakban. - azzal már fordultam is meg, hogy szépen hazasétáljak és megemésszem, hogy a - most már - ex-barátom meleg, de egy kéz megállított.
- Ne haragudj rám, kérlek. - ölelt át.
- Nem haragszom, MinHo. Csak ez hirtelen érintett...
- Lehet egy kérésem? - motyogta a hajamba.
- Igen?
- Maradjunk barátok. Én szeretek veled lenni mindentől függetlenül, úgyhogy ne mondjunk le a barátságunkról. Kérlek. - eltátottam a szám. Most akkor maradjunk barátok? Ez jó ötlet?
Végül sóhajtottam egyet és beleegyezően bólintottam. Túlságosan is megkedveltem ezt az idiótát ahhoz, hogy elengedjem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése